.. mert te sem vagy más, mint én, és én sem mint az összes többi. csendnek hívják és karcol, mosolyt hoz magával. meg gondolatokat. sokat.
kedd, szeptember 01, 2009
Csend van. Sötét van.
Ez a sötét: sötét. A csend- igazi csend. Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel.
Menj fel egy domb tetejére, éjjel. Lámpával. Egyedül. Kapcsold le a lámpát. Maradj mozdulatlan. Figyelj. Csend van? Sötét van? Nincs csend. Nincs sötét. Árnyak vannak. Meg színek. És formák. Alakok. Csillagok vannak. Vagy hold. Vagy felhők. Zajok. Mocorgások. Szelek a fák közt. Minden zajong. Semmi sem sötét.
Majdnem semmi.
Arról a csendről beszélek, amely bármikor és bárhol megtalálhat. Bárkinek a társaságában. És rögtön kisajátít. Elszigetel mindentől. Amikor csak én vagyok... meg én. Semmi más. Csak magamat hallom. Csak magamat látom. Csak én vagyok- minden sötét. Csak én.
Nem tart soká. Nem tart kevés ideig sem. Tart. Van, megjelenik. Eltűnik. Nyomot hagy.
Magammal szembesít ez a csend. Nem rossz. Nem jó. Őszinte. Tükör. Tökéletesen engem mutat. És csak engem.
Csend van. Sötét van.
Nincs szélessége. Nincs hossza. Mélysége sincs neki. Van és léte áthatolhatatlan. Megkérdőjelezhetetlen.
Ebbe a sötét csendbe, csendes sötétbe csobban bele egy csepp. A zaj fényt szül és a fény zajokat hoz magával. Színes zajok, hangos fények. A térnek tér-jellege lesz. Minden van már: szélesség, hosszúság, mélység; sűrűség nyomás; fényerősség, fénymilyenség- amit csak mérni szeretnél. Amit csak mérni lehet. A sötétet nem lehet mérni. A csendet sem.
A csobbanás színeket szült. A színek levegő-folyadékként, gomolygó ködként csókolták egymást, és a csókokból új színek születtek. Új zajokkal. Új formákkal. Új mérhetőségekkel, mint árnyalat, decibel- magasság, hertz-kiterjedés, ilyesforma dolgok.
A színek összeölelkeztek és köröket róttak. A hangok egymás lényébe vágva zajoskodtak. Az árnyalatok áriájában a zajok árnyaltsága vibrált- és fordítva. Csendnek nyoma sem volt. Sem sötétnek.
A kavalkád gondolatot szült. A gondolat gondolatokat. A gondolatok még több gondolatokat. Sokat. A gondolatokból képek lettek, tele imbolygó alakok színes alakjával, mozgással és álló mozdulatlansággal. A gondolatokból hangok lettek, rögzült mintái agyunknak, melyek még sosem illettek ennyire tökéletesen egymáshoz, ennyire kiegészítően egymásba. A gondolatokból illatok lettek, színesek. Hangosak. Egyesek hangoskodóak. Mások halkan vibráltak sárgán. Egymásba gyűrűzött minden, ami megszületett. Érintések születtek a gondolatokból, vágyak, akaratok, álmok, áldások, mélységes mélységek, melyeket bevilágított a szín, a hang, a gondolatok világos világa. A csendtelen zajoké.
A világ kiszélesedett. A képek, amiket láttam: dimenziókra bomlottak, a dimenziók más dimenziókba szaladtak tova, halk zajban vibrált a minden. Minden volt a mindenben és új mindenek születtek. A képek amiket láttam hangokat hoztak magukkal, a hangok cipelték maguk után a más érzékek által rögzített emlékek, majd-képek és még kitudjamiknek a hosszú, felmérhetetlenül gazdag négydimenziós halmazát. Lucsogott minden a térben, és én is lucsogtam, a térrel együtt. Térben. Térből.
A kezem a fotel karján görcsbe rándult, a pupillám talán eszméletlenül nagyra tágulhatott, bogár volt a szemem és a szememben voltam én.
Én voltam a szemem.
Képek előttem, fölöttem, körülöttem, mögöttem és a lábaim alatt. Mindenben a mindenem, énemben önmagam. És csak én.
Leesett kezemből. Koppant a földön, a kattanás törte meg. Elvesztettem önmagam.
A képek elhaltak. A hangok a képekkel mentek és vele eltávozott minden, ami érzék. A színek utolsó gyűrűiben eltűnt a hangok utolsó gyűrűje is és mindent körülvett újra a csend. Meg a sötét.
Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel. A sötéttel.
Ha valami eléri a maximumát- önmaga negatívjába fordul át.
Nem sokáig. Nem is kevés ideig. Mégis: mély nyomot hagyott bennem.
Megláttam önmagam.
köszönet Gnek:)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése