A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantázia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantázia. Összes bejegyzés megjelenítése

kedd, december 14, 2010

egy hétköznapi csalán rövidke története (természetesen a szerző semmire sem utal, sem közéletre, sem magánéletre sem semmire (de tényleg.))

Élt egyszer egy csalán. Egyszerű csalán volt, semmi különössel  magán. A Hosszú Mező közepe tájékán lakott, pont ott, ahol kissé lankás volt a síkság így hosszabb ideig maradt az árnyék, no meg a harmat. Egy volt a sok közül a csalánunk, ugyanúgy aludt éjjel, mint a társai, ugyanúgy fürdött meg a hajnal edény-tágító és levél-ébresztő harmatcseppjeiben, mint a többiek és ugyanúgy kókadozott a szárazság idején, mint minden egyes társa. Ugyanúgy félt a tehenektől és ugyanúgy vetette meg a birkákat, mint a Nagy Mező összes lakója. Szerette a méheket, meg a pillangókat, bár azok néha falatozni szoktak belőle, a csigák is, őket meg azért szerette, mert folyton csiklandozták a testét. De ez miatt még nem volt egyedinek mondható, mert ugyanúgy szerette a többi növény is a csigákat, meg a méheket és természetesen a pillangókat is. Átlag-lakó volt, ha mondom, higgyétek el.

Történt egyszer, hogy arrafelé sétált egy megkeseredett tinédzser srác, aki egy vakot kísért. A vak az apja volt, így tisztelettel meg szeretettel viszonyult hozzá az utazásaik folyamán, csak épp egyre gyakrabban kezdte érezni, hogy az apja kísérgetésére rámegy az élete. Hogy nincs semmi, ami csak az övé volna, csak a koldus apja, s azt gondozva elszáll az élete, eltűnik szétesik, darabkáira. Épp egy nagy mezőn sétáltak, mikor ismét előtörtek a fent említett gondolatok. Ilyenkor az is baj volt, ha a nap sütött, meg az is, ha épp nem volt kedve sütni. Valami olyasmit érzett, mint amit az előbb felsoroltam s azt egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig és még szóvá sem tudta tenni. Csak annyit érzett, hogy feszül a mellkasa a dühtől meg hogy üres gyomrát összeszorítja a szomorúság. Az igazság az, hogy idegesít az apám. Idegesít, hogy olyan tökéletlen, hogy folyton botladozik. Mért nem tud látni, mért kellett elmennie abba az istenverte keresztes háborúba? És különben is: miért kötelességem, hogy apámra ügyeljek? Vigyázzon mindenki magára. Kemény dolog az élet, a gyengék haljanak meg. Vagy mit tudom én, de biztos jobb volna nekem egyedül és szerintem neki is nélkülem. Nekem mindenképp, erős vagyok és egészséges, meg tudnék állni a saját lábamon, nem kell senkinek a segítsége, eddig is megvoltam, megvoltunk az öreggel – ilyen gondolatok mozogtak a kamasz agyában, mikor leheveredtek a Hosszú Mező közepe tájékára. Gondolták megpihennek és mivel nem volt nagyon meleg nem akartak árnyékot keresni, csak úgy, egyszerűen leheveredni a fűbe. Először segített az apjának leülni, a lábait kinyújtóztatni, majd a ruhái nagy részétől megszabadulva gondolta, hogy ő is szétterpeszkedik a puha füveken. S ahogy elengedte magát meztelen és gyötört felsőtestével ráfeküdt a mi békésen sütkérező csalánunkra. Na most: a csalánnak csalánszőre van. A szőrök szúrnak. A szőrök nem aktívak a szúrás folyamatában, azaz ők elszenvedik, hogy valakibe belemélyedjenek, de nem ők szúrják bele magukat a testbe, mint ahogyan az történik mondjuk egy méh, vagy egy darázs esetében. A fáradt test egy pillanatig, amíg elkezdett ellazulni, nem érezte a szúrást, úgyhogy még dörgölőzni is elkezdett a fűhöz, hogy helyet találjon magának. Amikor azonban a fiú megérezte a csalán égető csípését nagyot ugrott, majd ordítva és csúnyán káromkodva vakarózni kezdett. A fáradt test számára, ami nem volt a csalán csípéséhez szokva nagyon fájdalmasnak hatott a szúrás és előtört belőle mindenféle harag, aminek most egyetlen célpontja volt: a csalán.

A fiút annyira elöntötte a düh, hogy a kezére csavarta az egyik vékonyabbik ruháját és tőből kitörte a csalán minden egyes hajtását, apró darabokra cincálva szét a testét. Minden csalán-szagú lett és a szomszédai elborzadva nézték a csalán maradványait szétszórva közöttük. Úgy, mondta a fiú, majd két mély sóhaj hallatszott csak az egész ottlétük alatt. Az övé, miután elnyúlt az elborzadt füvek között, majd később az apjáé, de nem szóltak egymáshoz. Estefelé tovább állt a két ember, de a kamasz bűntette még sokáig megbélyegezte a Hosszú Mező közepe tájékát. A csalánnak csak a gyökerei élték túl a kamasz dühkitörését

De néha a gyökerek elegek ahhoz, hogy egy új, egy ugyanolyan, de mégis másfajta növény szökkenjen szárba.

A csalán megszégyellte magát. Ő soha senkinek nem akart ártani. Sőt, akin tudott: segített is. Nem az ő hibája volt, hogy megszúrta a szegény fiút, de ezek szerint mégis. Ő legszívesebben elbujdosna, hogy ne ártson senkinek, de nem teheti meg, mert növényből van. Alig akart csak újra kihajtani. Lassan nőtt, lassan fejlődött, mintha nem lett volna táplálék elég, pedig mindegyik szomszédja hatalmasra nyúlott és szétterpeszkedett, hogy minél több napsugarat tudjon beszívni magába. Ő meg lent tengette életét szégyenében, a többiek árnyékában, hogy nehogy valakinek ártson. Nem volt már életvidám és tudta, hogy ő más, mint a többi. Hisz senkit sem cincált szét a kamasz, csak őt, egyedül. A többieket szerette, csak ő volt csúnya és randa és hasznavehetetlen és kétségbeesetten magányos. Néha azon is gondolkodott, hogy nem is tudja, hogy mért teremtette őt az a nagy valaki, mikor semmi haszna nincsen, csak fájdalmat okoz másoknak. Jobb volna, ha nem is létezne. Vagy más lenne, árvalányhaj, például. Vagy menta, mert az illatos, és mindenki szereti. Vagy rozmaring. Esetleg repce. Vagy pipacs, vagy búzavirág, mert rájuk több bogár száll.

