A következő címkéjű bejegyzések mutatása: . Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: . Összes bejegyzés megjelenítése

szerda, április 18, 2012

a vadmacska

Lajos a nagyapja gúnynevét örökölte, kényszerből. Ki örülne egy olyan névnek, hogy Fingós? Valószínűleg senki. Azt nem tudni, hogy honnan származott a név, tény csak annyi, hogy az öreg százkét évet élt meg egészségben és a nyoma mindenen meglátszott, amire rátette a kezét: szorgos, pontos ember volt mindenben, rá mindenki tisztelettel nézett. Gyerekként egy olyan név, hogy Fingós felettébb kínos tud lenni. Lajos azonban jámbor ember volt, tűrte a gúnyolódást, alázattal. Egy idő után aztán valahogy senki se vette komolyan. Mivel soha sem akart meggyőzni senkit semmiről, és akaratát sem próbálta meg ráerőltetni senkire, hangját is ritkán hallatta, akkor, mikor megkérdezték: szürke volt, már-már láthatatlan a falu lakóinak számára. Mindig szívesen segített, ha dolga engedte, és voltak, akik a szívességéből profitálni is próbáltak. Lajos, mivel hiányzott belőle a falusi és a városi emberekre egyaránt jellemző gyanakvás, az ilyen kihasználásokat általában későre vette észre és olyankor felettébb csalódott volt. Egy ilyen csalódás alkalmával el is határozta, hogy amint lehet, maga mögött fogja hagyni az emberi települést és kiköltözik valahova, a természetbe. 

Idővel úgy adódott, hogy olcsón hozzá tudott jutni egy tanyához. A tanya utolsó lakója is meghalt, az örökös meg sietősen túl akart adni a házon meg a telken, mert sürgős elintéznivalója volt valahol nyugaton. Lajos, aki sohasem költekezett és be tudta osztani úgy az idejét, mint ahogy a többi javait is, miután megvásárolta a tanyát, eladta a házát a faluban és a pénzzel ellátta új lakhelyét minden szükségessel: állatokkal, növényekkel és nyersanyagokkal,  majd hozzá látott az új életét rendszerezetten kiépíteni.Veteményest alakított ki magának, voltak cseresznye-, meggy-, barack-, alma- és körtefái is, a bokrosban meg szilvafákat talált, melyeket külön elkerített. Lova lett, tehénkéje, majorsága, még kecskéje is. Spuri, a pulikutya, hű társként kísérte el minden felé, amerre járt, míg Kuvasz, a nagy házőrző a tanyára vigyázott ilyenkor.


Lassan elfelejtették Lajost a faluban az emberek. Amikor a tanyához közel lévő földeken dolgoztak a falu lakói, mindig üdítő volt egy-egy szelet kenyér, kecskesajttal meg finom hideg vízzel, öblítőnek, amit Lajos jó szívvel ajánlott fel mindenkinek, a segítsége mellett. Mikor azonban haza értek, mintha elködösültek volna estére a nap eseményei, Lajos képe, a folyton szimatoló, körülötte bolyongó Spurival inkább álomnak hatott, mint valóságnak. Úgy tűnt, hogy Lajost beleálmodják az emberek a hétköznapjaikba, csak épp senki sem teszi szóvá ezt a kollektív álom-képet. Mindegy, végül is, Lajos boldog volt, mert végre önmaga lehetett, teljes szabadsággal, gúny és lenézés nélkül, egy kiközösítéstől mentes környezetben. 


Egyszer aztán Lajos megváltozott. Az állandónak ható álomkép alig észrevehetően titokzatossá vált. Minden egy tavaszon kezdődött. Ködös, esős idő volt, az a fajta, amikor a hideg a nedvességgel együtt az ember húsáig hatol, nem csoda hát, hogy senki sem volt a határon, Lajos tanyája körül. Lajos begyújtott, s a melegedő házban reggelihez látott. Ráérősen mozgott, az asztalt kényelmes gyorsasággal terítette, Spuri reggeliének a kikészítése is kétszer, háromszor annyi időt vett igénybe, mint normális esetben. Az állatokat már elrendezte, más dolga ebben az időben meg nem igen akadt. Kint az ember az orráig alig látott a sűrű ködben, szitáló esőben, úgyhogy a reggeliéhez lámpát is gyújtott, mert a szobában alkonyati sötétség uralkodott. Lajos vidám volt, őt a rossz idő nem hangolta le, értékelni tudta az égből jövő vizet, meg az áldásos ködöt, ami a növények leveleit mindig tisztára törülgette, úgyhogy most is mosolyogva ült asztalához. Mikor hozzálátott volna a reggeliéhez, valami furcsa dolog történt. Kinyílott a tornác ajtaja, a veranda ajtaja és a szoba ajtaja is, egyszerre mind a három, dermesztő csendben. Spuri szokatlanul reagált, odahúzódott gazdája lábához és hallgatott, csendben remegett a félelemtől. Lajos nem értette, hogy miért hatott így a szél tréfája kutyájára, és már azon volt, hogy feláll és becsukja az ajtókat, mert kimegy a meleg, mikor lépések hangját hallotta. A száraz padlón valaki lépkedett. A lépések furák voltak, könnyűek, légiesek, és túl sűrűk egy emberi láb számára. Lajos nem tudta, hogy mi mászkál kint, a tornácon meg a verandán, de azt tudta, hogy nem ember. Megjelent az ajtóban egy sötét, már-már vészjósló árnyék, majd az árnyékhoz tartozó furcsán homályos sziluett. Megállott az ajtóban a lény, és macska-szemével, tágult pupillákkal nézte Lajost. Lajos megdermedt. Nem ijedt meg, nem félt, csak meglepődött. Ilyen nagy vadmacskát még soha sem látott, ráadásul ilyen eleven zöld szemekkel, ilyen furcsán fehér-vörös színű szőrzettel, ami, Lajosnak feltűnt, a kinti ítélet-idő dacára száraz volt. Hirtelen egy csomó dolog végigfutott Lajos agyán, de nem érezte magát feszültnek, így hamarosan úrrá lettek rajta azok a gondolatok, melyek egy jól nevelt házigazda magatartását szorgalmazták. Lajos megtörülte a száját, a kezét, majd felkelt az asztaltól, ügyelve arra, hogy ne álljon háttal a fura szerzetnek. A vele szembe levő széket kihúzta az asztalnál és a székre mutatott. Magában furcsállta tettét, picit kuncogott is a naivitásán, de akkor a vadmacska elindult feléje és illedelmesen helyet foglalt a számára felkínált széken. Lajos megnyugodott, bár meglepő volt számára a benne szétáradó nyugodtság. Becsukta az ajtókat, új terítéket tett az asztalra, természetesen evőeszközökkel, majd illedelmesen megtöltötte rendhagyó vendége tányérját mindazzal, amit ő is evett, nem tudván, hogy vendége mit fog majd szeretni és mit nem. Vendége tiszteletére finom bort is töltött két pohárba, egyiket vendégének kínálta, másikat meg oda tette a tányérja mellé, majd visszaült a helyére. Spuri csöndben figyelt, már kíváncsi volt, nem reszketett többé. 


A vendég páratlan eleganciával evett. Nyelvét használta villa helyett, a falatokat fogheggyel ragadta meg, majd nyelte le, sűrű, apró rágások után. Lajos igazán akkor lepődött meg, amikor vendége eltolta orrával magától a borral teli poharat, jeleként annak, hogy nem óhajt inni belőle. A vadmacska tisztelettudóan megvárta, hogy Lajos is elköltse komótos reggelijét, majd lehuppant a földre székéről. Abban a pillanatban, amikor földet ért, ismét kinyíltak az ajtók, a vendég meg, lassú, könnyű léptekkel elindult kifelé. Az ajtóban visszafordult, Lajos szemébe nézett hatalmas, zöld szemeivel, majd meghajtotta a fejét és eltűnt a ködben. 


