VII.
Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.
Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?
Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.
Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.
A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.
Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.
Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.
Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.
De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.
Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.
Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.
Csak könny,
csak könnycsepp.
Aztán az is eltűnik.
Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.
Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.
Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.
De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.
Vagy tavi.
Vagy tengeri.
Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.
Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.
Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.
Leginkább
az
mégis.
Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.
Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?
Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot
csak magam vagyok.
Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉNénÉNénÉNénÉN.
Kicsi, meg nagy ének.
S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.
Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.
S te szeretsz,
te nem teszed.
Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.
Akkor.
Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.
S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.
S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.
Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.
Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.
Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állapot. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állapot. Összes bejegyzés megjelenítése
vasárnap, március 28, 2010
szombat, március 27, 2010
szanaszét hagyott gondolatok. VI.
VI.
A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.
Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.
Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.
S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.
Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?
Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?
Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?
Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.
szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.
nem szeret.
de, mégis:
szeret.
nem szeret,
nem szeret
nem szeret
Nem szeret!
szeretett.
nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.
de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!
de igen.
Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?
én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.
Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.
Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.
Szívem tapsikolt, mikor meglátott.
Gyomrom pillangókkal lett tele.
Szemeid fényében sütkérezett lelkem.
Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.
Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.
mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.
Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.
A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.
Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.
Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.
Pedig volna.
Akkor volna.
Most csak potyautaskodom.
Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.
A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.
Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.
És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.
S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.
Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.
Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.
Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.
Mit és talán azt is, hogy mennyire.
És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.
Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.
Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.
Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.
De ember vagyok,
férfinövendék, megint.
Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.
Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.
A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.
Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.
Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.
S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.
Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?
Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?
Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?
Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.
szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.
nem szeret.
de, mégis:
szeret.
nem szeret,
nem szeret
nem szeret
Nem szeret!
szeretett.
nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.
de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!
de igen.
Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?
én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.
Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.
Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.
Szívem tapsikolt, mikor meglátott.
Gyomrom pillangókkal lett tele.
Szemeid fényében sütkérezett lelkem.
Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.
Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.
mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.
Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.
A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.
Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.
Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.
Pedig volna.
Akkor volna.
Most csak potyautaskodom.
Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.
A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.
Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.
És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.
S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.
Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.
Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.
Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.
Mit és talán azt is, hogy mennyire.
És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.
Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.
Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.
Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.
De ember vagyok,
férfinövendék, megint.
Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.
Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.
szanaszét hagyott gondolatok. V.
V.
Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.
Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.
Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.
Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.
Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.
Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.
Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.
Érted:
az élet
igazi
íze.
Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.
S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.
Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...
Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.
Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.
Hogy milyen az, mikor.
Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.
Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.
Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.
Varázslat.
Te mikor engem?
Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.
Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...
mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.
Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.
S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...
Te.
De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.
Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.
Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.
Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.
A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.
Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.
Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.
Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:
nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.
Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.
Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.
Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.
Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.
Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.
Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.
Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.
Érted:
az élet
igazi
íze.
Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.
S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.
Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...
Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.
Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.
Hogy milyen az, mikor.
Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.
Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.
Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.
Varázslat.
Te mikor engem?
Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.
Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...
mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.
Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.
S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...
Te.
De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.
Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.
Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.
Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.
A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.
Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.
Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.
Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:
nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.
szanaszét hagyott gondolatok. IV.
IV.
Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.
Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?
Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?
Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.
Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.
De kicsit üresnek érzem.
Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.
Belém neveltétek.
Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.
Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.
Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.
Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.
Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.
Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.
Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.
De szeretni.
Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.
Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.
Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.
Akkor
Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.
Vagy gyűlölnek.
De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?
Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.
Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.
Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.
Meg félelmetes.
Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.
Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?
Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?
Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.
Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.
De kicsit üresnek érzem.
Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.
Belém neveltétek.
Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.
Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.
Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.
Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.
Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.
Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.
Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.
De szeretni.
Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.
Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.
Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.
Akkor
Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.
Vagy gyűlölnek.
De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?
Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.
Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.
Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.
Meg félelmetes.
péntek, március 26, 2010
szanaszét hagyott gondolatok. III.
III.
Harmat-olajjal játszik a hajnal.
Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.
Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.
Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.
Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.
Hogy már megint mindenemet megette a fene.
„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.
Én nem vagyok az.
Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.
Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.
Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.
Azt hiszi, hogy így van megírva.
Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.
Önmegtartóztatás és lemondás.
Szegény.
Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.
Szegény.
Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.
Szegény.
Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.
Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?
nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.
Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.
A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.
A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.
A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.
S újra száll a por.
Harmat-olajjal játszik a hajnal.
Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.
Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.
Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.
Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.
Hogy már megint mindenemet megette a fene.
„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.
Én nem vagyok az.
Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.
Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.
Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.
Azt hiszi, hogy így van megírva.
Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.
Önmegtartóztatás és lemondás.
Szegény.
Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.
Szegény.
Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.
Szegény.
Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.
Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?
Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés
a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák
a csendben elsóhajtott titkos vágyak
mindaz, amit gondolsz és teszel,
mindig
minden valós.
Ha kimondod, ha nem.
Ha bevallod, ha nem.
Hogy nem véletlenül van.
Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.
Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.
Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.
És ilyenkor,
ilyen esetekben
a bemagolt Isten, akinek
a nevét nagy betűvel kell,
mert szokás
mert muszáj,
mert kötelesség írni:
kint marad.
isten van csak jelen.
Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,
nem csörtet, csak
figyel szépen és várja,
vágyja,
hogy nézzél szembe.
Önmagaddal.
De te félsz.
És nem teszed.
Tévét kapcsolsz.
Vagy internetet.
El innen.
Csendet kell gyilkolni.
Ám legyen.
Mi várunk rád.
isten, meg én.
Az igazi te.
nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.
Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.
A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.
A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.
A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.
S újra száll a por.
szanaszét hagyott gondolatok. II.
II.
Séták.
Éjszakákban.
Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.
Hideg logika.
Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.
Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.
Gép.
Vagy valami hasonló.
Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.
Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.
Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.
Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?
Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.
Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy én élhessek.
Nekem is fáj.
Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.
Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.
Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.
Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.
Filmekben
dalokban
szövegekben
a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.
Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.
Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.
Ott van.
Mindenben.
Csillag.
Séták.
Éjszakákban.
Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.
Hideg logika.
Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.
Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.
Gép.
Vagy valami hasonló.
Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.
Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.
Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.
Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?
Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.
Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy én élhessek.
Nekem is fáj.
Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.
Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.
Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.
Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.
Filmekben
dalokban
szövegekben
a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.
Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.
Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.
Ott van.
Mindenben.
Csillag.
szanaszét hagyott gondolatok. I.
íródott hosszú időn keresztül.
I.csend.
Hajnal.
Csend.
Csend csend.
Hajnal.
Fények, tört árnyalatok a megrepedt ablakon keresztül.
Távoli zajok emlékei.
Csend.
Csend.
Hajnal.
Zaj a fénnyel.
Illat a hanggal.
Tudod, mikor
a reggel a szememen keresztül eljut az agyamig és én megébredek,
és én megébredek,
és én megmosakszom,
és én nézek a tükörbe,
benne látom magam, borzos fejem
duzzadt ajkam
csipás szemem
benne látom a tekintetem,
ami még nem annyira éber, mint nappal lenni szokott.
És én megébredek
és én megmosakszom,
és én tükörbe nézek, majd lekapcsolom a villanyt
és én forralok vizet
kávénak, teának,
és én pirítom meg a mindennapi kenyerem,
és mikor forrón kipattan a pirítóból,
én kenem meg. Tejföllel, vajjal,
lekvárral és nagyon ritkán mézzel.
Most például megkívántam.
A mézet.
És én nyújtozódok bele a fénybe,
reggel
vagy hajnalban.
Vagy nappal.
Vagy.
Akkor: érezlek.
Azt, hogy vagy,
valahol,
de nem itt,
de nem velem.
De nem mellettem.
Akkor nincsenek más pillanatok, csak mikor csend van.
Csak akkor, mikor csend van.
Csend.
Csend.
Csend
Hajnal.
Csend.
Csend.
Félek.
Csend.
Csend.
Félek.
A csend azt jelenti, hogy
gondolatok.
Gondolatok.
Gondolatokban pillanatok,
elmúlt és eljövendő idők,
mind benne, mind egyben.
Nekik ugyanis nincs időkeret.
Ha tükörtojás, akkor karcol a
villa
meg a
kés
koccan a tányér pereméhez a
csésze.
Hiányzol.
Önmagam is hiányzik.
Benne, az egész benne van.
Hiszek az időben, hiszek a hajnal hatalmában.
Hiszek a lélek vargabetűs útjaiban.
És abban, hogy ennek értelme van.
Hiszek a csendben, hiszek önmagamban.
És hiszek, igen, hiszek benned.
kedd, március 09, 2010
számolok:.
Számolok. 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4. Reggel, ahogy kinyitom a szemem és megpillantom a hajnal beszűrődő fényeit már elkezdem s este, mikor egyedül bújok el a paplanom alá ebbe a számolásba alszok bele. Fogmosás közben ez az orientációs ritmus. Zenében a metronóm. Játékban a taktus. Írás közben az eltelt idő. Éjjel, hazafelé menet ez tölti ki a csendet a szűk és sötét sikátorokban és ugyanez a számolás varázsol csendet körém, mikor a város nappali zajai lüktetnek a fejemben. Fényképezés alatt a két kattintás között eltelt időt hivatott kronometrálni s ha szaladok ez diktálja a ritmust a szívemnek, a lábaimnak. Az egész testemnek. Nincs pillanat, mikor ne számolnék. Mikor csókolózom, számolok. Mikor eszem, számolok. Kapkodás közben ez az egyetlen, ami töretlen ritmikával ismételi önmagát, megőrizve az egyensúlyt bennem. Mikor boldog vagyok, és már-már szállnék fel a messzi, habos égbe, mert könnyű vagyok és repülésre kész ez a számolás az, ami a földön tart. Mikor pihenek a számok ritkábban hangzanak el fejemben, alakjuk lassabban formálódik ki a sok gondolatból, mint akkor, mikor teljesen aktív vagyok.
Számolom. Az ember addig mondja magáról, hogy „számolok”, amíg nem tudja megfogalmazni, hogy mit számol. A ritmus megvan, nem lehet kizökkenni belőle, hisz néha az egykettőháromnéggyel álmodom. De mikor megsejted a dolgok és történések összefüggéseinek a nagyítója alatt vizsgálva életed annak a viszonyítási pontját, mint mindenhez hozzá mérhető viszonyítási pontot, akkor lesz tárgya a 'számolni' igének. Számolom tehát. Számolom a lélegzetvételemet, a koccanó evőeszközök számát, az egy percbe beleférő hatvan csend számát, a befőttesüvegeket a polcon vagy az úton a vörösen tovarobogó, mocskos járműveket. Számolom a szívverésem, és mindig, mindig ugyanannyit ver. 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4. Az órában számolom a ketyegést, az ásványvízben a buborékot, a zenében a hangjegyeket, a nők hajában a közéje rejtőző csokornyi napsugarat. A tavasz érkeztéig nyúló és elmúló időt.
Ez az én ritmusom. Van, akinek csak 1-2. van, akinek 1-2-3. olyan is van, akinek 1-2-3-4-5-... és még kitudja mennyi. És van, akinek 1. Ezek nem érdekelnek. Nem az én dolgom. Mindenkinek van saját ritmusa, az enyém az 1-2-3-4. Ezzel születtem, ebbe is fogok belehalni. Ez tölti ki az életem. A történések ehhez a ritmikusnak és/vagy monotonnak, vagy akár mágikusnak nevezhető játékhoz igazodnak. Én meg minden egyes sorozat minden egyes számára koncentrálok, hogy nehogy eltévesszem. Úgy, ahogyan tudom, hogy meg fogok halni csupán arra a nyilvánvaló tényre alapozva, hogy élek- tudom azt is, hogy bár számolok: egyszer meg fogok állni a számolással. Hogy mikor jön el, azt sohasem tudni. Lehet épp az 1-nél. De akár a 2-nél vagy a 3-nál is beállhat a szünet. Sőt, a 4-nél is talán. Nem tudom. Nem az én dolgom. Nekem csak késznek (lehető legtleljesebbnek) kell lenni, mikor megjelenik. Mikor megjelensz.