Ez addig ment így, amíg egy alkalommal arra sétált egy hajlott hátú, hegyes, ápolt, ősz szakállú, pápaszemes ember. Furcsa kinézete volt, olyan, mintha nem lenne teljesen normális, mintha eltérne a többi, a Hosszú Mezőn keresztül haladó emberektől. Az ember öreg volt, de életerős és főleg életvidám. Ruganyos járásáról tudták megállapítani. Nem sietett, de fiatalos mozgása volt, néha át-átszökött egy-egy pocsolyát és mosolygott nagyokat. Egy nagy tarisznya volt nála. Azokhoz hasonlított, mint amilyenből sokat láttak errefelé, csak épp nagyobb volt azoknál és több apró rekeszre volt felosztva. Füveket tépett, meg-megállt, lehajolt, megvizsgálta a növények levelét, szirmait, a hajtások végét, közben vagy fütyörészett, vagy dúdolgatott valamit. Egyszer csak elért a kis csalánhoz. Mivel nagyon pici volt a csalán le kellett térdeljen, hogy meg tudja nézni közelebbről.

-Ahha, ahha, Urtica dioica, Magnoliophyta, Magnoliopsida osztályából, a Rosales rendjéből, az Urticaceae családjából. Roppant érdekes – mondta, majd villogó pápaszemével egészen közel hajolt a kis csalánhoz – hát mért vagy ilyen törpe, kedves barátom, he, mi? A te neved nem hiába Nagy csalán, mit keresel ott, ahol a Fungi meg a Bryophyta szokott tanyázni, he, mi? Ejnye. Mondom, bizony, ejnye. Neked nagyra kell nőnöd, hogy használni lehessen téged. A belőled készült tea, a kifacsart nedűd, a leveleidből készült főzelékek... mind-mind páratlanságok, bizony, he, mi? Szóval fel a fejjel, azaz a levelekkel, fiacskám. Így nincs mit kezdenem veled. Na, hophopp, he, mi?- mondta végül, mint egy zárásként, majd tova csörtetett az maga görbehátú, esetlen ám mégis óvatos módján.

És mintha felébredt volna a kis csalán. Mintha meghozták volna az élet-kedvét, mintha csak őt hívta volna a napsugár. Aztán a mintha elmúlott mintha lenni és már úgy volt, konkrétan. Terebélyesedett, alakult, kitelt a csalán, bátran emelkedett az ég felé de legalábbis a többi növény-társa fölé, legalábbis a Hosszú Mező közepének ezen szegletében. Szép volt, na. Szép és nagy és élettel teli. Kiteljesedett. Mindenkin észre lehet venni az ilyesmit, nem? Annyira kiteljesedett, hogy beleszeretett még a nap is. Az egész Hosszú Mezőn  ő kapta a legtöbb napsugarat, a legtöbbet őt látogatta a fény. Előkészítette a szőröcskéit is, hogy ha esetleg valaki beleül vagy ráfekszik vagy ilyenek, akkor igenis jól szúrják meg a szőrök, mert ő nem állott a másik elé és különben is: ő volt itt hamarabb.

A nyár közepe felé egy kislány sétált a mezőn, virágokat szedett eladásra (városon mindent megvesznek). Mezítlábason caplatott a bukétába való virág-telepek között, mikor egy óvatlan pillanatban nekiment a büszke csalánunknak és megcsípette magát vele. Reflexből a másik kezével is odakapott, így össze-vissza csíptette a két tenyerét. Tehetetlenségében és fájdalmában ordított, a csalánunk meg fel volt készülve a hadakozásra, megnyújtván és megkeményítvén a szőröcskéit, melyek közül mindegyik a csalántól nem messze ordító, majd egyre inkább halkuló lánykát vette célba, hogy ha szét cincálják is, de hosszú ideig sajgó nyomokat hagyjon az őt megtámadó kislány testén. A lányka egy idő után már csak hüppögött, nem is haragudott senkire, csak a csalánra egy kicsit, majd rövid idő elteltével a csalánra sem. Sajnálta még kicsit magát, mert olyan jó, ha az ember ki tudja sírni magából a rosszat néha, főleg, ha az élet nem épp a legkönnyebb. Odament a csalán mellé és nagy, könnybe lábadt kék szemeivel nézni kezdte. A csalánunk nem igazán tudott a nézéssel hadakozni, merthogy mit tehet az ember (a növény), ha csak nézik, és annak a csak-nézésnek van tett értéke? De mocorogni kezdett benne valami fura érzés, hogy itt valami nem jó. Valami bibi van. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy valami nem jó ebben az egészben.

A kislány beszélni kezdett hozzá:
- Én téged ismerlek és tudom, hogy nem vagy rossz. Anyukám mindig szokta mondogatni, hogy a csalán nem csak arra jó, hogy a rossz kisgyerekeket megverjék velük, a csalán segít nagymamának is egészségesnek maradni tél végén és tavasszal is. És azt is tudom, hogy te növény vagy és nem gyomnövény, hanem gyógynövény és hogy ha veled csapdossuk nagyapa lábait, akkor kevésbé lesznek akkor éppen csak kicsit fájnak. És azt is tudom, hogy csípős nyelvű felnőttekre mondják azt, hogy csalánra pisilt és azt is tudom, hogy szeretnek a malacok, mind a kettő, és békésen röszögve csámcsogják a társaidat minden nap, amikor a bátyám kihajtja őket a többiekével. És azt is tudom, hogy amikor kicsi vagy, akkor nem szúrsz, csak csiklandozol és hogy olyankor nagyon finom az ízed. És hogy én igazából szeretlek. Nem akartam neked menni s tudom, hogy nem akartál megszúrni, csak valahogy... így jött össze. De ne haragudjunk egymásra, jó? Nem szép dolog. Istenke sem szereti meg látod: mennyi baj születik belőle. Haragszol? Ne haragudj. Remélem nem léptelek le. Ha nem szúrnál: megölelnélek. - mondta a kislány, majd egyet gondolt és mégis megölelte a csalánunkat, összeszorított fogakkal, ám bátran, őszinte szeretettel. A csalán nem szúrt. A kislány tágra nyílt szemmel figyelte a jelenséget, majd annyira megijedt, hogy elszaladt és egy adag leszedett margarétát ottfelejtett a csalán mellett.


A csalán sem értette ezt az egészet. Azt hitte, hogy ő parancsol a szőröcskéinek. Meg egyáltalán: azt hitte, hogy a szőröcskéi azért vannak, hogy megvédjék őt a támadóktól és hogy gyűjtögessék a harmatot. Igaz, mondjuk, hogy a kislány most nem akarta megtámadni. Csak megölelni akarta. Érdekesek az emberek. Meg én is érdekes vagyok - gondolta a csalán - meg a szőröcskéim. De főleg az élet.

Másnap reggel gyönyörű volt az ég. Alig néhány felhő volt csak az égen, épp csak annyi, hogy ne érezze magányosnak magát a kékség. Miután harmat-fürdőt vettek a növények és lemosták az álmuk a csalán életvidáman feszítette ki a leveleit az égnek. Mire mindenki felébredt a Nagy Mezőn, akkorra már a nap is elért vágyott kedveséhez.

Ma szép vagyok, mondta magának a csalán és belecsókolt a nap nyakába.












Bizonyítani nem tudom, de ez egy igaz történet. Csupán rajtam múlott, hogy nem tudtam hihetően elmesélni.

péntek, május 07, 2010

isten az esőben.



