A következő címkéjű bejegyzések mutatása: É. S. napló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: É. S. napló. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, május 13, 2010

és




Az előbb kaptam meg. Azt mondták a múlt héten, hogy meg kell rendelni. Megrendeltem hát. Most megérkezett. Kicsomagoltuk. Kis tubus, műanyag. Fehér. Maguk a pirulák kicsik, oválisak és szerények. A színük mályva. Kellemes szín. Letett egyet az asztalra, bele a hamuzóba. A hamuzónak pontosan a közepére. Ott szerénykedett. Ezentúl nem szabad majd belehamuzni ebbe a hamuzóba. Ezután ez a hamuzó- szentély. Menedék. Semmi sem változott az életünkben azóta, hogy megkaptuk ezt a megrendelt csomagot, pedig annak már egy jó féléve is van. Semmi, csak a hamuzó, a folyton üres hamuzó az asztal közepén, aminek a közepében egy mályvaszínű pirula szerénykedik. Van. S létezése, vansága mégis mindent megváltoztatott.


Azt mondta: kedves És... önnek vennie kell ezt.. önnek erre szüksége van. Önnek létfontosságú, hogy naponta egyszer, természetesen csak egy, maximum két hónapig, de biztosan nem több ideig, naponta egyszer bevegye ezt a pirulát. Ön beteg. Önnek kell a segítség. Ez a pirula megoldás a problémáira. Újra a régi önmaga lesz. Újra normális, persze most is az, nem azért mondom, de vannak zavaró tényezők, amik azt hitetik el mindenkivel, hogy ön nemnormális, de igenis, kedves És, ön normális. Ön teljesen ép, ön teljesen olyan, mint akárki más. Csak épp vannak zavaró tényezői, ön körül. Tudja, hogy mire értem. Szóval vegye be. Ez az utolsó esélye. Biztos vagyok benne, hogy ez az utolsó esélye. Vegye be őket. Az elején naponta, aztán kétnaponta, aztán háromnaponta és így tovább. Szüksége van rá, higgye el...


Néztük és nem értettük: miért volna szükség rá? Kinek volna szüksége rá?


Ilyen voltam mindig, ilyen kicsit zárkózott, kicsit szószátyár, szarkasztikus. Ezt kéne megszüntetni? Nem tudom. Nem érzem úgy, hogy szükségem volna mályva pirulákra. Egészséges vagyok. Mikor elmondtam neki a pirulával kapcsolatos gondolataimat: megölelt. Letette a kést meg a zöldkáposztát, megtörülte a kezét, odajött és megcsókolta a homlokom, hosszan, majd az ölembe ült és megölelt. Éreztem a szívverését, pedig amúgy pulzusát is alig találni. Hevesen kalapált. Hagyd el, mondta, majd valahogy megoldjuk. Igen, mondtam és megnyugodva merültem bele ölelésébe.


Néha éjszakánként felébredek és kisettenkedek mellőle. Kimegyek a hálóból és leülök az asztal elé és bámulom a kintről beszűrődő fényben lilának látszó pirulát. Félek tőle, az az igazság. Hogy mi lesz, ha beveszi. Hogy mi lesz, ha nem gyógyul meg, vagy mi lesz, ha talán nem is beteg. Hogy mi van akkor, ha beveszi és meghal. Mi van akkor? Énvelem mi lesz? Meghalok? Tovább élek? Még sosem éltem nélküle... és nem is akarok élni. Hisz azért élünk, hogy együtt legyünk.


Lehet, hogy együtt vagyunk beteg?