Számollak, igen. Téged számollak. Ha létezhet valami, vagy valaki, hát te meg tudod állítani az életemet. Onnan új időszámítás indul. A kettőnké. Mindig téged várlak. Neked mosolygok, mikor nem mosolygok, és akkor is, mikor arcomat látva mindenki derül. Mikor játszom a széllel, s ő meg énvelem, borzolja a hajam, szerte széjjel. Mikor ülök a vécén és elmélyedek saját emberi mivoltom kiszolgáltatottságába. Mikor füttyent és mutat a koldus a rendőrautó után illetve mikor éjfélkor seprik a fényben kaparó utcákat a zöld ruhába bújtatott utcaseprők. Mikor lányokban gyönyörködöm és mikor édesanyám levesét kanalazom éppen. Mikor ágat metszek, vagy bort iszok apámmal a frissen kimeszelt pincénkben. Lehet 2. Akár 3 is, de akár 1 is, vagy 4. Nem tudom és nem is érdekel. Csak ébren szeretnék lenni, mikor találkozom veled, hogy a számolás megszűnjön egy pillanatra. Ez a pillanat, ez az abszolút csenddel kitöltött eszményi idő: egy új kezdet mámoros, de ugyanakkor valóságos dimenziója. Hát itt vagy. Hát megérkeztél, hozzám, belém... jó, hogy jöhettél. Kezdjük mondjuk az eggyel, rendben? Olyan jó, hogy együtt kell számolnunk egymást...
Ha behunyom a szemem s a nyugodt éjjeleken nyitott ablak mellett alig hallhatóan számolva fülelek: a hangodat hallom az éjszakában, amint mondogatod egymás után a bűvös szavakat- 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4... 1-2-3-4. Olyankor megnyugszom s újult erővel számolok veled.
kedd, január 26, 2010
szavak. ( III.rész)
Egyre gyakrabban válott fátyolossá a tekintete. De valahogy a balesete óta mindig is benne volt, a kedvében, a tekintetében, a mozgásában is talán. Már hetekkel ezelőtt elkezdődött. A hegedűjét is, ha előveszi, nem kínozza meg. Néha csak pengeti a húrokat. Valami könnyed melódiát elhúz rajta, aztán már teszi is le a kezéből. Pipázik. Gondolkozik. Pipázik. Ölbe tett kézzel képes lenne hajnalig fent maradni, ha nem szólnák rá, hogy késő van. Félelmetes tekintettel mér végig ilyenkor, majd azt mondja igazam van. Pipáját kiüríti, majd elteszi magát másnapra. Koncertjei is sántikálnak már, nem képes figyelni, koncentrálni a zenére. Nem képes már elmerülni benne. Bambul csak. Homlokán egyre több a ránc, s egyre mélyebben húzódnak be a haja alá. Félek. Féltem. Kértem, hogy hagyja ezt abba. Hogy mennyünk el valahová, csak mi ketten. Hagyjuk az egészet a francba. Pihennie kéne, pihenjen hát, valahol messze. Utazzunk el. Együtt. Ilyenkor rám néz, mosolyogva azt mondja, hogy igazam van, megfontolja, de nem lát engem. Nem vesz észre. Valahol elvan. Gondolatai mélyén. És nem egy nő az. Vagy valami ilyesmi. Tudom. Ismerem annyira. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért, hogy akkor mitől ilyen... félek. Féltem őt. És vele magamat is. Néha csak úgy figyelem. Ő már nem vesz észre, nyugodtan fixírozhatom. Lassan az az érzésem, hogy nem is él.
ha jobban meggondolom mind lehetetlen körülmények között születünk meg a világ maga amilyenné az ember tette amilyenné formálta a társadalmunk lehetetlen és kész röhej csoda hogy mégis megélünk félő hogy nem sokáig magasan képzelem a Rációt fölöttünk olyan magasan hogy az elérhetetlen számunkra részleteiben minden racionális minden részlet racionális a részletek racionalitás nélkül nem is részletek de akkor mit nevezünk részletnek és mit részlet fölötti egységnek ilyen alapon részben minden részlet részben meg minden részlet önmaga fölé kerekedett komplexitás a logikát akár füstre is lehet tenni akár mert részlet az hogyha az ember egyik napról a másikra meggyógyul holott olyan mértékű károsodást szenvedett a teste, hogy azt képtelenség fizikai lehetetlenség kigyógyulni pontosan a részletek miatt mert a részletek olyanok amelyeket nem lehet kipofozni jóvátehetetlenül tönkrement részletek ezek a testem szerkezete esett elemeire szinte és mégis hetek hónapok kellettek hogy eljussak oda hogy egyáltalán tükörbe merjek nézni hogy szembe merjek nézni a valósággal és akkor már legalábbis azt mondták akkor már egészen jól festettem engem elkapott a hányinger okádtam mindent kiadtam magamból és sírógörcsöt kaptam s mindez azért mert szembe néztem önmagammal mert szembe mertem nézni önmagammal félelmetes volt voltam
s mégis meggyógyultam miért de most igazán miért kellemes önmagam lenni újra, annyi mozdulatlanság után annyi reszketésig elmenő rettegés után de megéltem, amit megéltem és mégis egészséges vagyok mégis mintha nem is létezett volna az amit megéltem mintha minta nem is éltem volna át amit átéltem és ez félelmetesebb valamilyen szempontból mint ha még most is az ágyban feküdnék lábadozva sok idő eltelt már azóta mennyi is három év négy mégis érzem tisztára érzem hogy nem érzem a testem többi részét csak a jobb karom meg a fejem Holott mindent érzek az akkor megélt valóság nem engedi szabadulni a jelen valóságban létező önmagamat a célját nem találom az okát nem találom akkor miért vagyok ilyen üres akkor miért ez a sok tépelődés miért honnan volt az a bizsergés ami szétáradt testemben miután befejeztem a baleset leírását és a sérüléseim lajstromozását sérülések lajstromozása sérülések lajstromozása írás sérülések leírása felsorolás leírás
Azt hiszem, hogy rájött valamire. Kicsapta az ajtót, csapzott volt és vizes, sáros de nem érdekelte, lelökte a kabátját és sárosan berohant a dolgozószobájába. Utána akartam rohanni, de becsukta maga mögött az ajtót. Kopogtattam, majd dörömböltem. Nem jött semmi válasz bentről. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy válaszoljon bár, ha már nem hajlandó kinyitni az ajtót. Még mindig semmi válasz. Kétségbeesésemben kirohantam az esőbe és a dolgozószoba ablakán belestem. Ott ült, az asztalánál és írt. Az arcát nem láttam jól, de a lángok fényében rémisztőnek hatott. Visszaszaladtam a házba. Nem tudtam, hogy mit tegyek... azt sem tudtam, hogy kit lehet felhívni ilyenkor. Próbáltam megnyugodni, valami nyugtatót is vettem be, sajnos nem hatott. Sírtam. A rettegés egyre jobban a hatalmába kerített. Összeroskadtam. Minden idegszálam ordította, hogy tegyek már valamit, hogy törjem be az ajtót, vagy rángassam ki a dolgozószobájából valahogy, mert különben valami szörnyű dolog fog történni. Egyszer elájultam. Csak azt éreztem, hogy kifehéredik minden és én kapaszkodnék valamibe, de semmi sincs kezem ügyébe, majd halványan éreztem, ahogy a fejem koppan a padlón.
ha kiírom magamból eltűnnek köddé válnak ha kiírom magamból megsemmisülnek nem hiszem csak véletlen volt vagy valami más de nincsenek véletlenek mások sincsenek ki kell próbálnom muszáj lássuk valóban de mi lesz mi lehet az eredménye mi történhet velem na hova tettem itt van mindjárt meglesz egész fura egyszerű papír és egyszerű golyóstoll nem gondolná az ember hú akkor lássuk kezdjünk bele
Életem sok kis tényezők sorozata. Kié nem? Sohasem gondoltam azt, hogy könnyű az életem. Igaz, azt sem gondoltam soha, hogy nehéz volna: az élet az élet. Könnyűnehéz. Vagy nehézkönnyű. Kinek hogy smakkol. Utoljára külföldön voltam boldog, egy kis szigeten. Egy helybéli lánnyal. Nem beszéltünk sokat: ő törte az angolt, én meg nem tudtam görögül. Néha azt hiszem, hogy az életben csak azért van annyi szenvedés, hogy azután teljes zamatában értékelni lehessen a jó, a szép, a kellemes dolgokat, amik az életet, az életünket feltöltik. Kitöltik. Teljessé teszik. Mint pont a mondat végén. A mondat is úgy egész. Mint záróakkordok a síró húrokon. Befejezett. Nem sokat csináltunk mi ketten, végül is semmi említésre méltó dolgot. Sétáltunk, ettünk, szeretkeztünk, úsztunk és aludtunk. De valahogy mindegyiket pontosan akkor, amikor kedvünk tartotta, amikor éreztük: most kell ennek történnie. Az idő meghalt ott, az emlékeim is egymásra épülve élnek bennem, minden idő-jel nélkül, még arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor volt reggel és mikor este, éjjel. A tettek éltek csak. És mi a tetteinkben. És nem volt idő. És nem volt muszáj. Sok minden történt meg velem, nagyon sok. Néha reszketve aludtam el, attól való féltemben, hogy nem lesz soha senki, aki mellém fekszik; a szerelem-forma érzelmek múlása fizikai fájdalmat hagytak maguk után. Kétségbeesettség, főleg ez jellemző rám, talán szorongás is, nem tudom. Ehhez egy agykurkász kéne, aki könyökig vájkál bennem. De nem engedek meg ilyesmit. Zárkózott vagyok, kicsit. És nem vagyok könnyű eset. A boldogságnál tartottam az előbb. Félelmetes dolog az... ritka és gyorsan elillan. Végül is elégedetlen az ember, nem? A vágyak beteljesülése még nem garancia a boldogságra. Asszem arra semmilyen garancia sincs. Maximum hinni lehet. Esetleg remélni, akarni, de szinte ugyanannak a dolognak a szinonimái. Az emlékek tömkelege egy olyan dolog, ami inkább hasonlít masszára, mint szálra. Nincs linearitás, csak a kommunikációban. Azt hiszem, hogy érteni is, gondolni is térben tesszük, valamilyen sokdimenziós formában, amit csak lineárisan lehet megpróbálni leírni, kevés reménnyel arra, hogy tényleg sikerrel jár az ember. A tudatom felszíne a kiindulópont. Onnan kezdem. Ott a startvonal. Emlékszem, hogy egyszer...
Szinte két napig ki sem jött a szobából. Amikor kijött, nem is, inkább kirohant, akkor is csak átlépett rajtam, mert ott aludtam az ajtóban, reménykedve, hogy majd előbb-utóbb kijön és akkor majd tudok vele beszélni mert hátha addigra sikerül megnyugodnia; csak átlépett rajtam, majd egyenesen a vécére ment, majd onnan rögtön a konyhába, megpakolt egy tálcát hideg étellel, megfogott két palack vizet és visszazárkózott a szobájába. A nyitott ajtón állott levegő áradt ki, de a szoba rendben volt, nem volt felforgatva, csak az íróasztalról volt minden leseperve, rajta a lapok voltak csak és a toll, meg egy whiskys pohár. Rám mordult, én ijedtemben hátra húzódtam, s ő becsapta előttem az ajtót. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Leültem és vártam.
… a világ nem az, ami. Mármint nem valami konstans dolog, folyton változik. Folyton új arcát mutatja. Vannak alap dolgok, amik eszenciájukban ugyan nem változnak, mégis- a világ arcának és arculatának a változásával ők is másként mutatnak, mint azelőtt. A kinézet más. A dizájn. A fények. A városok. A dallamok. A dallamok... A zenébe kiskoromban szerettem bele. Apám hegedült. Falusi ember, ujjai bütykösek, vastagok, a kezének a játéka is darabos, a kecsességet nélkülöző volt. De a zene, amit játszott... a zene melegített. Ha részeg volt, akkor játszott. Anyám, emlékszem, ilyenkor mindig megenyhült, hisz alapjában utálta a részeg embert. Apám játszott s játékával minden gondunk áttetszővé válott. Az abszolút boldogság impressziója látszott tiszteletét tenni nálunk ilyenkor. Jó volt. Utólag kesernyés íze van ennek a boldogságnak. Én ordítozok, ha részeg vagyok. S szorongok kissé.