Egy isten van az esőben. Mikor a szemeit kinyitja és beletekint a világba: sírni kezd. Az ő könnye esik az égből. És mi el akarunk rejtőzni előle. Takarjuk magunkat és elázunk és könnyeitől nedvesedünk át és nem akarjuk, mégsem akarjuk érezni, mi több: undorodunk tőle, hányni kell, ha megérezzük az esőcseppek fanyar illatát vagy ízét és nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy nem az eső fanyar, hanem mi fanyarodtunk bele saját életünkbe. És átkozzuk az egeket és a mindeneket, hogy nem hoztunk magunkkal ernyőt, vagy valamilyen védő-alkalmatosságot, hogy beburkoljuk satnya testünk, igen. Egy isten van az esőben.

Ül a padon bőrig ázva, mindene vizes, még a szendvicse is a kezében. Ül és élvezi az esőt. És ilyesmin gondolkodik. Hogy egy isten van az esőben, a vízben. Hogy istent iszunk. Meg hogy milyen az az isten, akivel lehúzzák a budit, majd megtisztítják és végül keresztülpréselik sok méter csövön, hogy teát lehessen főzni belőle és hogy inni lehessen őt. Olyan teát, mint amilyet ő a másik kezében tart. Fekete teát. Szereti. Megfigyelte még gyerekkorában, hogy az Algocalmin csak addig keserű, amíg szét nem rágta. Utána már édes. A keserű édes, csak nem tudja magáról. Csak nem tudják. Az emberek, mármint. És ő tudja. És ő boldog, mert tudja és nem árulja el senkinek. Vagy csak nagyon kevés embernek s azoknak is csak sejtelmesen, rébuszosan. Hisz jó, ha az ember magától jön rá a dolgokra, gondolom én. Én is csak azt jegyzem meg igazán és csak azt szeretem meg igazán, amire egyedül jöttem rá, mert megdolgoztam érte. Vagyis nem csak ezeket, ám leginkább ezeket.

Ülünk a padon. Mert olyan jó. Senki sem ül ilyenkor a padokon. Ez nem különcködés: egyszer épp kéz a kézben sétáltunk, ugyancsak itt, ugyancsak esőben, mikor láttunk egy csövest, aki a padon ült. Széttárta testét a padon ültében és meztelen és meztelen testének hasi felületén viccesen dobolt az eső. Zuhanyozott. Csodálkoztam, de, mint később kiderült: ő is csodálkozott. Mert szép volt. Az arcán az öröm. Széppé tette a meggyötört embert, az arcát, az eszelős tekintetét. Meztelen volt, szőrös és ártatlan. Egy csóré kincs a parkban. Nem értettem, de tudtam, hogy valami szentben volt most részünk és közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Finom volt a csók. Illatos és nedves. Megszédültem bele. Több csók kéne ilyen legyen.

Mondtam, hogy próbáljuk ki. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy neki miért nem jutott ez az eszébe. Kuncogtam is, kicsit, rajta, de örültem mégis, hogy belement. Most jutott eszembe. Megkérdeztem megint. Elmosolyodott és bólintott.

Kifeküdtünk hát az egyik félreeső zugába a parknak. Nedvesek voltak a ruháink, neki megkeményedett a mellbimbója az izgalomtól, nekem meg ettől olyan fél-erekcióm lett. Kitárulkoztunk. Az esőnek. Fura volt egymást meztelenül látni, kint, a parkban, fényes nappal. Pedig körülöttünk csak fák meg bokrok voltak, meg fű. Pad nem volt, így a földre feküdtünk ki. Csiklandozott a nedves szőnyeg, de hamar megszoktuk. Megcsókoltam, ő meg egy pillanatra hozzám bújt. Csend volt. Távolabbról elsettenkedett hozzánk az autók zaja, de az eső meg a pára mindent eltompított.

Igen. Pára. Ő is azt nézte. A felmelegedett mindent hűti most az eső. És a párába gabalyodott tekintettel nézett a semmibe. Az előbb megcsókolt, én meg belebódulva az illatába nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, hacsak egy pillanatra is. Eszméletlen az, hogy esik mi meztelenül fekszünk a nedves fűben és párák takarnak bennünket. Pórusnyitó párák.

Pórusnyitó párák, mondta. Szeret játszani a szavakkal. Meg mindennel. De igaza van. Tényleg olyanok. Pórus-nyitóak. Szinte érezni, ahogy kitágulnak, hogy még több levegőt, kapjanak, még több párát szűrjenek meg. Bele lehet szédülni picit. Mint egy nagy, szertefolyó, könnyed szauna. Szorítja a kezemet. Belenyomta a körmét a tenyerembe, nekem meg fáj, de jól esik. Szédülök, szédülök fekve.

Kívántam a tenyerét. Kívántam érezni. Hogy a víz összekössön minket és hogy ez a kapocs fájjon neki. Az jó dolog, ha valami fáj. Abból lehet ugyanis tudni, hogy igazi. Éreztem a körmeimet a húsában és felsikoltottam az élvezettől. Egy isten van az esőben, jól mondta és most leszállott ránk. És ahogy leszállott éreztem, ahogyan eltűnik a szemérem, feloldja az eső, köddé változtatja a pára és én belenedvesedek a szemérmetlenségbe. Neki meg még mindig erekciója van, tudom, nem is kell oda néznem, nem kell megfognom, hogy megbizonyosodjak felőle. Elég a tenyerébe vájnom, hogy tudjam.

Nem értem az embereket. Tényleg nem értem. Miért takaróznak be. Miért burkolják be satnya testük. Hisz víz az, ami csókolja őket és ők is vízből vannak. Végy magadhoz!- mondja az víz és dögölj meg!- mondja az ember. Nasaru Emoto nem tévedett. Nem hiszem, hogy tévedett volna, az ilyen élmények kizárják azt, hogy egy nagy tévedés volna az egész. Nem tévedés. Igaz. Él és beszél a víz, hozzánk szól, hozzám és hozzánk.

Elállt az eső. Csend lett, más fajta csend. Esőtlen.

Alig akartak megmoccanni. Jó volt ott. Pazar és teljes. Kiteljesítő. Csodálatosan elcsodálkoztató. Szinte félelmetes. A nedves ruhák nehezek és kényelmetlenek voltak. Ragadtak és fullasztották a testet. Lucsogtak, meg idegesítően csökönyösek voltak, terhes volt bennük a mozgás.

Hazafele megbámulták őket az ablakok rejtekéből.

csütörtök, január 21, 2010

orgia:.