Mindig ott van az asztal közepén. Még sohasem értem hozzá. Ő tette ki a hamuzóba, ő tette az asztal közepére is. És most ez a mandala köré épül a világom. Szomorú, komor, gyötrő mandala, keserű világgal. Hazafelé például már boldog vagyok. Boldog szoktam lenni. Meló lejárt, délután van és ő vár. Sietek haza, virágot is veszek, mezei virágcsokor. Azt szereti. És érzem, hogy vár, meg hogy készül rám, nekem, a találkozásra, a kettőnk csendjére és tudom, hogy felrohanok a lépcsőn, bemegyek az épületbe, beállok a liftbe, kiszállok a liftből és már otthon is vagyok, ölelhetem, érinthetem és akkor együtt nevetünk, ami a nap méltó betetőzése volna. De nem így történik. Beállok a liftbe és egy fura, kellemetlen, szurkáló érzés ragad magával. Hogy valamit elfelejtettem. Keresgélek a zsebemben, hátha találok valami utalást arra, hogy mit felejtettem el. Semmi. Egyre jobban elhatalmasodik az érzés rajtam, hogy tényleg elfelejtettem valamit és az nagyon fontos lett volna, és elkezdek magamra haragudni és belépek mezeivirágosan a kis lakásunkba és ő jön elénk és mosolyog és akkor, ahogyan a mosoly-ráncok megjelennek a tiszta, üde arcán, akkor jövök rá, hogy mit felejtettem el: a pirulát, az asztalon a hamuzóban. Ő is rájön, hogy elfelejtette. Állunk egymással szemben szárnyaszegetten, szomorú tekintettel, szégyelljük egymást meg magunk, pucérak vagyunk egymás számára és önmagunk számára. Elfelejtettük a pirulát. Volt egy pillanat, amikor nem ez járt a fejünkben, vagy nem úgy néztünk a világba, világra, mint amibe van egy ilyen mályva-opció is. És minden nap belehal a mezítelenségünkbe.


Néha, mikor ő már elment dolgozni én kikelek az ágyból és a tükör elé állok. Nézem magam. Szép vagyok. Végigsimítom a nyakam az ujjbegyeimmel és elképzelem, ahogyan végigcsúszik a gégémen a mályva színű tabletta. Vajon milyen az íze? Szaga? Van-e? Milyen, mikor a gyomromba ér? S mi lesz azután? Mert neki írták fel. Mert neki kellett volna szedni és már régtől nem nap-mint-nap. De énnekem mit okozna? Énnekem milyen volna?végigsimítom a nyakam és már-már benne érzem a mályva-pirulát. Beleborzongok, megmosakszom és kátét főzök. Kerülöm, hogy a pillantásom az asztalra vetődjön.


Halál. Ezt a témát hozta fel. Nem értettem miért. Aztán megértettem: a tabletta. Vontatott beszélgetés volt. Mindent próbált átölelni ez a beszélgetés, aminek vajmi köze van a halálhoz. Márpedig aminek az élethez köze van, annak a halálhoz is köze van. Kanalaztuk a levest hát, karcoltuk a porcelánt és nyavalyásak voltunk ebben a csendben. Erre kérdezte ő, hogy halál? Mondom, igen, akár az is. Milyen, kérdezte és letette a tányért. Nem tudom, válaszoltam szerényen. Miért nem tudod? Mert még élek, válaszoltam szerényen. Kell legyen halál, kérdezte. Mondom: nem tudom, szerinted kell-e legyen? Igen, kell, válaszolta és mosolyog. Mindkettőnknek, kérdeztem. Nem, válaszolta és még mindig mosolygott, csak egynek. És miért csak egynek kell meghalnia, kérdeztem és elkezdtem furcsán érezni magam. Mert úgy a másik értékelni fogja az életet, mondta és összeszedte a mosatlant az asztalról, majd kiment, a fürdőbe. Úgy hallottam, hogy sírt, bár lehet, hogy csak képzeltem.


Halál. Rettenetes dolog azért a halál. Egy előbb vagy utóbb betartásra kényszerülő ígéret. Jó ígéret. Rossz ígéret. Zavaró, rettenetes és felettébb kitárulkozó. Borzasztóan kívánatos. Kétségbeejtően vonzó tény. Megnyugvás. Hogy ő meg fog halni: azt én el nem képzelem. Nem tudom. Vele volt életem. Nélküle meg... hát, valami más lenne. Nem élet. Vegetálás, vagy ilyesmi.

Ő a középpont, amiből én kinövöm magam. Ő az énem magja. És én az övé. Nem hangoztatjuk, tudjuk és kész.