Kétnaponta előbújt. Egyszer megmosakodott. De általában ugyanaz a séma: vécé, majd kipakolta a hűtőt. Készítettem neki ételt, ami hidegen is eláll, ne mind csak nyers dolgokat egyen. Azt elfogadta. Mikor meleg ételt akartam neki adni odavágta a földhöz. Nem kellett. Neki. Egyre sápadtabb. Ez olyan... olyan természetellenes sápadtság. Nagyon elváltoztatja az arcát. Kissé nem evilágivá változtatja. Mindig megijedek ettől az arctól, habár mindig örülök utána, hogy egyáltalán láthatom. Már nem is szólok hozzá. Sosem válaszol. Köszönök s megkérdem, hogy hogy van. De nem várok választ. Ő jön, végzi a dolgát s utána megy. S körmöl. Félelmetes.
Egy hét után szünetet tartott. Egy három napos szünetet. Úgy kezdte, hogy aludt. Huszonnégy órát, egy huzamban. Aztán még hetet. A kettő között evett, lezuhanyzott, evett megint. Megborotválkozott. Még sápadt sem volt a tisztálkodás után, ha a szemét lehunyta pont olyan volt, mint annakelőtte. De a szemei... a tekintete üveges volt. Tenger-kékje elvesztette a színét, már inkább savó-színűek voltak a szemei. Férkőztem tőle. De mégis, vonzódtam hozzá, nagyon erősen. Eszméletlenül -akarat nélkül szinte- és ösztönösen.
Lassan elkezdtem érezni. Valahonnan belülről kezdődött. Bizsergéssel. Mikor kijött a szobából s otthagyta az istenverte telefirkált lapokat, azt hittem, hogy végre minden normális lesz, hogy minden visszaáll, a régi rend szerint. Hogy kiírta magát. Aztán akkor kezdődött, mikor lefeküdt aludni. Amikor felkelt, mintha alább hagyott volna a kellemetlen bizsergés, meg örültem is, hogy végre abbahagyta, meg aztán magamra is alig figyeltem. Mikor visszafeküdt, akkor tűnt fel csak, hogy valami nincs rendjén. Erősebb lett. Kellemetlenebb. Néha már fáj is. Valami. Nem tudom beazonosítani, hogy hol. Tehetetlenségemben én is írni kezdtem. Mást úgysem tehetek. Nincs erőm másra. Erre sincs. De valamit tennem kell. Valamit... így bár közel vagyok hozzá. Közelebb. Bár ugyanazt csináljuk, mindketten. Ez kissé megnyugtat.
A harmadik nap hajnalán, amikor megébredt, nem tudta, hogy hol van. Felöltözött, majd lement reggelizni. Reggeli közben körülhordozta a tekintetét. Még sohasem volt ebben a szobában. Egyszer csak, két falat között eszébe jutott, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda. Meg azt, hogy mit keres itt. És még mindig nem tudta, hogy hol van az az itt. Mintha hiányzott volna valami, vagy valaki, de nem emlékezett, hogy mi vagy ki is pontosan. Miután kiadósan megreggelizett elmosogatott. Eltörülgetett, s a tányérokat, evőszeszközöket szépen visszapakolta a helyükre. Fogat mosott, majd elhatározta, hogy szét fog nézni a házban. Minden szoba rendben talált, de felfedező sétája közben egyszer csak egy dolgozószobára talált, ahol a nagy és kényelmes íróasztalról lesepertek mindent, csak egy golyóstoll meg néhány papírlap volt rajta. Gondolt egyet és mindent visszarakott az íróasztalra, szép sorjában, rendszer szerint, hogy minden pontosan kézügyben legyen. A lapokat is visszatette az asztalra. Miközben szépen egymásra rakosgatta a széthajigált és félig gyűrött lapokat véletlenül elolvasta a legfelső lapra nagy, nyújtott betűkkel ráfirkált mondatot: ÍRJÁL TOVÁBB! Egy pillanatig meredté vált, majd visszament a konyhába és készített valami ebédet magának. Gyorsleves volt, meg egy kis püré, mikróban felmelegíthető mirelit húsétellel. Miután belakott elmosogatott, eltörölgetett, mindent helyre rakott. Majd kicserélte a szemetes zsákot. A tele zsákot ki akarta vinni, de ahogy elhaladt a dolgozószoba mellett gondolt egyet és letette az ajtó mellé a szemeteszsákot, majd asztalhoz ült, és írni kezdett. Egy ideig élvezte, hogy hogyan formálódtak a betűk a keze alatt, a golyóstoll pont azt látszott leírni, amit ő, amit az agya gondolt. Később fedezte fel meglepetten, hogy ez épp fordítva van. Próbálta abbahagyni az írást. Nem sikerült. Próbálta elvenni a kezét a lapról, de ez sem sikerült. Pánikba esett, ordítani kezdett, de ez sem segített sokat rajta. Rettegő arckifejezéssel, remegő testtel figyelte, amint jobbkezében a toll akarata ellenére rója a sorokat, gyönyörű betűket rajzolva egymás után. Egyszercsak bizsergést érzett, valahol a bal karjában, mire az egy pillanat múlva teljesen lebénulva hullott a törzse mellé. Felordított, de nem fájdalmában, mert nem érzett semmit. A bizsergés megjelent a bal lábában is, majd a jobban, mire már a lábai is élettelenül terültek el a szék mellett. A lassan ismerőssé váló bizsergés tovább terjedt, szét a mellkasában, a vállaiban, a fejében, és végül, pontosan akkor, mikor a művész pontot tett az utolsó mondata végére: a bizsergés a jobb kéz fejében is felbukkant.
A kifogyott golyóstoll hangosan koppant a padlón.
szerda, január 20, 2010
szavak. ( II.rész)
Hetek teltek el. Az arca már kezdett emberi lenni, már könnyebben lélegzett. Néha mosolygott is. Fejét nagyon jól mozgatta már, a jobb kezét is. A testének a többi része azonban teljesen lebénult. Szenved.
már hosszú ideje mind ugyanazt a tájat látom az ablakomból mikor naponta háromszor kinyitják az ablakot hogy szellőzzön a terem olyankor mosolygok a szabadság illata bejön kintről a szél hozza magával a messzi vidékeket megjárt szellő behunyom a szemem látom is hogy merre járt vele szaladok én is ide-oda gondolatban kissé szabad vagyok én is a nővérekkel megbarátkoztam mosolygok nekik ők meg visszamosolyognak rám néha barackot nyomnak a fejemre máskor nevetve csókot küldenek az ajtóból ők a külvilág jótét tündérei
Ma érdekes dolgot csinált. Mikor bejött az egyik nővér, hogy lemérje a lázát, meg a pulzusát, s a vérnyomását, elkérte tőle a golyóstollát. A nővér meglepődött, de oda adta a tollat. Ő papírt is kért melléje, majd megpróbált felülni, de nem sikerült. Megkérte írásban a nővért, hogy ültesse fel, majd, ha lehet hozzon neki még lapokat. A nővér, abbeli örömében, hogy őt kommunikálni akarni látja mindent megígért. Egész nap az írással volt elfoglalva. A nap hátralevő részét azzal töltötte,S hogy gyakorolta a szavakat, a mondatokat, a betűket formálta, vetette papírra. A mondatjeleket is hosszan gyakorolta. Elég későig volt ébren azon éjjel, míg, a munkájával nagyjából megelégedve, végre rászánta magát, hogy elaludjon. Figyeltem az arcát: álmában mosolygott. Reggel, mikor felébredt, alig evett valamit, s máris nekifogott az íráshoz. A betűket, az írást már elég jól begyakorolva, gyorsan tölteni kezdte az oldalakat. Mintha nem is kellene gondolkodnia írás közben.
A nevem nem fontos, bár nem mellékes. Életkorom 32. nemrég egy eléggé hatalmas tűz áldozata lettem. Ennyi maradt meg belőlem, ami ezen a kórházi ágyon fekszik. Bal karom, a lábaim, egyáltalán: a jobb karomon és a fejemen kívül mindenem lebénult. Az arcom megégett. A hajam leperzselődött. Belső vérzésem miatt hetekig vért köhögtem. Amikor még ember voltam: zenész voltam. A balesetre tisztán emlékszem, bár a részletei nem annyira tiszták számomra. Amire emlékszem, az az, hogy...
Szinte egész éjjel körmölt. Hajnali négykor vette rá magát, pontosabban vette rá őt a nővérke, hogy lefeküdjön. Elalvás előtt még furcsa bizsergést érzett az egész testében.
Reggel, mikor felébredt, már majdnem dél volt. A nővérek, tudván hogy éjjel ébren volt, gondolták hogy hagyják őt kipihenni. Kellemes napsütés fogadta, a szoba csak úgy ragyogott bele. Mosolygott, most már tényleg itt van a tavasz, gondolta, majd nyújtózkodott egyet és elment a kagylóhoz, vizet inni, mert veszettül megszomjazott. Miután bevert vagy két csésze vizet visszacammogott az ágyához, s boldogan szunyókált tovább. Csendes vasárnap lesz, gondolta. Virágillat lopózott a levegőbe. Ibolya.
Később, amikor megébredt csak akkor vette észre, hogy valami szokatlan. Hogy valami fura dolog történt. Amikor megvakarta a bal kezével az orrát, miközben a jobb valamiért maga alá lett gyűrve. Félálomban esett le neki a tantusz, ijedtében rögtön felült s kócos fején elegyengetve a tincseket egy tükör után kapott. Arca tökéletesen ép volt, a baleset előtti arc nézett rá a kórházi tükörből. Mindez olyannyira hihetetlen volt, hogy rögtön magára kapott egy ottfelejtett köpenyt és mezítláb rohant ki, értesíteni a nővéreket a történtekről. Mindenki csodálkozott, voltak akik az isten kezét látták a dologban, vagy valamelyik szentét, attól függően, hogy ki milyen felekezethez tartozott, de mivel ez egy kórház volt többen gyanakodtak inkább az orvos arany kezének újabb megnyilvánulására, vagy esetleg egy friss, orvostudományi szenzációra. A zenész örömében táncra perdült a folyosón, mamákkal, anyukákkal táncolt, nővérekkel és betegekkel, valamint látogatókkal egyaránt. Nemsokára kivonult a sajtó, riportot készítettek vele a különböző újságok, a tévé, a rádiótól egy páran és mindenki csodájára járt, hogy ugyan biza ez hogyan lehetséges. Hírnevének köszönhetően még elhívták bizonyos műsorokba, ahol bemutathatta zenei adottságait is. Komponálni kezdett, lemezei relatív nagy sikernek örvendtek, rajongóinak a száma relatív stabil volt és úgy minden szinten véve: relatív jól élt.