... szóval jött ez a beteg és megkereste a helyét a pamlagon. Ő mindig olyan szöszmötölős volt, tudod, olyan fajta, amelyik egyszer meg kell találja a helyét, s ha kényelmesen befészkelte magát csak akkor tud elkezdeni beszélni. Én kivártam, míg ezt végigcsinálta, s mikor láttam, hogy kezdene sóhajtozni, meg mintha mondani akarna valamit, akkor megkérdeztem tőle, hogy na, kérdeztem, akkor lássuk, mi változás történt a múlt hét óta, meg hogy mit is akart nekem a múlt héten mondani, mert olyan titokzatosan előrevetítette, hogy ő majd el fog valamit mesélni nekem, mert most már nincs ideje, ezt mondta, s most, hogy ott volt hirtelen elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyanbiza mit akarhat szegény elmesélni, tudod, őróla meséltem még neked, rossz kapcsolatban volt a fiával, de mostanában más miatt jár hozzám, mert elhagyták, képzeld el, mindenki elhagyta s most egyedül érzi magát, s szorong, s mesélte, hogy, képzeld el, milyen durva, hogy azon vette észre magát, hogy molesztál egy nőt egy nagyáruház illemhelyén, és aztán, mikor észrevette magát gyorsan elment a helyszínről, pedig nem is vásárolt még, vissza kellett volna menjen, de már nem mert oda menni, mert rettegett, hogy felismeri, hogy találkozik a nővel, így képes volt kibírni a másfél órás dugót, hogy a város másik felén vásároljon, a másik ilyen mallban. Na mind egy, szóval kérdésem után elkezdte magyarázni, hogy sokat sétált a kutyájával, görög regéket olvasott(gyerekkorában nagyon szerette őket) és megkészítette élete első háromfogásos ételét, csak magának. A barátaival elment úszni, egy közeli fürdőre a hétvégén, és rendet rakott a garázsban és a pincében, meg a könyvei között. A munka jól ment, de amikor haza ér mindig elkezdte a sírást. Legalábbis ezt mondta, de nem hazudott, azt észrevettem volna. Na, s miután ezt így lerendeztük, azt mondta, hogy elmesélné azt, amit megígért. Nézd, ki is nyomtattam, engedd meg, hogy felolvassam. Olyan szöveg ez, bazeg, hogy már attól beindultam, hogy olvastam. Persze nem mutattam, mert ugye előszöris orvos volnék, vagy mi a szösz. De olyan nehéz volt koncentrálni. Látszik a szövegen, hogy művelt ember agyából pattant ki. Szóval olvasom, várj... hova is tettem a szemüvegem.. jaigen. Na. Figyelsz? Szóval akkor:


Nem is igazán tudom, hogy hogy hol kezdjem, doktor úr... ha nem ezt álmodnám majdnem minden éjjel azt hiszem le sem tudnám igazán írni. Nagyon gazdagok voltak a képek, telítettek, szerencsére minden alkalommal, amikor ezt álmodom észreveszek valamit, amit azelőtt nem, valami újat. Az álmom színhelye egy erdő, vagy valamilyen fákkal körülvett tisztás, aminek pontosan a közepén egy nagy épület van.. görög épület, az oszlopokról ismertem meg. Meg a fenti domborműről, amit nem tudom, hogy hogyan hívnak. Nyár volt, érződött, hogy ha nem volnának a fák, akkor nagyon meleg lenne, de a tisztáson kellemes hűs levegő volt. A fák lombhullatóak voltak, tölgy, bükk, bár ezek nem igazán szeretik egymást, hárs, jegenye. Északi oldalán az épületnek fenyőfák voltak, ott az erdő sötétebb volt. Késődélután volt, emlékszem, s minket bevezettek a hatalmas épületbe. Külön a férfiak, külön a nők, más-más ajtón. A következő terem egy márvánnyal kirakott fürdő volt, ahol szerecsen rabszolgák fogadtak, rajtuk vörös ruha. Levetkőztettek minket és bekísértek a vízbe. Itt szerecsen nő-rabszolgák vártak, minden személyre kettő. Vörös, könnyű ruházat volt rajtuk is, a vízben elősejlettek a kellemes idomok. Gyönyörűek voltak, a testük tökéletesen arányos, mint minden, amúgy, az álmomban. Egyik a hátamat kezdte el simogatni, bevizezte langyos fürdővízzel, majd elkezdte masszírozni és illatos szappannal bekenni. Izmos kezei minden kis izmomat megmozgatták. A másik szembe állt velem, majd a fejemre ezüst tálkából vizet töltött. Végigmosta a testem, majd lemerült a víz alá és a nemi szervemet a szájába véve elélveztem nagyon gyorsan valószínűleg a meleg víz illetve a hozzáértő nyelveknek köszönhetően. Mosolyogva emelkedett fel a víz alól, majd kikísért a medencéből. Ott fiatal fiúk fogadtak, mindenkit kettő, akik egy-egy asztalhoz kísértek és felfektettek rá. A fiúk illatos olajokkal masszírozták be a testem, s végigcsókoltak utána, tetőtől talpig. Megint olaj következett, ezúttal más illatú, de mindenképp a két olaj illata harmonikusan összeolvadt. Kókusz illat is volt a koktélban, erre határozottan emlékszem. Azután fehér ruhát adtak ránk, majd átvezettek egy másik terembe. Itt alig lehetett látni a sűrű füsttől, a légzés is nehéz volt a fűszeres levegőtől. Bódító volt itt, a falak feketék voltak, és fekete álarcos nők vettek körül, mindegyikünket kettő. Áttetsző fekete lepel volt rajtuk, a halvány, kék fényben minden idomuk látszott. Körülvettek, és egy pamlagra fektettek. Italt hoztak, vörös volt, bor, gondoltam én, de nem az volt, kellemes, mézes íze volt, de kiszárította a szájat és már néhány korty után érezni kezdtem, hogy a nemi szervem ágaskodni kezdett és a fejem meg szédült, de nem kellemetlenül, mint az alkoholtól, hanem annak ellenére, hogy szédültem: könnyű volt a fejem, nem volt hányingerem sem, vagy ilyesmi. A fekete álarcos nők erotikus táncokba kezdtek, melleikkel, a fenekükkel, a nemi szervükkel és az ajkaikkal érintették a testem, hogy a kezeik játékáról ne is beszéljek. De nem akarták hogy elélvezzek, csak játék volt, azt hiszem. Nagyon megkívántam őket, de nem engedtek nyúlkálni, amikor nyúltam volna utánuk vagy elillantak, vagy lefogták a kezeimet. Nem tartott soká ez a játék, egyszer csak arra eszméltem, hogy karon fogva visznek egy másik terembe, a legnagyobba azok közül, amit eddig a házban láttam. Maga a terem óriási volt, falai, oszlopai, a medencéjének a csempéje, minden vörös volt, vörös fények égtek a fal mentén és a mennyezetről lelógva, s a teremben egy labirintus lett kialakítva hatalmas áttetsző és lenge leplek segítségével. Egy bejárata volt a labirintusnak itt, a férfiak oldalán, egy pedig a másik, a női oldalon. Hallottuk a nevetéseket, amiket a terem visszhangja kissé kísértetiesen ugyan, de eszméletlenül izgatóan és hívogatóan vert vissza, biztos az előző terem füstjének illetve az italnak lehet betudni. Amúgy ott is füst volt, de a levegő nem volt olyan nehéz, mint az előző teremben. A fekete ruhás nők elkezdtek némán buzdítani, hogy induljuk el a labirintusba. Lassan, egymás mellett botorkálva a sejtelmes térben elindultunk, ki-ki valamerre aztán elkóborolva a lepelrengetegben. Hangok. Halkak, és sejtelmesek. Vonzóak. Mélyről jövő sóhajok. Sikolyok, férfi és női sikolyok. Vízcsobogás. Ropogó lángok a fejem fölött... én meg megyek előre, néhol elősejlik egy-egy női test a könnyű fal túlsó oldalán, nevet, hív... fehér álarc rajta, épp csak a szem vonalán, gyere, gyere, tied vagyok, gyere...