Mikor hazajöttem egy törött tányért találtam a padlón. Zokogott. Kérdeztem mi a baj, ő meg az asztalra mutatott. A pirulára. Ez a baj, kérdeztem és éreztem, hogy összeszorul a torkom. Igen, mondta, ez. Mert te is tudod, én is tudom, mindketten tudjuk, hogy ez a nagyon apró mályva pirula áll közénk, metsz minket kettőbe és szakít el egymástól. És meg kell tenned. Meg kell védened magad. Hozzá kell fognod, szedni. Másképp nincs szabadság. Nekünk nincs, csak pirulával.


A törött tányéros eset óta egyre komorabbá, nap mint nap szürkébbé változott. Olyan árnyéka, önmagának. Téblábol le s fel, nem kapja a helyét, sem bennem, sem körülöttem. Még ilyenkor is szóviccek jutnak eszembe. Merthogy ő most helytelen. Tehetetlenül és szomorúan nézem, hogy mi lett belőlünk. Semmi baj nem volt sem egymással, sem a világgal. Most meg semmi sem jó. Borzalmas azért ez a dolog. Nem tehettem semmit. Próbáltam a kedvében járni, de nem működött a kedveskedésem. Tehetetlen voltam.


Aznap, amikor elhatároztam, hogy megteszem: vasárnap volt. Reggel és vasárnap. Mosolygott, mert megnyugodott. Leültünk enni, ebédkor, kiöltözve, boldogan és fényesen. Boldogan, mert már nem akadály az asztalon a kis pirula. Fényesen, mert szerettük egymást. S díszben is csak a gyerekkori emlékek miatt. S akkor bevettem. Megszédültem tőle, de még mindig nevettem. Minden átváltozott, nyúlós lett és szilánkos. Ő tartotta a fejem. Aztán minden eltűnt.


Szerintem megijedhetett, tőlem, a pirulától. Mikor magamhoz tértem egy párna volt a fejem alatt én meg a földön feküdtem. Ő meg sehol. Gondoltam kiment vásárolni, vagy ilyenek, de nem. Semmi nyoma, hogy hová tűnt. Egyedül vagyok és boldogtalan. Semmit sem értek. És félek. Egyedül nagyon félek.

hétfő, május 10, 2010

a nők hülyék.

- Tudod mit, kérdezte felbőszülve és gyönyörű volt úgy, égnek álló hajjal, mint egy fúria- tudod mit? A nők mind hülyék, jó? Megöleltem volna, mert úgy sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond.
- Jó. De most mi a bajod a nőkkel?
- Semmi. Csak hülyék.
- De miért hülyék?
- Csak, jó? Mert folyton fejetlenül viselkednek és folyton hülyeségeket pofáznak és folyton azt hiszik, hogy szerelmesek, pedig sose azok. És azt akarják hinni, hogy szépek, holott úgy tudják, hogy nagyon rondák és várják meg elvárják, hogy hiúságuk minél több hím pozitív irányba stabilizálja. És várják, hogy kitörhessenek, követelik az esélyeket, az egyenlőséget, a hímekkel való egyenlőséget kikövetelik maguknak, aztán meg épp ők azok, akik nem törnek ki, épp ők azok, akik elszalasztják az esélyt és épp nekik kell rájönniük arra, hogy a férfi és a nő között soha nem volt és soha nem is lesz egyenlőség és egészen kiemelkedő marhaság ezt mégis elvárni, ezt mégis megfogalmazni, ezt hangoztatni meg főleg.
- És ezért hülyék a nők?
- Ezért.
- Megölelhetlek?
- Te csak hagyj engem békén és ne ölelgess most, jó? Éppen eléggé hülyén érzem magam így is. Még pont egy ölelés hiányzik a teljes megaláztatásomhoz.
- De az én ölelésem...
- De a te ölelésed is csak egy ölelés, olyan, mint a többi, csak valószínűleg még megalázóbb volna, mert érzelmi szempontból mélyebb töltettel rendelkezik. Szóval hagyjál, rendben?