Néha elkísértem a sétáira is, meg amúgy is, nagyon közel álltunk egymáshoz, szóval sokat voltunk együtt; néha elkísértem a sétáira is, és megfigyeltem, hogy mikor a balesetére terelődött a szó az írásról nem volt hajlandó beszélni. Arról, hogy mit írt, hogy mennyit és hogy hogyan, akkor, a kórházban. Ilyenkor összeráncolta a szemöldökét, ajkait laposra préselte és tekintete a távolba menekült. „De váltsunk témát”, mondta ilyenkor, majd hirtelen valami teljesen másról kezdett el beszélni, attól függően, hogy milyen nap volt, milyen híreket látott a tévében, vagy kivel találkozott azelőtt nap. Esténként, mikor a kis kandallója mellett hegedűjén gyakorolt, néha fura fények lobbantak a szemében, olyankor mindig abbahagyta a hegedülést, leült a kandalló elé és fényes füstöket eregetve pipájából önmagába mélyedt. Ilyenkor sohasem zavartam. Tekintete fátyolos lett, talán könnyes is, bár ebben a füsttel átitatott levegőben nem lehetett sohasem teljesen tisztán kivenni. Mindig a sarokban ültem, a fotelben, és onnan figyeltem, míg próbáltam észrevétlen maradni az est csendjében. Csak a faropogás hallatszott, meg a pipa sercegése. Meg a koppanó cseppek az ablakon, ha kint esett az eső.
nem hiszek a véletlenben nincs olyan de akkor csoda nem vagyok meggyőződve arról sem hogy ez csoda mármint hiszek a csodában persze hiszek benne és éltem már át csodát de annak annak más volt a zamata annak más volt az íze más a hatása ez nem lehet csoda csoda az más akkor mi ez mi volt ez álom nem lehet túl nagy hatással volt a környezetemre nem lehet álom sem akkor mi ez micsoda s hogyan s miért valami logika csak rejlik benne általam is megfogható kell megaztán orvostudomány nem lehet ilyen gyorsan nem a fokozatosság az igen bár helyzetemben nekem azt mondták hogy nem lehetetlen nulla az esélyem vagy kevesebb de a nulla is elég kevés igaz s mégis akkor hogyan táplálék kórházi volt maga a kórház uggyan más másnak kell lenni de minek vagy kinek Isten túl távoli a magyarázat túlontúl elvont meredek akkor
vasárnap, január 17, 2010
szavak. ( I.rész)
amikor felébredtem már hajnalodott nem tudtam hogy mi történt velem nem emlékeztem semmire csak azt tudtam hogy ki vagyok pontosabban azt hogy ki voltam
forog velem a szoba kering a fény az agyamban és fáj fáj veszettül szaggatja az idegsejtjeimet felrobban az agyam legalábbis ezt érzem teljesen éber vagyok fel akarok ülni az ágyban de nem sikerül fönt a magasban valahol a plafon tetején van egy lámpa arra szegezem a tekintetem figyelem hogyan nem mozog pihenek keveset fáradt vagyok szundítok egyet
Amikor újra felébredt, már sejtettem, hogy észre fogja venni. Segíthettem volna még eltakarni előle saját magát, de mi haszna lett volna? Ültem hát és figyeltem lassú eszmélését. Megint a plafont bámulta. Szétégett arcát valószínűleg nem érezte, hisz annyi nyugtatót kapott a nővérkétől, hogy egy focicsapatot is kiütne. Jobbkezét néha meg-megemelte, nyúlkált a plafon felé, bele a semmibe, nyúlkált volna. Szemei nagyra nyíltak, szembogara kitágult, maga a rémület költözött arcára. Remegett, a feje és a jobb keze remegett. Úgy kellett lefogni. Hívtam segítséget, hárman szorítottuk a szerencsétlent. Ordított. Több nyugtatót nem mert adni neki a nővér, attól való féltében, hogy esetleg belehalhat. Vártuk, hogy tombolja ki magát. Aztán elaludt.
szóval így szóval már csak ennyi vagyok szóval egy roncs lettem törött széthasadozott agyonrepedezett fa-roncs szóval így ordítanék de azt sem igazán tudok csak szemem és a fülem működik még csak a kezem mozog az ujjaim mozgatása csodálatos dolog kár hogy régen ezt nem vettem észre pedig a húrok most már tudom amint ordíthatnékom támad amikor széttörnék mindent ebben a kúrva világban amikor széjjel szaggatnám a mindent még magamat is akkor csak annyit tehetek hogy szorítom a rám terített pokróc sarkát a világ széttépése egy pokrócszorításban ujjaim kifehérednek kezem remeg a körmeim belevájnak a pokróc szőrös húsába és én érzem hogy a fájdalom már részben alábbhagyott éjjelenként megébredek olyankor rettegek
Éjjelenként megébred. Többször is. Fél. Remeg a teste, hol erőteljesebben, hol alábbhagy a remegés intenzitása. Aztán ismét elalszik. Álomba remegi magát. Ha a pokróc sarkát szorongatja: megnyugszik. Meg időnként nézni szokta a perfúzióból lecseppenő cseppeket. Azok is megnyugtatják. Túl sok itt a fehér, túl sok itt a világos. Persze, megértem, csak neki most egy kis szín jót tenne, itt-ott, a falon. Meg kell kérdeznem az orvost, hogy mikor lehet őt kivinni a kertbe, egyet sétálni. Szerintem nagyon feldobná a hangulatát.
Ma próbáltam beszélgetni vele. Nem válaszolt. Elfordult, legalábbis megpróbált elfordulni. Könnyezett a szeme. Hallgattunk. Én is könnyeztem. Visszaültem a székbe, de nem bírtam sokáig: kirohantam a vécére és sírtam. Elkapott a félelem, hogy mi lesz így, hogy mit fogok most csinálni, hogy hogy lesz vele, és mi az életemmel. Visszamentem hozzá. A mellette lévő ágyra felfeküdtem. Nagyon jól aludtam. Feltöltött, hogy mellette lehetek.
sokan vannak körülöttem nem tudom hogy kik azok itt vannak körülöttem mászkálnak sürögnek-forognak ágyneműt cserélnek dolgom végeztetik velem tisztába raknak etetnek borotválnak már amit meg lehet még belőlem borotválni kórházi személyzet vagy mi valamit kezdenem kell magammal másképp megbolondulok másképp másképp nem is tudom másképp kikészülök megfojtom magam elég kellemetlen így basszák meg elég kellemetlen valahogy más volt azelőtt olyan fura mert tegnap még rohangálsz végzed a dolgod lótsz meg futsz meg miegymás ma meg fekszel és nem vagy jó semmire azt hiszem a világ nem igazságtalan csak valóságos igazi bőrünkön tapasztalható dolog a sok virtualitás közepette
Felültették, ma. Hörgött. Beszélni próbált. Nem ment neki. Kissé olyan hangokat adott ki, mint amikor a disznót leszúrják, s már alig van benne vér meg szusz, na, az a hang, keverve egy fojtogatott liba hangjával. Máshol lehet nevetséges lett volna, de itt félelmetesnek hatott. Elrettentőnek. Felülve bámulta a szembe lévő falat. Néha a plafont is. Egész hangosan szuszogott, néha felköhögött valamit. Hamar fáradt. Bóbiskolt, sokat aludt, a nap nagy részét átaludta. Néha álmában a nyála csorgott. De volt előkéje, úgyhogy nem volt gond. Békésen szuszogott, azalatt dolgozott a test. Épült. Beforrt. Újratermelte az elhalt anyagokat.
fürdetéskor merevedésem lett az egyik nővérke vidáman mosolygott de a másik kellemetlekedő arccal hordott le elmondva mindennek hogy nem szégyenlem magam ők itt a seggüket is szétdolgozzák miattam holott nem is miattam hanem a pénz miatt oszt nekem meg miken jár az eszem szégyelltem magam hisz nem akartam csak már rég voltam így ilyen állapotban próbáltam bocsánatot kérni nem figyeltek rám többet megtörültek s vissza az ágyba a vidám-mosolyú megsimogatta a homlokom ez a nap egész jól telt nem panaszkodhatok
Folyton keres. Folyton matat. Az arcát. A szemeit. Az orrát. A fülét. A másik kezét. A testének érzéketlen részeit. Az ágy hűvös csövét, a rácsokat, a kis asztalka fa felületét. Egyszer a másik kezét is rátette a vasra. Majd az asztalkára. Majd megint a vasra. Egy darabig mozdulatlanul, teljes csöndben ült, várt, figyelt, hogy érez-e valamit, vagy sem, de mikor látta, hogy semmi: felsóhajtott. Elvette a kezét, visszatette az ágyba de már reszketett is. Megint szorongatni kezdte a pokróc sarkát, majd lassan megnyugodott, majd elaludt. Nehézkes volt a levegő. Hideg. Olyan reménytelen.
péntek, november 06, 2009
hangulat. smsben.
"játszótér.
varjú a kerítésen- tollászolja magát.
szembe. néz. velem.
levelek. sárga. barna.
rohadt.
ősz.
hideg. kellemes.
padon ül. csend van a zajban. várakozás. egyszerű. átlagos. meleg. melegít.
fákon lomb alig.
faház. kicsi. puszta. szomorú, talán.
vörös hajú néni el. táskája fekete.
a bácsi kezében viszont fehér. (z)acskó.
nem zörög. zaj van. csend van.
törött ág a csúszda alatt.
lábamon sár.
felhők. vannak. sokan. szürkék.
egyenlőek. de nem azonosak.
mint nő, meg férfi.
lánc. hinta rajta. cseppek rajta.
nem mozog.
tessék: jel. életjel.
rólam:)"
varjú a kerítésen- tollászolja magát.
szembe. néz. velem.
levelek. sárga. barna.
rohadt.
ősz.
hideg. kellemes.
padon ül. csend van a zajban. várakozás. egyszerű. átlagos. meleg. melegít.
fákon lomb alig.
faház. kicsi. puszta. szomorú, talán.
vörös hajú néni el. táskája fekete.
a bácsi kezében viszont fehér. (z)acskó.
nem zörög. zaj van. csend van.
törött ág a csúszda alatt.
lábamon sár.
felhők. vannak. sokan. szürkék.
egyenlőek. de nem azonosak.
mint nő, meg férfi.
lánc. hinta rajta. cseppek rajta.
nem mozog.
tessék: jel. életjel.
rólam:)"
hétfő, október 19, 2009
Munka után
Csellengve lép az éjszakában,
lámpák alatt, ködös félhomályban
számolja ujjait.
Fél.
Zománcozott gömbök fölötte.
Jelennek meg, majd tűnnek el, megint.
Spirálban fúj a szél. Hordoz falevelet.
Az összes ujja megvan. Mosolyog. Legyint.
Játék. Kezében piros, gömb alakú szivacs gurigál.
Színes kabátja lyukas. És úgy van jól.
Fél. Felröpül az orr a levegőbe, lepottyan, fel, megint.
Lágyulnak az álmok.
Néha mintha lebegne. A köd miatt van.
A butykos csilingel a zsebében. Fél. Fázik.
Fáradt. Vörös a szeme. Meg kék. Meg szürke.
Kopott.
Köpött.
Festékes nyála szétfolyik a kövön.
lámpák alatt, ködös félhomályban
számolja ujjait.
Fél.
Zománcozott gömbök fölötte.
Jelennek meg, majd tűnnek el, megint.
Spirálban fúj a szél. Hordoz falevelet.
Az összes ujja megvan. Mosolyog. Legyint.
Játék. Kezében piros, gömb alakú szivacs gurigál.
Színes kabátja lyukas. És úgy van jól.
Fél. Felröpül az orr a levegőbe, lepottyan, fel, megint.
Lágyulnak az álmok.
Néha mintha lebegne. A köd miatt van.
A butykos csilingel a zsebében. Fél. Fázik.
Fáradt. Vörös a szeme. Meg kék. Meg szürke.
Kopott.
Köpött.
Festékes nyála szétfolyik a kövön.
szombat, október 03, 2009
Levél a palackban.
Tánccal kezdődött minden. Tánccal kezdődik megint. Megszülettem. Te is megszülettél. Már az anyaméhben egy ritmusra pörögtünk. Emlékszel? Emlékezz. Mert.
Mert születhet egy ölelkezés kettő tekintetben,
Születhet álom egy rácsos veremben, ahova
Csak néha és halványan pislognak be sovány csillagok.
Igen: nélküled nem vagyok. Nélküled nincsenek fények,
Nincs kósza tekintet, mi a világba téved véletlenül
És benne fölfedezne egy másikat, minek a teste csak
Oly kevéssé tér el övétől mint borsószem
Borsószemétől s mégis teljesen és egyedien más. Egyik
A valóság, a másik annak délibábos, fejenálló képe.
A valóságból merítkező pőre látomás.
máskülönben: te sem vagy nélkülem. tudd meg. velem
vannak csak kattogó éjszakák, amit annyi színes
Ábránd jár át meg át, velem vannak csak játék-
napok és kacagás-évek. nélkülem csodáid körötted
nem élnek. velem vannak csak percek, nappalok, mikor
az óramutató csak alig-alig mozog, mikor hetek telnek el s egy
perc sem éri utol a közös történelmünk sivatagnyi porát.
csak együtt láthatunk Esthajnalcsillagot meg Aurórát.