Lajos meg volt babonázva. Nem értette, hogy mi történt, meg hogy miért történt, de érezte, hogy nagy élményben volt része. Spuri is csendesebb, komolyabb lett az eset után. Másnap már jó idő volt, meg is érkeztek a faluból az emberek, hogy földjeiket műveljék a környéken, Lajos változása viszont sokáig nem volt feltűnő, bár még többet hallgatott, mint azelőtt, kevesebbet mosolygott és amint tehette, eltűnt az emberek szeme elől, ritkán is látták, ugyanakkor furcsa kezdett lenni, hogy olyan helyeken bukkan fel kutyájával, ahol azelőtt még sosem látták. Úgy nézett ki, mintha keresett volna valamit, mintha kutatna valami fontos dolog után. Ez a továbbiakban sem változott, mert minden ködös napon, mikor a környék elcsendesedett és csak egymagában volt Lajos az erdő alatt, eljött a vadmacska vendége. Néha reggelikor, néha ebédkor, máskor vacsorára. Volt olyan, hogy nem is evett, csak ült, és nézte Lajost, hogy mit csinál és hogyan. Lajos nem értette, hogy mi történik vele. Néha el-elpirult, mikor a vadmacskára pillantott, máskor meg olyan érzelmeket, indulatokat érzett vendége iránt, amit nők iránt szokott érezni egy férfi. Néha mesélt neki. Gyerekkoráról, a falubeli életéről, gondolatairól, vágyairól, álmairól, terveiről. Máskor csak hallgattak. Nézték a tüzet, vagy hogy hogyan csordogál az eső az ablakon, meg-megkoppantva az üveget. Spuri nézte a két szerzetet, a gazdáját és a vendégét és úgy tűnt, hogy többet ért, kutya létére, mint amennyit Lajos, ebből az egészből. 


Évek teltek el így. Lajos hajában már kezdtek megjelenni az ősz szálak, bár arca töretlen simasággal tükrözte ártatlan lelkét. Egyik este, mikor már ágyban volt és már Spuri is elhelyezkedett a lábánál, meghallotta az ismerős hangokat. Kicsapódtak az ajtók, könnyedén koppantak a lépések és a hálókamra ajtajában megjelent a vendég. Lajos kikelt az ágyból, papucsba lépett és beinvitálta kamrájába a vendéget. Mikor vissza tért a szokásos ajtó-zárásból, a vadmacska már az ágyban feküdt, a fal mellett, a lábain nyugtatva a fejét. Spuri az ágy lábánál kíváncsian nézte gazdáját, mintegy kérdezve, hogy na, akkor most mi lesz. Lajos, mintha megértette volna, azt válaszolta: - Semmi. Alszunk., majd betakarta takarójával a vendégét és ő is melléje bújt. Egy ideig furán érezte magát, ezért alig jött álom a szemére. Már majdnem elaludt volna, amikor Lajos valami furcsát érzett a mellkasán. Egy kéz volt az, egy női kéz. A szíve hevesen kezdett el verni, nem tudta, hogy most mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, meg hogy egyáltalán: mi történik pontosan, de a kéz megsimogatta az arcát, mutatóujját az ajkára tette, majd lecsúszott a mellkasára. Lajos érezte a lány leheletét a nyakán, a tarkóján és elöntötte a forróság, közben a kéz végigsimogatta a testét, különös figyelmet szentelve ágyékának. Lajos érezte, hogy ha nem hagyja abba a lány, lassan el fogja önteni az agyát a vér. De a kéz visszatért az arcához, azt cirógatta egy darabig, majd megfogta Lajos kezét és, finoman irányítva, a lány végigvezette a férfi kezét a saját testén. Csodálatos teste volt, tele élettel és energiával, vággyal és élvezettel. A vadmacska-lány halk sóhajokat hallatott, zöld szeme világított a sötétben, mikor ráült Lajosra. A mellkasára könyökölt, úgy nézte a férfit. Hosszan, mélyen, pislogás nélkül. Lajos érezte, hogy a nő a lelke legmélyebb pontjába is belát, minden eltitkolt vágyával tisztában van és valamiért elfogadja, kívánja őt. A lány belecsúsztatta ágyékába Lajos férfiasságát, közben félig behunyt szemmel, mélyeket lélegezve tovább szemlélte a férfit. A két test nem mozgott, a nő hüvelyizmai viszont lüktetni kezdtek, s miközben a vadmacska-lány remegni, nyöszörögni kezdett Lajos érezte, hogy ágyéka táját elönti a lányból ömlő, meleg folyadék. A lány egy idő után már nem bírta tovább, körmeivel Lajos bordáin végigszántva egyenesedett ki, Lajos érezte a hüvelyizmok változását, a kétszeres lüktetést és a lány remegését, kezei a lány combtövét ragadták meg, majd lassan felcsúsztak a testére, hasáról a melleire, a hátára. A nő becsukott szemmel csókolta Lajost, aki ezt az egészet nem értette csak érezte, hogy elborítja agyát az élvezet és az, amit a nő iránt érzett és tapasztalt, visszacsókolta hát, és szorosan, fojtogatóan ölelve merültek el mindketten egymásban és az élvezetben. 


Reggel a lány eltűnt, Lajos, miután megetette az állatokat, asztalához ült és elfogyasztotta eledelét. Az elkövetkező napokban minden éjjel vadmacska képében jött a lány, vagy a vadmacska lánnyá változva szeretkezett Lajossal. Napközben Lajost soha sem lehetett a tanya környékén látni. A tanya rendezett volt, viszont Lajos nem volt sehol. Csak messze, a tanyától távol látták őt Spurival sétálni, erdők szélén, ültetvények között, gabonamezők határában. Egy idő után ismét előkerült, viszont az embereknek feltűnt, hogy Lajoson kívül más is lakik a tanyán. Egy fehér bőrű, vörös hajú lány, aki soha sem beszél, de aki folyton Lajos nyomában mászkál. Furcsállták a dolgot erősen az emberek, Lajos soha sem járt bálba, vagy fonóba, táncba sem járt soha. Mire kezdték volna megszokni a néma, vörös hajú lányt, eltűnt. Akkor viszont az lett feltűnő, hogy gyerekzsivaj lepte el a tanyát: három vörös fejű lurkó rohangászott naphosszat a tanyán, meg a környező területeken. Máskor, mikor a tanya gyanúsan csendes volt, vadmacskákat láttak az ólak körül, hármat. Néha elkergették őket a segítőkész emberek, máskor csak odakiabáltak, hátha megijednek. Egy idő után a gyerekek is eltűntek és a vadmacskák sem háborgatták többet a tanya környékét. Lajos pedig lassan, csendesen, alig észrevehetően megöregedett.