Mérges voltam rá. Kikövetelte az egészet és aztán kajánul vigyorgott, miközben én kiakadtam és rázúdítottam az egészet. Hiszem tudom én. Én is csak nőből vagyok. Olyan vagyok és sem több, sem kevesebb. Életemet kitölti az, hogy nő vagyok és nem értem, hogy miért, mitől vagyok az és próbálom megoldani nőiességem mibenlétének a rejtélyét, miközben úgy teszek, mintha már régóta tudnám, hogy miben áll. Sejtéseim vannak ugyan, hogy ne volnának, mindenkinek vannak, neki is, hát mért épp nekem ne volnának, de azzal semmit nem érek, én tudni akarom, hogy konkrétan mi a nő, hogy ki a nő, hogy mennyire mélyen és mennyire mélyből. És a kaján vigyora kiborít, mert férfi, mert ő is ugyanakkora szarban van, mint én, ő sem tudja igazán a mikéntjét és a hogyanját férfiasságának és szenved ezért néha ő is, néha kétségbe esik néha ő is, de férfi és ezen státusza már más értelmezést ad a problémáinak, a gondolatainak, az állapotai mikéntjének. Mert férfi.

Persze, azért mert férfi valaki úgy tűnhet, hogy könnyebb neki, én tudom, de mégis annyira szeretném, ha a nők, hacsak egy rövid ideig is, hacsak egy vagy két hónapig is férfiak lehetnének. Nem azért, hogy lássák a férfiaknál fellépő problémák másságát, hanem hogy lássák: a probléma, bár nagyjából ugyanaz, mint a nőknél, a mi fejünkben más a problémáknak a megközelítése, más maga a kezelés is, a problémának, mint valami megoldandónak a boncolása, felosztása, darabolása. Nemtörődöm. Hanyag. Könnyed. Talán inkább ledér. Vagyis ilyennek tűnhet. De ez más világ, hogyan tudjam elmagyarázni neki, hogy ez más világ. Persze lehet, hogy nem így van, nem merek általánosítani: ez csak egy férfi agya, egy férfinak a pőre gondolatai. Egyetlen egy gondolatséma, az is pofátlanul leegyszerűsítve. És mindezt elmondanám, mindezt leírnám, lerajzolnám neki, de nem lehet, bassza meg, nem lehet, nem értené meg, nem érezné át, hisz nőből van és nőből nővé válik, fiatalabból idősebbé de sosem lehet férfi, soha sem válhat azzá.

A kezét fogom meg és kulcsolom közre kezeimmel. Szeretem. Tényleg szeretem. Veszettül, eszméletvesztésig szeretem és szerelmem meg szeretetem most ennél jobban nem is tudnám kifejezni iránta. Talán egy ragyogó szemmel, egy biztató mosollyal vagy egy otthon-öleléssel, de most ezeket mind nem engedi meg nekem, s muszáj minden egyes nyavalyás pulzáló érzelem-egységet belesűrítenem egy kéz fogásába, a fogásának a melegségébe. És fáj, hogy olyan, amilyen és úgy, ahogyan, de teszem, mégis. Szeretem.

És ezért utálom, ez miatt érzem magam esetlennek, tramplinak, macának, taknyos kölöknek, dívának meg femmfátálnak, tapasztalatlan lánykának, szédelgő tyúknak, anyának, anyósnak, társnak, zenélő doboznak és konyhai robotnak magam, mert ő férfi, mert ő teljesít ki. Persze: én is őt. Mert akkor vagyok anya, mikor ő gyerek, mert akkor vagyok díva, mikor ő imád, femmfátál, mikor szétroppan a combjaim között, akkor vagyok trampli, mikor ő ragyog mellettem, akkor vagyok tyúk, mikor öl meg a féltékenység érte és anyósként hisztizek, akkor vagyok lányka, tapasztalatlan, mikor kézen fogva fekszünk valahol, akárhol, vagy ülünk is, mindegy, és nézzük a semmit, vagy épp egymást. Csak úgy. A semmiért, egymásért. És esetlen akkor vagyok, mikor azt a szekrényajtót, amit levertem és fél órát kínlódtam a visszarakásával ő fél perc alatt visszaszerel. Valóban nem egy a nő és a férfi. Azaz egy, mert egymásnak kiegészítő felei talán, de mégsem egyformák. Együtt vagyunk egy egész, egymás nélkül fél-lényekként kóvályogunk és nem is tudunk róla. Na. Most megfogja a kezem. A kaján vigyora nem lankad képéről és én érzem, hogy az övé vagyok, hogy ő az enyém és nem csinál semmi mást, minthogy kajánul vigyorog és két kezével fogja körül kezem. Meleg és finom az érintése, illatos és én utálom, mert férfi és én szeretem, mert nő vagyok, holott tudom, hogy semmi, de semmi más nem lehetnék ezen a bolygón, ebben a világban, csak az a nő, akinek a kezét ő fogja és teszi ezáltal teljessé. Csak ne öleljen meg, mert nekem annyi.

