egy nő

Van egy nő. Szeret. Színésznő.

Bejön, szétnéz, leül. Visszafogottan gesztikulál, az ablak mögötte világossá teszi a kontúrját: bal lábát behajlítva a szék alá, a jobb fölé hajolva szerényen de mégis határozottan gesztikulál. Elbújik a haja mögé, de ez nem menekülés. Olyankor megpihen. Színésznőnek is kijár a pihenés.

Szeretem a kezét, a kézfején az ereket. A fehér ujjait. Az ajkait. De leginkább a szemét. Nem szeretem a körmeit, bár sosem néztem meg igazán, úgyhogy ez a kijelentésem nem annyira konkrét, mint az előző.

Hozzám szól és elpirul. Erre én is elpirulok. Jó érzés. Minden piros, ami él, szokta mondani Linnankoski Olavija. Ő él. És szeret.

Nem engem szeret. Lehet, hogy konkrétan senkit sem. Ő ilyen szeretős mégis, egy olyan ember, aki leginkább mosolyog és, csak úgy, szeret. Ezt gondolom, hisz nem ismerem. Már kétszer láttam ruha nélkül, mégis: sosem volt meztelen. Az ismeretlenség titok-leplében állt ott, ruha nélkül. Kétszer is.

Sohasem értem hozzá. Közöttünk mindig, minden helyzetben volt valami átléphetetlen. A levegő néha megkövül. Olyankor üveg. Olyankor páncél. Meg páncélszekrény. Kívülről nyílik, mi meg bent várjuk, hogy kinyissanak.

A torkom összeszorul, szívem alig észlelhetően felgyorsul és mosolyoghatnékom van, ha látom. Néha elbiciklizik mellettem. Néha észre is vesz. Általában nincs itt. Ott van, valahol máshol, ahol mindenki mosolyog. Ahol mindenki biciklin gurigázik, mindenki ablak fényétől felemelve, pihenés nélkül, mosolyogva gesztikulál. Pirul és szeret.

istenek

 -őrület egy felvonásban-

Azzal kezdte, hogy „istenek vagyunk”. Leült mellém és ezzel kezdte. Mi a faszért kezdte ezzel?

„Istenek vagyunk, bukott istenek” -mondta.

„Szárnya- és lelke-szegett istenek”, mondta s közben nevetett. Nem értettem, semmit nem értettem ebből az egészből, leül elém, beledumál a délutánomba és a hamutartó meg a pohár söröm között átfolytak belém a szavai.

• Istenek volnánk, csakugyan?
• Igen.
• Miből gondolod?
• Belőled. Belőlem. Belőlünk.
• Én nem vagyok isten.
• Mi vagy hát.

Gondoltam neki szökök és kitekerem a nyakát, összekarmolom a képét, lelohasztom az öntudatos vigyorát, hogy egyszer fogja már be és kotródjon innen, hagyjon engem, magamra, egyedül.

• Nyomorult. Leginkább nyomorult.
• Idenyújtod a kezed?
• Mi van?
• Ide nyújtod a kezed?
• Minek?
• Szeretném látni.
• Felőlem...

Megnézte a kezem, a tenyerem, kiszélesedett a mosolya. Bal kezével megfogta a csuklóm, jobbjával meg benyúlt a kabátja zsebébe, kivett onnan egy fecnit, a tenyerembe nyomta és elengedte a kezem. A szemembe nézett, hülyén vigyorogva, majd felkelt, elment. Otthagyott.

Miért hagyott ott?

Leginkább istenek vagyunk.

Leginkább nyomorultak.

Leginkább magányba fulladók,

Leginkább élőn halottak.

A papírfecnin verset írt, egy hülye kis verset, banális kis cirkalmas marhaságot, nem tudom, hogy miért írnak manapság még verset az emberek, egyáltalán.

„Lehet, hogy hab,

vagy cukrozott tejen, méla, andalgó árnyék,

vagy karácsony, húsvét, tavasz íze bár.

Ez vagy te.

Röviden: ajándék.”