vasárnap, január 08, 2012

részlet egy beszélgetésből

... persze, mondta, azért ő se volt semmi. tudod, ő, a lány. jó fogdmeg teremtés volt, érted, fogd, meg és baszd meg, tudod. no, s akkor elmeséltem az egész életemet itt, most, neked, néhány óra alatt. finom a tea.
- örülök, hogy ízlik. mesélj még. jó most itt.
- a hegyi levegő meg a ropogó tűz, meg az enyhén füstölt zöld tea csodákra képes, mondtam én.
- szívesen vájkálnék a magánéletedben.
- csak tessék. csak nehogy aztán valami cikk legyen belőle, vagy hasonló.
- de nem akarok indiszkrét lenni, sem agresszív és pofátlan sem..
- vájkálni ezek nélkül pedig nem lehet, barátom, senki életében.
- hát jó. akkor vájkálok... voltál valaha szerelmes?
- hát... ezt férfiak nem szokták gyakran kérdezni egymástól.
- miért, mit szoktak kérdezni egymástól a férfiak?
- hát hogy hányat, milyen körülmények között és miért basztál meg. és hasonlókat. de a szerelem... az bajos dolog... kérsz még teát?
- bajos? miért bajos? nem, köszönöm.
- most tényleg úgy kérdezel, mint egy újságíró. vagy mint egy gyerek. vagy mint egy féltékeny nő. pedig te is tudod, hisz mesélted is, emlékszel? nem tudom. bajos, mert nem csak a farkunk van benne. nekünk is van lelkünk. több, mint a nőknek. és jóindulat is több szorult belénk. azért, mert tiszteletben tartjuk egymás fájdalmát.
- a nők nem?
- ők kibeszélik. elmondják mindennek az illetőt, aki otthagyta őket, majd levonják a következtetést: biztos nem érdemelte meg az illető, hogy ő, a nő vele legyen, majd mint aki jól végezte dolgát, máris új pasik után néznek, miután hajszínt és -formát, valamint parfümöt változtatnak. részben igazuk van: nem voltak jók egymásnak. viszont magukba nem néznek, nem adnak időt maguknak megérteni, mi is történt valójában. kétszersültet?
- nem, köszönöm. ez úgy hangzott, mintha nem tartanád sokra a nők lelki világát.
- ó, ellenkezőleg. a nőknek színes lelki világuk van. mi több, ha lehet ezt mondani: a nőknek leginkább lelki világuk van. persze az is csak a felszínen, hogy ne kelljen igazán foglalkozniuk a rájuk váró problémákkal. szeretnek a dolgok felszínén létezni, fönt, a fényben, ahol pezsgés van meg ragyogás. olyanok, mint az olaj a víz színén: könnyűek, színesek, megfoghatatlanok és általában károsak az egészségre!
-ő is olyan volt?
- ő?.. ő is, legalábbis egy darabig.
- mi történt?
- biztos nem kérsz teát? ma este már nem fogok mást főzni...
- nem kérek, tényleg. vagy! mégis kérek, egy keveset. köszönöm.
- na úgy, látod. igyál csak, mert jót tesz. tisztítja a fejet.
- szóval mi történt?
- semmi. vége lett. megviselt rendesen. sokáig nem voltam jó semmire. senkire.
- de mi miatt? mármint: meg akarom érteni, hogy hogy is van ez az egész szerelem-dolog. ez a ragaszkodás, ez az odaadás, meg az egész hormonális meg érzelmi cécó meg tébolyda...
- te voltál már szerelmes?
- én nem... tudom. lehet.
- akkor nem voltál. az ember vagy tudja, hogy szerelmes, vagy nem biztos benne. de akkor vagy csak elképzeli, hogy az, vagy még nem az igazán.
- és olyan, hogy nem szerelmes?
- mi van vele?
- olyan lehetőség nincs, hogy az ember nem szerelmes?
- nincs. olyan lehetőség nem létezik.
- de miért?
- mert amikor szerelmesek vagyunk, akkor tulajdonképp nem történik velünk más, minthogy kinyílik a szemünk és a lelkünk. és a lelkünkkel látunk meg a szemünkkel érzünk és amit a szemünkkel érzünk az mind csodálatos, hisz a lelkünkkel látjuk azt, amit érzünk.
- hú, ez kicsit bonyolult...
- egyáltalán nem az. sőt. magától jön, persze nem ingyért, és nem olcsó mulatság. igazából semmi érdekes nem történt az elején. nekem pina kell, neki férfi, én csalódok, mert nőt kapok, ő csalódik, mert faszt kap. aztán elkezdtük komolyan venni egymást. figyelni egymásra. a mosolyok, amivel egymást illettünk őszinték lettek, s az érintések zöme is. már a szex is jó volt, mert nemcsak, hogy ismertük egymás testét, de szerettünk volna egymásnak örömet is okozni. játszottunk, úgy hívják a szerelemnek ezt az időszakát: játék. észre sem vettem, és minden ráncom kisimult, lefogytam és olyan igazi stramm pasas lettem. olyan, tudod, aki után megfordulnak a nők. ugyanakkor, először, nem érdekeltek más nők, persze egy ideig. csak ő érdekelt, érezni akartam magam mellett. persze ezt nem tudtam volna így elmondani akkor, sőt, észre sem vettem volna akkor, hogy ennyire komoly a dolog. viszont furcsán néztem volna a mostani önmagam, aki az egekig dicséri azt a kapcsolatot.
- miért, nem volt olyan jó kapcsolat?
- ugyan... mindig lesznek mélypontok, rövid összezörrenések, zsörtölődések és veszekedések, általában valami banális dolog fölött, fáradság, vagy más frusztráció miatt... ezeket fel sem kell venni. akkor még játszottuk a pszichológust, egymást cukkoltuk, egymást tettük féltékennyé és egymással flörtöltünk másokkal, hogy aztán az este ismét egy hihetetlenül jó szeretkezésben érjen már megint véget.
- és ezért volt olyan megrázó a szakítás?
- ej, be fiatal vagy... mindig csak a maximák mentén akarod észlelni az életet...
- én nem...
- az életem nagy dolgai apróságok sorozatából állnak és álltak. kiüresedett az egész kapcsolat. üresek lettünk, mindketten, üres az ágy és az egymáshoz intézett szavak. de még mindig együtt voltunk.
- de miért?
- a béke miatt. látod az van, hogy a szerelem, a szerelmem a békéről szólt. a jelenléte megnyugtatott, békét éreztem magamban és elégedettséget a legtöbb dologgal és emberrel szemben. aludtam éjjel és rémálmaim sem voltak, mint a szakítás után oly sok ideig. tudtam az emberek szemébe derűvel és bizalommal nézni, nem csak szorongó gyanakvással. és, bár kiüresedett a kapcsolatunk, mert minden lehetséges dolgunk megosztottunk egymással, szerettük egymást. ez a szeretet volt az, ami megőrizte a békét bennem, bennünk, meg egy jó ideig. utána következett a szakítás. majd a csend.
- a feleségednek mesélted ezt?
- ő tudja, amit tudnia kell. a többit sejti, de nem kérdez.
- szereted?
- igen. nagyon. nehéz lenne elképzelnem magam nélküle. de ez másfajta szeretet-szerelem. ez érettebb, öblösebb és lassúbb. csendesebb. az sebes volt és hangos, sodró, mint a hegyi patak. az a fajta szerelem, amire mindenki vágyik, de amikor megkapja, akkor senki sincs megelégedve vele, mert kiüríti az embert a sok hevesség és a sok játszma. persze az, akkor jó volt. más valószínűleg nem lett volna annyira jó. annyira energia-levezető. mert ez volt igazából, hogy sok energiánk volt, és kevés tapasztalatunk. azt hittük, hogy mindent tudunk és abban a helyzetben ez így is volt. tökéletesek voltunk egy darabig, mert nem volt semmi és senki, aki tükröt tarthatott volna elénk, egymásnak pedig egymás tökéletességét mutattuk. hát igen... 
- milyen volt a szakítás után? vagy ezt már kérdeztem?
- magányos volt. úgy éreztem magam, mint valamilyen magára hagyott repülő-hangár, egy sivatag közepén. nem volt célom és álmom sem volt. léteztem, önkényesen, csak úgy.
- és most?
- mi van most?
- hát most milyen?
- most ott vannak a gyerekek. és néhány gyerek csodákat művel az emberrel. ott vannak a barátaink, akikkel együtt dolgozunk, és ezen felül gyakran gyónunk egymásnak és önmagunknak. és félelmetes az élet, mert ez is jó, meg az is jó, ami akkor volt. más időben, más helyzetben eltérő a jó, ezért félelmetes az élet, hisz bele még ez is belefér.
- érdekes változásokon mentél keresztül, az biztos...
- ugyan. más is ezt csinálja. csak másképp. no, térünk nyugovóra?
- igen.
- sejtettem, laposakat pislogsz. holnap megmutatom a környéket. tetszeni fog...

péntek, október 28, 2011

egy nő


Van egy nő. Szeret. Színésznő.

Bejön, szétnéz, leül. Visszafogottan gesztikulál, az ablak mögötte világossá teszi a kontúrját: bal lábát behajlítva a szék alá, a jobb fölé hajolva szerényen de mégis határozottan gesztikulál. Elbújik a haja mögé, de ez nem menekülés. Olyankor megpihen. Színésznőnek is kijár a pihenés.

Szeretem a kezét, a kézfején az ereket. A fehér ujjait. Az ajkait. De leginkább a szemét. Nem szeretem a körmeit, bár sosem néztem meg igazán, úgyhogy ez a kijelentésem nem annyira konkrét, mint az előző.

Hozzám szól és elpirul. Erre én is elpirulok. Jó érzés. Minden piros, ami él, szokta mondani Linnankoski Olavija. Ő él. És szeret.

Nem engem szeret. Lehet, hogy konkrétan senkit sem. Ő ilyen szeretős mégis, egy olyan ember, aki leginkább mosolyog és, csak úgy, szeret. Ezt gondolom, hisz nem ismerem. Már kétszer láttam ruha nélkül, mégis: sosem volt meztelen. Az ismeretlenség titok-leplében állt ott, ruha nélkül. Kétszer is.

Sohasem értem hozzá. Közöttünk mindig, minden helyzetben volt valami átléphetetlen. A levegő néha megkövül. Olyankor üveg. Olyankor páncél. Meg páncélszekrény. Kívülről nyílik, mi meg bent várjuk, hogy kinyissanak.

A torkom összeszorul, szívem alig észlelhetően felgyorsul és mosolyoghatnékom van, ha látom. Néha elbiciklizik mellettem. Néha észre is vesz. Általában nincs itt. Ott van, valahol máshol, ahol mindenki mosolyog. Ahol mindenki biciklin gurigázik, mindenki ablak fényétől felemelve, pihenés nélkül, mosolyogva gesztikulál. Pirul és szeret.

csütörtök, március 24, 2011

Tavasz.


Első közös játékszerünk egy kamera volt. Egészen dilis voltál, folyton csapongó, gyerek-szellem, egyszer megláttad az egyik zaci ablakában és megvétetted velem, majd otthon kifizetted az összeg felét, hogy ez igazán a kettőnkké legyen. Egy rakás filmet is vettünk, emlékszel, ugye, és filmeztük a várost, éjjel, meg nappal, meg az embereket, főleg éjjel meg magunkat velük, folyton. És a kamera celluloidjára rögzített rövidke filmecskékbe ívódott exhibicionizmusunk, meg a szerelmünk és még sok más, kimondhatatlan, mert megfogalmazhatatlan, mert talán tudatosan nem is észrevehető dolog, hang, illat, fény és más, tudati érzékekre ható, foltos impresszumok.