Nekem támaszkodik egész felsőtestével, és érzem, hogy ellazult és érzem, hogy az egész olyan valóságos, holott lehet nem is az, csak egy játék, vagy mit tudom én: egy álom, egy mese, egy épp kipukkanóban lévő buborék, ami ellep, körülfog és nem enged lélegezni, mert nincs is szükségem levegőre. Mert rá van szükségem. Mindenem megvan. Várja az ölelést, kéri az ölelést, ki akar teljesedni egy ölelésben de mégsem vallaná be, vagy kérné azt az ölelést. Nem. Vagy adjam úgy, hogy önmagamból jöjjön, önmagamtól, ajándékként, csak úgy, mintha ez olyan veszettül természetes dolog volna, mintha a világ szabályai, mely alapján minden rendszer rendszeresen mozog és az adott rendszer szerint kikötnék, hogy én őt kérése, parancsa, hogy én őt ne öleljem meg, ellenére meg kell ölelnem és nem kell semmi mást sem éreznem, tilos volna mást éreznem, minthogy ez nagyon jó és hogy ezt így kell, ennyire kell és ilyenformán. Hátborzongató.

Megölel és én annyi mindent mondanék neki, de helyette elterülök a mellkasán, mert azt szeretem leginkább érezni és ki vagyok teljesedve. Igen, így: ki vagyok teljesedve. Agyamat kitölti a forró köd és nem érdekel semmi. Gondolataim sem. Esküszöm, hülyék vagyunk. És ugyanakkor: esküszöm, hogy örülök neki.

péntek, december 04, 2009

Fekete






A köd olyan, mint a sötétség. Olyan mint a mélységek legmélyebbike, a magányok legmagányosabbika. Olyan, mint a félelem. Fekete.




Fekete.
Fekete. Fekete.
Feketén közlekednek a járművek.
Feketén reggelizek minden reggel, feketét meg teát, feketével feketét. Feketén nézek ki a fekete ablakon a fekete tájra, a feketeségbe. Ködös hajnalokra, fekete hajnalokba.


fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.




Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogják egymás kezét. Szorítják. Egymásnak adják a cigarettát, feketén fújják ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketéznek.


Elaludt az erkélyen. Mikor megébredtem fáztam. Libabőrösen, remegek egészen. A kávé kiesett a kezemből, a maradéka szétfolyt a betonon. Meggémberedtek a tagjaim. Ősz van. Reggel.


Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod. Még habos a háta, de már törli is magát, közben fogait mossa, kaparássza; arcöblítés, csipát ki, póló, nadrág, övet be-katt, felső, sál, megteker, még egyszer, kabát, kulcs a zárba, jaj, majdnem elfelejtettem, vissza, kulcs tartója halkan, türelmesen lengedezik; még bepakol, cipzár nem zár, erőlteti, szétesik, az isten bassza meg, táskát vált, kapkod, tömköd, cigit zsebbe, gyújtót is oda, tea, utolsó korty, indul, nem, cipőt még nem vettem, papucs le, beslisszan láb, súrlódik fűző, szorul a hurok. Meg az idő-hurok, hehe, gondolja, miközben matatja a zárat kívülről. Ajtót bezár, nyújtott lépések. Hívja a liftet. Az nem jön. Ideges. Kopp-kopp-kopp, cipő a betonon. Szalad, lépcső, egy szint, lépcső, még egy, lépcső... még van négy. Három. Kettő. Egy. Katt- ajtó ki. Kopp-ajtó be. Lépcsőt ugrik, kabát szárnya libben. Rohan. Épp zöld. Át. Következőn is. Rádudálnak- bocsánat, inti. Fel járdára, kerülni anyukát két gyerekkel(piros és kék sapkák, micimackós hátizsák), egy lányt(fenekén jól állt a nadrág), nénit(arca ráncos, szeme kék, mosolyog, biztos a hajam áll fel... mind1), jegyet vesz, megvette, gyúródik, katt- jegy kilukasztva. Levegőt kifúj. A teste izzadni kezd. Épphogy hurokból ki.