Ha te talpig fehérben állsz el-megkeseredten én feketén
mosolygok rád: gyere, mi van, mi fáj. A te sötéted
pihentet engem mikor hajt a szemvakító muszáj.
Talpig fehéren, talpig feketében.
Valahol vagyunk, mind a ketten. Valahol sírunk:. Majd
nevetünk megint. Elért hozzád üvegem ez üzenetben.
Várj. Jövök. S táncolunk megint.
Mert születhet egy ölelkezés kettő tekintetben,
Születhet álom egy rácsos veremben, ahova
Csak néha és halványan pislognak be sovány csillagok.
Igen: nélküled nem vagyok. Nélküled nincsenek fények,
Nincs kósza tekintet, mi a világba téved véletlenül
És benne fölfedezne egy másikat, minek a teste csak
Oly kevéssé tér el övétől mint borsószem
Borsószemétől s mégis teljesen és egyedien más. Egyik
A valóság, a másik annak délibábos, fejenálló képe.
A valóságból merítkező pőre látomás.
máskülönben: te sem vagy nélkülem. tudd meg. velem
vannak csak kattogó éjszakák, amit annyi színes
Ábránd jár át meg át, velem vannak csak játék-
napok és kacagás-évek. nélkülem csodáid körötted
nem élnek. velem vannak csak percek, nappalok, mikor
az óramutató csak alig-alig mozog, mikor hetek telnek el s egy
perc sem éri utol a közös történelmünk sivatagnyi porát.
csak együtt láthatunk Esthajnalcsillagot meg Aurórát.
Ha te talpig fehérben állsz el-megkeseredten én feketén
mosolygok rád: gyere, mi van, mi fáj. A te sötéted
pihentet engem mikor hajt a szemvakító muszáj.
Talpig fehéren, talpig feketében.
Valahol vagyunk, mind a ketten. Valahol sírunk:. Majd
nevetünk megint. Elért hozzád üvegem ez üzenetben.
Várj. Jövök. S táncolunk megint.
kedd, szeptember 15, 2009
ARKHÉ:.
Amikor Dr. Demiurgosz levezette a kísérletek utolsó fázisát megvárta, míg a fúziós kamrában a állapotok stabilizálódnak. Kinyitotta a kamra ajtaját, és a kiáramló nemesgázak gyors párájától férkőzve visszahúzódott egy pillanatig, majd egy eszközzel, mellyel energiamezőt lehetett képezni kisebb tárgyak körül (így anélkül lehetett mozgatni azokat, hogy hozzáérjenek) kiemelte az arkhét a kamrából. Az arkhé acélkéken pulzált, gömb alakú volt és fényes. Ide-oda mozgott az energiamező buborékában, de látszott, hogy jól érzi magát. Egy izzadságcsepp pottyant a doktor arcáról a földre, és a hang meg a becsapódás hatására az arckhé felülete megremegett és mintha le akart volna szállni az izzadságcsepp felszínét megérinteni, de aztán belenyugodott, hogy az energiamező nem engedi.
"Végre.", mondta és miután elhelyezte agy arányos acélhengerben, melynen négy ablakocska volt az acélhengert beletette egy kis fali szekrénykébe, mely miután becsukta az ajtaját el is tűnt a falban, mintha ott se lett volna. A doktor leült az íróasztala mögé. Érezte: nagyon fáradt. Kimerült. Érezte, hogy késő van, hogy olyan nagyon sok mindenhez késő van már. Évek munkája. Évtizedek munkája. Jó emberek hite, erős emberek akarata, ezek kitartásának agyümölcse az arkhé. Érezte, ahogy az izmai lazítani kezdenek és érezte, ahogy ennek következtében ő szétfolyik a székben. A szekrényt nézte, ott, ahol eltűnt. "Az arkhé, végre... olyan sok ideje már. Végre. Most már mindjárt kész. Már csak néhány perc választ el. Mindjárt elkezdődhet." Hátradőlt. A szék anyaga ropogott amikor hátradőlt a székben. Behunyta a szemét. Sóhajtott egyet...
"Amióta mi, emberek megtanultunk beszélni, megosztani egymással a gondolatainkat, elképzeléseinket és régen a nem is oly ritka érzelmeinket a világ változásnak indult. Az idő folyamán megtanultuk olyan szélsőséges körülmények között is megóvni fajunkat a kipusztulástól, magától a fenyegetések széles skálájától, hogy prosperált a fajunk és egyre többen lettünk, egyre több helyen és egyre jobban szorulva. Az exponenciális növekedés szabálya szerint hemzsegett a Föld az "korona" mindenféle példányától. Egy idő után megtanultak életben tartani olyan gyengébb elemeket, melyek amúgy Gaia törvényei szerint kipusztultak volna. Megtanulták megörízni magukat és gyilkolni magukat. A mocskukat kiterjesztették a környezetükre is, holott az nem kért belőle. A világot az ember képviselte és a képviselő magasan tett a képviseltre. Húst hússal táplált, vért vérrel kevert és mindezek megbosszulták önmagukat. Betegségek indultak el, járványok. Vírusok telepei lepték el a Földet, tetemhegyeket hagyva maguk után. Az emberek nem értették: miért történik velük a Rossz? Hisz ők sosem ártanának senkinek.. hisz ők "ártatlanok";. A vírusokat élőlények követték: növények sokasága csak egy dolog miatt kezdett létezni: hogy emberek pusztuljanak miatta. Állatok színes palettájának válott célpontjává az ember. De mindet legyőzte. Kidolgozott egy olyan védelmi rendszert, mely sikeresen elhárít minden külső kártékony hatást rá, az Emberre. De a belsővel nem számolt: megtébolyodott az ember, istennek kezdte el képzelni magát, mindenhatónak, egy Föld-feletti lénynek. Katasztrófák következtek. Egymás ellen kezdtek harcolni az emberek, mert már nem volt külső ellenség. És egymás öldökléséből művészetet hoztak létre. A Manhattan-tervvel kezdődött. De ott volt legalább egy Oppenheimer. Később eltűntek az Oppenheimerek, és borzalom kezdett úrrá lenni a világon.
De most már minden rendben. Az arkhé több száz évi munka gyümölcse. Az arkhé képes arra, amire mi nem vagyunk: új világot teremteni. Az embert egy új szintre emelni. Egy magasabb szintre. A szakbarbár világnak itt vége lesz- az új ember nem csak részleteiben fogja látni a világot, hanem összefüggéseiben is. Nem csak gondolkodni fog, de érezni is. Az érzékei kitágulnak, mélyebbre nyúlnak a világba és kihangsúlyozottabban, mint a mostaniaké. És minden egyensúlyban lesz. Mert minden emberben benne lesz az arkhé.
Kettőt választ ki. Hét év múlva. Hét év alatt már minden kész lesz egy új világ létrejöttéhez. Aztán már mindegyik emberben lesz egy. Sosem sérülnek, mert tiszta energia mind. Egy addig fog élni, amíg az ember él. Mint agy add-on az emberekhez. Csak a lélek után az eddigi legtökéletesebb. Mennyire fáradt vagyok... "
A doktor felkelt a székéből, kitörülte szeméből a nedvet, majd nyújtózkodott egyet. A levegőbe belelendítette a kezét, egy képernyő jelent meg, azon egy fura, torzonborz kinézetű alak. A doktor bólintott, a képernyő eltűnt. Sóhajtott, majd elgondolkodva oda ment az egyik falhoz. A fal gyorsan leszkennelte a retináját majd megnyilt előtte. A falban egy üreg volt, az üregben egy fekete háromszögben egy vörös szem szimbóluma. Ránézett a szimbólumra, víz gyöngyözött homlokán, behunyta a szemét és megnyomta a gombot. Mikor kivette a kezét az üregből a fal visszanyerte régi alakját. Letérdelt és sírni kezdett. A világ százötven nagyvárosában száz ötven fajta betegséget tartalmazó fiola törött el és gázzal sűrítve a metropolisok különböző gócpontjain lett a levegőbe fújva.
Elkezdődött.
kedd, szeptember 01, 2009
Vers.
A kislány az arcát az ablakhoz nyomta. A vékony, pókhálónyi jégréteg felolvadt, a matt üveg látni engedte a nedves felületén túli hideg tájakat.
Hajnalodott. A nap nemrég bújt elő valahonnan, a világ csak két-három pillanattal ezelőtt lett teleszórva fénnyel. Színes volt a fény és meleg. A hideg levegőt szinte meghazudtolta. Az ál-melegben didergett mindenki és a jeges tájat nyári fényáradat csiszolta végig. Nyomában szél karmolászta a hórétegek békésen egyenletes csillogásától égetett cukorszerű felületét. Karamell a reggel.
Anya aludt. A néni is a szembe lévő széken. A férje is, mellette. Valakinek a nagyszülei. Talán többnek is. Több unokának a nagyapája és a nagymamája. A lány is csendben szunyókált, a fejére csúszó kapucni szinte teljesen eltakarta az arcát. A vele szembeülő, a lány vörös hajzuhatagát bámuló férfi is bóbiskolt. Csend volt.
Olyan igazi vonatos csend volt. A monoton kattogás, a zötyögések, a fények ismétlődő megszakítása egy-egy pózna árnyéka által, a jégvirágos matt üveg a változó színekben pompázó felülettel: mind-mind a maga ismétlődésében hallgatott.
Milyen szép ez. Milyen szép ez, mennyire szokatlan.
- Anya alszik. Néni alszik. Bácsi alszik. Leány alszik. Fiú alszik. A zaj is alszik.
Az arca egy pillanatig az ablakhoz tapadt, majd nedvesen levált róla. Azonnal ömleni kezdett be a fény, sértette a szemet, a gondolatokat, de új gondolatokat szült. Színeset és zajosat.
- Én most verset írok. Író leszek. Versetíró. Írok verset a ablakra. Kerek verset írok. Kereket- azzal kezével egy hevenyészett kört karcolt a virágos jégfüggönybe.
Anya megébredt.
- Mit csinálsz ott? Mi lesz abból?
- Vers.
- Milyen vers?
- Azt nem tudom... vers lesz.
Kezét játékosan rátapasztotta az üveg felületére, így a kör köré egy halvány kicsi kéz sziluettjét olvasztotta.
- Aha. Értem. Vers.
- És akkor most ide jön a szerelem.
- Hova?
- Az ember mellé.
- Hol van ember?
- Hát itt- a körre mutatott.
- Az nem ember. Az karika. Mondd szépen: ka-ri-ka!
- Az ember!- mondta kicsit hangosabban és összehúzta a szemöldökét. A szerelem egy vonalból állt és két pontból. A vonal két oldalán foglaltak helyet. A kör mellé került ez a figura.
- Rendben, akkor ember. És mi lesz még a versedben?
- Leszmég, leszmég... leszmég napocska!- ezzel valami fura kriksz-krakszot rittyentett a halvány kéz alá. Szemei ragyogtak a boldogságtól.
- Az a nap?
- Igen. Nap.
- De a nap nem olyan! Gyere, rajzolok neked egy napot, jó? Szeretnéd?
- Nem! -azzal az előrenyúló kézre ütött. - nem rajzolsz napot! Ez nap! Ez jó!
- Felőlem. Csináld ahogy tetszik!
A kis kezek még rajzoltak, és kapartak és pontoztak, a pici zöld szemek nem vették észre, hogy a vonalak megfagynak, és elhomályosodnak, a kis kezek csak rajzolták a vonalakat, kaparták a kriksz-krakszokat, olvasztották a pontokat.
A végén egy 10x20 cm-es mű született. Egy idő után megunta. Abbahagyta a versírást. Néhány állomás után le is szállott az anyukájával. Délre leolvadt az ablak. Estére újra befagyott.
köszönet Gnek:)
Csend van. Sötét van.
Ez a sötét: sötét. A csend- igazi csend. Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel.
