A clontarfi csata után, melyben porig aláztatott a norvég, a
nagy király beszélt a költővel, és ezt mondta neki:
- A legfényesebb hőstett is elveszíti ragyogását, ha szavak
pénzére nem váltják. Azt akarom, hogy megénekeld győzelmemet és
dicsőségemet. Én leszek Aeneas; te pedig Vergiliusom leszel.
Képesnek tartod magad rá, hogy véghezvidd e vállalkozást, mely
mindkettőnket halhatatlanná tesz?
- Igen, király - mondta a költő. - Az Ollan vagyok. Tizenkét
télen át tanultam a metrika tudományát. Emlékezetből tudom mind a
háromszázhatvan fabulát, amely az igazi költészet alapja. Ulster és
Munster dalfüzéreit maguktól zengik hárfám húrjai. A törvények
felhatalmaznak rá, hogy bőkezűen ontsam a nyelv legősibb hangjait s
a legösszetettebb képeket. Elsajátítottam a titkosírást, amely
megvédi művészetünket a tolakvó, vizsla szemektől. Ünnepi versbe
foglalok szerelmet, marhalopást, hajóutat, háborút. Ismerem
Írország valamennyi királyi családjának mitológiai eredetét. Értek
a füvekhez, a csillagjósláshoz, a matematikához és a kánonjoghoz.
Nyilvános versenyben győztem le vetélytársaimat. Betörtem magam a
szatíraírásra is, melytől különben viszketegséget, sőt leprát is
kap az ember. Tudok bánni a karddal is, amint a csatában
bebizonyítottam. Csak egyvalamit nem tudok: hogyan köszönjem meg
mindazt a kegyet, melyet rám pazarolsz.
A király, akit hamar elfárasztott a sok és felesleges beszéd,
megenyhülve mondta a költőnek:
- Tudom, tudom. Most mondják, hogy Angliában dalolt már a
csalogány. Amikorra elmúlnak az esők, elolvad a hó, mikorra újra
megjön a déli tájakról a pacsirta, elénekled dicshimnuszodat az
udvar és a költők gyülekezete előtt. Kerek esztendőt adok rá.
Kifényesítesz minden betűt, minden szót. A fizetség, amint tudod,
méltó lesz királyi szokásainkhoz s a te ihletett
virrasztásaidhoz.
- Királyom, az én legnagyobb fizetségem, ha láthatom arcodat -
mondta a költő, hű alattvalóhoz híven.
Meghajolt és távozott, szemében már holmi verssorok ködével.
Letelt a határidő - járványok, zendülések éve volt -, s a költő
bemutatta a dicsőítő éneket. Lassan, biztonsággal szavalta el,
egyetlen pillantást sem vetett a kéziratra. A király főhajtással
nyugtázta az elhangzottakat. Mindenki némán ismételte meg a
mozdulatát, még az ajtókban összezsúfolódottak is, pedig nem
értettek egy szót sem. A király végül így szólt:
- Elfogadom a munkádat. Győzelem ez is. Minden szót eredeti
értelmével ruháztál föl, s minden főnevet avval a jelzővel
díszítettél, amellyel az első költők. Nincsen egyetlen kép sem az
egész himnuszban, melyet a klasszikusok ne használtak volna. A
háború a férfiember szép szövétneke, a kard vize pedig a vér. A
tengernek megvan a maga istene, és a felhőkből kiolvasható a
jövendő. Ügyesen éltél a rímekkel, az alliterációval, az
asszonánccal, a hosszú és a rövid hangokkal, Jól használtad a magas
retorika eszközeit, tudóshoz méltón kezelted a metrumot. Ha netán -
omen absit - Írország egész irodalma elveszne, hiánytalanul újra
lehetne alkotni a te klasszikus ódádból. Harminc írástudó írja le
rögvest, tizenkétszer.
Rövid csend következett, majd a király így folytatta:
- Minden rendben van, és mégsem történt semmi. Az erekben nem
fut gyorsabban a vér. A kezek nem kaptak az íjakhoz. Senki el nem
sápadt. Senki sem hallatott csatakiáltást, s a vikingeknek sem
tárta oda a keblét senki. Egy esztendő leforgásával újabb
hőskölteménynek tapsolunk, költő. Jóváhagyásunk jeléül fogd e
tükröt; ezüst.
- Köszönöm és értem - mondta a költő.