én meg sietek, egyre jobban lüktet a fejem, a szívem, sietek, elkapok egy női kart, ő hozzám simul, végigcsókol, míg én az ujjammal belé hatolok, ő felnevet, és tovább szalad, de egy másik jön, ő nekem ront és elkezdi harapni a nyakam, míg a keze a nemi szervemmel vadul játszik, aztán magára ránt az ágyékára, nyalj, igyál ki, sikoltja, én meg feldühödve nyalom a csiklóját , a szeméremajkait harapdálva, a hüvelyébe be-benyalva, míg csak el nem élvez, s akkor elrúg magától, s mire én feltápászkodom, már nincs sehol. Tovább rohanok, keresek, sok emberre bukkanok egy kupacban, ketten odajönnek hozzám, egy férfi meg egy nő, s még a férfi a fenekemet simogatja, addig a nő a szájába vesz és eszméletlen sebességgel szopni kezdi a nemi szervem. A férfi már a mellkasomat csókolgatja, majd az ajkaimmal játszik, közben jönnek a többiek is, és mindenki simogat, valaki ölbe kapja az engem orálisan kielégíteni akaró nőt, és hátulról belehatol, a nő sikít, körülöttem mindenki szeretkezik, egyszerre lüktet, doktor úr, az a sok test, lenyűgöző látvány a vörös fényben a sok olajos test ritmikusan pulzáló mozgása, a hangok, a testem tapogató női és férfi kezek, de már mindenki elélvezett, csak én nem, egymásra feküdve nyújtozódtak férfiak és nők, a testnedveket egymáson szétkenve... Mérgesen kiszabadulok az egy hatalmas testté olvadt emberek közül, s tovább rohanok, most már meztelenül, keresek valakit, hogy kiélhessem magam vele. Két nő bukkan elő, letepernek és lefognak, ismét a szájukba vesznek, de közben az egyik már ül is rajtam, és erőszakosan mozgatja ágyékát az orrom körül. Belehatolok a nyelvemmel, ő hangosan zilál tovább, majd elfekszik rajtam és a másik nő csiklóját kezdi izgatni rajtam. Hamarosan mind a kettőnek sikerül elélvezni, nevetve ott hagynak meredező nemi szervvel a földön. Nagy nehezen felállok, és tovább megyek, férfiak vesznek körül, csókolnak, játszadoznak a testemmel, a nemi szervemmel, de én nem szeretem, tovább akarok állni, de ők nem engedik, valahogy mégis kiszabadítom magam, közben mindenütt fokozódnak a sikolyok, a lárma nő, minden olyan hangos már, hogy egy hanggá olvad össze, s már ritmusra lengenek a függönyök is, a lángok is ritmusra lobbannak egyet-egyet, a levegő áramlik, a szívem is erre a ritmusra ver, erre a ritmusra pislogok, nyelek, mozdulok, egyre kétségbeesetten, míg egyszer csak a labirintus közepén lévő medencénél találom magam. Valaki megfogja a karom és húz a víz felé. Nincs rajta maszk, így először megijedek, de csodálatos az arca, a szemei így követem. A medence közepén, melyben a víz derékig ért volt egy márvány ágy, fehér, puha ágyneműkel. A lány kiemelkedett a vízből, és száraz lábbal landolt az ágyon. Felsegített engem is. Megcsókolt, majd miközben végigcsókolta a testem egy fehér leplet adott rám, nagyon vékony, függönyszerű anyagból, amibe úgy kellett bebújni, mint egy poncsóba, tudja a doktor úr is biztosan, hogy milyen az. Ezután távolabb állott és lassan, mélyen a szemembe nézve, vetkőzni kezdett. Lassan hozzám lépett, és ismét elkezdte csókolni az ajkaimat. A lárma mintha tompult volna. Lassan benyúlt a függönyszerű anyag alá, és nemi szervemmel játszott. Lassan, kimérten csinálta, érzéki mozdulatokkal, hogy éreztem: robbanok szét. Egy idő után nem bírtam, felemeltem és lefektettem az ágyra, de ő hevesen ellenkezett. Lefogtam. És belé hatoltam. Egy pillanat alatt mindenki körülöttünk körülöttünk volt, és mindenki szörnyülködött, mert a lány eltűnt és a hófehér ágynemű véres volt, tele volt vérrel, doktor úr, és én a vértócsa közepében, én is csurom vér voltam. Rettegni kezdtem. Mi történt-akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Megint megpróbáltam. Semmi. Mindenki elhallgatott és mindenki engem nézett. Felemelték a kezüket, egyszerre, egyforma szögben. A fények zöldre váltottak, a hófehér leplek pedig feketévé változtak. Én elkezdtem emelkedni és egy sötét burok kezdett el körülöttem kialakulni, egyre sötétedett a világ, doktor úr, én meg rettegni kezdtem és kapálózni kezdtem, és próbáltam ordítani, torkom szakadtából, de eltűnt a hangom, nem tudtam, hogy mit tudnék tenni, kétségbe estem, féltem. Hajthatatlanok voltak. Fent, a tető alatt a sötétség kezdett átváltani valami más fajta sötétbe. Ez gonosz volt. Sűrű és tömény. Félelmetes. S én afelé haladtam. A burok közben már teljesen körülzárt, s én éreztem, hogy körülvesz a gonosz sötétség , míg minden elhal, és én ott vagyok, tiszta vér, a nagy semmi közepette, egy fekete burokban. Majd megébredek. Amikor megébredek elfog a hányinger és hányni kezdek, miközben a sírás csak úgy rázza a testem... mi történik abban az álomban, doktor úr? Én nem értem... segítsen megértenem, doktor úr...


Komoran hallgattam végig a felolvasást. Annyira elevenek voltak az alakok a környezet, hogy a végén egy fura gondolat jutott eszembe, amitől kiütött a hideg veríték. Gondoltam hogy elterelem a figyelmet azzal, hogy rágyújtok még egy cigire és rendelek még egy kör whiskyt. Csendben voltunk, mind a ketten. Lassan, elgondolkodva kortyolgattuk a drága és szájpadlásszárító löttyöt, közben füstbe próbáltunk temetkezni. Miután fizettünk és szedelőzködni kezdtünk éreztem, hogy a fura gondolat már kezd nagyon kellemetlen lenni, sietni akartam kifelé, hogy bár e helyszínről szabaduljak. Elválásunk előtt a barátom, miközben lassan elnyomta a cigarettáját a legközelebbi kuka fémlapján halkan azt mondta:

Tudod, muszáj elmondanom neked... amikor a betegem az álmát mesélte, de főleg annál a résznél, mikor ő vérben volt és körülállották és a sötét mennyezetbe küldték volna az volt az érzésem, mintha én is ott lettem volna...
Gyorsan elköszöntem, majd a sarok után sietni kezdtem, szinte rohantam. Éreztem, ahogy a kezeim a kabát zsebében reszketni kezdenek...

szerda, június 24, 2009

teremtés:.

habzik a vér a fejem fölött,
fényes lé már az alkonyat.
könny szárad fel a kezeim között
elvitorlázik száz meg száz gondolat

.
elkezdett nevetni
s nevetett
nevetett
sokat
.



