A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kulcs-zár-ajtó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kulcs-zár-ajtó. Összes bejegyzés megjelenítése

péntek, március 19, 2010

kulcsokról. III.


Nos: eddig ismerem a forgatókönyvet. Eddig sokan ismerik. Az alábbiak csak hipotézisek. Váltogatni fogom őket, egy szomorú kimenetelűt egy hepiendessel. Hogy ne legyen olyan lehangoló, de azért se túl pozitív. Őrizzük meg a realitás illúzióját.


+1.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
És akkor jön. Te nem hiszed el, hogy jön, hogy ő az. Mikor elmegy melletted a kulcs égeti a tenyered. De te türelmes vagy: próbára kell tenni. A próbákat kiállja, az idő próbáját is. Elviszed hát, markába nyomva a kulcsod, a labirintushoz. Elindítod. És szaladsz, be a kertedbe, őrá várva. Miközben kerülgeted a falakat a labirintusodban: egyszer csak minden eltűnik, csak a nagy fal marad, a pompázatos kapuval, annak eszményi zárával. Elcsodálkozol: ez tényleg ő, hisz megtörte a varázslatodat is. Belépsz a kertedbe. Az egész kert remeg. Minden egyes porcikája. Pompába öltözik. Te is leveted köpenyed, leveszed kalapod, s kiöltözöl. Hisz a kiválasztott jön. Belép a kapun, az meg énekel. Egy pillanatig csönd van... egymást mustráljátok, egymással szemeztek, a kiválasztott egyik felől, a másik felől meg te meg a kerted. Aztán a kiválasztott felnevet, odaszalad hozzád, megölelitek egymást és te örömmel telve vezeted körül a kertedben. Minden érdekli, minden kis zuga, szeglete. Mindent megérint, megsimogat, része szeretne lenni az egésznek, a kerthez akar tartozni, mert jó itt. Te meg megengeded, hogy ültessen ő is, alakítsa a kertet, mert vigyázni fog rá. A falon kívül mindegy, hogy mi van: itt ketten vigyáztok a kertre. És a kert felvirul.
-1.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Addig vársz, míg nagyon eltelik az idő. Az idő mindennek ura, de senki sem uralkodik rajta. Ezt te is tudtad, de valahogy megfeledkeztél róla. Vársz hát, és belefásulsz a várakozásba. Igaz ugyan, hogy a kerted nem bocsátod szabad prédára, de meghal, így is-úgy is, mert nincs aki szemeivel végigsimogassa, nincs aki lelkéből feltöltené. Messze vagy a kertedtől, így még rosszabb. Kitűzöl hát egy időpontot. Ha addig nem jön senki, akkor visszavonulsz. A kertedbe. Nem lesz ugyan boldog sem a kert, sem te magad, de inkább ezt választod, mintsem hogy folyton szabad prédává tedd a kerted. Az idő eltelik, s nem jelentkezik senki. Mélyet sóhajtasz hát és elindulsz, vissza a csodálatos, mágikus, ám lassan haldoklásnak induló kertedhez. Kapálgatni fogsz, gyomlálni, együtt sóhajtozol a pipa mellett éjjelenként a virágokkal, a füvekkel, a fákkal. Ülsz majd a kerted közepén s nem fogod érteni, hogy mi miatt történt másképp, mint ahogy eltervezted.
+2.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Megjelenik. Felbukkan. A kulcs megremeg a kezedben, s te tudod, hogy ő az. De megfigyeled, hisz nem vagy izgatott, türelmesen helyezed őt a nagyítód alá, hogy megbizonyosodj: jó döntés lesz. A kulcsot a kezébe nyomod, az ficánkol örömében, és elkíséred a labirintusod széléhez, majd elbúcsúzol tőle. Gyorsan, ismerve az utat, vissza szaladsz a kertedhez és üdvözlöd őt. Az meg már tudja, hogy miről van szó, már készülődik is az ünnepre. Te is átöltözöl. Matatni kezdesz a kertedben, de a szemed folyton a kaput kémleli. Sok idő telik el így. Lassan már kétled, hogy meg fog érkezni a kiválasztottad. De a kapu nem jelzi, hogy elhagyták. Pulzál a felülete. A kulcs még a kezében van. Aztán