Az ég csillagai visszatértek fénylő ösvényeikre. A csalogány
újra dalolt a szász vadonban, s a költő ismét ott volt a kódexével,
amely most rövidebb volt, mint az előző. Nem emlékezetből mondta
föl; szembeszökő bizonytalansággal olvasta, ki-kihagyva egyes
részeket, minthogyha maga sem értené, vagy félne közönséges fülek
elé bocsátani őket. Különös mű volt. Nem a csatát írta le, maga
volt a csata. Harci zűrzavarában ott kavargott az Isten, aki Három
és Egy, Írország pogány istenségei s azok az istenek is, akik csak
századok múltán, a Régibb Edda kezdetén hadakoznak majd. A forma
sem volt kevésbé érdekfeszítő. Egyes számban álló főnevek többes
számú igékhez kapcsolódtak. Az elöljárószók használata felrúgott
minden bevett szabályt. Csikorgó fordulatok keveredtek lágy
dallamokkal. A képek önkényesek voltak vagy önkényesnek
hatottak.
A király váltott néhány szót a körülötte álló írástudókkal, majd
így szólt:
- Első költeményedről megállapíthattam, hogy szerencsés
summázata volt mindannak, amit Írországban eladdig énekbe, versbe
szedtek Emez minden eddigit fölülmúl és érvénytelenít. Felfüggeszt,
csodát teremt, tündököl. A tudatlanok ilyenre nem képesek, csak az
értők, a kevesek. Elefántcsont szelence őrizze e példányt, az
egyedülit. A tolltól, amely ily kiváló művet alkotott, még ennél is
remekebb remeket várhatunk.
Mosolyogva fűzte hozzá:
- Íme, szereplői lettünk egy mesének, jogos tehát, hogy
emlékeztesselek: a mesékben a leggyakrabban előforduló szám a
három.
A költő önkéntelenül közbevágott, s ezt mormolta:
- A varázsló három adománya, a triászok és a kétségbevonhatatlan
Szentháromság.
A király folytatta:
- Elismerésünk jeléül vedd ezt az arany álarcot.
- Köszönöm és megértettem - mondta a költő.
Újabb év telt el. A palota őreinek feltűnt, hogy költő nem
hozott magával semmilyen kéziratot. A király is némiképp
megdöbbenve felejtette a poétán a szemét; mintha nem ugyanaz az
ember lett volna. Valami - s bizonyos, hogy nem az idő -
felszabdalta és átrendezte a vonásait. A szeme mintha nagyon
távolra nézett volna, vagy talán már nem is látott vele. A költő
könyörögve kérte, hadd váltson néhány szót a királlyal. A
rabszolgák kiürítették a termet.
- Nem írtad meg az ódát? - kérdezte a király.
- De igen - válaszolta szomorúan a költő. - Bárcsak a mi Urunk,
Jézus Krisztus, megtiltotta volna.
- Elmondanád?
- Nem merem.
- Felruházlak a kellő bátorsággal - jelentette ki a király.
A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.
S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék,
király és költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy
istenkáromlást. A királyt ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy
lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak nézték egymást, s
halottsápadtak voltak mind a ketten.
- Ifjúságom éveiben - szólalt meg a király - egy ízben
napnyugatnak hajóztam. Az egyik szigeten ezüstagarakat láttam,
amelyek arany vaddisznókat martak halálra. Másokon varázserővel
bíró almák levével táplálkoztunk. Megint másokon tűzből épült falak
kerültek utamba. A legtávolabbi szigeten pedig boltozatos, lefelé
csüngő folyó szelte át az eget, s rajta bárkák, a vizében halak
úsztak. Ezek csodák, ám egyikük sem fogható a te költeményedhez,
amely valami módon mindet magába foglalja. Miféle varázslat íratta
veled e sort?
- Hajnalban - mondta a költő - visszaemlékeztem, hogy néhány
szót ismételgetek, melyeket kezdetben magam sem értettem. Hisz ez
egy vers. Úgy éreztem, bűnt követtem el, talán olyat, amilyet nem
bocsát meg a Lélek.
- S amelyikben immár ketten osztozunk - suttogta a király. - Az
a bűnünk, hogy megismertük a Szépséget, amely tiltott adománya az
embernek. Most rajtunk a sor, hogy megbűnhődjünk érte. Adtam neked
egy tükröt és egy arany álarcot; vedd íme harmadik ajándékomat,
amely az utolsó is egyben.