A tér zárt volt. Nagy és fekete, zárt tér. A mennyezet, a padló, a falak mind egy anyagból voltak. Egy egész, összeálló anyagból, valami matt felületből. Illesztést nem lehetett látni sehol. Tökéletes kocka volt a tér. Benne hűvös volt a levegő, folyton hűvös és friss, bár nyoma sem volt nyílásnak, vagy ilyesminek. Csend volt. Tökéletes csend. Egyetlen zaj egy szív dobogása hallatszott. A sajátjáé. Érezte, ahogy megtölti ezt az üres, fekete teret ez a dobogás. Érezte, ahogy a szíve ritmusának a hanghullámai végigsúrolják a fekete, matt felületet. Még jobban összehúzódott. Tudta. Nemsokára. Már nem tarthat soká. Már nem szabad sokáig tartania. Nem félt. Esetleg kicsit. Tudta, hogy hol van, tudta, hogy miért van itt. Sóhajtott. Még jobban összehúzta magát. Lehajtotta a fejét.


Egy pont jelent meg, a szembe lévő fal közepén. A fénypont nyúlni kezdett, hosszúra nyúlott, és folyamatosan, míg négyzet alakúra nem nyújtotta magát. A tökéletesen négyzet fal közepén egy tökéletes fény-négyzet. Amikor a fénysáv visszaért a kiindulóponthoz: eggyé olvadt vele. Ebben a pillanatban a fény ereje felerősödött, s a négyzet belső matt területe fényes tükör-felületté változott. Tökéletesen csend volt. Csak a levegő melegedett fel, alig érezhetően.

Semmi sem mozgott. Hosszú, igazán hosszú idő után a költő felemelte a fejét. Ebben a pillanatban a fekete fal átváltott mély bíborszínre és pulzált az egész tér. Csak a tükör nem. Ez csak tükrözte a bíbor színű falakat. Hirtelen a bíborból minden égővörösre váltott, ő felszökött helyéről és hihetetlen gyorsasággal, egész testét megfeszítve öklével beleütött a tükör felületébe. Az egész egy másodpercbe telt, bár nagy volt a távolság a fény-négyzet és őközötte, több méter. A felület megingott, gyűrűzni látszott, majd visszaállott eredeti alakjába, miközben minden vörösben pulzált körülöttük. A becsapódás ereje a földre lökte őt, de ő felpattant s minden izmát megfeszítve ütni kezdte újra a felületet, ütni, rúgni, majd egy idő után távolabb szaladt és újra egész testével nekirohant a nagy fény-négyzetnek. A földre esett. A lüktető vörös elhalt, átváltott a terem mélyzöldre. Lassan, nagyon lassan egy sötétebb, padlótól plafonig terjedő sáv ritmikus időközönként végigpásztázta a termet, de minden mélyzöld volt, olyan esőerdő-zöld, csak mélyebb. Feküdt. Nagyokat lélegzett, a mellkasa fel-le nyomta testét. A haja a szemébe hullott, a véres takony és a nyál összefolyt a zöld padlón. Zokogott. Kaparta volna a matton izzó felületet, körmeivel keresett volna támaszt a felemelkedéshez, de nem lehetett: a padló felülete is tökéletes volt. Felkelt. A kézfejével letörülte a taknyos-nyálas arcát, majd a könnyeit is. Fehér, testéhez tapadó pamut pólójának az ujja maszatos lett. Sóhajtott. Végigsimította a mellkasát. Még egyet sóhajtott, ezalatt félrelökte szeméből a haját. Szembe állt a tükörrel. Nézte őt.

- Utállak. Ugye tudod, hogy utállak?
- Miért utálnál?
- Miért? Még te kérded, hogy miért?
- Igen. Én kérdem. Miért utálsz engem?
- Hát nem látod, hogy mi lett belőlem? Hát nem látod, hogy hová zártak? Hát nem látod, hogy mit tettek velem?
- Nem látok semmit. Mi lett belőled?
- Fogoly vagyok. Fogoly. Egy cellában. Fogoly. Ebben a kockában, ebben a színes-itt átváltott mélykék színűvé a terem- izében. Ebben a hermetikus börtönben.
- Értem.
- Nem, nem érted! Te csak ne mondd azt, hogy érted, jó? Te nem vagy elzárva, jó, te csak ne mondd azt, hogy érted!
- De hiszen itt vagyok veled.
- De te elmehetsz! Én nem mehetek el! Én nem választhatok! Világos?
- Nem választhatsz?
- Nem, nem választhatok. Itt kell kuksoljak. Amíg meg nem halok. Érted? És mindez miért? Mert hallgattam rád, mert rád hallgattam. Mert eljöttél és belepofáztál az életembe és nem hagytad, hogy úgy éljek, ahogy éltem azelőtt, ahogy jó volt, ahogy rendben volt, ahogy mindenki más is él...
- de...
- … és azzal, hogy összezavartál, most ki akarnak rekeszteni. Most meg akarnak fojtani, saját szabadságtalanságomban; saját elzártságomba akarják, hogy belefulladjak. Hogy így dögöljek meg, így, egyedül, így elhagyottan, így, kirekesztve, és miért, kérdem én...
- de...
- … miért, hát mert azt mondtad nekem, hogy más lesz, hogy lehet változtatni, hogy lehet lecserélni a régit újra...
- kérlek...
- a rongyos szürkeséget- itt a terem koszos-sárgára váltott át- színes, változatos- itt barnára váltott át a fény- hétköznapokra, a világot meg lehet váltani és vele önmagam is és önmagammal másokat is, és aztán így...
- Elirhai!
- ...és aztán új világot alkothatunk... mi... ketten.
Nagyon csend lett. Megint csak a szíve dobogott. Egy kis idő múlva megint elhangzott a név.
- Elirhai... megbántad-e?
Hirtelen megteltek a nagy, kék szemei könnyel, majd túlcsordultak, lefolytak az arcán, az arcáról a ruhájára, a ruhájáról az épp világos zöldre átváltó padlóra. Nagyokat lélegzett. Csapzott haja a szemébe hullott, mikor lehajtotta a fejét. Nagyokat lélegzett. A könny hullott, most már egyenesen eléje, a padlóra.
- Azt kérdeztem: megbántad-e?
- Nem. Nem bántam meg. De ezekkel nem lehet. Ezek nem érthetik. Ezek nem akarják érteni. Ezek félnek tőled, én nem, mert én már ismerlek, és szeretlek, megtanítottál mindenre, igen, te voltál az, aki a Mindent megtanította nekem... de ők ezt nem tudják. Nem értik. Saját arroganciájukba, arrogáns civilizációjukba halnak bele, mert bele akarnak halni. Azok, ott: félnek. Én itt zokogok előtted és leborulok, és meghajlok előtted, de neked nem kell, mert te is ismersz engem. De azok ott magányosak. És tudják: egyedüli biztonságuk a törvény, a civilizációjuk összetartó kerete. Ők nem akarják tudni, hogy az hazugság! Fogd már fel végre, hogy lehetetlen! Nem látod én is hol landoltam? Miért kínzol hát tovább? Hagyj engem itt, menj, keress másikat, hátha több szerencsével jársz vele ezeknél. Hagyj engem itt, én már úgysem tehetek semmit. Ezek a falak bezárnak. Közrezárnak. Elzárnak. Én itt fogoly vagyok. Te nem. Sok sikert, szívemből kívánom, hogy megérhessem, mikor lehullnak a falak-itt minden sötét-narancssárga lett- és téged lássalak az emberek arcán és aztán engem is...
- Nekem te kellesz, Elirhai.
- De mit tehetek én? Tessék? Mit tudok neked nyújtani? Én nem vagyok szabad ember!
- De Elirhai... én sem vagyok szabad isten...