sok, rettentő sok csend után végre kattan a zár- a kiválasztott megérkezett. Fáradt és elnyűtt, de a gyönyörű kerted látványa feltölti energiával, egészséges és szép lesz újra. Mosolyog, majd nevet. Te is örülsz neki, meg örülsz vele is. Átöleled, engeded megpihenni a hosszú út után, üdítő italokat szolgálsz neki, megeteted, megfürdeted és ráparancsolsz, hogy pihenjen le. Azon az éjjelen, a kerted közepén keresztbe tett lábakkal pipázgatva a padon összesúgtok a kerteddel. Másnap végigvezeted a kerted nagy részén, ő csodálja, és odavan mindenért. Fél rálépni a fűre, nehogy valami baja essen és te nevetsz a bohó óvatosságán. Örülsz, hogy megérkezett a kiválaszottad. A kert meg felvirul.
-2.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Megérkezik. A vizsgálat alapos, bár a kulcs nem ficánkol átadod neki mégis, örülsz, hogy megjelent végre. A kertedbe sietsz és felkészíted az ünnepre. Az ünnep napjának az elérkeztekor a kiválasztott megjelenik, és örül, hogy itt lehet. Te körbevezeted és örülsz, hogy megmutathatod neki a kis kertedet, a munkádat. Jól elvagytok: ő mindent megcsodál és el van varázsolva ettől a kis szigettől a nagy világban. Örömmel pihen le minden este. Aztán a virágok valamit megéreztek. A kert valami furcsát érez a levegőben. A kiválasztott sem mosolyog már: oda a varázs. Unja az egész kerted. Te észreveszed és nem tehetsz semmit ellene. Csak ülsz és nézed és várod, hogy mikor hagyja el a kerted. Mielőtt elmenne kifoszt és feldúl ő is, mint a többiek. Te meg hagyod. Miután elkotródott újra nekikezdesz annak, amit már időtlen idők óta csinálsz: megtalálni az igazit és egy csodálatra méltó kertet mutatni neki.
+3.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Megjelenik. Rögtön kiszúrod a tömegből és hosszas megfigyelés után, bár a kulcs nem ficánkol, nem is éget, átadod neki a kulcsod. A labirintushoz kísérve búcsút veszel tőle, sietsz a kertedet előkészíteni a lehetséges kiválasztott érkezésére. Hosszú idő elteltével sem érkezik meg.  Te kiszaladsz, utána, mert még pulzál a kapu, megkeresni a labirintusban. Mikor megtalálod: a földön fekszik. Elhagyta minden ereje, alig van ereje segítséget kérni. De segítséget kér. És te döntesz.
Beviszed a kertedbe és segítesz neki felépülni. Eteted, itatod, gyógyfürdőbe parancsolod, sétálni viszed és a jó levegőnek, a kiváló ellátásnak és az odaadó figyelmednek köszönhetően talpra áll. Egyszer csak azon kapod, hogy gyomlál. Bocsánatot kér, de te nem is haragudtál rá. Körbevezeted a kerteden, s ő mindent megérint, a része akar lenni, hisz neki köszönheti az életét. Ő is alakítja a kertet, ami újra ragyog az élettől.
-3.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Megjelenik. Rögtön kiszúrod a tömegből és hosszas megfigyelés után, bár a kulcs nem ficánkol, nem is éget, átadod neki a kulcsod. A labirintushoz kísérve búcsút veszel tőle, sietsz a kertedet előkészíteni a lehetséges kiválasztott érkezésére. Hosszú idő elteltével sem érkezik meg. -te kiszaladsz, utána, mert még pulzál a kapu, megkeresni a labirintusban. Mikor megtalálod: a földön fekszik. Elhagyta minden ereje, alig van ereje segítséget kérni. De segítséget kér. És te döntesz.
Kiviszed a labirintusod szélére és elbúcsúzol tőle. Egy orvos kezeire bízod, aki talpra állítja. Nem állta meg a próbát, nincs mit keresnie a kertedben. Egy ideig még pulzál az ajtó, majd fakóvá válik. És te újra nekikezdesz: kertet ápolni, kaput ácsolni, zárat kovácsolni és ha mindezzel készen vagy: akkor vársz.

Vársz.

Vársz.

a kulcsokról. II.