Menj fel egy domb tetejére, éjjel. Lámpával. Egyedül. Kapcsold le a lámpát. Maradj mozdulatlan. Figyelj. Csend van? Sötét van? Nincs csend. Nincs sötét. Árnyak vannak. Meg színek. És formák. Alakok. Csillagok vannak. Vagy hold. Vagy felhők. Zajok. Mocorgások. Szelek a fák közt. Minden zajong. Semmi sem sötét.
Majdnem semmi.
Arról a csendről beszélek, amely bármikor és bárhol megtalálhat. Bárkinek a társaságában. És rögtön kisajátít. Elszigetel mindentől. Amikor csak én vagyok... meg én. Semmi más. Csak magamat hallom. Csak magamat látom. Csak én vagyok- minden sötét. Csak én.
Nem tart soká. Nem tart kevés ideig sem. Tart. Van, megjelenik. Eltűnik. Nyomot hagy.
Magammal szembesít ez a csend. Nem rossz. Nem jó. Őszinte. Tükör. Tökéletesen engem mutat. És csak engem.
Csend van. Sötét van.
Nincs szélessége. Nincs hossza. Mélysége sincs neki. Van és léte áthatolhatatlan. Megkérdőjelezhetetlen.
Ebbe a sötét csendbe, csendes sötétbe csobban bele egy csepp. A zaj fényt szül és a fény zajokat hoz magával. Színes zajok, hangos fények. A térnek tér-jellege lesz. Minden van már: szélesség, hosszúság, mélység; sűrűség nyomás; fényerősség, fénymilyenség- amit csak mérni szeretnél. Amit csak mérni lehet. A sötétet nem lehet mérni. A csendet sem.
A csobbanás színeket szült. A színek levegő-folyadékként, gomolygó ködként csókolták egymást, és a csókokból új színek születtek. Új zajokkal. Új formákkal. Új mérhetőségekkel, mint árnyalat, decibel- magasság, hertz-kiterjedés, ilyesforma dolgok.
A színek összeölelkeztek és köröket róttak. A hangok egymás lényébe vágva zajoskodtak. Az árnyalatok áriájában a zajok árnyaltsága vibrált- és fordítva. Csendnek nyoma sem volt. Sem sötétnek.
A kavalkád gondolatot szült. A gondolat gondolatokat. A gondolatok még több gondolatokat. Sokat. A gondolatokból képek lettek, tele imbolygó alakok színes alakjával, mozgással és álló mozdulatlansággal. A gondolatokból hangok lettek, rögzült mintái agyunknak, melyek még sosem illettek ennyire tökéletesen egymáshoz, ennyire kiegészítően egymásba. A gondolatokból illatok lettek, színesek. Hangosak. Egyesek hangoskodóak. Mások halkan vibráltak sárgán. Egymásba gyűrűzött minden, ami megszületett. Érintések születtek a gondolatokból, vágyak, akaratok, álmok, áldások, mélységes mélységek, melyeket bevilágított a szín, a hang, a gondolatok világos világa. A csendtelen zajoké.
A világ kiszélesedett. A képek, amiket láttam: dimenziókra bomlottak, a dimenziók más dimenziókba szaladtak tova, halk zajban vibrált a minden. Minden volt a mindenben és új mindenek születtek. A képek amiket láttam hangokat hoztak magukkal, a hangok cipelték maguk után a más érzékek által rögzített emlékek, majd-képek és még kitudjamiknek a hosszú, felmérhetetlenül gazdag négydimenziós halmazát. Lucsogott minden a térben, és én is lucsogtam, a térrel együtt. Térben. Térből.
A kezem a fotel karján görcsbe rándult, a pupillám talán eszméletlenül nagyra tágulhatott, bogár volt a szemem és a szememben voltam én.
Én voltam a szemem.
Képek előttem, fölöttem, körülöttem, mögöttem és a lábaim alatt. Mindenben a mindenem, énemben önmagam. És csak én.
Leesett kezemből. Koppant a földön, a kattanás törte meg. Elvesztettem önmagam.
A képek elhaltak. A hangok a képekkel mentek és vele eltávozott minden, ami érzék. A színek utolsó gyűrűiben eltűnt a hangok utolsó gyűrűje is és mindent körülvett újra a csend. Meg a sötét.
Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel. A sötéttel.
Ha valami eléri a maximumát- önmaga negatívjába fordul át.
Nem sokáig. Nem is kevés ideig. Mégis: mély nyomot hagyott bennem.
Megláttam önmagam.
köszönet Gnek:)
szerda, augusztus 05, 2009
Mindennapok tortáján a hab:.
Mindennapok tortáján a hab:.
Keskeny fűszálak falak tövében.
Gondolatok, hosszában s széltében,
kezetlen mosolyok és igen
éber ölelések, akár.
Egy tányérkán gőzölgő
diós sütemény,
melléje kávé. Keserűn.
Feketén.
Sötét pincében
nedves körték éle
anyám szemében egy
nevetés zöld fénye:.
Íz a számban,
illat a levegőben,
a létezés maga.
Talpig fehérben és
talpig feketében
a napok árnyéka
közt vidáman oson-
és megpihen, igen,
a boldogság, lábát lógatva
egy kerten, egy padon, egy
zörgő, ócska villamoson.
vasárnap, augusztus 02, 2009
kétlábonjáró altató
A kezedben van a hatalom.
A pipacs vöröslő fénye
a állandó vonzalom
a magány kongó ima-kerékje.
Fényes egek, ég-szerkezetek
mezeje alatt egy elmaszatolt táj.
Tudod: nem is biztos, hogy a mában
muszáj legyen minden, ami fáj.
Az égen a csillagok közt remeg
a hitek hidegen lüktető lidércfénye
mohón ciripelő vad tücsökrengeteg
lent-fent az impozáns éji béke.
Fűzfákat fúj a szél. A szomorú lomb
kacsintva villantja a lepel-eget elé
addig egy kéz... a szoknyán pattan a gomb
s világít elősejlő öled matt fényképe.
Az éjszaka mozog.
A csillagok mind megbolondultak.
Zörög az erdő. Táncol a domb.
S mi nevetünk, mi, a nyomorultak.
Hajnal is lesz.
Egyszer.
Talán.
Majd.
Most aludj.
Pihend ki a bajt.
A holnap, meglásd:
fájni fog. Megint.
szerda, június 24, 2009
teremtés:.
habzik a vér a fejem fölött,
fényes lé már az alkonyat.
könny szárad fel a kezeim között
elvitorlázik száz meg száz gondolat
…
.
elkezdett nevetni
s nevetett
nevetett
sokat
.
A tér zárt volt. Nagy és fekete, zárt tér. A mennyezet, a padló, a falak mind egy anyagból voltak. Egy egész, összeálló anyagból, valami matt felületből. Illesztést nem lehetett látni sehol. Tökéletes kocka volt a tér. Benne hűvös volt a levegő, folyton hűvös és friss, bár nyoma sem volt nyílásnak, vagy ilyesminek. Csend volt. Tökéletes csend. Egyetlen zaj egy szív dobogása hallatszott. A sajátjáé. Érezte, ahogy megtölti ezt az üres, fekete teret ez a dobogás. Érezte, ahogy a szíve ritmusának a hanghullámai végigsúrolják a fekete, matt felületet. Még jobban összehúzódott. Tudta. Nemsokára. Már nem tarthat soká. Már nem szabad sokáig tartania. Nem félt. Esetleg kicsit. Tudta, hogy hol van, tudta, hogy miért van itt. Sóhajtott. Még jobban összehúzta magát. Lehajtotta a fejét.
Egy pont jelent meg, a szembe lévő fal közepén. A fénypont nyúlni kezdett, hosszúra nyúlott, és folyamatosan, míg négyzet alakúra nem nyújtotta magát. A tökéletesen négyzet fal közepén egy tökéletes fény-négyzet. Amikor a fénysáv visszaért a kiindulóponthoz: eggyé olvadt vele. Ebben a pillanatban a fény ereje felerősödött, s a négyzet belső matt területe fényes tükör-felületté változott. Tökéletesen csend volt. Csak a levegő melegedett fel, alig érezhetően.
Semmi sem mozgott. Hosszú, igazán hosszú idő után a költő felemelte a fejét. Ebben a pillanatban a fekete fal átváltott mély bíborszínre és pulzált az egész tér. Csak a tükör nem. Ez csak tükrözte a bíbor színű falakat. Hirtelen a bíborból minden égővörösre váltott, ő felszökött helyéről és hihetetlen gyorsasággal, egész testét megfeszítve öklével beleütött a tükör felületébe. Az egész egy másodpercbe telt, bár nagy volt a távolság a fény-négyzet és őközötte, több méter. A felület megingott, gyűrűzni látszott, majd visszaállott eredeti alakjába, miközben minden vörösben pulzált körülöttük. A becsapódás ereje a földre lökte őt, de ő felpattant s minden izmát megfeszítve ütni kezdte újra a felületet, ütni, rúgni, majd egy idő után távolabb szaladt és újra egész testével nekirohant a nagy fény-négyzetnek. A földre esett. A lüktető vörös elhalt, átváltott a terem mélyzöldre. Lassan, nagyon lassan egy sötétebb, padlótól plafonig terjedő sáv ritmikus időközönként végigpásztázta a termet, de minden mélyzöld volt, olyan esőerdő-zöld, csak mélyebb. Feküdt. Nagyokat lélegzett, a mellkasa fel-le nyomta testét. A haja a szemébe hullott, a véres takony és a nyál összefolyt a zöld padlón. Zokogott. Kaparta volna a matton izzó felületet, körmeivel keresett volna támaszt a felemelkedéshez, de nem lehetett: a padló felülete is tökéletes volt. Felkelt. A kézfejével letörülte a taknyos-nyálas arcát, majd a könnyeit is. Fehér, testéhez tapadó pamut pólójának az ujja maszatos lett. Sóhajtott. Végigsimította a mellkasát. Még egyet sóhajtott, ezalatt félrelökte szeméből a haját. Szembe állt a tükörrel. Nézte őt.
- Utállak. Ugye tudod, hogy utállak?
- Miért utálnál?
- Miért? Még te kérded, hogy miért?
- Igen. Én kérdem. Miért utálsz engem?
- Hát nem látod, hogy mi lett belőlem? Hát nem látod, hogy hová zártak? Hát nem látod, hogy mit tettek velem?
- Nem látok semmit. Mi lett belőled?
- Fogoly vagyok. Fogoly. Egy cellában. Fogoly. Ebben a kockában, ebben a színes-itt átváltott mélykék színűvé a terem- izében. Ebben a hermetikus börtönben.
- Értem.
- Nem, nem érted! Te csak ne mondd azt, hogy érted, jó? Te nem vagy elzárva, jó, te csak ne mondd azt, hogy érted!
- De hiszen itt vagyok veled.
- De te elmehetsz! Én nem mehetek el! Én nem választhatok! Világos?
- Nem választhatsz?
- Nem, nem választhatok. Itt kell kuksoljak. Amíg meg nem halok. Érted? És mindez miért? Mert hallgattam rád, mert rád hallgattam. Mert eljöttél és belepofáztál az életembe és nem hagytad, hogy úgy éljek, ahogy éltem azelőtt, ahogy jó volt, ahogy rendben volt, ahogy mindenki más is él...
- de...
- … és azzal, hogy összezavartál, most ki akarnak rekeszteni. Most meg akarnak fojtani, saját szabadságtalanságomban; saját elzártságomba akarják, hogy belefulladjak. Hogy így dögöljek meg, így, egyedül, így elhagyottan, így, kirekesztve, és miért, kérdem én...
- de...
- … miért, hát mert azt mondtad nekem, hogy más lesz, hogy lehet változtatni, hogy lehet lecserélni a régit újra...
- kérlek...
- a rongyos szürkeséget- itt a terem koszos-sárgára váltott át- színes, változatos- itt barnára váltott át a fény- hétköznapokra, a világot meg lehet váltani és vele önmagam is és önmagammal másokat is, és aztán így...
- Elirhai!
- ...és aztán új világot alkothatunk... mi... ketten.
Nagyon csend lett. Megint csak a szíve dobogott. Egy kis idő múlva megint elhangzott a név.
- Elirhai... megbántad-e?