Vannak pillanatok, mondta gyakran, amikor szárnyaim vannak. Amikor ugyanazt tudok, mint amit érzek is. És ugyanaz van, mint amit érzek és tudok. Aztán elmúlnak a pillanatok és én megint csak egy ember vagyok, mondta. Ezeket a pillanatokat megölném, mondta. Tüzes késsel, hogy sisteregjen. Beteg ember... beteg ember...

Utána rohantam, fecnivel a kezemben egy érzéssel a hasamban, amit soha sem éreztem: ha nem érem utol – meghalok. Utolértem és meghaltam. Meghaltam. Fekszem magam körül, magam alatt. Fenébe az egész szerelemmel.

„Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,

lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,

lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,

ne keress csókot, ez a ház kigyúl,

hazatalálsz még, szedd a lábodat -

füstölgő szemek világítanak - -”

beteg ember, bukott isten, szárnya-szegett, már-már lelketlen-testetlen könyörtelen istenverése, átok és átok. És átok, megint.

„lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

FILM

Szeretlek, mondta.

Szeretlek, mondta és ez olyan szomorú.

Őrült volt.

„gomb, amely leszakad.”

S a ház kigyúlt.

ÁRNYAK-ZENE

• Nem félsz? Pasi (közben a lány táncol, majd lassan abbahagyja és egy lepedőt simogat, a férfi árnyát)
• Mitől?
• Tőlem?
• Nem.
• Miért?
• Kéne?
• Néha én magam sem tudom.
• Félsz?
• Mitől?
• Magadtól?
• Nem.
• De kéne?
• Kéne. Nagyon kéne.

Sötét van.

Az utcákon még nem gyúltak ki a lámpák.

Az arcom fújja a szél.

Hajam a számban.

Botladozok.

Ez az egész nem lehet igaz.

Az emberek furcsán néznek.

Az emberek csendben kikerülnek.

A kutyák megugatnak.

Arcom fújja a szél, hajam a számban.

Térdig hamum vagyok.

„lehet, hogy gomb, mely leszakad.”,

vagy sűrűn tajtékzó, véres pirkadat,

vagy lápos, iszapos poshadt vizek

mentén kókadó, fakult íriszek.

Vagy csak csend.

És akkor jön a rutin.

Mert mindenre megoldás a rutin.

Mert MINDENRE MEGOLDÁS A RUTIN!

Reggel kelsz, borzosan kelsz,

kávét főzől, bögrét töltesz,

kiflit vágol, kiflit megkensz

híreket olvasol, harisnyád húzod,

szoknyád igazítod, cipzárát zárod,

melltartód a melled köré,

láncod a nyakad köré,

ruhád a tested köré fonod.

Fogad megmosod,

arcod bekened,

ajkad veresre fested,

körmeid vörösen izzanak

szempilláid feketére nyúlnak,

nyílik az ablak,

cigaretta s a kávé maradéka még.

Csatolod a csatod,

hurkolod a cipőd,

hajad útra készen,

arcod útra készen,

tested útra készen

s már rohannak is lefele a lépcsőn

íves lábaid.

A rutin, a rutin.

Mindenre a megoldás.

Este nincs rutin.

Este magány van.

Este fájdalom van.

Este érkezik a tehetetlen kétségbeesés.

Rémálmok.

Lázálmok.

Vágyálmok.

Rémálmok.

Lázálmok.

Vágyálmok.

Rémes lázálmok.

Lázas vágyálmok.

Vágyó rémálmok.

Rémes vágyálmok,

lázas rémálmok,

vágyó lázálmok,

lázas lázak,

rémes rémek,

vágyó vágyak,

S MINDEN

ELŐLRŐL

MEGINT.

Őrület ez,

őrület bent,

őrület kint.

Őrület és meddő tehetetlenség.

„lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

lassan nem ismerem az arcom. A kezeim idegen ceruzák,

néma jeleket írnak a levegőbe éjjel, amikor nem tudok aludni.

Utálok nő lenni.

Utálok lenni.