Este. Erkély. Sötét. Köd. Fekete világ. Fekete, zörgő gondolatok. Elnyúlnak, összeölelkezve. Takaró alatt, a rozzant fotelben ülve. Ma csak fekete tekintetek voltak, mondta. Tudom, mondtam. Láttam. Fekete tekintetek. Tekintetek mögött gondolatok. Tekintetek előtt arcok. De ma azok is alig. A köd miatt van. A köd miatt van. Pedig most már fények is vannak. Ki lett világítva. Mert, ugye közelednek az ünnepek. Mert, ugye, vásárlási láz. Fényben a város.


Az emberek fölött fények. Fent, a levegőben. Csüngenek lefelé, elektronikusan cseppenve és mégsem elcseppenve, fényesen, mégis haszontalanul, fénytelenségben hagyva a lentieket. Fények alatt feketeségek közlekednek. Tekintetek, melyek esetleg nem teljesen feketék a kockaköveket fixírozzák- felnézni nem mernek. Ők a szélén haladnak. Meghúzódnak. Az ő idejük lejárt, mondja. Komoran bólogatok. Ünneplünk mindjárt. Megint.


Az ünnep zaj, mondja. Az ünnep színes fények, színesen világító zománc. Ajándék, mondja. Meglepetés, mondja, egyre komorabban. Persze, mondom én. Feláll. Bemegy, készít teát. Feketét. Rákapott az ízére. Sokáig hagyja ázni a füvet, míg megkeseredik az egész lötty. Persze. Hó sincs. Bár kicsi. De nincs. Az is elment. Elfeketedett. Jó mérőszerkezet volt, gyorsan meglátszott rajta a szennyezettsége a városnak. A világnak. A feketeségnek. Nem is tudom, miért vagyunk még itt. Mindegy. Éhes vagyok. Valami gyors, valami hasat tömő? Lássuk, mi van még itthon. Lehajoltában érezte a másik tekintetét. Nem érdekelte. Csak megérezte.


Mosatlanok. Jóllakott elnyúlás a konyhaszéken. Finom volt. Még mindig nézi, s már zavarja. Mit bámulsz, kérdi. Semmit... Téged, mondom. Ne bámulj, mondja. Érted, bazmeg, ne mind bámulj!-kiáltja. Miért, kérdem én, a lehető legszelídebben. Csak, mondja, mert idegesít az a hülye gülüszemed, azért. A tököm tele van, érted? Velem, kérdem meglepve. Veled is, a világgal is. Az egész rakás feketeséggel, amiben élünk. A feketével is bajod van? Nem, azzal nincs. Csak a feketeséggel. Kapja be. Kapják be. Kapjátok be mind.


Elnyúltan nézem a képernyőt. Film. Már nem emlékszem a címére, pedig még a felénél sem vagyok. Be vagyok zárva.