Aztán vége lett. Vége szokott az ilyesminek lenni, és én utáltalak, téged, meg a várost, meg a hülye embereket és, természetesen mindezalatt leginkább önmagamat. Ott volt a több tucat fertőzött celluloid, a fotók, a növények és a csészéd, a ruháid egy része, meg a könyveid, meg néhány képeslap, a nyaralásainkról. Téged mindez nem érdekelt, te otthagytad a múltunk, otthagytad velem és nem néztél vissza, pedig könnyeimmel küszködve néztem utánad, mert utánad akartam nézni, mert akartam, hogy lássam azt, aki volt és már nincs, mert megváltozott, mert megfestette a haját és szétsminkelte az arcát és dübörgő zenékre kezdett el lejteni, mikor azt hitte, hogy nem figyelem (később már az sem zavart.). Agyam celluloidjába akartam égetni azt a pillanatot, a buszmegállót, a közeli templom zaját, a tovasurranó autókat, a közönyt az emberek arcán és a kiégett, hideg tekinteted ami a vállamat mustrálta, miközben valami olyasmit motyogtál, mialatt megragadtad a bőrödöd, hogy vége. A kegyetlenséget, a kegyetlen szomorúságot, a kegyetlen valóságot, a kegyetlen létet.

Aztán elmúlott, ez is.

Később új tavaszok jöttek, új arcok, szemek, mellek, fenekek, később ezekből emberek lettek, nők, tiszteletreméltó, szeretni való, sziporkázó személyek, csodálatos teremtmények, áldások, később rájöttem, hogy gyenge voltam, vagyok, talán leszek is, ám te mindenképp erősebbé tettél, valóságosabbá, férfibbá. Mosolyogtam magamon, a helyzeten, a méla, esetlen pillanatokon, amikor tennem kellett volna valamit, de nem tettem és jól esett okosabbnak lenni, valamit jobban tudni, így, utólag. Jól esett az esetünkben már kései, ám talán nem teljesen hiábavaló, megöregedett tudás.

Később fájtam még, később nevettem még, később voltam boldog, dugtam, szeretkeztem, dugtam, szeretkeztem, dugtam és szeretkeztem, megint. Öleltem és öleltettem, teremtettek nekem és én nekik teremtettem és mindezalatt lassan belém ívódott: nem kegyetlen a város, az emberek sem azok, te sem voltál az: én voltam, mindvégig, veled s önmagammal szemben. Amikor végre megszületett bennem ez a gondolat: szabad lettem. Reggel volt, az erkélyre fiss kávéillat telepedett s a lassan melegedő fényben, félmeztelenül a rozzant fotelen, amin annyit ültünk: pityeregni kezdtem.

Utána, azt hiszem, könnyebb lett minden.

Utána más forgatókönyvek szerint játszottam, játszottunk. Megváltoztak a gondolatok, az elképzelések, azt hiszem minden változás, végül is, ezzel kezdődik. Az álmaim új perspektívába kerültek, és az új perspektíva megőrízte, valósabbá tette, bár megváltoztatta őket is, megint. Közben dolgozni kezdtem, az emlékekből az anyag lett és filmet vágtam össze belőle, filmeket, amiket a közönség imádott, mert őszinte volt, tiszta és merész. Filmezni kezdtem, filmjeim híressé váltak és velük, kicsit, én is. És a későbbi lányok a vásznon téged játszodtak el, meg a többit, anyámtól kezdve az összes nőt és jó volt ez a játék, mert őszinte volt, tiszta és merész. Még mindig szerettek, én meg, éreztem, lassan megtelepedek egy élet-érzésben, egy állapotban, egy-egy hangulatban, ami nem válott sohasem unalmassá, de feltöltött, hogy újabb újat alkossak, hogy jobban figyeljek arra ami van, amim van: a kegyes valóságra.

Rájöttem, hogy nincs isten, aztán hogy van, aztán megint, hogy nincs, aztán hogy van, csak épp: nem kanonizálható. Rájöttem, hogy nincs múzsa, aztán van, aztán nincs, aztán mégis van, de minden alkalommal meg kell küzdeni a kegyeiért. Rájöttem: nincs béke, mégis van, még sincs, de aztán mégis, csak épp meg kell teremteni, nem kis kompromisszum árán.

S a sok tanulás alatt valahogy elfolyt az idő és megöregedtem.
Megöregedtünk.

Évtizedek teltek el úgy, hogy nem gondoltam tudatosan rád. Évtizedekig hordoztalak magamban úgy, mint egy öntudatlan anya a gyermekét, téged, meg a többit és titeket hívtalak segítségül, mikor valamit nem tudtam, vagy nem mertem, vagy képtelen voltam valamit megtenni.

Nemrég olvastam: meghaltál. Akkor üresnek éreztem magamat, valahogy úgy, ahogy érezheti magát egy szőlőtő, mikor „megszabadítják” egy fürtjétől. Akkor öregnek éreztem magam, először életemben igazán, és a hajam akkor kezdett el őszülni csendben. Előkerestem az ismét emlékekké vedlett anyagokat arról a másfél évről, a fotókat, a celluloidokat, a képeslapjaidat, néhány ruhadarabod, amit megöríztem még és magamhoz öleltelek téged, velük, bennük. Könnyeztem, boldog voltam, boldog vagyok, mert könnyeztem, mert szép ez élet és harsány, gyermek-lelkű és kegyes. Örültem, hogy esélyem volt másfél évig ismerni, veled kelni, feküdni kelni, gyermeknek, felnőttnek lenni, veled, melletted, benned.

Olyan kopár tud lenni a világ szeretet nélkül. Olyan kopár a világ érzelmek nélkül. Annyira elhagyatottak vagyunk egymás nélkül.

Én sohasem tudtam írni, fogalmazni, vagy kifejezni magam szóban. Mindig csak képekben, hangokban, tettekben, a tettek embere voltam, vagyok, mondják, és talán leszek is, ha még esélyem lesz rá. Most viszont dőlnek belőlem a szavak, neked, aki meghaltál és ez megmosolyogtat: van benne valami önmarcangoló ám mégis valahogy felhőtlen irónia.

Szeretlek. Végül is csak ennyit akartam mondani, csak sohasem olyan egyszerű egy szó, mint amilyennek látszik, vagy látszani szokott. Biztos nem mondtam eleget, amikor esélyem lett volna rá, és utána sem gondoltam eleget, mikor megtehettem volna. De szeretlek, minden egyes lélegzetvételemmel. Nem kizáró jellegű ez az érzelem, inkább asszimiláló: magába olvaszt, megába épít téged, az emlék-anyagot, a fájdalmam és a köréd szőtt érzelmeim, az utánad jövőket, a téged megelőzőekkel elgyütt, a fél világot, aztán az egészet, aztán mindent és mindenkit és ugyanúgy, mintegy végezetül, önmagamat is.

Valami hiányzik a végéről, de azt hiszem, hogy nem tudom befejezni. Nincs mit befejezni. Ez az egész, ez a jelenség, esemény, létezési forma ez nem ér véget veled. Ez nem fog velem sem véget érni. Ez egy olyan folyamat, amely feltartóztathatatlan és teljes és örök és mi csak részesei tudunk lenni, pontok egy egyenesen.

Újra tavasz van, mint mikor elmentél. Nap is süt, madarak is csicseregnek és kint, meg bent: tombol az élet. Megköszönlek és felöltözöm, majd kimegyek én is és eggyé válok a fénnyel.

hétfő, március 21, 2011

tavasz

tavasz volt. mikor kinyitottam az ajtót zuzmarás hajjal állt ott, kicsi volt és törékeny és nagy, zöld szemeivel lesett rám, segítségért pislogva. beengedtem, lezuhanyoztattam, felöltöztettem és teával itattam, közben meséltettem. és ő mesélt.

a mesének a lényege valahol ott lehet, hogy fiktív, kitalált történeteket osztunk meg másokkal azért, hogy szórakoztassunk és hogy tanítsunk is egyúttal. ő nem tanított, és nem is nevezhetem szórakozásnak, inkább élménynek, talán. résnyire nyitotta ki aprócska száját s akkor kiáramlottak hirtelen azok a furcsa szavak, mint valami elszabadult madársereg, hatalmukba kerítették a szobát, a lakást, a várost, kényelmesen, pöffeszkedve tespedtek el benne, tollászkodtak az álmokon és a lehetséges jövők még alig megvilágított sikátorait szarták tele reménytelenül sötét, savas ürülékkel. alkonyodott, folyton alkonyodott, pedig alig illant el a rózsaujjú hajnal, mikor ajtómban megjelent majd rámszabatította szó-bestiáit, hogy erőtlenné váljak, hogy esetlenné váljak, hogy hiábavalóvá váljanak az álmaim, a merész ötleteim s velük együtt én, jövőbeli, lehetséges éneimet is szétmarta a savas salak az alig megvilágított utcák takaró árnyékaiban.

szeretlek, mondta és akkor egy hatalmas, szörnyen nagy szómadár mászott ki a szájából és szétrúgta a lakást és a tömbházat és szétterítette szárnyát a város fölött majd fénnyé válott és én elégtem benne.

tavasz volt, akkor is.

tavasz, mint most.