A zene, ami összeforrasztotta a reggeli órában a kulcsok köré szőtt gondolataimat az a The Berliner Philharmoniker egyik kiváló alkotása, a szöveg végén majd linkelem. A reggel fényei káprázatosak voltak a fagyos levegőben, és én zenével a fülemben próbáltam felkészülni a napra, az órára, amire ilyenkor be kell menni. Miután leugrottam a villamosról és a gyalogátkelő lámpája is zöldre váltott, akkor ugrott be a listából egyenesen a fülembe. Elvarázsolt. Gyönyörű zene, gyönyörű hangú szopránnal, és a reggel tele lett fájdalommal és jó volt, mert a fájdalom meleggel töltött el és alig néhány másodperc után azt kellett észlelnem: melegem van.

De nem a számról szerettem volna beszélni, hanem a kapu szimbolikájáról, a szerelemben s a párkapcsolatban, meg egyáltalán. Ezentúl beszéljünk úgy róla, mintha nem arról beszélnénk, mint amiről beszélünk. Talán megkönnyíti az elmélyülést. Szóval éljünk a giccsel: a szív legyen kert, a zárkózottság, a bizalmatlanság legyen a fal, a kapu legyen az esély, a zár legyen a bizalom meg a nyitottság és a kulcs, mily meglepő, legyen a fent említett bizalom és nyitottság, a másik fél részéről, meg a szükséges plusz, ami mindenkinél mást jelent.

Nos, mint minden normális ember, mi is meg szeretnénk óvni a kertünket, amibe felmérhetetlen mennyiségű időt, energiát, figyelmet, türelmet, tehát munkát fektettünk. Amikor elkezdtük a kertet ápolni, kezelni, még nem figyeltünk a védelemre, de bizony meg is jártuk, többször is, mert jöttek s egy óvatlan pillanatban széttiporták hetek, hónapok, évek munkáját. Ámde jött az ötlet, hogy falat kell húzni. Vastag legyen és ellenálló, erős tömbökből, hogy bírja a strapát. A fal távolságot jelent másoktól, távolságot a világtól. Hiába: leköt a munka, ami a falemeléssel jár. De megéri, mert bár nyugta lesz az embernek, az ember kertjének.

Mikor kész a fal, akkor egy darabig csend van. És az jó. Senki sem zavar. A virágaid nőnek, szépülnek, virulnak, a kerted ezerrel prosperál. Egy darabig. Aztán a csend terhes lesz. A virágok kezdenek fonnyadni, a kerted fakul, s te nem érted: miért? Játszol a homokban, a fűben s nem érted, mit rontottál el.

Aztán megvilágosodsz. Rájössz: a virágok a látogatókból éltek. Nekik köszönhetően váltak olyan gyönyörűvé, kerted végül is nekik készül, a munka öröme és a megelégedettség lehet csak a tied, amit a látogatóid arcán láthatsz, mikor csodálják a munkád. Nekilátsz hát: kaput vágsz a falba, díszes kaput, ami méltó egy ilyen pompás kerthez. A kapu, mivel a te kapud: téged felismer. Nagy a gond, ha nem enged be, vissza, a saját kertedbe. Akkor valami nagyot véthettél. Egy kulcs jár a kapu zárához, szép míves az is, öröm kézben tartani. S te felkészülsz az útra: köpenyt veszel és kalapot, hogy ne legyél feltűnő és nekivágsz a nagyvilágnak. Keresed, hogy kinek nyomhatod a kezébe a kulcsodat. Az első kapuk kulcsa, zárja és maga a kapu is fusi munka. Hirtelen nyomod valaki kezébe, az meg visszaél vele, kinyitja a zárat, bemegy, széttipor mindent, oszt eldobja a kulcsot. Egy ideig megint a kerteddel foglalatoskodsz, rendbe szeded, ápolod, míg újra helyrepofozódik. Ezzel egyszerre egy új kaput építesz a faladba: a régit már nem lehet használni, egy kulcshoz egy ember tartozhat csak. De az előző kapu esete bele lesz építve a következőbe, így az még díszesebb lesz, még csodálatosabb, zára precízebb és fondorlatosabb, a kulcsa maga egy csoda. Újra rászánod magad, hogy megmutasd magad, a kerted valakinek és újra csalódsz. Újra kiépíted a kerted, új kaput építesz, szebbet, mint az előző, a zára kovácsmestermű, a kulcs hozzá a technika csodája. De most már okosabb vagy. Túl sok munka ez így, és mind hiába. Építsünk még falakat, a kinti fal köré. Legyen egy labirintus. Egy hálózat, utakból, esélyekből, lehetőségekből. Mikor megvan, elindulsz és újra találsz valakit. Újra megbízol benne, méltónak találod a próbára. És újra csalódsz: vagy nincs kitartása, nem kíváncsi a kertedre „egy szaros kert nem ér ennyit, inkább megyek dolgomra”, vagy újra széttiporja a kerted, s kifoszt. Te nem érted. Pipázol a szétcincált kerted közepén, lábad keresztbe téve és nem érted. Mit csinálsz rosszul? Mit tévedtél, miben? Arra a következtetésre jutsz, hogy még nagyobb kell legyen a labirintus a kerted körül és még pompásabb a kapu, a zár, a kulcs. És nekilátsz, mindent újra felépíteni-kiépíteni. A munkálatok befejeztével nem késlekedsz: neki indulsz az útnak, hogy újabb kiválasztottat vezess el a kertedbe. Most már edzett vagy és kitanult: több ideig figyelsz, közben éled az életed az emberek között, eszel, iszol, dolgozol és mulatsz, de tudod, hogy a kertednek hamarosan nagyon rossz lesz, ha nem találsz újabb kiválasztott-jelöltet. Újat találsz hát és átadod a kulcsot és -mily meglepő- ugyanaz történik, mint az előző esetben.