Hirtelen megteltek a nagy, kék szemei könnyel, majd túlcsordultak, lefolytak az arcán, az arcáról a ruhájára, a ruhájáról az épp világos zöldre átváltó padlóra. Nagyokat lélegzett. Csapzott haja a szemébe hullott, mikor lehajtotta a fejét. Nagyokat lélegzett. A könny hullott, most már egyenesen eléje, a padlóra.
- Azt kérdeztem: megbántad-e?
- Nem. Nem bántam meg. De ezekkel nem lehet. Ezek nem érthetik. Ezek nem akarják érteni. Ezek félnek tőled, én nem, mert én már ismerlek, és szeretlek, megtanítottál mindenre, igen, te voltál az, aki a Mindent megtanította nekem... de ők ezt nem tudják. Nem értik. Saját arroganciájukba, arrogáns civilizációjukba halnak bele, mert bele akarnak halni. Azok, ott: félnek. Én itt zokogok előtted és leborulok, és meghajlok előtted, de neked nem kell, mert te is ismersz engem. De azok ott magányosak. És tudják: egyedüli biztonságuk a törvény, a civilizációjuk összetartó kerete. Ők nem akarják tudni, hogy az hazugság! Fogd már fel végre, hogy lehetetlen! Nem látod én is hol landoltam? Miért kínzol hát tovább? Hagyj engem itt, menj, keress másikat, hátha több szerencsével jársz vele ezeknél. Hagyj engem itt, én már úgysem tehetek semmit. Ezek a falak bezárnak. Közrezárnak. Elzárnak. Én itt fogoly vagyok. Te nem. Sok sikert, szívemből kívánom, hogy megérhessem, mikor lehullnak a falak-itt minden sötét-narancssárga lett- és téged lássalak az emberek arcán és aztán engem is...
- Nekem te kellesz, Elirhai.
- De mit tehetek én? Tessék? Mit tudok neked nyújtani? Én nem vagyok szabad ember!
- De Elirhai... én sem vagyok szabad isten...
Megint sóhajtott. Keze reszketett. Az ajkát vékonyra préselte, kezét ökölbe szorította, egész teste egy összehúzódott izommá változott. Mélyeket lélegzett, megint minden sötét bíborban pulzált:.
- Szerinted miért téged választottalak? Miért vagyok még mindig itt, veled?
Felemelte a fejét, szembe nézett a tükörrel. Majd elfordította a tekintetét. Gondolkozott. A bíbor világosodni látszott és melegedni.
- Hát mert... szóval mert én... mert amikor meglátogattál legelőször akkor én... hát végül is- mondta és újra lehajtotta a fejét, ekkor baba-kék lett a terem- nem tudom.
- Mert te tiszta vagy. Mert te gyerek vagy. Mert neked szavaid vannak. És álmaid. És mosolyod is van, néha csak a szemed sarkában, de legtöbbször a szád sarkában is.
Mosolyogni kezdett, minden világos zöld lett, majd égszínkék, majd narancssárga, és lágyan váltogatták egymást. A mosolya azonban hamar eltűnt az arcáról és a homloka a haja alatt újra ráncba húzódott.
- De itt most többről van szó. Ez itt nem játék. Ez itt nem olyan könnyed dolog... ez itt...
- Ez itt mi?
- Ez itt... nem is tudom...
- Ez itt játék, bár többről, komolyabbról van szó. Egy könnyed játék. És te tudsz játszani. Te szeretsz játszani. Ugye?
- Igen, de nem tudom, hogy tudok-e még játszani. Látod- bezártak. Fogoly vagyok.
- Nem vagy fogoly.
- De hisz itt vagyok ebben a kocka alakú zárt valamiben, elzárva mindentől, kizárva mindenből...
- Ki mondta, hogy el vagy zárva?
- Senki. De itt vannak ezek a falak. Nem kell mondani: látom. Érzem.
- És ki akarsz menni?
- Ki. Ki akarok menni. Csakhogy épp nem tudok kimenni?
- Egyszerű: ha hinni fogsz abban, hogy ki tudsz menni: kimehetsz. Ha hinni fogsz abban, hogy ki fogsz tudni menni: szabad lesz az utad.
- Persze, könnyű mondani... de mégis hogy csináljam?
- Hát lássuk... mihez értesz te?
- Én? Semmihez. Én csak írok, néha, ezt-azt... csak úgy, magamnak írogatok, tudod. Szövegeket. Verseket.
- Akkor is értened kell valamihez... de másképp fogom kérdezni: mivel foglalkozol a legtöbbet?
- Azt hiszem a szavakkal.
- És tudnál olyan szót mondani, amiben minden benne van, az egész világ, a világ minden egyes eleme szervesen benne van?
- Miért ilyen szó kell? És miért egy szó? Miért nem mondat? Nem tudom, hogyha tudok ilyen szót... sőt, asszem mondatot sem...
- Próbáld meg. Én most nem zavarlak. De itt leszek. Veled.
- Köszönöm.
- Nincs mit. De van itt még valami...
- Micsoda?
- Hát... ha rossz szót választasz: megölsz engem. Mivel erőtlen vagyok, mivel te vagy az egyetlen ember, aki... szóval vigyázz, hogy milyen szót találsz.
- Értettem. Te tudod a szót?
- Igen de nem csak szó: szavak.
- Szavak? Hogyhogy?
- Három szó van, amit kimondhatsz te, s mind a három másként hat. Egy megöl engem. Egy ledönti a börtönöd falait. És egy a falakkal is és velem is végez.
- És... és mit csinálok, ha esetleg... szóval, ha megöllek téged?
- Akkor újra megteremthetsz. Ha akarsz.
- Tehetek én ilyet?
- Persze.
- De akkor nem én leszek az isten?
- Nem,-mondta mosolyogva a tükör- túl ember vagy ahhoz, hogy isten légy.
- Értem.
És napok teltek el így, a csöndben. Hetek. Évek is, talán. A költő gondolataiban önmagából elindult... önmagába. Kereste azt a szót. Rövid kell legyen, azt már tudta. Egyszerű kell legyen. Talán gyakori is. És gondolkozott és sétált a teremben, faltól-falig, néha keresztbe is, majd leguggolt aztán újra sétálni kezdett és egyre világosabb lett a terem, valahányszor valami újat fedezett fel, ami közelebb vitte őt a szóhoz. Visszabarangolt gyermekkorába, vissza az emlékeinek az őserdejébe s a vaskos, régi álmok, képzeletek mangrove-gyökerei alatt kutatva kereste, folyton kereste a szót, ami átvágja börtönét, átszakítja ezt a színekben játszó masszív, tökéletes falat. Minél közelebb járt a szóhoz, annál világosabb lett. És a haja is fehérre váltott, és a bőre is ráncosabb lett kissé, de szeme kékje nem halványult.
Amikor a terem hófehérré változott a tükör megszólalt:
- Megtaláltad?
- Igen... igen... asszem megvan a szó...
- És mi az?
- Hát... nem merem hangosan mondani....
- Akkor suttogd bele a levegőbe.
- Elfordulnál, légy szíves?
- Persze. Csak tessék.
- Köszönöm.
A költő kitátotta a száját. A szó rövid, néma teste elhagyta a szájüreget, s ahogy kikerült, a levegőre: egy pillanatig lebegett. Vörös volt és formátlan. Meleg. Egy pillanatig remegett, majd pedig szétrobbant, bele a terembe. Majd csend lett.
- És most?
Szavai üresen vibráltak a hófehér teremben.
- És most?
Valahol mögötte egy pont jelent meg. A tökéletesen négyzet-fal közepén. A tükörben vette észre. Odament. A pont vörös volt és izzott. Megérintette. Fájdalom hatolt a testébe. Kifehéredett a világ. Nem látott semmit, röpült, magatehetetlenül terült el a padlón. Remegést érzett. Felemelte fejét. A pontból apró, hajszálvékony repedések futottak ki, szerteszét, a falon, a padlón, a mennyezet sík felületén. A repedések egyre vastagodtak, még mindig pirosak voltak, majd minden elcsendesedett.
A repedés lassan körülfogta a tükröt. Már az egész terem tele volt repedésekkel. És akkor egyszer csak a tükör kirobbant a falból, és köddé változott a levegőben. A helye fekete maradt. Újra csend lett.
Az egyik falból elkezdett kihullni a fehér, vörös szegélyű anyag. Addig pergett, addig omlott, mígnem egy ajtószerű átjáró nem nyílott a falon. Fény jött be a résen. Meleg, rég nem látott fény. Zajok voltak hirtelen. Zörejek, susogások. Minden olyan rémisztő volt, még ez a meleg, rég nem látott fény is. Hevesen dobogott a szíve. Félt. A szeme nevetett, de ő félt. Elmosolyodott. Érezte: félelme oldódik már. Tett egy lépést. A félelem lazított szorításán. Még egy lépés- egy kicsivel kevesebb félelem. Mély levegőt vett. Illata volt a levegőnek. Emlékeket felidéző illata. Szaladni kezdett, rohanni a kijárat fele, és rohantában kitátotta a száját és a szájából vörös, alaktalan valami áradt ki, és a falak összeomlottak tőle és a világ... a világ is.
fényes lé már az alkonyat.
könny szárad fel a kezeim között
elvitorlázik száz meg száz gondolat
…
.
elkezdett nevetni
s nevetett
nevetett
sokat
.
A tér zárt volt. Nagy és fekete, zárt tér. A mennyezet, a padló, a falak mind egy anyagból voltak. Egy egész, összeálló anyagból, valami matt felületből. Illesztést nem lehetett látni sehol. Tökéletes kocka volt a tér. Benne hűvös volt a levegő, folyton hűvös és friss, bár nyoma sem volt nyílásnak, vagy ilyesminek. Csend volt. Tökéletes csend. Egyetlen zaj egy szív dobogása hallatszott. A sajátjáé. Érezte, ahogy megtölti ezt az üres, fekete teret ez a dobogás. Érezte, ahogy a szíve ritmusának a hanghullámai végigsúrolják a fekete, matt felületet. Még jobban összehúzódott. Tudta. Nemsokára. Már nem tarthat soká. Már nem szabad sokáig tartania. Nem félt. Esetleg kicsit. Tudta, hogy hol van, tudta, hogy miért van itt. Sóhajtott. Még jobban összehúzta magát. Lehajtotta a fejét.
Egy pont jelent meg, a szembe lévő fal közepén. A fénypont nyúlni kezdett, hosszúra nyúlott, és folyamatosan, míg négyzet alakúra nem nyújtotta magát. A tökéletesen négyzet fal közepén egy tökéletes fény-négyzet. Amikor a fénysáv visszaért a kiindulóponthoz: eggyé olvadt vele. Ebben a pillanatban a fény ereje felerősödött, s a négyzet belső matt területe fényes tükör-felületté változott. Tökéletesen csend volt. Csak a levegő melegedett fel, alig érezhetően.
Semmi sem mozgott. Hosszú, igazán hosszú idő után a költő felemelte a fejét. Ebben a pillanatban a fekete fal átváltott mély bíborszínre és pulzált az egész tér. Csak a tükör nem. Ez csak tükrözte a bíbor színű falakat. Hirtelen a bíborból minden égővörösre váltott, ő felszökött helyéről és hihetetlen gyorsasággal, egész testét megfeszítve öklével beleütött a tükör felületébe. Az egész egy másodpercbe telt, bár nagy volt a távolság a fény-négyzet és őközötte, több méter. A felület megingott, gyűrűzni látszott, majd visszaállott eredeti alakjába, miközben minden vörösben pulzált körülöttük. A becsapódás ereje a földre lökte őt, de ő felpattant s minden izmát megfeszítve ütni kezdte újra a felületet, ütni, rúgni, majd egy idő után távolabb szaladt és újra egész testével nekirohant a nagy fény-négyzetnek. A földre esett. A lüktető vörös elhalt, átváltott a terem mélyzöldre. Lassan, nagyon lassan egy sötétebb, padlótól plafonig terjedő sáv ritmikus időközönként végigpásztázta a termet, de minden mélyzöld volt, olyan esőerdő-zöld, csak mélyebb. Feküdt. Nagyokat lélegzett, a mellkasa fel-le nyomta testét. A haja a szemébe hullott, a véres takony és a nyál összefolyt a zöld padlón. Zokogott. Kaparta volna a matton izzó felületet, körmeivel keresett volna támaszt a felemelkedéshez, de nem lehetett: a padló felülete is tökéletes volt. Felkelt. A kézfejével letörülte a taknyos-nyálas arcát, majd a könnyeit is. Fehér, testéhez tapadó pamut pólójának az ujja maszatos lett. Sóhajtott. Végigsimította a mellkasát. Még egyet sóhajtott, ezalatt félrelökte szeméből a haját. Szembe állt a tükörrel. Nézte őt.