(és én beengedem, lezuhanyoztatom, felöltöztetem és teával itatom, közben meséltetem. és ő mesél. már ha jön, egyáltalán.)

vasárnap, március 20, 2011

rendben

rendben, legyen úgy, mondotta és eltűnt a szemem elől a tömegben. én álltam a macskaköves tér közepén, az eső utáni alkonyatban, szárnyaszegetten, mint egy kis veréb, mint egy csuri. hirtelen vargabetűket írtak le a párhuzamos gondolat-zuhatagok a fejemben, minden olyan közel állt a megértéshez, ugyanakkor mégis minden olyan kilátástalanul bonyolult és szövevényes volt. de a lábaim elindultak. a kezeim már lökdösték is a tömegben a helyet a kereséshez és a szívem is érte, megtalálásáért pumpált egyre hevesebben, szemeim mindenütt őt kutatták, de csak bódék előtt ácsorgó, söröket vedelő csürhe volt ott, meg tűzzel játszó mutatványosok. kétségbeesetten rohanni kezdtem, feléje, bárhol is legyen, összevissza a tömegben, és lassan már mindenki úgy nézett ki mint ő és még a tárgyak is az ábrázatját sejlettek meg-megvillantani, mikor nem néztem oda, hogy csak a szemem perifériájára villanjon rá a ködösödő arcképe. lassan besötétedett.

azóta napszemüveg mögé, garbó mögé, két kézzel tartott teáscsészék, kávéscsészék, korsó sörök, pohár borok mögé rejtem mindazt a férfit, az alkotót, a kegyetlent, amit ő alkotott meg bennem és amit nem akart és nem is tudott már visszavenni. pygmalion-jelenség, nevezzük csak bátran a nevén, már ha van, ha lehet még a dolgoknak, utána, neve. karcolom szememmel a csendeket a kocsmák füstös levegőjébe és ezek a réz-karcok égnek rá a retinámra, a szívemre tetoválódnak, az agyamba billogozza őket valami eszméletlen, ki nem elemezhető, mert: meg nem határozható, tehát: meg nem fogalmazható emberfeletti erő (ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön isten, lélek ösztön, isten, ő.) és ezek a képek kísértenek aztán éjszakákon át. olyan nyughatatlan az ember, mondják és nekem igazából mosolyoghatnékom támad, mert miért egy ember mondja ezt, miért nem állat, növény, egysejtű és kő, de aztán valahogy mégis a könnyeimmel küszködök, mert mondja, mondja, mind, hogyne mondaná, csak még nem erőszak az ő nyelvezete, de béke, szeretet, csupa ilyen felbecsülhetetlen, ám mégis lebecsült, parlagi tulajdonság. mások meg nem hallják, mert ugyan hallani (is) arany, de újabban beszélni gyémánt, televízióban, rádióban, interneten, újságban, mobiltelefonokban, hangokat túlordibálnak hangok és ezek a túlordibáló hangok is rögtön túlordibálttá válnak és ennyi végül is az egész, plágium, a beszéd, az ordibálás színpadán, közben pénz lesz belőle, materialista fiktív valami, amit kőolajból eszkábálnak nálunk felé össze.

rendben, legyen úgy, mondotta és én éreztem, már akkor, mikor lelassult az idő és a sejtek és a sejtek anyagcseréje, bennem már akkor végighasított egy elektromos gondolat-nyaláb, az agyamat, egész lényemet kettéhasítva, melynek információ-értéke nagy vonalakban az volt: elvesztél. nagy vonalakban, mondom, de összesítve képek, hangok, illatok és tapintások szinesztéziás (és önkényes) egyvelege, melyek mind-mind azért születtek: azért maradtak meg tudatom legmélyében, azért köttettek egymáshoz, azért készültek, formálódtak egymás előtt, után, alatt és fölött, hogy ezt a szót, hogy „elvesztél” le tudják írni, meg tudják magyarázni, hogy érzékeltetni tudják oly módon, hogy úgy tűnjék: millió orkán és milliárd légörvény szakítja szét trilliárd szilánkra minden egyes izomrostba rejtett idegszálaimat és azok széttépett szemcséi időt és energiát nem kímélve, már-már a lehetetlenség és a képtelen valószínűség határán táncolva ezt szajkózzák, monoton fájdalom-hangon: elvesztél, elvesztél, elvesztél és énnekem meg kell halnom rögtön, mégis időtlen lassúsággal (másképp fogalmazva: rögtön el kell kezdenem meghalni, mely folyamat sok-sok idő után ér majd csak véget és ennek a konstans haldoklásnak ne élet legyen a neve) és semmi, de semmi élvezetet ne leljek benne.

eltűnt.
hatalmasak a szavak.
hatalmuk majdnem leírhatatlan, hisz a szavak hatalmának a leírásához mérhetetlenül mélyre nyúló szavak sokaságára van szükség.
hatalmuk minden egyes szó értelmezési lehetőségeiben, azoknak önkényességében bújik meg, mintha egy szó egyúttal egy, önálló és szuverén individuum volna és ezáltal azt tehetne, amit épp csak nem szégyell.

én annyira nem vagyok nélküle már, hogy elkezdtem mássá lenni. kifelé ugyanúgy ugyanaz vagyok, napszemüvegek, garbók, két kézzel fogott teák, kávék, sörök és borok mögé rejtőzve, legrosszabb esetben egy-egy hanyag, pofátlan és fennhéjázó vigyorral maszkírozva ez a metamorfózis majdhogynem teljes egészében láthatatlan. ráadásul nem állapot, de talán alig visszafordítható folyamat. bent viszont globális felmelegedésem új paradicsomokat szül, úgy pusztítások árán, lerombol m i n d e n e gy e s gy e r e k k o r t ó l , gy e r e k k o r b ó l f e l é p í t e t t á l m o t , k é p z e t e t és újra preparálja, átitatva a valóság két(-avagy több-)színű, leginkább keserű kicsinyes és smucig önkényességével. hiányzik. nem a múlt, az felpárnázva érdekel csak, pattogatottal a kezemben egy mozivászon alatt, melyre felvetítik, de a jövő. mert minden jövő eltűnik, ha ő eltűnik. és új jövődbe tesped be egy új. kényelmes elegancia, az élet savával, borsával, hazugságaival megspékelve. aztán por és hamu, ez is, megint. vagy éppen: nem. 

álmomban megölel. hátulról bújik hozzám, mögém, lehelete a tarkómon egyszerre volt izgató és nyugtató. hangja, hogy „ne félj, kezdd el, merd és tiéd lesz” eggyé forrasztja világom ismét egy mindent kitöltő para-nukleáris robbanás mentén. mosollyal ébredek, bár tudom, hogy arca van, arca volt, köd minden, csak a hangja, a szava nem.

amikor azt mondta: „rendben”, egyszerűen, meztelenül, a maga slampos tökéletlenségében vetette bele magát a tömeg közötti szavak habzó zuhatagába. múltja, azaz én, leolvadt róla, mint nap fényében a hajnali szirmok harmatcseppjei s ami utána maradt, mármint bennem, az egy szóban elfér: a jelen.

kedd, február 15, 2011

a préda

Annyira imádlak titeket, mondta és nőiességének teljes tudatában kényelmesen belehelyezkedett ismét a bőrfotelbe, kihívó mozdulattal téve keresztbe lábait. Tüdőszín csipke alsójának a megvillanása, szeméremajkainak halvány vonala a csipke mintái mögött valami szörnyű erejű, hipnotikus erővel bírtak. A villanás ideje, a combok nyitottságának a szöge pont tökéletes volt ahhoz, hogy se kurvás, se amatőr ne legyen, de ugyanakkor a pillanat hatékony tudjon lenni ránk, még nagyobb, még izzasztóbb hatalmat engedve át neki, felettünk.