Nem, nem a szobába, magyarázom neki. Még a lakásba sem. Hát akkor, kérdi ideges rezonanciával, közben fitymálva végigmér, majd a plafon felé sandít, mintha érezné, hogy megint okoskodni fogok. Jól érzi. Nem érdekel, ha zavarja. Leszarom. Érted, leszarom! Én is leszarom, téged is leszarlak. Nem érdekelsz, mondom, s elkezdem mesélni neki, hogy a fejembe vagyok bezárva. Onnan nem tudok kilépni. Az az oka. Az az egésznek az oka. Tüntetően hátat fordít nekem. Dögölj meg, löki hátra foghegyről. Mosolygok. Megiszom a fekete teámat, majd elmegyek a szekrénykéig. Kinyitom. Dögöljek meg, kérdem. Dögölj, bazmeg, dögölj. Nyiffanj ki. Hát... én nem fogok. Te fogsz. Hátra néz csodálkozó szemekkel. Végigmér. Szemei nagyra nyílnak a félelemtől. Észreveszi kezemben az üvegcsét. Te teljesen begolyóztál, kérdi. Teljesen elment az eszed, kérdi, kevés remegéssel a hangjában. Nem, mondom. Mosolygok neki. Meg fogsz halni, mosolygok neki. Bazmeg, ne csináld! Mit képzelsz, mit csinálsz? Mi? Állj le már akkor! Add ide azt a szart! Hallod? Hallom, mosolygom neki, majd kipattintom a kupakját. Elgurul, az asztal alá bújik. Add ide azt az orvosságos üveget, ha mondom! Te nem tudod, hogy mit csinálsz! De, tudom, mosolygom neki, mire ő hátrálni kezd. Visszaülök a gép elé. Sóhajtok egyet, majd elindítom a filmet. Mosolygok. Rá nézek. Gyöngyözik a homloka. Néz. A tekintetében, a nagyra tágult szemeiben rettegés. Látom nekem rohanna, de fél. De nem mer. Mosolygok. Iszok egy kis vizet, mialatt bámulom a képernyőt. Ismét ránézek. Te... igazán... ne szarozzál már, mondja, de már látja: nincs visszaút. Meg fogsz halni, mosolygom neki, majd bekapok egy bogyót, és nagy nyelésekkel lenyomtatom. Tovább nézem a filmet. Te teljesen meghibbantál, mondta halkan, majd eszelősen felnevetett. Te tisztára teljesen meghibbantál, nevetett, most már hisztérikusabb hangszínnel. Meg fogsz halni, mondtam, majd el kezdett forogni a szoba.






Kint van. Erkély. Félmeztelenül néz. Kifelé. Semmibe. Nem lát semmit. Nem is figyeli. Üres. Ő is, a világ is. Üresek mindketten. Megfogja a korlátot. Szorítja. Elveszi a cigarettát, feketén fújja ki a füstöt, az meg bodorodik egyet, majd elillan. Hajnal. Feketézik. Kihajol a korláton. Nyújtózódik egyet, majd hátra, a hátát homorítva, a gerincem végigropog. Köp egyet a hajnali fekete semmibe. Krákog, majd még egyet köp. Beáll a zuhany alá, a forró víz csapkodja. Fáj a fejem. Te jó ég! A barom. Azt hitte, hogy ő az igazi. Fáj a fejem. Bár ha nem piával vette volna be! Ez vicces... ez nagyon vicces. Azt hiszed, hogy te vagy a valóság, s kiderül, hogy önmagad tünteted el. Ez viccesebb, mint a gólyakalifa. Az is gyagya, de ez volt az igazi csúcs.


Szájába csurog a víz, majd kifolyik. Szemei behunyva. Feje még mindig lüktet.


Feketeség.
Fekete.
Fekete.
Fekete, fekete, fekete.




Megtörüli magát, meztelenül leül asztalához, lapot vesz elő. Új tartályt keres, a másik kifogyott. Katt- a toll máris használatra kész.


Feketén dobolva
feketén dobogva
feketén feketét kavargatok
fekete felhők mögött
feketén ragyognak
ébenfekete halálnapok.


Fekete teste,
fekete versbe
feketére égve. Elhallgatok.
fekete levesbe
feketére festve
táncolnak a fekete gondolatok.


Fekete ünnepek
fekete szemek.
Feneketlen kútban
fekete szellemek
testtelen vágyak felett
fekete fellegek.
Feketén felnevet
a sötét mennyezet
feketén mosolyogva
mondom neki én is:
meg fogsz halni.




Fekete álmok mögött fekete lidércek fekete ágyaknál fekete meséket mesélnek.
Majd köddé feketéllnek.






Óra. Szól. Telefonba beépítve. Már késő van. Rohan. Kapkod.





inspiráció forrása(bibliográfia, ha úgy tetszik):
Fekete ország  (Babits Mihály: Fekete ország)


kedd, november 25, 2008

ingyenreklám..

bátorkodom egy kis részlettel meglepni titeket. még lehet tetszeni is fog.. kiváncsi vagyok. nos?