Férfi lennék. Vagy nem lennék, egyáltalán.

Tarolni, teperni, tiporni, fosztani.

Ütni, sebezni, vérezni, orozni.

S közben hang nélkül röhögni halkan,

fütyörészni, míg a többiek el-elvesznek egy dalban,

vagy egy általam felrobbantott, őrült gondolatban.

Tenni az egészre, úgy ahogy van.

Erős szeretnék lenni.

Akarni akarok.

Lenni, mint ő, a bukott isten, aki engem is lerángatott.

Vagy csak csend.

Láttam a bukott istent. Isten volt és bukott.

A tegnap láttam. Ült a várban

és vedelt valami papírba tekert, iszonyú piát.

Egyedül volt és magányos.

Sírt.

Ilyen egy bukott isten?

Nem röhögött,

nem tiport

orozott,

vérezett,

ütött, vagy sebezett.

Ivott és sírt.

Posztókabátjába, a tőlem kapott gyapjúsáljába gubózva

piált és sírt.

Borostás volt és szörnyen ápolatlan. Talán büdös is.

Megöleltem volna.

De nem értem.

Ő is gomb, ami leszakad?

Leszakadhat?

Úgy látszik: egyedül mind leszakadunk.

Egyedül csak bukottak vagyunk.

Habként, cukrozott tejként lenni

lenni akarni,

lenni úgy, hogy leszakadtam,

mint egy gomb.

Van ennek értelme?

Van a fájdalmamnak értelme?

Én nem tudom.

Azt tudom csak, hogy most

haza megyek,

lezuhanyzom forró vízzel,

bekenem magam illatos krémmel,

teát iszok, másfél,

pontosan másfél csészével,

és lefekszem.

És aludni fogok,

egy napot, vagy két napot.

És utána új ember leszek.

Habnak lenni, vagy leszakadt gombnak:

végül is mindegy.

Én élni akarok.

És egyik a másik nélkül nem megy.

Ismét kiülök a teraszra, cigarettával a kezemben, sörrel az asztalon és

bevállalom, mindkettőt.

csönded vagyok

Anna szeret

 „I don't have a soul. I am a soul. I have a body.”

C.S.Lewis

A lényeg a mértéken van.

Anna kerek. Gyereket vár. Szerény. Visszahúzódott életmódot folytat, délelőtt munkahely, délután minden erejét a megszületendő gyerek gondoskodására folytatja, tehát látszólag nem tesz semmit. Egyedül él.

Látszólag nem tesz semmit. Ül és mereng. Áll és mereng. Biciklizik és mereng. Meg eszik és mereng. Meg alszik. Olyankor nem mereng, de álmodik.

Anna boldog. Gyereke egészséges. Szerelme halott.

Nem szereti a szavakat. Pontatlan és homályos találmány a beszéd, főleg egy olyan világban, mint ez, itt. Anna szótlan ezért, leginkább hallgat. Dolgozik és hallgat. Biciklizik és hallgat, eszik és hallgat, ül, áll, fekszik és miközben mindezeket csinálja nem szólal meg. Hallgat. És folyton mosolyog.

Minden, ami létezik számára, minden megfogható és tapinthatatlan lényege ott gyarapodik a nagy, már-már gigantikus pocakjában. Ezért mosolyog Anna. Ezért boldog.

A gyereknek nincsen apja. Nem is volt, nem is lesz. A gyerek, a szó lehető legszorosabb értelmében: apátlan.

Nemárt megpihenni itt egy kicsit. A gyerek apátlan és fiú. Anna fiút fog szülni. Egészséges, erős, merész szellemet, csillogó szemű pofátlanul aranyos mosolyú hímnemű csodabogarat, aki vörös sörényét meg-megrázva a hűvös északi szélben belemosolyog majd Anna életébe, mint ahogy sötét felhők mögül a meleg napsugár szokott az esős és kellemetlenül hideg napokon. Olyan lesz pont, mint a szerelme. Pontosan olyan.