Heten ültünk az asztalnál, meg ő. alacsony asztalok voltak, meg aztán ő távolabb is ült az asztaltól, kihívóan dorombolt testével. Ez az este nem arról akart szólni, amiről aztán végül mégis csak szólt. Eluralkodott felettünk, eltehénkedett nőiességével, ránk telepedett, mint egy ősanya-szellem, mint egy szétfolyó testű, és mégis idegbénítóan kívánatos kurtizán.

Csendes volt, amúgy, visszahúzódott. Alapból is egy olyan folyton mosolygó, éles szemmel figyelő-fajta volt, foglalkozása pedig még inkább ráerősített erre az amúgy ösztönös szemlélődésre. Csöndbe burkolózott, meg cigarettafüstbe. Senki sem figyelt rá, csak illemből (jól nevelt polgári közösség volnánk), no meg azért, mert ő volt az egyetlen nő a társaságban. De amúgy kezdetben senkit sem érdekelt. Én azt sem tudtam, hogy hogyan került közénk. Ám ahogy öregedett az este, ahogy mélyültek a fények, ahogy az árnyékok kitelni, a cigarettafelhők meg sűrűsödni látszodtak, úgy került ő egyre inkább a figyelem központjába. Az öblös poharak agresszíven teltek újra a vörös nedűvel, hogy még agresszívebben ürüljenek ki, aztán teljenek meg, nemsokára, újra.

Maga a lokál kellemes volt, kimért és tiszta alkonyatkor, mikor összeült a társaság. Éjfélkor már azonban nem tudtam volna elképzelni ennél pajzánabb helyet a földön. Az andalító zene lassan ritmusosra váltott és a charleston meg a hasonló műfajú hangoknak köszönhetően erősen lüktetni kezdtek a nyakon meg a halántékon az ütőerek. A szobák koszos-fehér falán a puritán menta-zöld csíkok dús fantázia-vonalakká változtak át s a kimért fényű lámpák sugarai később már az ember ágyékát is nyaldosták, nem csak a fal felületének egyenetlenségeit.

Ő is ivott, bár ő másképp, más miatt. Mi ünnepeltünk a borral, ő azért fogyasztotta, hogy nőiessége megbírja sóvárhó hímségünk perzselő lángjait. Ahogyan egyre inkább kezdett ráirányulni a figyelem úgy kezdte elfogni a bizonytalanság. Tetszett neki, imponált a figyelmünk s a figyelem mögött az ágaskodni vágyó hímtagok sokasága, de még nem tudott mit kezdeni ezzel a figyelemmel. Tanácstalanságában alig észrevehető, diszkrét mozdulattal hajtotta ki a kezében lévő borral teli poharat. Arca pozsgássá vált, ajkai vörösre duzzadtak, mellkasa kidomborodott s finoman homoruló hátának köszönhetően csípőjén a könnyű anyag rögtön feszülni kezdett, elővillantva dús testének domború vonalait. Teste már tudta, ő még nem. Zavarában, hogy ekkor már mindenki rá figyelt, nevetni kezdett, először szendén, jól nevelten, visszahúzódottan, majd hátrahajtott fejjel, édesen pazar nyakát és feszülő dekoltázsát elő-elővillantva. Az átalakulás csendet szült köré s ebben a csendben mindennek meg kellett állni egy pillanatig. A muzsika, az izomrándító fények, a levegőben lóbált, folyton ürülő poharak, a vér áramlása az erekben, a folyton vizslató tekintetek: mind-mind megállapodtak rajta, hogy pofátlanul kiélvezzék ezt a gondolat-bizsergető metamorfózist. A pillanat csendje után minden lavinaként duplázódott meg: a menta-zöld vonalak már nem csak a heréket de a torkokat is szorongatni kezdték, a zene a velőkig hatott, a bor egyenesen az ágyékokba áramlott és a tekintetek kereszttüzében ő már nem volt más, mint a polgári neveltetés és az illem által tiltott préda, a meztelen.

csütörtök, szeptember 23, 2010

szerelem. idő.


Guggol a lány,
ölében térde,
térde mögött a páratlan szemek.
A legényke ajka néha
megremeg,
a nyakán az ér néha megvadul.


Csendben hámlik a szemérem,
szelíden, nevetve szaggatják a
világok láncát.
Csak így lehet megélni a közös Még
kimosott románcát,
és a ruhátlan, por-csillám csendben
a még mögött, a meginttel egyben
a körülményes mikorok és holok kijátszott
falai mögött
a béke,
ha csak sziporkányi ideig is, de
a béke
a földre költözött.
S nincs isten.


És nincs, igen, nincs
sem világ, sem ember,
sem város, sem ég sem tenger,
sem vér, sem bugyorgó ondó
se nyál, se még-et sikoltó
torkok horkanásai.




Hárman vannak csak, ő meg ő,
meg egy kísértet,
neve Idő és a tekintetében
ő meg ő pillanatig ég csak.
Lobban a láng, sercen a testben,
majd egyedül marad az Idő,
a fölötte álló,
őt körülvevő mérhetetlen csendben.



Szerelem ez.
Véges emlékezet.

csütörtök, május 13, 2010

véredben szemérem.

Benned is, mint a
pásztor-lelkekben,
mélyen,
ott buzog a vér.

Fönt a nő, fönt a szemérem,
fönt a megtanított női állat,
hogy komolyan viselkedsz,
hogy hogyan tartod a kezed meg a szádat...
hogy hogyan kell hódíts,
meg ilyen minden egyéb.
Csak épp néha valami hiányzik.
Csak épp néha ennyi nem elég.

Benned voltam és
te voltál bennem
és mindketten egy majdnem-kikeletben,
éreztük minden ízét,
minden porcikáját.

És akkor véred folyni kezdett
mikor kiemelkedtél belőlem,
hasam lepte el.

S te szégyellted magad, mert szégyellni illik,
hogy van vér, mi havonta ömlik
öled árnyékából.

Szégyened önnön kiszolgáltatásod,
szégyened minden, amit gondolnak mások.
Szégyened nem az enyém, mert
szégyened nem te vagy.

Néztem a véres önmagamat,
világított egy majdnem-pirkadat
és letörültem arcodról a pírt.

És te hozzám bújva megöleltél,
éreztük: immáron nő lettél, ki
szemérmetlenségében találta meg
szemérmét, igen.

Véres önmagamon pihensz
te,
a majdnem hajnal,
s az íriszem.

Az voltál, mi nem vagy,
ízig, meg vérig, igen, mind enyém.
Mintha egyszerre mutatná
mindkét lapját az érem:
véredben, igen, véredben szemérem.

szerda, május 05, 2010

Egy történet.





Az a tapasztalatom, hogy a nagy dolgok mindig a részleteikben nagyok. Egy órához hasonlítanám, leginkább az életet: a minőségi óra arról híres, hogy csudálatos precizitással méri az időt. És valószínűleg sokáig. Az óramű is precízebb összeállítású, valószínűleg jobb anyagokat is használtak a megépítéséhez és több ideig tartott az összeszerelése is. A szét szórt, részleteiben a maga meztelenségében meg-megmutatkozó világ így csodálatos rendszerét mutatja be, csak figyelni kell, megfigyelni.

A jó történet: igaz történet. Az igaz történet: hiteles történet. A hiteles történet meg hátborzongató- hiszen velünk is megtörténhetett volna.

Kolozsvár egy erdélyi város. Kommunista „kivitelezésű” lakónegyedei, épületei, parkjai és emlékművei megnehezíti az emberi melegség nyugodt megnyilvánulását: senki sem szereti a szürkeséget, a drótokat, amik közénk és a pucér ég közé feszülnek, a folyton dübörgő utakat, a talpalatnyi zöldet (mert csak ennyire volt hely, csak ennyit lehetett üresen hagyni...) és úgy érzem az emlékművek részletes kritikájával több tíz oldalt is meg lehetne tölteni.

De Kolozsvárnak, mint minden más városnak: vannak szent terei is.

Az ilyen szent tér nem templom. Ott csak monológ folyik, így nincs igazi kapcsolat a hívek és a lelkész, a gyülekezet és istene között. Az ilyen szent terek azok a helyek, ahol az ember végre önmaga lehet. Megnyilvánulhat, kitárulkozhat, szabadjára engedheti nevetését, lődörgő gondolatait, játékait. Többek között ilyen hely Kolozsváron a kocsma.

A kocsma, a páb, a bár, a terasz, a sörkert... mindegy, hogy mi a neve: olyan közösségi terület, ahol mindenki lehet és ellehet. Egyszerűen: saját tökéletlenségedben létezhetsz itt, egy széken vagy egy fotelben vagy egy padon, a feltétele csupán annyi, hogy igyál meg valamit és fizesd is ki. Szerény ár egy köz-helyért.