Megint pipázol, a kerted meg nyög, sajog és fáj is. Te sajnálod. Tanácstalan vagy. Nem tudod, hogy mit tehetnél még: hisz minden olyan jól el van tervezve. Addig-addig pipázgatsz, keresztbe tett lábakkal a kerted közepén, a padon, míg rájössz a megoldásra. Meggyötört arcod felragyog, tele leszel energiával, és a kerted erőt merít belőled, hamarabb rendbe jön, te nagyobb erőbedobással tudsz dolgozni, egy újabb kapun, annak újabb zárán, annak újabb kulcsán. Miután ezzel megvagy, kimész a labirintus szélére. Előtte végigsimogatod a kerted: minden egyes fűszál benne a tied, mindegyik egyedi és érték. A labirintus nagyságát megtriplázod a kert körül majd egy varászlatot mondasz. Aki a varászigét tudja, aki rájön: a labirintus köddé válik s már csak a kulcsnak kell a birtokába lenni, hogy oda bemehessen az ember.

Útnak indulsz. Sokáig nem fogod látni a kerted. Ő tudja, mindketten tudjátok. Figyeled... és vársz.

Vársz.

Vársz.






Amint ígértem: a link a Parfüm c. film zenéje.

szerda, március 17, 2010

a kulcsokról. I.



Egy darabban van szerencsém szerepelni, minek a magyarra lefordított címe: Nő!. Egyetlen hímneműként mint kontraszt vagyok jelen, keretként, ami rávilágít a nő nő-létére. Jeleneteink között szerepel egy olyan, ahol a párka-szerű lények egy botra madzaggal felkötött kulccsal táncolnak a színpadon, mindegyik kezében eggyel. Ezektől a kulcsoktól elbűvölve hipnotikus állapotban követik a nők saját kulcsukat az élet nagy kapujához. A párkáknak(nevezzük így őket) nincs arcuk, hófehér maszk takarja őket, játszanak a nőkkel, forognak, keringenek, így a kulcs a darab ezen jelenet-univerzumában saját útját, ha úgy tetszik: saját pályáját járja. Van, amikor egy kulcs több nőt is vonzz, olyankor versengve megpróbálják elkapni az élet értelmét jelentő nyitóeszközt. A zene a Carmina Burana remekmű együtteséből egy darab, de ez, bár lényeges szimbólum a darab esetében, ez esetben kevésbé mérvadó.

A kulcsokról, akkor. A darab alapján. A kulcs, mint az ajtó játéka, ami olyan, mint a Sfinx rejtvénye: ha birtoklod, akkor tovább mehetsz. Az ajtótól elváló, elkalandozó, de vissza-visszalátogató mostoha rész, mint a zár elválasztható de kárpótolhatatlan része, mint két dolog, ami egymás nélkül létezik, létezhet ugyan, de nem bír értelemmel: mert kinek van szüksége egy olyan zárra, amelyhez nem létezik kulcs? Kinek kell egy olyan kulcs, mely nem nyit semmit? Vagy átértékelődik a tárgy(a kulcsból mondjuk, ha díszes vagy eszményi értékkel bír, nyaklánccá, dísztárggyá ereklyévé stb. válhat, ellenkező esetben egy kis kézügyesség kíséretében lehet még sörnyitó, csavarhúzó, fűrész, a modelltől függően), vagy elveszíti értelmét a létezése.