A gyerek ugyanis klón. A halott szerelmének a klónja. Banális dolog miatt kellett meghalnia. Nem is fontos, sem az ok, sem a halála. Hisz szerelme él. Benne él. Ismét csak a szól legszorosabb értelmében.

Hogy mi vette rá Annát, hogy a szerelmének a klónját a saját testébe ültesse, hogy onnan, őbelőle keljen új életre a szerelme: nem tudjuk. Nem is baj, nem is kell. Nem töltjük felesleges dolgokkal az időnk. Van Anna, aki fontos és van a halott szerelmének a klónja, benne, Annában, akit Anna szívszorongva vár, és akiért, meg akinek mereng és aki miatt Anna boldog. Ennyi a fontos.

A gyerek megszületik. Félelmetes, hogy mennyire ő. ugyanúgy eszik, ugyanúgy jár, ugyanúgy lélegzik, mint ő. ugyanúgy és ugyanannyit gondolkozik, mint ő. szemöldöke is ugyanúgy mozog, mosolya ugyanolyan pofátlanul édes és ugyanúgy közvetlen, mint amennyire ő is az volt. Anna boldog. Anna fél. Anna végre ismét él.

Anna él, boldog meg fél. Helyenként zavarodott. Össze van zavarodva. A fiú már nagy lett és Anna szereti őt. Nagyon. Úgy szereti, mint anya a fiát, mint férfi a nőt, mint lélek a lelket. Tisztán. Anna az övé. Mindenét odaadja. Végigfut a hideg a hátán, ha csak hozzáér, mosolya melegséggel tölti ki, hangja simogatja, jelenléte pumpálja Annába az endorfint. Anna szép. Anna boldog. Anna öregszik.

Anna magányos. A fiú távol van, iskolába, egyetemre jár. Néha hazalátogat. Olyankor Anna él. Amúgy nem, amúgy csak létezik.

Egyszer egy lánnyal jön haza. Anna féltékeny. Anna viselkedik. Anyaként, házigazdaként. Minden porcikája kívánja a fiút, aki most épp annyi idős, mint ő, amikor a baleset történt... Anna elkeseredett. Meztelenül áll a fiú iránti szerelme és a fiú iránti szeretete között és pőrén engedi magát rángatni az érzelmeitől. Anna anya, és szerelmes. Szeretetének és szerelmének tárgya és célpontja ugyanaz.

Én ezt nem tudom befejezni. Férfi vagyok. Végigfut a hideg rajtam, párásodik a tekintetem, mikor ezeket a sorokat írom. A többiről nincsenek ismereteim.

Én nem tudom, hogy mi a szerelem. És, talán, azt sem, hogy mi a szeretet. Hogy mi a hűség, a kitartás, vagy az elkötelezettség. Annak a szomorú ténynek a tudata sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az elsöprő többséghez tartozom. Én csak azt tudom, hogy Anna tud valamit. Még akkor is, ha ez a személy, Anna, csak puszta kitalálmány, délibáb, illúzió. Anna tud valamit. És az, amit Anna tud... az a minden.

Nem hiszek a világ jóságában, nem hiszek a politika jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében, úgy, ahogy a vallás erejében, a közigazgatáséban, a pénzében, de még a média jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében sem hiszek. Manapság túl sok figyelmet kapnak, méltatlanul, azok, akik a politikát, a vallást, a közigazgatást, vagy a pénzt, a médiát képviselik. Én az emberben hiszek.

Én Annában hiszek.

Anna tud valamit. Nem lángész, nem géniusz Anna, de megtapasztalta azt, amit mi, oly sokan, talán soha sem fogunk. Hitt benne, kitartott érte, levetkőzte az előítéleteket és a konvenciókat, félretette az embereket megbénító, benne is létező rettegést és cselekedett. Ez a tudás a világ energiája. Ez az erő, amiért létezhetünk.

Anna ember. A szó legszorosabb, legteljesebb értelmében. Embersége, még fikció voltában is, engem is emberebbé tett.

Köszönöm, Anna.

Lásd: Womb.