- Utállak. Ugye tudod, hogy utállak?
- Miért utálnál?
- Miért? Még te kérded, hogy miért?
- Igen. Én kérdem. Miért utálsz engem?
- Hát nem látod, hogy mi lett belőlem? Hát nem látod, hogy hová zártak? Hát nem látod, hogy mit tettek velem?
- Nem látok semmit. Mi lett belőled?
- Fogoly vagyok. Fogoly. Egy cellában. Fogoly. Ebben a kockában, ebben a színes-itt átváltott mélykék színűvé a terem- izében. Ebben a hermetikus börtönben.
- Értem.
- Nem, nem érted! Te csak ne mondd azt, hogy érted, jó? Te nem vagy elzárva, jó, te csak ne mondd azt, hogy érted!
- De hiszen itt vagyok veled.
- De te elmehetsz! Én nem mehetek el! Én nem választhatok! Világos?
- Nem választhatsz?
- Nem, nem választhatok. Itt kell kuksoljak. Amíg meg nem halok. Érted? És mindez miért? Mert hallgattam rád, mert rád hallgattam. Mert eljöttél és belepofáztál az életembe és nem hagytad, hogy úgy éljek, ahogy éltem azelőtt, ahogy jó volt, ahogy rendben volt, ahogy mindenki más is él...
- de...
- … és azzal, hogy összezavartál, most ki akarnak rekeszteni. Most meg akarnak fojtani, saját szabadságtalanságomban; saját elzártságomba akarják, hogy belefulladjak. Hogy így dögöljek meg, így, egyedül, így elhagyottan, így, kirekesztve, és miért, kérdem én...
- de...
- … miért, hát mert azt mondtad nekem, hogy más lesz, hogy lehet változtatni, hogy lehet lecserélni a régit újra...
- kérlek...
- a rongyos szürkeséget- itt a terem koszos-sárgára váltott át- színes, változatos- itt barnára váltott át a fény- hétköznapokra, a világot meg lehet váltani és vele önmagam is és önmagammal másokat is, és aztán így...
- Elirhai!
- ...és aztán új világot alkothatunk... mi... ketten.
Nagyon csend lett. Megint csak a szíve dobogott. Egy kis idő múlva megint elhangzott a név.
- Elirhai... megbántad-e?
Hirtelen megteltek a nagy, kék szemei könnyel, majd túlcsordultak, lefolytak az arcán, az arcáról a ruhájára, a ruhájáról az épp világos zöldre átváltó padlóra. Nagyokat lélegzett. Csapzott haja a szemébe hullott, mikor lehajtotta a fejét. Nagyokat lélegzett. A könny hullott, most már egyenesen eléje, a padlóra.
- Azt kérdeztem: megbántad-e?
- Nem. Nem bántam meg. De ezekkel nem lehet. Ezek nem érthetik. Ezek nem akarják érteni. Ezek félnek tőled, én nem, mert én már ismerlek, és szeretlek, megtanítottál mindenre, igen, te voltál az, aki a Mindent megtanította nekem... de ők ezt nem tudják. Nem értik. Saját arroganciájukba, arrogáns civilizációjukba halnak bele, mert bele akarnak halni. Azok, ott: félnek. Én itt zokogok előtted és leborulok, és meghajlok előtted, de neked nem kell, mert te is ismersz engem. De azok ott magányosak. És tudják: egyedüli biztonságuk a törvény, a civilizációjuk összetartó kerete. Ők nem akarják tudni, hogy az hazugság! Fogd már fel végre, hogy lehetetlen! Nem látod én is hol landoltam? Miért kínzol hát tovább? Hagyj engem itt, menj, keress másikat, hátha több szerencsével jársz vele ezeknél. Hagyj engem itt, én már úgysem tehetek semmit. Ezek a falak bezárnak. Közrezárnak. Elzárnak. Én itt fogoly vagyok. Te nem. Sok sikert, szívemből kívánom, hogy megérhessem, mikor lehullnak a falak-itt minden sötét-narancssárga lett- és téged lássalak az emberek arcán és aztán engem is...
- Nekem te kellesz, Elirhai.
- De mit tehetek én? Tessék? Mit tudok neked nyújtani? Én nem vagyok szabad ember!
- De Elirhai... én sem vagyok szabad isten...
Megint sóhajtott. Keze reszketett. Az ajkát vékonyra préselte, kezét ökölbe szorította, egész teste egy összehúzódott izommá változott. Mélyeket lélegzett, megint minden sötét bíborban pulzált:.
- Szerinted miért téged választottalak? Miért vagyok még mindig itt, veled?
Felemelte a fejét, szembe nézett a tükörrel. Majd elfordította a tekintetét. Gondolkozott. A bíbor világosodni látszott és melegedni.
- Hát mert... szóval mert én... mert amikor meglátogattál legelőször akkor én... hát végül is- mondta és újra lehajtotta a fejét, ekkor baba-kék lett a terem- nem tudom.
- Mert te tiszta vagy. Mert te gyerek vagy. Mert neked szavaid vannak. És álmaid. És mosolyod is van, néha csak a szemed sarkában, de legtöbbször a szád sarkában is.
Mosolyogni kezdett, minden világos zöld lett, majd égszínkék, majd narancssárga, és lágyan váltogatták egymást. A mosolya azonban hamar eltűnt az arcáról és a homloka a haja alatt újra ráncba húzódott.
- De itt most többről van szó. Ez itt nem játék. Ez itt nem olyan könnyed dolog... ez itt...
- Ez itt mi?
- Ez itt... nem is tudom...
- Ez itt játék, bár többről, komolyabbról van szó. Egy könnyed játék. És te tudsz játszani. Te szeretsz játszani. Ugye?
- Igen, de nem tudom, hogy tudok-e még játszani. Látod- bezártak. Fogoly vagyok.
- Nem vagy fogoly.
- De hisz itt vagyok ebben a kocka alakú zárt valamiben, elzárva mindentől, kizárva mindenből...
- Ki mondta, hogy el vagy zárva?
- Senki. De itt vannak ezek a falak. Nem kell mondani: látom. Érzem.
- És ki akarsz menni?
- Ki. Ki akarok menni. Csakhogy épp nem tudok kimenni?
- Egyszerű: ha hinni fogsz abban, hogy ki tudsz menni: kimehetsz. Ha hinni fogsz abban, hogy ki fogsz tudni menni: szabad lesz az utad.
- Persze, könnyű mondani... de mégis hogy csináljam?
- Hát lássuk... mihez értesz te?
- Én? Semmihez. Én csak írok, néha, ezt-azt... csak úgy, magamnak írogatok, tudod. Szövegeket. Verseket.
- Akkor is értened kell valamihez... de másképp fogom kérdezni: mivel foglalkozol a legtöbbet?
- Azt hiszem a szavakkal.
- És tudnál olyan szót mondani, amiben minden benne van, az egész világ, a világ minden egyes eleme szervesen benne van?
- Miért ilyen szó kell? És miért egy szó? Miért nem mondat? Nem tudom, hogyha tudok ilyen szót... sőt, asszem mondatot sem...
- Próbáld meg. Én most nem zavarlak. De itt leszek. Veled.
- Köszönöm.
- Nincs mit. De van itt még valami...
- Micsoda?
- Hát... ha rossz szót választasz: megölsz engem. Mivel erőtlen vagyok, mivel te vagy az egyetlen ember, aki... szóval vigyázz, hogy milyen szót találsz.
- Értettem. Te tudod a szót?
- Igen de nem csak szó: szavak.
- Szavak? Hogyhogy?
- Három szó van, amit kimondhatsz te, s mind a három másként hat. Egy megöl engem. Egy ledönti a börtönöd falait. És egy a falakkal is és velem is végez.
- És... és mit csinálok, ha esetleg... szóval, ha megöllek téged?
- Akkor újra megteremthetsz. Ha akarsz.
- Tehetek én ilyet?
- Persze.
- De akkor nem én leszek az isten?
- Nem,-mondta mosolyogva a tükör- túl ember vagy ahhoz, hogy isten légy.
- Értem.
És napok teltek el így, a csöndben. Hetek. Évek is, talán. A költő gondolataiban önmagából elindult... önmagába. Kereste azt a szót. Rövid kell legyen, azt már tudta. Egyszerű kell legyen. Talán gyakori is. És gondolkozott és sétált a teremben, faltól-falig, néha keresztbe is, majd leguggolt aztán újra sétálni kezdett és egyre világosabb lett a terem, valahányszor valami újat fedezett fel, ami közelebb vitte őt a szóhoz. Visszabarangolt gyermekkorába, vissza az emlékeinek az őserdejébe s a vaskos, régi álmok, képzeletek mangrove-gyökerei alatt kutatva kereste, folyton kereste a szót, ami átvágja börtönét, átszakítja ezt a színekben játszó masszív, tökéletes falat. Minél közelebb járt a szóhoz, annál világosabb lett. És a haja is fehérre váltott, és a bőre is ráncosabb lett kissé, de szeme kékje nem halványult.
Amikor a terem hófehérré változott a tükör megszólalt:
- Megtaláltad?
- Igen... igen... asszem megvan a szó...
- És mi az?
- Hát... nem merem hangosan mondani....
- Akkor suttogd bele a levegőbe.
- Elfordulnál, légy szíves?
- Persze. Csak tessék.
- Köszönöm.
A költő kitátotta a száját. A szó rövid, néma teste elhagyta a szájüreget, s ahogy kikerült, a levegőre: egy pillanatig lebegett. Vörös volt és formátlan. Meleg. Egy pillanatig remegett, majd pedig szétrobbant, bele a terembe. Majd csend lett.
- És most?
Szavai üresen vibráltak a hófehér teremben.
- És most?
Valahol mögötte egy pont jelent meg. A tökéletesen négyzet-fal közepén. A tükörben vette észre. Odament. A pont vörös volt és izzott. Megérintette. Fájdalom hatolt a testébe. Kifehéredett a világ. Nem látott semmit, röpült, magatehetetlenül terült el a padlón. Remegést érzett. Felemelte fejét. A pontból apró, hajszálvékony repedések futottak ki, szerteszét, a falon, a padlón, a mennyezet sík felületén. A repedések egyre vastagodtak, még mindig pirosak voltak, majd minden elcsendesedett.
A repedés lassan körülfogta a tükröt. Már az egész terem tele volt repedésekkel. És akkor egyszer csak a tükör kirobbant a falból, és köddé változott a levegőben. A helye fekete maradt. Újra csend lett.
Az egyik falból elkezdett kihullni a fehér, vörös szegélyű anyag. Addig pergett, addig omlott, mígnem egy ajtószerű átjáró nem nyílott a falon. Fény jött be a résen. Meleg, rég nem látott fény. Zajok voltak hirtelen. Zörejek, susogások. Minden olyan rémisztő volt, még ez a meleg, rég nem látott fény is. Hevesen dobogott a szíve. Félt. A szeme nevetett, de ő félt. Elmosolyodott. Érezte: félelme oldódik már. Tett egy lépést. A félelem lazított szorításán. Még egy lépés- egy kicsivel kevesebb félelem. Mély levegőt vett. Illata volt a levegőnek. Emlékeket felidéző illata. Szaladni kezdett, rohanni a kijárat fele, és rohantában kitátotta a száját és a szájából vörös, alaktalan valami áradt ki, és a falak összeomlottak tőle és a világ... a világ is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)