S egy tőrt adott a dalnok jobbjába.
A költőről annyit tudunk még, hogy megölte magát, mihelyt
kilépett a palotából; a királyról pedig annyit, hogy még ma is
koldusként bolyong volt királyságának, Írországnak az útjain, és
azóta sem ismételte el soha a költeményt.
Csuday Csaba fordítása
Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.
UNDR
Előre kell bocsátanom az olvasónak, hogy az itt következő néhány
oldalt hiába is keresné Brémai Ádám 1615-ös Libellus-ában; Brémai
Ádám, mint tudjuk, a tizenegyedik században született és halt meg.
Lappenberg az oxfordi Bodley-könyvtár egyik kéziratában akadt rá e
sorokra, s az előbbi körülményeket figyelembe véve, utólagos
betoldásnak ítélte, de azért érdekesnek találta és közzétette őket
Analecta Germanica című kiadványában (Lipcse, 1894). Egy argentin
könyvbarát vélekedése persze nem sokat nyom a latban; a kedves
olvasó ítélje meg tetszése szerint a történetemet. Nem szóról szóra
fordítottam spanyolra, de a szöveg hitelesnek tekinthető.
Brémai Ádám ezt írja:
*
"...Az Öböl túlsó partján elterülő puszta szomszédságában, túl a
földeken, melyeken a vadló tenyészik, az urnok népe a leginkább
említésre méltó. A kereskedők ködös vagy mesébe illő hírei, a
találomra megadott útirányok és a fosztogató nomádok miatt sohasem
sikerült eljutnom e néphez. Tudomásom van azonban róla, hogy
szegényes és elszórtan fekvő falvaik a Visztula alsó folyásánál
találhatók. Az urnok, a svédektől eltérően, igazi Jézus-hitet
vallanak, amelyet nem szennyez azoknak az arianizmusa és véres
démonkultusza, akiktől az angol és egyéb északi királyi famíliák
származtatják családjukat. Pásztorok, csónakosok, varázslók,
fegyverkovácsok és fonalkészítők. A kíméletlen háborúk miatt
alig-alig szántják a földeket. A síkság s a rajta portyázó törzsek
rendkívül ügyessé tették e népet a lovaglásban és az íjazásban. Az
ember végül mindig hasonul az ellenségeihez. A lándzsáik hosszabbak
a mieinknél, hiszen az urnok lovasok, nem gyalogosok.
Amint már feltételezhető is, a betűvetéshez nem értenek, s a
szaru tintatartót és a pergament sem ismerik. Vésik a betűiket,
akár a mi őseink a rúnákat, melyeket Odin nyilatkozott ki nekik,
miután - Odin feláldozza Odint - kilenc éjszakán át függött a
kőrisfán.
Emez általános híradáshoz hozzáfűzöm azt a beszélgetést, melyet
Ulf Sigurdarsonnal, e komoly, megfontolt beszédű izlandi férfiúval
folytattam. Uppsalában, a templom közelében találkoztunk. A
rőzsetűz már kialudt; a fal hasadékain hideg és hajnalpír
szüremlett be. Kint a havon bizonyára otthagyták már sunyi
nyomaikat a szürke farkasok, melyek felfalják a három isten alá
rendelt pogányokat. Társalgásunk - az egyházi személyek közti
szokáshoz híven - latinul kezdődött, de csakhamar áttértünk arra az
északi nyelvre, amelyet az Ultima Thulétől az ázsiai vásárokig
mindenütt beszélnek. A férfiú azt mondotta:
- Skaldok családjából származom; elegendő volt megtudnom, hogy
az urnok költészete egyetlen szóból áll, s máris e szó s az urnok
földjére vezető utak felkutatására indultam. Nem csekély
fáradságomba s munkámba került, míg egy esztendő múltán odaértem.
Már leszállt az éjszaka; s látom, hogy az emberek, akikkel
találkozom, görbe szemmel néznek rám, s már el is talált egy-egy
felém hajított kő. Kovácsműhely fénylett föl előttem; sietve
beléptem.
