Feloldódik
a város az alkonyi csendben.
A
felhők színe, meg az égé,
meg
a habos csíkkal a repülőgépé
enyhén
illuminált, pazar lelkű
és
pezsgő fantáziájú festő
színeinek
finom keveréke,
ecsetének
könnyelmű vonásai.
S
mindez valami megnyugtató,
kiegyensúlyozott
rendben.
Csönd
vagyok, csak csönd, neked.
Ha
vártál lángot, az nem lehetek.
Fölém
hajolj, lásd, hamu vagyok,
belőlem
csak jövőd jósolhatod.
Azt
hiszem öregedni kezdtem.
Idézetekkel telik meg a fejem
s
a testem már nem működik nekem
csak
neked.
Ezt
egyféle szeretlek-nek vedd,
ha
veheted
s
tedd, ahova tenni jónak véled,
nekem
nincs dolgom már ezzel.
Én
csak szeretlek téged.
Nem
akarlak magamnak.
Másnak
sem akarlak.
Azt
akarom, lelkem, az maradj, magadnak,
aki
mindig is voltál. Egy ember s egy árnyék.
Pezsdítő
ágyék, pihenő váll, büszke halánték
és
ragyogó elme, és nő, és asszony, és lány és gyermek,
mondanám.
De állati dolog ez s azt a rengeteg termet,
mi
lényed várában ezidáig hihetetlen csodákat termett
mind-mind
bezáratnám, csak a fönti néhányat
eszközölném
ki magamnak, s belőlük csinálnék gyárat.
Az
légy, aminek lenned lehet.
De
ne engedd szabadon önző feled,
az
önzetlened mélyebb és tisztább
és
tudom, hogy önző ez most tőlem,
de
én őt szeretem. Ő a jobb belőlem,
bár
nem belőlem van, mégis kitölti űröm,
valahogy
enyhíti a legtöbb bűnöm.
Nem
akarlak magamnak.
Másnak
sem akarlak.
Maradj
meg te örökkön magadnak,
magaddal
változz és magaddal telj ki.
S
engem engedj mindezt megfigyelni.