Megint sóhajtott. Keze reszketett. Az ajkát vékonyra préselte, kezét ökölbe szorította, egész teste egy összehúzódott izommá változott. Mélyeket lélegzett, megint minden sötét bíborban pulzált:.
- Szerinted miért téged választottalak? Miért vagyok még mindig itt, veled?

Felemelte a fejét, szembe nézett a tükörrel. Majd elfordította a tekintetét. Gondolkozott. A bíbor világosodni látszott és melegedni.
- Hát mert... szóval mert én... mert amikor meglátogattál legelőször akkor én... hát végül is- mondta és újra lehajtotta a fejét, ekkor baba-kék lett a terem- nem tudom.
- Mert te tiszta vagy. Mert te gyerek vagy. Mert neked szavaid vannak. És álmaid. És mosolyod is van, néha csak a szemed sarkában, de legtöbbször a szád sarkában is.

Mosolyogni kezdett, minden világos zöld lett, majd égszínkék, majd narancssárga, és lágyan váltogatták egymást. A mosolya azonban hamar eltűnt az arcáról és a homloka a haja alatt újra ráncba húzódott.
- De itt most többről van szó. Ez itt nem játék. Ez itt nem olyan könnyed dolog... ez itt...
- Ez itt mi?
- Ez itt... nem is tudom...
- Ez itt játék, bár többről, komolyabbról van szó. Egy könnyed játék. És te tudsz játszani. Te szeretsz játszani. Ugye?
- Igen, de nem tudom, hogy tudok-e még játszani. Látod- bezártak. Fogoly vagyok.
- Nem vagy fogoly.
- De hisz itt vagyok ebben a kocka alakú zárt valamiben, elzárva mindentől, kizárva mindenből...
- Ki mondta, hogy el vagy zárva?
- Senki. De itt vannak ezek a falak. Nem kell mondani: látom. Érzem.
- És ki akarsz menni?
- Ki. Ki akarok menni. Csakhogy épp nem tudok kimenni?
- Egyszerű: ha hinni fogsz abban, hogy ki tudsz menni: kimehetsz. Ha hinni fogsz abban, hogy ki fogsz tudni menni: szabad lesz az utad.
- Persze, könnyű mondani... de mégis hogy csináljam?
- Hát lássuk... mihez értesz te?
- Én? Semmihez. Én csak írok, néha, ezt-azt... csak úgy, magamnak írogatok, tudod. Szövegeket. Verseket.
- Akkor is értened kell valamihez... de másképp fogom kérdezni: mivel foglalkozol a legtöbbet?
- Azt hiszem a szavakkal.
- És tudnál olyan szót mondani, amiben minden benne van, az egész világ, a világ minden egyes eleme szervesen benne van?
- Miért ilyen szó kell? És miért egy szó? Miért nem mondat? Nem tudom, hogyha tudok ilyen szót... sőt, asszem mondatot sem...
- Próbáld meg. Én most nem zavarlak. De itt leszek. Veled.
- Köszönöm.
- Nincs mit. De van itt még valami...
- Micsoda?
- Hát... ha rossz szót választasz: megölsz engem. Mivel erőtlen vagyok, mivel te vagy az egyetlen ember, aki... szóval vigyázz, hogy milyen szót találsz.
- Értettem. Te tudod a szót?
- Igen de nem csak szó: szavak.
- Szavak? Hogyhogy?
- Három szó van, amit kimondhatsz te, s mind a három másként hat. Egy megöl engem. Egy ledönti a börtönöd falait. És egy a falakkal is és velem is végez.
- És... és mit csinálok, ha esetleg... szóval, ha megöllek téged?
- Akkor újra megteremthetsz. Ha akarsz.
- Tehetek én ilyet?
- Persze.
- De akkor nem én leszek az isten?
- Nem,-mondta mosolyogva a tükör- túl ember vagy ahhoz, hogy isten légy.
- Értem.


És napok teltek el így, a csöndben. Hetek. Évek is, talán. A költő gondolataiban önmagából elindult... önmagába. Kereste azt a szót. Rövid kell legyen, azt már tudta. Egyszerű kell legyen. Talán gyakori is. És gondolkozott és sétált a teremben, faltól-falig, néha keresztbe is, majd leguggolt aztán újra sétálni kezdett és egyre világosabb lett a terem, valahányszor valami újat fedezett fel, ami közelebb vitte őt a szóhoz. Visszabarangolt gyermekkorába, vissza az emlékeinek az őserdejébe s a vaskos, régi álmok, képzeletek mangrove-gyökerei alatt kutatva kereste, folyton kereste a szót, ami átvágja börtönét, átszakítja ezt a színekben játszó masszív, tökéletes falat. Minél közelebb járt a szóhoz, annál világosabb lett. És a haja is fehérre váltott, és a bőre is ráncosabb lett kissé, de szeme kékje nem halványult.

Amikor a terem hófehérré változott a tükör megszólalt:
- Megtaláltad?
- Igen... igen... asszem megvan a szó...
- És mi az?
- Hát... nem merem hangosan mondani....
- Akkor suttogd bele a levegőbe.
- Elfordulnál, légy szíves?
- Persze. Csak tessék.
- Köszönöm.
A költő kitátotta a száját. A szó rövid, néma teste elhagyta a szájüreget, s ahogy kikerült, a levegőre: egy pillanatig lebegett. Vörös volt és formátlan. Meleg. Egy pillanatig remegett, majd pedig szétrobbant, bele a terembe. Majd csend lett.

- És most?

Szavai üresen vibráltak a hófehér teremben.

- És most?