Az emberközeli szent terek látogatása közben (hisz mi másért is járna ilyen helyekre az ember?) elkerülhetetlen, hogy ne lépj kapcsolatba másokkal: pincérekkel, asztaltársakkal, más asztalnál ülőkkel, stb. Ilyenkor mindig történetek születnek, adomák kelnek életre és gondolatok szökkennek szárba csupán azon emberi interakció nyomán, melyet dialógusnak nevezünk. Én is hallottam már néhány történetet, most leírom az egyik kedvencemet.

Esti fények, terasz, tavaszos illattal telítve, melybe bele-beleszivárog az éppen sülő- fövő ételek illata. Bor előttünk. Nem volt könnyű a nap így nemtörődöm-módon elnyúlunk a nagy kerti székekben. Forgatja a borát és egyszer csak elkezd mosolyogni. Azelőtt látszott rajta a fáradság, de mikor mosolyogni kezdett mintha minden nyoma a nehéz napnak eltűnt volna. Rá is kérdeztem: mire gondolt. Ő mosolyogva hátra dűlt, ráérősen nyújtózkodott egyet majd mesélni kezdett.

Néha... néha fura dolgok tudják tartani az emberben a lelket. Érted, hogy mire mondom: hogy ne száradjon ki. Hogy fenntartson egy helyet, magában, valaki másnak, vagy esélyt adjon, érted, egyáltalán esélyt adjon a nagy Valami megtörténésére. én... én egy eléggé pozitív kisugárzású embernek tartom magam, optimistának, meg minden... de néha nagyon el tudnak lepni a fellegek. Olyankor ko. Olyankor nem vagyok jó, úgy nézek ki, mint egy felmosórongy. Mégis: egy napsütés, a megfelelő pillanatban, valakinek az elszórt mosolya az utcán, a röpke ideig beálló csendet szilánkjaira törő gyereknevetés... szóval ezek a dolgok csodákra képesek.

Egyszer velem is történt valami. Nem nagy dolog, nevetni fogsz rajta, de nem bánom. Nem érdekel. Akkor, az a dolog ott szerintem az életemet mentette meg, nem egyéb. Félelmetesek ezek a dolgok.

Még líceumba jártam, mikor egyik alkalommal, mikor jöttem vissza Kolozsvárra otthonról, kikötöttem a Mărăștiben, az egyik barátomnál. Ő a testvérével lakott, meg a testvére barátnőjével. Megnéztünk egy filmet és zabáltunk a hazaiból, tudod, ahogy szokás. Mikor készültem haza, akkor nem akartak elengedni, mondták, maradjak még egy filmet nézzünk csak meg, stb. egy feltétellel akartam csak maradni, ha valaki eljön velem hazáig, mert nem volt pénzem taxira (azt hiszem inkább fukar voltam taxira költeni...) és egyedül a Hajnalba hosszú az út. Meg lett ígérve a kíséret, így megnéztünk még egy filmet. Utána elindultunk. Lehetett olyan éjfél is, induláskor. Végig dumáltuk az utat a barátommal, osztottuk, aminek az osztásához a legjobban értettünk, bár nem értünk az osztott dologhoz magához. Szóval: a csajokról beszéltünk.

Mikor megérkeztünk (kb. háromnegyed órával később) akkor vettem észre, hogy elvesztettem a pénztárcámat. Röviden leírom, hogy ez mit jelent: licista, Kolozsváron, pénz és igazolvány nélkül, személyes papírok nélkül. Haza se tudtam volna menni. Ritkán szoktam elborulni. De akkor megtörtént. Addig ütöttem a tömbház beton falát, amíg a barátom le nem fogott. Kissé meg volt ijedve, bár nem olyan fajta. Visszafordultunk és pontról pontra végiggyalogoltunk ott, ahol jöttünk. Nagyon ki voltam akadva, de nem is csoda, végül is nem? Egyszer csak belém bújt a kisördög. Olyan furán éreztem magam, trehányul, mert nem érdekelt semmi és senki. Megkérdeztem a srácot, hogy van-e kedve valamit játszani? Azt válaszolta, hogy nem tudja pontosan, majd megkérdezte, hogy miről volna szó. Elmondtam. Játsszuk azt, hogy ha megkerül a pénztárcám, mindennel benne, a pénzt leszámítva, akkor megtaláljuk, ő is, én is, az igazit. A valóságos nagy ő-t. Először röhögött, mert azt hitte: viccelek. De szerintem kissé eszelős lehetett a tekintetem, mert elkomolyodott. Azt mondta, hogy ezzel nem érdemes szórakozni. Én azt mondtam neki: ennél rosszabb helyzetbe nem is lehetnénk: a pénztárcám Romániában veszett el, Kolozsváron. Ha nem a kukások találják meg, akkor az egyetemisták, s ha nem ők, valamilyen éjszakai alkesz. Mind egy, egy kutya az összes, mert egyik sem venné a fáradtságot, hogy visszaadja a tárcám. Telefonom nem volt, úgyhogy lehetetlen volt megtalálni engem. Mi lehet ennél rosszabb. De ha mégis visszakerül: nyert ügyünk van, mondtam én. Akkor már nem lesz kétséges.

Egész éjjel kerestük azt az átkozott tárcát. Elnyelte a föld, kámforrá változott, vagy mi. Lógó orral váltunk el egymástól. Másnap telefonáltam haza, hogy eltűntek a dolgaim. Mérgesek voltak, de az sem érdekelt. Tudtam: én nem fogok találkozni az enyémmel.

Körül-belül két hét telt el az eset óta. Ülök a szobámban és nézem az esőt. Még sehol sem volt olyan szép az eső, mint ott, abból az ablakból. Ragyogó kis tűk szelték keresztül a sugárba borított délutánt. Minden üde volt és tavaszos. A járdán egy néni ment végig éppen, ősz haja ragyogott, míg a túloldalt egy párocska sétált vidáman végig. Őket látva eszembe jutott a tárcám. Elkomorodtam. Valami nagyon-nagyon üres volt bennem.

Egyszer csak csöngetnek. Senki sem volt otthon, rajtam kívül. Ajtót nyitottam. Két kéz volt, egymást fogták és mosolyogtak az arcok, a kezekhez tartozó arcok. Az előbb látott párocska csengetett az ajtónál. A srác magas, szemüveges, barna göndör hajjal és halványkék inggel, farmerben. A lány alacsony, szőke, kellemes, meleg vonások az arcán. A srác elővett egy pénztárcát a zsebéből. Az enyém volt az. Ledöbbentem. Mondták, hogy ők csak vissza akarják adni, nem várnak semmi jutalmat és hogy máskor vigyázzak rája, mert csak úgy tudtak megtalálni, hogy volt a kolozsvári tartózkodási cédula a személyim hátulján.

A lábaim földbe gyökereztek. Tátott szájjal bambultam. Ők meg kezdték kényelmetlenül érezni magukat,így búcsút mondtak és elmentek. Mire észbe kaptam, hogy akár be is hívhattam volna őket, már csukódott is a tömbházajtó. Egyedül voltam otthon. A pénztárcámban, minden, még a pénz is, megvolt. Bementem a szobámba. Letérdeltem. Könnyeztem, érted, baszki, könnyeztem és imádkoztam. Mert Istennel játszottam, mert saját magammal játszottam, mert a másik boldogságával játszottam és még tudatában sem voltam. Szégyelltem magam. Nagyon. És hálás voltam, hogy nekem, érted, nekem is lehet, szabad, hogy meg van engedve hogy találkozzak vele. Majdan. Egyszer. Mit tudom én, mikor. Az nem is fontos. Van időm. Csak időm van. Nem sietek. Fura, hogy mik tudják tartani az emberben a lelket. Meg hogy mennyire tudják. Azóta nyugodt vagyok. Bár ebből a szempontból. Nyugodt és a várakozásban kiteljesedett... még egy pohárral?


Minden ember mögött egy történet van. És minden történetben van egy, legalább egy ember. Így lehet csak élni, történetekben élő emberekkel és emberekben élő történetekkel. Annak a lehetősége, hogy mindkettőt meg lehet ismerni és egyiket megismerve a másikra is ráismerünk, sőt, talán magunkra is: ez csoda.

Történetekbe burkolt emberekbe rejtett csoda.

szerda, április 21, 2010

ízetlen.

A kávé elvesztette
fanyar
filme-noir-illatát
s az automata mellett
a gőzölgő
zúgó csendben
illattalanul szürcsölöm
poshadt levét.

Keserűn szétterülő
gőzölgő szemét.

Persze azért szeretem még
a csendjét,
a magányát,
a szemtelen rendjét
ízének,
képzelt illatának.