"Szóval itt vagyok, már megint. Igenigen, ide jutottam, naplót írok. Nyugi, te, aki én vagyok, nem te vagy az első. Az első elégett, mikor el kellett égnie. Mikor változnom kellett. Mikor az újabb változá-sokk kora megérkezett. Mikor kiléptem egyik koromból, s belezuhantam a másikba. Nyakig. Most ebből kecmeredek ki. Próbálok kikecmeredni, mármint. Te is, aki én vagyok, te is egy próbálkozás lennél.

Most nem érdekel, hogy élvezed, hogy értékeled, vagy hogy épp teszel rája, hogy én miket firkálok belém. Beléd. Vagy akárhova. Értetted? jó. Akkor ezt is megbeszéltük.

Nem kezdem el leírni magam. Nincs értelme. Kit érdekel, hogy magas vagyok, vagy alacsony, hogy fiú, vagy lány.. és ha mindkettő vagyok? Akkor mi van? Megbotránkozol? Az sem érdekel. Tedd azt. Fafej vagy, csökönyös, konzervatív, nyámnyila kis behúzottfarkú, csapzottfülü nyúl. Burkolt agyú hagyomány-őrző(a hülyeségek és betokosodások hagyományát, mármint..). De te bajod. Akkor tedd le a könyvet. Mert könyv ez, mindegy, hogy taknyosan fekszem egy novemberi napon az ágyba s úgy kezdem meg a szövegem. Könyv. Egy lehetőségé. Ez az én megvalósult lehetőségeimé. De ne legyél úgy oda az egyediségeddel: neked is megadatott. És ugyanaz a lehetőség. Ugyanazt (is) tehetted volna, amit én. Eddig. És ezután. És még mindig megteheted. De másképpen fog hatni már, mert te is más vagy már, és mert a fenti mondatokat már olvastad: soha sem lehetsz már olyan, mint én. De azért még próbálkozhatsz. Mert mintha látnám: olvasod magad, s azt mondod majd: hogy nekem, azaz neked milyen könnyű, bezzeg lennél csak a helyedben, én meg a tiedben, mindjárt másképp állna a szénánk. Tévedsz. Nekem nem könnyű. És neked sem. Nem is nehéz, egyikünknek sem. Mert amit kapsz, azt mindenestül kapod. Példázom: kapsz egy autót. Milyen mázlista vagy, ugye, egy egész autót kaptál, de ezzel kaptál útadót vele, kaptál heti 3-4 tankolást is, elromló ablaktörlőt, letörött tükröket, összesározott bőrülést, megkarcolt karosszériát, minden ilyesmit. És akkor a szerencsés, balek fejed szétrobban néhányszor, és folyton ideges leszel, mert ver az Isten, s a sors, s a mittudoménhogymégmi, mert szegényfejeddel minden rossz megesik. Persze. Szeretnéd a húsit, de a vele járó vérből, köszönöm szépen, nem kérek, mi? Nem könnyű. És nem nehéz. Csak a tiéd. Meg az enyém. Vagy „és” az enyém.

Nevem és. É. S. És ennyi legyen elég. És túl foglak élni. Mindent. És mindenkit. És mindegyiket.  Mindegyiket, egyenként, egytől-egyig, s ráadásul úgy, hogy nem fogok kikészülni, Nem fogom feladni, nem esem depresszióba, nem vágom fel az ereimet, legfeljebb a másét. Ez vicc volt. Szeretem a vért- ki nem szereti? Test-vér. Egyik legszebb szavunk is csordultig tele van vele. Meg az egyik leg viccesebb szavunk is: csiga-vér. De nem tudnék vért ontani. Nem tudnék ölni. Csak szavakkal. És garantálom, ígérem és fogadom: TE már halott leszel, mire végig olvastad ezt a zöld borítós könyvet. S ha szerencséd van: újra megszületsz. Mint új ember. Ha nem? Hát... ahogy akarod.

Bevezetőm morbid kissé. Kétség sem fér hozzá. Meg zavaros is, tele hibákkal, minden félével. Látod: ezt is tudom. De mikor átfordítasz a következő oldalamra: elértem a célom. És te megtörtél már, akkor. Enyém vagy már.




  Hölgyeim éés Uraim! Medames et Monsigneurs! Kezdődjék hát a műsor: függönyt fel!

                                                                                                                                                  É. S.
"