A kovács szállást kínált éjszakára. Orm volt a neve. A nyelv,
amelyet beszélt, csaknem egyezett a miénkkel. Az ő szájából
hallottam először a király nevét: Gunnlaugnak hívták. Megtudtam,
hogy az utolsó háború óta gyanakvással tekint az idegenekre s az a
szokása, hogy keresztre feszíti őket. Nem akartam erre a sorsra
jutni, mely inkább istenhez, mint emberhez méltó, ezért rögvest egy
drápa, vagyis dicsőítő ének írásához fogtam, amelyben a király
győzelmeit, hírnevét és könyörületességét ünnepeltem. Épphogy
emlékezetembe véstem a költeményt, már jött is értem két ember. A
kardomat nem adtam át nekik, de hagytam, hogy elvezessenek.
Még csillagos volt a hajnal. Kunyhók közt mentünk egy darabon.
Otthon piramisokról beszéltek nekem amit az első tér közepén
megpillantottam, az csak egy sárga pózna volt. Fekete halat láttam
a csúcsára tűzve. Orm, aki velünk tartott, azt mondta, az a hal az
Ige. A következő téren vörös oszlopot vettem észre; korong volt a
hegyén. Az Ige, mondotta Orm ismét. Kértem, hagy ejtse ki. Ő csak
közönséges kézműves, nem tudja, válaszolta.
A harmadik s egyben utolsó téren feketére festett rudat
találtam, ezen egy rajz volt; már nem emlékszem, hogy mit ábrázolt.
A tér mögött hosszú, egyenes fal húzódott, végei homályba vesztek.
Később meggyőződtem róla, hogy kör alakú, hogy vályog a teteje, és
nincsenek rajta kapuk, s azt is felfedeztem, hogy körülfogja a
várost. A palánkhoz kötött lovak kis növésűek és hosszú szőrűek
voltak. A kovácsot nem engedték be. Fegyveres népséget találtam
bent; mind gyalogosan voltak. Gunnlaug, a király éppen
gyengélkedett s félig lehunyt szemmel hevert valami tevebőrös
nyoszolyán. Sárgás bőrű, törődött ember volt, olyan, mint egy
már-már elfelejtett szent; hosszú, régi sebhelyek húzódtak végig a
mellkasán. Az egyik katona utat nyitott előttem. Valaki már
kerített is egy hárfát. Térdre ereszkedtem, s fojtott hangon
belekezdtem a drápá-ba. Nem hiányoztak belőle a retorikai
fordulatok, az alliterációk, és a hangsúlyok is a műfaj által
megkövetelt helyekre kerültek. Nem tudom, hogy a király
megértette-e, de kaptam tőle egy ezüstgyűrűt, amelyet még ma is
őrzök. A párna alól tőr villant elő. A király jobbján sakktábla
hevert mintegy száz kockájával, s a táblán itt-ott néhány bábu.
Az őr hátrataszított. Egy ember lépett a helyembe; ő állva
maradt. Úgy pengette a húrokat, mintha csak hangolt volna, s közben
halkan ismételgette a szót, melyre olyannyira vágytam, s mégsem
sikerült megértenem. Valaki jelentőségteljesen így szólt: Most
semmit sem akar mondani.
Könnyek csillantak meg. Az ember hol fölemelte, hol pedig
suttogóra fogta a hangját, s a csaknem azonos akkordok egyhangúan
vagy inkább végtelenül szóltak. Azt kívántam, bárcsak örökké
tartana a dal, bárcsak e dal volna az életem. Hirtelen vége
szakadt. Hallottam a hárfa pendülését, amint a dalnok - biztosan
kifáradt - a földre döntötte. Nagy zűrzavar közepette távoztunk. Az
utolsók között léptem ki. Csodálkozva láttam, hogy már lehanyatlott
a nap.
Néhány lépésnyire jutottam. Akkor megállított egy vállamra
nehezedő kéz. Azt hallottam:
- A király gyűrűje a talizmánod, most mégis meg kell halnod,
mert hallottad az Igét. De én, Bjarni Thorkelsson, megmentelek.
Skaldok nemzetségéből származom. Dicshimnuszodban a vért a kard
vizének, a csatát pedig a férfiak harcának nevezted. Emlékszem, még
apám apjától hallottam e kifejezéseket. Költő vagy, s az vagyok én
is; megmentelek. Most nem nevezünk néven minden eseményt, mely
felgyújtja énekünket; most mindent egyetlen szóban, az Igében
összegezünk.
Azt feleltem neki:
- Képtelen voltam megérteni. Kérlek, mondd meg, melyik az a
szó.
