csütörtök, május 13, 2010

és




Az előbb kaptam meg. Azt mondták a múlt héten, hogy meg kell rendelni. Megrendeltem hát. Most megérkezett. Kicsomagoltuk. Kis tubus, műanyag. Fehér. Maguk a pirulák kicsik, oválisak és szerények. A színük mályva. Kellemes szín. Letett egyet az asztalra, bele a hamuzóba. A hamuzónak pontosan a közepére. Ott szerénykedett. Ezentúl nem szabad majd belehamuzni ebbe a hamuzóba. Ezután ez a hamuzó- szentély. Menedék. Semmi sem változott az életünkben azóta, hogy megkaptuk ezt a megrendelt csomagot, pedig annak már egy jó féléve is van. Semmi, csak a hamuzó, a folyton üres hamuzó az asztal közepén, aminek a közepében egy mályvaszínű pirula szerénykedik. Van. S létezése, vansága mégis mindent megváltoztatott.


Azt mondta: kedves És... önnek vennie kell ezt.. önnek erre szüksége van. Önnek létfontosságú, hogy naponta egyszer, természetesen csak egy, maximum két hónapig, de biztosan nem több ideig, naponta egyszer bevegye ezt a pirulát. Ön beteg. Önnek kell a segítség. Ez a pirula megoldás a problémáira. Újra a régi önmaga lesz. Újra normális, persze most is az, nem azért mondom, de vannak zavaró tényezők, amik azt hitetik el mindenkivel, hogy ön nemnormális, de igenis, kedves És, ön normális. Ön teljesen ép, ön teljesen olyan, mint akárki más. Csak épp vannak zavaró tényezői, ön körül. Tudja, hogy mire értem. Szóval vegye be. Ez az utolsó esélye. Biztos vagyok benne, hogy ez az utolsó esélye. Vegye be őket. Az elején naponta, aztán kétnaponta, aztán háromnaponta és így tovább. Szüksége van rá, higgye el...


Néztük és nem értettük: miért volna szükség rá? Kinek volna szüksége rá?


Ilyen voltam mindig, ilyen kicsit zárkózott, kicsit szószátyár, szarkasztikus. Ezt kéne megszüntetni? Nem tudom. Nem érzem úgy, hogy szükségem volna mályva pirulákra. Egészséges vagyok. Mikor elmondtam neki a pirulával kapcsolatos gondolataimat: megölelt. Letette a kést meg a zöldkáposztát, megtörülte a kezét, odajött és megcsókolta a homlokom, hosszan, majd az ölembe ült és megölelt. Éreztem a szívverését, pedig amúgy pulzusát is alig találni. Hevesen kalapált. Hagyd el, mondta, majd valahogy megoldjuk. Igen, mondtam és megnyugodva merültem bele ölelésébe.


Néha éjszakánként felébredek és kisettenkedek mellőle. Kimegyek a hálóból és leülök az asztal elé és bámulom a kintről beszűrődő fényben lilának látszó pirulát. Félek tőle, az az igazság. Hogy mi lesz, ha beveszi. Hogy mi lesz, ha nem gyógyul meg, vagy mi lesz, ha talán nem is beteg. Hogy mi van akkor, ha beveszi és meghal. Mi van akkor? Énvelem mi lesz? Meghalok? Tovább élek? Még sosem éltem nélküle... és nem is akarok élni. Hisz azért élünk, hogy együtt legyünk.


Lehet, hogy együtt vagyunk beteg?


Mindig ott van az asztal közepén. Még sohasem értem hozzá. Ő tette ki a hamuzóba, ő tette az asztal közepére is. És most ez a mandala köré épül a világom. Szomorú, komor, gyötrő mandala, keserű világgal. Hazafelé például már boldog vagyok. Boldog szoktam lenni. Meló lejárt, délután van és ő vár. Sietek haza, virágot is veszek, mezei virágcsokor. Azt szereti. És érzem, hogy vár, meg hogy készül rám, nekem, a találkozásra, a kettőnk csendjére és tudom, hogy felrohanok a lépcsőn, bemegyek az épületbe, beállok a liftbe, kiszállok a liftből és már otthon is vagyok, ölelhetem, érinthetem és akkor együtt nevetünk, ami a nap méltó betetőzése volna. De nem így történik. Beállok a liftbe és egy fura, kellemetlen, szurkáló érzés ragad magával. Hogy valamit elfelejtettem. Keresgélek a zsebemben, hátha találok valami utalást arra, hogy mit felejtettem el. Semmi. Egyre jobban elhatalmasodik az érzés rajtam, hogy tényleg elfelejtettem valamit és az nagyon fontos lett volna, és elkezdek magamra haragudni és belépek mezeivirágosan a kis lakásunkba és ő jön elénk és mosolyog és akkor, ahogyan a mosoly-ráncok megjelennek a tiszta, üde arcán, akkor jövök rá, hogy mit felejtettem el: a pirulát, az asztalon a hamuzóban. Ő is rájön, hogy elfelejtette. Állunk egymással szemben szárnyaszegetten, szomorú tekintettel, szégyelljük egymást meg magunk, pucérak vagyunk egymás számára és önmagunk számára. Elfelejtettük a pirulát. Volt egy pillanat, amikor nem ez járt a fejünkben, vagy nem úgy néztünk a világba, világra, mint amibe van egy ilyen mályva-opció is. És minden nap belehal a mezítelenségünkbe.


Néha, mikor ő már elment dolgozni én kikelek az ágyból és a tükör elé állok. Nézem magam. Szép vagyok. Végigsimítom a nyakam az ujjbegyeimmel és elképzelem, ahogyan végigcsúszik a gégémen a mályva színű tabletta. Vajon milyen az íze? Szaga? Van-e? Milyen, mikor a gyomromba ér? S mi lesz azután? Mert neki írták fel. Mert neki kellett volna szedni és már régtől nem nap-mint-nap. De énnekem mit okozna? Énnekem milyen volna?végigsimítom a nyakam és már-már benne érzem a mályva-pirulát. Beleborzongok, megmosakszom és kátét főzök. Kerülöm, hogy a pillantásom az asztalra vetődjön.


Halál. Ezt a témát hozta fel. Nem értettem miért. Aztán megértettem: a tabletta. Vontatott beszélgetés volt. Mindent próbált átölelni ez a beszélgetés, aminek vajmi köze van a halálhoz. Márpedig aminek az élethez köze van, annak a halálhoz is köze van. Kanalaztuk a levest hát, karcoltuk a porcelánt és nyavalyásak voltunk ebben a csendben. Erre kérdezte ő, hogy halál? Mondom, igen, akár az is. Milyen, kérdezte és letette a tányért. Nem tudom, válaszoltam szerényen. Miért nem tudod? Mert még élek, válaszoltam szerényen. Kell legyen halál, kérdezte. Mondom: nem tudom, szerinted kell-e legyen? Igen, kell, válaszolta és mosolyog. Mindkettőnknek, kérdeztem. Nem, válaszolta és még mindig mosolygott, csak egynek. És miért csak egynek kell meghalnia, kérdeztem és elkezdtem furcsán érezni magam. Mert úgy a másik értékelni fogja az életet, mondta és összeszedte a mosatlant az asztalról, majd kiment, a fürdőbe. Úgy hallottam, hogy sírt, bár lehet, hogy csak képzeltem.


Halál. Rettenetes dolog azért a halál. Egy előbb vagy utóbb betartásra kényszerülő ígéret. Jó ígéret. Rossz ígéret. Zavaró, rettenetes és felettébb kitárulkozó. Borzasztóan kívánatos. Kétségbeejtően vonzó tény. Megnyugvás. Hogy ő meg fog halni: azt én el nem képzelem. Nem tudom. Vele volt életem. Nélküle meg... hát, valami más lenne. Nem élet. Vegetálás, vagy ilyesmi.

Ő a középpont, amiből én kinövöm magam. Ő az énem magja. És én az övé. Nem hangoztatjuk, tudjuk és kész.


Mikor hazajöttem egy törött tányért találtam a padlón. Zokogott. Kérdeztem mi a baj, ő meg az asztalra mutatott. A pirulára. Ez a baj, kérdeztem és éreztem, hogy összeszorul a torkom. Igen, mondta, ez. Mert te is tudod, én is tudom, mindketten tudjuk, hogy ez a nagyon apró mályva pirula áll közénk, metsz minket kettőbe és szakít el egymástól. És meg kell tenned. Meg kell védened magad. Hozzá kell fognod, szedni. Másképp nincs szabadság. Nekünk nincs, csak pirulával.


A törött tányéros eset óta egyre komorabbá, nap mint nap szürkébbé változott. Olyan árnyéka, önmagának. Téblábol le s fel, nem kapja a helyét, sem bennem, sem körülöttem. Még ilyenkor is szóviccek jutnak eszembe. Merthogy ő most helytelen. Tehetetlenül és szomorúan nézem, hogy mi lett belőlünk. Semmi baj nem volt sem egymással, sem a világgal. Most meg semmi sem jó. Borzalmas azért ez a dolog. Nem tehettem semmit. Próbáltam a kedvében járni, de nem működött a kedveskedésem. Tehetetlen voltam.


Aznap, amikor elhatároztam, hogy megteszem: vasárnap volt. Reggel és vasárnap. Mosolygott, mert megnyugodott. Leültünk enni, ebédkor, kiöltözve, boldogan és fényesen. Boldogan, mert már nem akadály az asztalon a kis pirula. Fényesen, mert szerettük egymást. S díszben is csak a gyerekkori emlékek miatt. S akkor bevettem. Megszédültem tőle, de még mindig nevettem. Minden átváltozott, nyúlós lett és szilánkos. Ő tartotta a fejem. Aztán minden eltűnt.


Szerintem megijedhetett, tőlem, a pirulától. Mikor magamhoz tértem egy párna volt a fejem alatt én meg a földön feküdtem. Ő meg sehol. Gondoltam kiment vásárolni, vagy ilyenek, de nem. Semmi nyoma, hogy hová tűnt. Egyedül vagyok és boldogtalan. Semmit sem értek. És félek. Egyedül nagyon félek.

9 megjegyzés:

andrea írta...

hidegrázás.
deja-vu.
hidegázás.
deja-vu.
hidegrázás.
szükséges volna a folytatás.
mindenképpen.
nem erőltetni, nem.
csak mondom.
(huu...ez jólesett)

Betond írta...

Legalább kettő lett volna, egy piros, meg egy kék. De mályva...

Emese írta...

Nem fogsz örülni (mert nem mostani)... nekem ez a kedvencem. Nem állítanám, hogy mindent elolvastam, amit írtál, de így... ezt mondom. Nagyon szép íve van ennek az írásnak, végig fenntartja az érdeklődést... a néhol az élőbeszédbe forduló mondatok ártatlansága, tisztasága külön szép... és ami nem mellékes, összegyűri, tudod, ott belül egy kibetűzhetetlen papírgombóccá azt a szívnek vagy ki tudja minek nevezett valamit...
Neked melyik a kedvenced az írásaid közül? (Csak nehogy azt mondd, hogy most már ez! :))

p. kiscsuri írta...

nem tudom.
nekem nehezebb dolgom van, mint egy "sima" olvasónak.
némelyik egyszerű, szürkébbnek ható szöveg mögött több van, mint egy-egy, irodalmi és textológiai szempontból szerencsésebbre sikeredett darab mögött.
nem tudom.
:)

Emese írta...

Vannak bennem kérdőjelek, mert általánossában (de így nem nagyon érdemes semmit mondani) sokféle eszközrendszer keveredik a te írásaidban. (Nem egységesek, sem gondolatilag sem nyelvileg.)Nyelvileg azért nem, mert keverednek a sajtónyeli, köznyelvi, igazi szépirodalmi, nyelvészeti és filozófiai szempontól is érdekes nyelvileg felépülő játékosságok és paradoxonok. Mi mind azt akarjuk elmesélni, amit végül mégse mondhatunk ki. De ott áll vagy bukik minden, hogy ez mennyire szorul magyarázatra. Csak te érted, vagy megérti más is (itt van egy nagy szórás, mert amit túl sokan értenek, az a tömegkultúra felé megy stb. vagy mely jelentésrétegei érthetők és kiknek)? Ha a szürkébbek mögött több van, lehet, hogy az a több benned maradt. Ki kell annak valahogy jönni :). Ez felvet egy másik kérdést is, mitől hat egy szöveg? Attól a megnevezhetetlen többtől, vagy valami mástól? Szerinted mitől hat?

p. kiscsuri írta...

hú, te emese... ezek kemény irodalomtörténeti dolgok, amik ugyanakkor szintúgy kapcsolódnak a xextológiához, hermeneutikához, szövegesztétikához, nyelvfilozófiához... kicsi vagyok én ehhez. nem tudom a véleményem lehivatkozni:).

másrészt. ha már ezt feszegetjük, pontosabban ezeket feszegetjük, akkor figyelembe kell venni a közeget. ez mégiscsak egy blog, ahol, mintegy online piszkozattömbben, megosztom az emberekkel a szövegeket. ezek az én szövegeim. mégis: ezek pillanatképek egy folyamatból. ezek még nincsenek kész. félő, hogy nem is lesznek, még akkor sem, mikor, esetleg, tinta által kirajzolva látja őket egy (kettő, három, négy...) papír. ezeknek érniük kell. mint a téli császárkörtének. leszeded és hagyod. hagyod. még mindig hagyod. és egyszer csak hozzáérsz. és akkor... vagy lehet, hogy nem. akkor még mindig hagyod... hagyod.

a szövegek, mint annyi más (fotóimról, szövegeimről beszélek itt elsősorban) is és velük én is szerves lényszerű organizmusok. ízlelgesd a szót: organiz-mus. rendszerek sorozata, kódok sorozata. egy saját nyelven, ami még satnya szegény, még alig áll a lábán, nem hogy még mondani is tudjon... de fog. tudom, hogy fog. addig azonban érniük kell.

a nagy eklektikusság a fentiekért van benne(-m). egy szöveg nem hat. olyan, mintha azt mondanád egy hullára, hogy csókol, vagy mosolyog. az egy kiüresedett héj. nincs benne semmi az emberből, legfennebb formalinba lementett dns-mintája, viszont abból, ha klónoznák, más ember lenne. más élet. a szöveg egy héj. üres. kesztyű, ha így jobban tetszik. felhúzod... és történik valami. leizzad a tenyered. vagy csak felmelegszik. megviszketősödik tőle mindened, vagy jóleső melegség árad szét a testeden miatta. nem szorít. vagy épp szorít. és tetszik az illata, vagy öklendeznek kell tőle. vagy ezek keverékei. kellesz te (én, ő, mi, ti, ők), hogy élet legyen benne. hogy élet lehessen benne. hogy esélye legyen "hatni"

sci-fi nyelven, mert ennek a fajtának megvan a tezaurusza hozzá: a szöveg egy olyan exo-szkeleton, melyet magára ölt az ember és esélye van észlelni szimultán módon a közelit és/vagy távolit, a kintit és/vagy bentit, régit és/vagy az újat, annak függvényében, hogy mire képes. a textuális tér-, idő-, gondolat-hajlításhoz kettő elem kell: egy hús-vér, aki képes legyen rá és akarjon is hajlítani és egy hang-betű, ami képes legyen azt, a hús-vértől függően, ennek a(z) (tartalék-)energiáit (is) felhasználva új távlatokat nyitni számára, ahogy mondják: to the infinity and beyond. a szöveg egy héj. te vagy a húsa. együtt lesztek valami más. bele kell másznod, hogy megnyissa előtted-figyelem!-nem önmagát, de a világot. az általa megnyithatót.

kicsikét lemerültem...

p. kiscsuri írta...

szemantikai javításokat igényel a szöveg. remélem azért érthető.:)

Emese írta...

Persze, érthető :), nagyon szenvedélyesek az érveid. A mondatok néha hátat is fordítanak egymásnak, szeszélyesek is. A szöveg előbb organizmus, aztán csak héj. Ha ez igaz lenne (hogy héj), akkor szövegeket is közmondásokba tennénk, mint a szexet, a táncot, hogy csak a megfelelő partner (olvasó) kell hozzá... akkor nincs különbség, sem minőségben, sem máshogy. De mi tudjuk, hogy van :). Egymást feltételező dolgok ezek, ez nem kérdés (nagyon szemléletes a példa, látom magam előtt a halott papírt, ahogy felszívja egy szem, egy egy emberi agyvelő, és benne "lélegezni" kezd). Csakhogy szerintem ez a papír egy vivőanyag, épp egy átmeneti állapot ember és ember között, a szöveg már azelőtt is élt, "benned"! Hogy éppen az lesz-e, ugyanaz bennem is? Neeem! De tanulgatok olvasni, mint az idegenek, vagy a gyerekek egy ismeretlen nyelvet... bólogatok, vagy felcsillan a szemem, utánad is mondom a szavakat, de ha valamit nem értek, akkor csak mosolygok, mert az sok mindenen átsegít...

p. kiscsuri írta...

:)