Olyan, kicsit,
mint
a kocsmák csöndjében a
bár megrészegedett
mégis folyton cikázó gondolatok.
Vagy a későőszi fagyok.
Vagy a szeretkezés utáni
por-figyelő csendek.

Van
benne
valami.


És akkor mondta csendben,
hogy rendben,
legyen úgy, ahogy te akarod.

S azzal eltakarta
fondor tekintetével
előlem
belőlem
a józan napot.

Azóta szédelgek, készen
hogy meghaljak,
csak kicsit,
vagy egészen.
Vagy mérsékelt fájdalmakkal
telítetten
kutyáknak vetettem
büszkeségem,
tartásom,
talán soha sem létezett
becsületem.

De majd, ha
tehetem
ha
tudhatom
ambróziával
egészen
berúgatom
testét szalaggal
szemét bilinccsel
gondolatait temérdek
színes, szédítő ópium-delírrel
gúzsba kötöm,
lekötözöm.
Elfojtom egészen.
Megölöm egészen.

Testét szalaggal.
Szemét bilinccsel.

Hogy józanon éljek
és ne féljek
és ne térjek
megrészegedetten
vermekbe s
ne ébredjek
ketrec után
újabb, még taszítóbb,
komorabb,
hidegebb,
szomorúbb
ketrecekben.

hagyom.

.

Pengeélen táncoló sikolyok,
fedetlen vállak, bíbor párnaélek,
füstös homályban gyertyafény csorog.
Nyikorgó rugók, halkuló szóvégek.

Aztán csend. Nálam és nálad.
Üresek vagyunk, mindketten, tudom.
Nem kommunikálunk, csak az ujjbegyek
s orgazmusoddal az orgazmusom.

Aztán csend. Én nem tudom miért van,
nem értek hozzá, azt hiszem.
Sem hozzá, sem hozzád, sem önmagamhoz.
Persze a tény a fontos, nem az, amit hiszek.

Tehetetlen bámulom a hátad, hajad
alól cigarettafüst tör elő-jelek,
mondanád, ha mondanál egyáltalán
valamit. A lelkem is odaadnám,
(csak érezném: van miért) neked.

Az a baj, tudod, kedves,
hogy nem érezlek. Tested érzem,
meg a tekinteted. Amúgy tompa minden.
A mák, a tegnapok. Emléked s emlékem veled.

S te is... te is csak vársz és látni rajtad,
érezni nagyon. Szemed faggat, kérdez,
majd megun s bámul ki a fagyott ablakon.
Ilyenkor behunyom a szemem s csendben félek.

Tudom, ha őszinte vagyok: elveszítenélek,
fájnak a hangos gondolatok.
Terhemmel, szavaimmal inkább némán élek
s bár látom hogy rossz így, mégis: hagyom.

hétfő, március 29, 2010

ma tavasz volt:.

Két kémény,
ikrek,
csúcsosodnak bele a reggeli
égi
kékbe.
A kábelek alig
zavarnak bele
az idilli képbe.

Cserepek.
Sok
sor
cserép,
minden éjjel közösen álmodják újra
agyagból
átkeményedett létük
változatosan izgalmas
hétköznapjait, annak
kék vagy szürke egét.

Moha.
Sok kis szemtelen teremtés
szétszóródva a
cserepek között.
Domború hátuk
tömött,
noha kis szigetek ezek,
kis
élő
sziget-örömök.

Verebek.
Elsuhannak néha
léha,
házsártos repüléssel
zavarják meg
a reggeli képet
közben fel-felborzolják a föléje
terülő
nyár-szerű
kéket.

Az ablakban,
annak két szemében
ebből a szögből a
kép két részre bomlik.
Bal szemében,
mely nevet,
az előbbi vidám kép
vigyorog vissza.
A másik az
abszolút
szimmetrikusan kirakott
ál-téglafal
szürke levét
issza.

Mintha a két kép nem is
egy ablak
szemein keresztül
érkezne hozzánk.

Egyik sír a másik meg
égszínkéken,
naptól lángoló
pirosban
szemtől-szembe,
szemből szembe
nevet.

Hiába.
Szem kell a boldogsághoz.

Ma tavasz volt s a virtuális pipacsok száza
rézlemezekbe burkolta a reggelt.

A pipacsok,
a régi szépek,
mint egy nyár-ígéret,
mik megtépnek
s a szoknyája,
bizisten,
öléig, egészen
öléig hasad:
bennem támasztotta fel őket
a véres
hajnali nap.

A rézlemezek meg
bár az aranyosak
vagy az ezüstök szebbek,
szerényen, már-már
kipirulva
ragyogták be a
teret.
A tömbházat, a sok
kocka-vermet,
az éji eső után
még megmaradt
finom illat-permet
szétszórt,
termékeny
molekuláit.

Téged meg engem.
A mindent,
a rendben hagyott
mégis szervezetlen
villamosok
reggeli tömegnyomorait,
például.
Az életemet,
igen,
azt hiszem.

S beletágult a reggelbe
pupillám,
a képbe
beleszűkült kékes-zöld
íriszem.

Ma végre tavasz volt,
azt hiszem.

vasárnap, március 28, 2010

szanaszét hagyott gondolatok. VII.

VII.


Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.

Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?

Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.

Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.

A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.

Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.

Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.

Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.

De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.

Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.

Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.

Csak könny,
csak könnycsepp.

Aztán az is eltűnik.

Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.


Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.

Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.

De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.

Vagy tavi.

Vagy tengeri.

Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.

Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.

Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.

Leginkább
az
mégis.



Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.

Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?

Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot

csak magam vagyok.

Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉnÉNénÉNénÉN.

Kicsi, meg nagy ének.

S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.

Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.

S te szeretsz,
te nem teszed.

Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.

Akkor.

Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.

S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.

S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.



Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.




Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.





Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.

szombat, március 27, 2010

szanaszét hagyott gondolatok. VI.

VI.


A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.

Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.

Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.

S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.

Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?

Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?

Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?

Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.

szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.

nem szeret.

de, mégis:
szeret.

nem szeret,
nem szeret
nem szeret

Nem szeret!

szeretett.

nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.

de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.

de nem.

de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!


de igen.

Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?

én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.

Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.

Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.

Szívem tapsikolt, mikor meglátott.

Gyomrom pillangókkal lett tele.

Szemeid fényében sütkérezett lelkem.




Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.

Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.

mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.

Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.

A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.

Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.

Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.

Pedig volna.
Akkor volna.

Most csak potyautaskodom.

Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.

A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.

Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.


És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.


S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.

Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.

Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.

Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.

Mit és talán azt is, hogy mennyire.

És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.

Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.

Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.

Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.

De ember vagyok,
férfinövendék, megint.

Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.

Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.

szanaszét hagyott gondolatok. V.

V.

Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.

Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.

Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.

Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.

Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.

Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.

Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.

Érted:
az élet
igazi
íze.

Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.

S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.

Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...

Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.

Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.

Hogy milyen az, mikor.

Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.

Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.

Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.

Varázslat.

Te mikor engem?

Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.

Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...

mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.

Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.

S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...


Te.

De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.

Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.

Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.

Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.

A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.

Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.

Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.

Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:

nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.

szanaszét hagyott gondolatok. IV.

IV.


Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.

Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?

Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?

Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.

Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.

De kicsit üresnek érzem.

Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.

Belém neveltétek.

Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.

Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.

Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.

Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.

Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.

Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.

Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.

De szeretni.

Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.

Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.

Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.

Akkor

Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.

Vagy gyűlölnek.

De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?

Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.

Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.

Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.

Meg félelmetes.

péntek, március 26, 2010

szanaszét hagyott gondolatok. III.

III.


Harmat-olajjal játszik a hajnal.

Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.


Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.

Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.

Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.

Hogy már megint mindenemet megette a fene.

„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.

Én nem vagyok az.

Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.

Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.

Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.

Azt hiszi, hogy így van megírva.

Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.

Önmegtartóztatás és lemondás.

Szegény.

Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.

Szegény.

Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.

Szegény.

Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.

Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?

Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés
a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák
a csendben elsóhajtott titkos vágyak
mindaz, amit gondolsz és teszel,
mindig
minden valós.

Ha kimondod, ha nem.

Ha bevallod, ha nem.

Hogy nem véletlenül van.
Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.

Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.
Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.
És ilyenkor,
ilyen esetekben
a bemagolt Isten, akinek
a nevét nagy betűvel kell,
mert szokás
mert muszáj,
mert kötelesség írni:
kint marad.
isten van csak jelen.
Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,
nem csörtet, csak
figyel szépen és várja,
vágyja,
hogy nézzél szembe.
Önmagaddal.

De te félsz.
És nem teszed.
Tévét kapcsolsz.
Vagy internetet.
El innen.
Csendet kell gyilkolni.
Ám legyen.
Mi várunk rád.
isten, meg én.
Az igazi te.


nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.

Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.

A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.

A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.

A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.

S újra száll a por.