Habozott néhány pillanatig, majd így válaszolt:
- Megesküdtem, hogy nem árulom el. Különben sem taníthatunk meg
senkit semmire. Neked magadnak kell megtalálnod. Most pedig
igyekezzünk, mert veszélyben az életed. A házamban rejtelek el, ott
nem mernek majd keresni. Ha kedvező a szél, holnap már Dél felé
hajózol.
Így kezdődött a kaland, amely oly sok télen át tartott. Nem
térek ki a véletlen fordulataira, s arra sem törekszem, hogy
rendben idézzem föl a viszontagságokat. Voltam evező s,
rabszolga-kereskedő, rabszolga, favágó, karavánokat fosztogató
rabló, vándorénekes belepillantottam a mély vizek s az ércek
titkaiba. Álló esztendeig tűrtem a rabságot a fogakat lazító
higanybányákban. Mikligarthr (Konstantinápoly) alatt együtt álltam
a vártán a svéd katonákkal. Az Azovi-tengernél szeretett egy
asszony, akit nem felejtek el; elhagytam vagy ő hagyott el engem,
egyre megy. Elárultattam, és árulóvá lettem. A sors nemegyszer
hozta úgy, hogy ölnöm kellett. Egy görög katona kihívott párbajra,
s két kardot nyújtott felém, hogy válasszak Az egyik arasznyival
hosszabb volt a másiknál. Rájöttem, hogy a görög meg akar
félemlíteni, s a rövidebbet választottam. A katona megkérdezte,
miért. Azt feleltem, hogy az öklöm és a szíve közt mindegy, hogy
mekkora a távolság. A Fekete-tenger partján áll az a sírkő, amelyet
rúnaírással magam véstem ki harcostársam, Leif Arnarson emlékére.
Küzdöttem a serklandi Kék Emberekkel, a szaracénokkal Az idők során
sokféle emberré váltam, de ez a forgószél csupán hosszú álom volt.
Az Ige volt a lényeg. Olykor már megrendült a belé vetett hitem.
Folyvást az járt az eszemben, hogy esztelenség lemondani a szép
szavak összerakásának pompás játékáról egyetlen - s talán sosem
volt - szó kedvéért. Hiába. Egy misszionárius az Isten szót
javasolta; visszautasítottam. A megvilágosodás, azt hiszem,
virradatkor, egy folyó partján ért, amely tengerré szélesedett.
Visszatértem az urnok földjére de nagy fáradságomba került, míg
rátaláltam a dalnok házára. Beléptem, s a nevemet mondtam. Már
éjszaka volt. Thorkelsson a padlón feküdt, onnan kért, gyújtsak meg
egy gyertyát a bronz gyertyatartóban. Annyit öregedett az arca,
hogy önkéntelenül arra gondoltam, magam is megvénültem. A
szokásokhoz híven királya felől érdeklődtem. Így felelt:
- Már nem Gunnlaug a neve. Most másképpen hívják. De meséld el
apróra, hogy merre jártál.
Meg is tettem, az események lehető leghívebb sorrendjében,
kimerítő részletességgel, amit azonban most mellőzök. Mielőtt
bevégeztem volna, megkérdezte:
- Sokszor énekeltél azokon a földeken jártadban?
Kissé megütköztem a kérdésén.
- Kezdetben - válaszoltam - énekeltem, hogy fel ne kopjon az
állam. Később, valami félelem miatt, melyet máig sem értek,
felhagytam az énekléssel és a hárfapengetéssel.
- Úgy - bólintott. - Folytathatod a történetet.
Betartottam az időrendet. Hosszú csend követte szavaimat.
- Mit adott neked az első asszony, akit bírtál? - kérdezte
végül.
- Mindent - feleltem.
- Nekem is mindent megadott az élet. Mindenkinek mindent megad,
csak a legtöbben nincsenek tudatában. A hangom már fáradt, az ujjam
gyenge, de hallgass ide.
Az Undr szót mondta, mely csodát jelent.
Mélységesen felkavart a haldokló éneke, és mégis, ebben a dalban
s a kíséretében valamiképp a saját dolgaimra ismertem, a rabnőre,
aki megajándékozott az első szerelemmel, a férfiakra, akiket
megöltem, a fagyos hajnalokra, a pirkadatra a vizek felett, az
evezőkre. Megragadtam a hárfát, s egy másik szóval énekeltem el
ugyanazt.
- Jól van - mondta a dalnok, s egészen oda kellett hajolnom
hozzá, hogy meghalljam, amit mond. - Megértettél."
Csuday Csaba fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése