köszönet (ünnep táján)

tudod: nem félek.
te szellem, te lélek:
minden te vagy.

nekünk, embereknek nehéz dolgok ezek.
nem félni, meg
lelkekben remélni
s tudni meg tudni akarni önmagunkról.
élni és élni hagyni, magunktól.

az ember szeret ragaszkodni.
tudom jól, ember vagyok.
alattam mindig valami kemény van,
fölöttem meg mindig csillagok.
körülveszem magam tárgyakkal,
néha emberekkel, az utóbbi néha problémás.
hiányzik a társ, a másik ember
aki mellett teljesebb leszek
s valós a legtöbb békés látomás.

kényelmes emberként üdvöm mástól várom,
a megmentő lehet valami harmadik személy,
okos gép, földön kívüli entitás, isten, vagy lehet
valami egészen más, például valamiféle káros szenvedély.
lényeg: nekem ne kelljen semmit sem tennem.
így könnyebben és tovább félhetek.
cserébe az leszek, mi szeretnéd, te üdv hozó,
cserélek hitet, nevet, nemet
elveheted szabadságom, elmém s a pénzemet.

ez volt eddig.
most már nem félek.
mert tudom, hogy te, szellem, te, lélek
vagy és kitöltesz mindent, engem.
hogy isten vagyok, mert isten vagy bennem.

mióta nem félek, csendes, nyugodt a lélek.
elmém tisztább, kezem sem reszket,
pulzusom nyugodt, könnyebben lélegzek,
ártani is, gondolom, ritkábban ártok.
visszafogottan ömlenek belőlem a hazugságok,
igyekszem nem ragaszkodni sem emberhez sem tárgyhoz.

szeretek.
leginkább embereket.
szeretek még állapotokat, érzelmeket,
csak pillanatokban mérhető csönd-szigeteket,
s önnön kíváncsiságomat, feléd, veled.

a tudomány nem érti ezt.
a vallás nem érti ezt.
mindkettő elvont, légi entitás.
ez valami más.
elvontan nem magyarázható.
hittel, tudattal felfogható elemi tudás.


köszönöm neked,
te lélek, te szellem,
létezésem.

az légy

Feloldódik a város az alkonyi csendben.

A felhők színe, meg az égé,

meg a habos csíkkal a repülőgépé

enyhén illuminált, pazar lelkű

és pezsgő fantáziájú festő

színeinek finom keveréke,

ecsetének könnyelmű vonásai.

S mindez valami megnyugtató,

kiegyensúlyozott rendben.

Csönd vagyok, csak csönd, neked.

Ha vártál lángot, az nem lehetek.

Fölém hajolj, lásd, hamu vagyok,

belőlem csak jövőd jósolhatod.

Azt hiszem öregedni kezdtem.

Idézetekkel telik meg a fejem

s a testem már nem működik nekem

csak neked.

Ezt egyféle szeretlek-nek vedd,

ha veheted

s tedd, ahova tenni jónak véled,

nekem nincs dolgom már ezzel.

Én csak szeretlek téged.

Nem akarlak magamnak.

Másnak sem akarlak.

Azt akarom, lelkem, az maradj, magadnak,

aki mindig is voltál. Egy ember s egy árnyék.

Pezsdítő ágyék, pihenő váll, büszke halánték

és ragyogó elme, és nő, és asszony, és lány és gyermek,

mondanám. De állati dolog ez s azt a rengeteg termet,

mi lényed várában ezidáig hihetetlen csodákat termett

mind-mind bezáratnám, csak a fönti néhányat

eszközölném ki magamnak, s belőlük csinálnék gyárat.

Az légy, aminek lenned lehet.

De ne engedd szabadon önző feled,

az önzetlened mélyebb és tisztább

és tudom, hogy önző ez most tőlem,

de én őt szeretem. Ő a jobb belőlem,

bár nem belőlem van, mégis kitölti űröm,

valahogy enyhíti a legtöbb bűnöm.

Nem akarlak magamnak.

Másnak sem akarlak.

Maradj meg te örökkön magadnak,

magaddal változz és magaddal telj ki.

S engem engedj mindezt megfigyelni.

válasz K-nak a(-z idő híján fel nem tett) kérdéseire

Finom mozdulatok hátán lapuló, bús hajzuhatagok.
Egy perc csak éltem s mitől féltem (ha féltem):
Bekövetkezett. Az életnek egy pillanatra vége lett.
Majd folyt, lomhán, tovább.

Az idő, a nem létező anyagcsere-szegmens
beletenyerelt a tudatunkba, nagyon.
Időben kell élnünk az időben, mer időnkkel
nem élhetünk időtlen, grimaszolnád, reszketve
időtlenségemre s néznél rám, mint idő által
többszörösen lefejezettre.

Persze, mondanék én is valamit erre,
válaszként akár,
vagy egy képzelt idő-vádbeszédre,
mintegy a védelmemre,
néhány szót, néhány gondolatot bár, de
nincs idő.
Pontosabban: van s éppen ezért sürget,
te meg már-már ügetve sietsz
egy másik stációra,
előtted ismét kávé lesz (vagy tea, vagy kóla),
te meg beszélsz, vádolsz, lesajnálsz, kiosztasz
másokat neki, vagy éppen őt saját magának...
Ez volt az akció.
Reakcióra nincsen már idő,
rohannod kell, pulzusod
(a kávétól vagy a kólától) nő,
meg különben is: mi újat mondhatna neked
a különböző stációba rekedt
halandó-emlékezet
által alig követhető arc, meg hang
meg a temérdek arc mögötti gondolat-halmaz?
Lehet, hogy ezt-azt mind tapasztaltak,
de te, persze, tapasztaltabb vagy,
ők csak csajszik meg "faszik" s ami a lényeg:
hogy hangod hallasd, végtére elérted
s hogy elmeséld magad
s kiadd magad alig szerénynek,
regénynek,
eszelős, direkt, merész nőszemélynek,
ösztön-lénynek,
aki mégis mérnöki mércével tervez.
Persze kritikára nincs idő a tervhez,
s a tervnek, hitelesség avagy következetesség
(s ezáltal józan ész) híján kártyavárnyi
stabilitása sincsen.
A rosszt tervért valaki szenvedhetne, akár.
Te meg, mint általában, idő-bilincsben,
így magad felelősségre vonni, kibúvót találva:
nincs időd.

Szenvedhetne, bizony.
Ott van, például, a hat évvel ezelőtti énem,
na, ő szenvedne keményen.
És vannak mások, most, akiket a hasonló,
felszínes tervek fölötti ácsorgások szoktak volt
padlóra küldeni.
Igaz ugyan, hogy nemesít a bibi,
de kerülni kéne, ha lehetne s csak
néhány pillanattal kell időzni többet
egy-egy bután megtervezett
tökéletlen terv-tervezet
felett.

Érdemes, ugyanis, időt félretéve,
le-lelassulni a komoly dolgok fölött.
(bár mindezen fenti élet-felfogás kérdése,
a fájdalom, érezted talán, egyáltalán nem az.)

kép-pillanat.

k.-nek, tavaszra

k.-nek, télre.

nulla óra

könnyen megbomló, kénes szerkezetek
válnak köddé, olvadnak vízzé, forrnak szénné most.
ez itt egy nulla óra.
levedlett előítéleteinkre, csúnya tapasztalatainkra
könyökölve ülünk, egymással szemben,
egyre inkább egymásra hangolódva


nem kérded semmim és
nem félted semmid
új szél ez
csúcsokat élez
tejfehér habokba
halványan sejlő reményeket
az életből a sűrűt, a rengeteget

a rettegettet
talán. akár.

és nem mondod, persze, s lehet nem reméled
csak érzed
értékeled s amíg él
megéled

mert lehet, hogy csak egy röpke mozzanat.

és, persze: lehet, hogy nagy és örök és éget
mint a nap.

félelem nélkül
tavaszkor
tavaszban reményül
ébred öntudatra pillanatonként
minden pillanat.

de a csend segít

nem tudom, mert nem engedett tudnom
a világnak mindenféle mélyebb dolgait.
de a csend segít.
a csend, s az időtlen, olykor visszatérő árnyék,
ami még az élettől igazi ajándék,
az idő, mivel szembenézek napomnak üresebb óráiban.

itt most van.
nem tudom milyen időtlenül élni,
úgy élek mégis, tudatom bezár.

de a csend segít.
vannak más fajta élvezetek, tudod,
zajban nem érthető világ ez, mind.
a fények csöpögnek, le a falon
s egy húr nélküli hegedűn játszó zenész
pajkosan kacsintva ismét csendre int.

felszínen élünk mi emberek.
egykoron mélybe nyúltak gyökereink
s a mélység, titokban, még mindig fényeket rejt.

de a csend segít.
hallani a hálók tompa reccsenéseit.
a világunk, a tükör, grimaszol velünk,
csúnya gyerek, bűzös és sápadt,
de mi akartuk, a mi gyerekünk.

persze, te sírsz, kedves, és én is
sírnék, de ennyi síró ember hiába volna,
s még ott van a bömbölő fattyú is, megint.
szavaink színesek, de üresek mind,
szavaink pára, mi a szomjat nem oltja
csak homokot töm a fülbe, az orrba,
a gyerek szájába és feneke lyukába,
hátha elhallgat, hátha úgy tehetnénk, megint, hogy mintha.

s a csend, ismét, segít.
ha megengeded.