Az ajtó, a kapu valamit valamitől hivatott elválasztani. Mint szimbólum ezért tökéletes. Ezért létezhetnek ilyen szólások, szókapcsolatok, hogy „a szívem kulcsa”, vagy „kinyitottad a szívemet”, „megtaláltad a kulcsot a szívemhez”, stb. Az embernek már nagyon régtől fogva( talán épp embersége kezdetétől fogva) szüksége van arra, hogy felossza a teret. Enélkül nem érzi magát biztonságban a természetben, annak egységében. Enélkül nem különcködhetne.

Minden tisztességes kapu tartozéka egy kapunyelv és az azt irányító kilincs. Ez biztosítja ugyan a tér elválasztását/leválasztását(mondjuk a kíváncsi szemektől), de ugyanakkor megengedi, hogy ha valakinek kedve szottyan, vagy épp arra volna dolga: minden előzetes bejelentés nélkül belépjen azon az ajtón, kapun, átmenjen abból a térből, amelyből le lett választva-abba a térbe, ami le lett választva.

De az ember bizalmatlan állat. Az igazán fontos dolgokat elzárja, elássa, elrejti(ilyen esetekben a kulcs a pontos koordináták információjának a birtoklása) azt, ami neki fontos. Hogy csak ő, illetve az általa felhatalmazott személyek léphessenek be oda, az ő, ha így jobban megfelel: szent terébe.

Az ilyen helyek fontosak. A fontos helyek nyugalmat, csendet és tiszteletet igényelnek, gondoljunk csak a kiemelkedő fontossággal bíró egyházi és világi nyílt és zárt terekre. Ez azt is feltételezi, hogy kevés embernek adatik meg ezen privilégiummal élni, ezek közül kevesen szeretnének ezen privilégiumukkal élni, és ezek közül kevesen tudnak ezen privilégiumukkal élni bár esélyt kaptak rá és szeretnének is... és ilyen formán nagyon lecsökken a látogatók száma.

A fent említett darabban egy ajtóhoz sok kulcs jár. Ez nem az ajtó, illetve a zár minőségét hivatott bemutatni(amely ajtóhoz sok kulcs jár, az ajtó által őrzött tér kevés jelentőséggel bír: minél több a kulcs, annál kevesebbel- ár a sok itt eléggé viszonylagos, nem lehet összehasonlítani egy lakást egy múzeummal). Ez az ajtó ugyanis egy bűvös ajtó. Ez az élet és a halál közötti ajtó. Az élet: a kulcsod keresése. Attól függően, hogy milyen életet élsz, milyen szabályok szerint, milyen minta szerint és mindezt mennyire tudatosan, hitelesen és következetesen teszed: találod meg te a te kulcsodat, vagy veszed kölcsön valaki másét. Hogy milyen a kulcsod, az majd akkor válik meg, ha majd kinyitottad az ajtót. Ha elégedett vagy azzal, ami odaát vár: akkor az a te kulcsod. Ha nem vagy elégedett: akkor is át kell menni, mert, bár nem a te kulcsod- a magadévá tetted azáltal, ahogyan éltél. A nyitás pillanata az élet szimfóniájának a záró része. A teljes, a részleges, vagy az egyáltalán nem bekövetkező kiteljesedés. Minden kulcs ugyanazt a zárat nyitja, de a túloldal mindig más(jól szemléltetik ezt a Mátrix-trilógia második és harmadik részében az ajtó-jelenetek). Az ajtó: tökéletes. A zár: kitűnő munka. A kulcsok: személyre szabottak. Minden kulcs egy bizonyos elvárás önmagaddal szemben: ha azt teljesíted, tied a kulcs. Ha mégsem elégedett az ember az csakis egy okból lehet, éspedig a saját döntéséből kifolyólag. Mivel nincs kinek magyarázkodni, nincs kitől kegyelemért esedezni, ez egyszerűen így van(az Istennek nevezett valami semmiképp sem lehet személy- ha az lenne nem létezne ez, amit a minden főnévvel lehet lefedni): nincs kulcs-csere sem, hiába a sírás-rívás, meg a mégegyesélyt-féle próbálkozások. Amit főztél: edd is meg(bámulatosak ezek a szólások: egyszerűek, tömörek, lényegre törőek és közérthetőek).

De nemsokára másfajta zárról szeretnék beszélni, másfajta kapuról és másfajta kulcsról, a továbbiakban...