Valahol mögötte egy pont jelent meg. A tökéletesen négyzet-fal közepén. A tükörben vette észre. Odament. A pont vörös volt és izzott. Megérintette. Fájdalom hatolt a testébe. Kifehéredett a világ. Nem látott semmit, röpült, magatehetetlenül terült el a padlón. Remegést érzett. Felemelte fejét. A pontból apró, hajszálvékony repedések futottak ki, szerteszét, a falon, a padlón, a mennyezet sík felületén. A repedések egyre vastagodtak, még mindig pirosak voltak, majd minden elcsendesedett.

A repedés lassan körülfogta a tükröt. Már az egész terem tele volt repedésekkel. És akkor egyszer csak a tükör kirobbant a falból, és köddé változott a levegőben. A helye fekete maradt. Újra csend lett.

Az egyik falból elkezdett kihullni a fehér, vörös szegélyű anyag. Addig pergett, addig omlott, mígnem egy ajtószerű átjáró nem nyílott a falon. Fény jött be a résen. Meleg, rég nem látott fény. Zajok voltak hirtelen. Zörejek, susogások. Minden olyan rémisztő volt, még ez a meleg, rég nem látott fény is. Hevesen dobogott a szíve. Félt. A szeme nevetett, de ő félt. Elmosolyodott. Érezte: félelme oldódik már. Tett egy lépést. A félelem lazított szorításán. Még egy lépés- egy kicsivel kevesebb félelem. Mély levegőt vett. Illata volt a levegőnek. Emlékeket felidéző illata. Szaladni kezdett, rohanni a kijárat fele, és rohantában kitátotta a száját és a szájából vörös, alaktalan valami áradt ki, és a falak összeomlottak tőle és a világ... a világ is.

hétfő, június 22, 2009

alkony:.

Igen, utaztam. Végre. Izzadt voltam. A hónaljam környékén kis, nedves folt ütött át pólómon, ingemen. Csillogott az arcbőröm az izzadságtól. Mélyeket lélegeztem, próbáltam nem elaludni. Borostás arcomat ritmikus időközönként megsimogatva próbáltam éberséget színlelni, a napszemüveg mögött azonban gyakran hosszabb ideig csukva volt a szemem. Egy két literes üvegből néha-néha vizet kortyolgatva ébreszgettem magam. Büdös voltam. Az utazás kellemetlen szaga keveredett a csomagjaim súlya által kipréselt izzadságommal. Kicsit szégyelltem is, de hát mit tehet az ember ha utazik- próbáltam távol állani az emberektől.

Dobolt az üveg testén. Az meg tűrte. Közben kint alig változott a táj: bokor, fa, alagút, mező, domb, ház, még egy ház, bokor, fa, alagút... ez is álmosító, nem? Keskeny helyen sok ember. Mind álmos, mind törődött. Mind büdös. Meleg van. Ahol meleg van, ott izzadtság is van. Kevés hely van. Sok a sóhaj. Sok a csend. És még a napból is sok van. A fokok szaporodnak a folyóson. Kint matt a felület. Hátul még látszik ez-az, egy bokor, egy fa, egy alagút: a szokásos. Igen. Egy lány. Messze utazik. Moldovába. Feltette csomagját, fogta a zacskó csipszét, a két félliternyi teáját(egyik zöld volt, a másik barackos), az olvasnivalóját, a telefonját és lehuppan a székbe, ölébe veszi a fentieket, majd háromszor keresztet vet és elkezd olvasni. Csodálkoztam. A csodálkozás felébreszti az embert. Felébredt. Akkor istenen kezdett el gondolkozni. Isten istenségéről. Meg ilyesféléről. Izzadt, még mindég. Szétnézett. A szomszéd fülke zárva volt. Leengedte az ablakot, hátha attól felébred. Kifele nézett, meg befele is. Végül is ez a gondolat, ez a gondolkodás, nem? Alagút jött. A fehér csík fel-le futkározott, mint egy játékosabb veréb, vagy mi. Egyszer csak alagutastól eltűnt. És akkor.

Először csak nézni kezdtem. Nem láttam még, csak néztem. Olyan lágyan volt fényes, hogy nem zavarta a szememet, de ébresztett mégis. És akkor csak megláttam.

És akkor csak meglátta. Az ég, a ficánkoló, pajkos kábelek tekervényesen sikló játéka mögött. Az volt az. Egy nagy felhő állott ott, barokk-cirádás teste mint egy festmény. A nap valahol mögötte, festett tarajat neki, a hasát is színes csíkokkal díszítette volt, az meg hálásan gomolygott a napnak. Körülöttük pajzán fényesség. A napot nem látta, de a felhő mögül sok száz fénynyaláb nyúlott bele e felhő fölötti sötétebb magasságokba, míg az elröpülő madarak fénylő teste meg-megvillant a felhő alatti területeken. Nézte a kerengő bolondokat, nézte és irigyelte őket, mind egy szálig, nekitámasztotta két kezét az ablaknak és úgy irigyelte őket. Tehetetlenségében teljesen felébredt. Éberen irigyelte tovább őket. Valami gyorsan hátra lökte. Egy forgószél pofátlankodott be a folyósora, letépte róla az összes izzadt, mocskos, bűzlő ruhát, meztelen testére tollakat szórt, feketévé varázsolva kihajította őt a rohanó gépezetből s feldobta a magasan álló, nappal szeretkező felhő elé. Félelme mérhetetlen volt, csak tériszonya merte félelmét túlszárnyalni. A felhő mögül elővillant egy pillanatra az extázisban égő, vörös nap, majd zuhanni kezdett. Nagyra tátotta fekete csőrét és ordítva károgott. A szellő röhögte. Ő meg csak zuhant. Félelmében kitárta a szárnyait és a farktollait, és akkor az áramlat alája kapva a magasba röpítette. A szíve hangosan dobogott. Félt, de már nyugodt volt, a rémületet elfújta a szél. Szállt, magasan, rávigyorgott a felhőre, teleszívta a hólyagját levegővel és csak repült, repült, túlrepült még a tarajos felhőn is, még a többi, nemrég még irigyelt bolond madáron is, tovább, csak mind tovább, bele a napba, és kinyújtotta a nyakát, és szélesre tárta legyező-farkát és a szárnya acéllemezként feszült az áramlatok között és csak suhant, sebesen, eszeveszett gyorsasággal, szinte láthatatlanul, bele a buja napba, bele a melegen kavargó testébe, bele a vörösségébe, bele abba a nyugalmat ígérő fényességbe... behunyta szemeit, már fájt ez a boldogság. Már fájt ez a sebesség. Már fájt minden. Ő csak repült, repült, feszülő vitorlaként, feketén sikló lopakodóként hasította az eget. A kalauz kérte a jegyet. Előhalászta a pénztárcáját, beletúrt, kiszedte belőle a jegyet. Megmutatta. A kalauz tovább ment. Megtörülte gyöngyöző homlokát. Ő is. Majd sóhajtott egyet. Meg kéne írjam. Csak zuhanjak le a végén. Manapság nem bukik a hepiendre. Senki.

szombat, március 28, 2009

Suttogó:.

zöngés zajok hajam szálán
fogak csendje, ajak, márvány
fény az éjszakában, iszony
kocsonyás féktelen viszony

mély remegés, vibráló magány

meztelen karod a lábam alatt
meztelen hangod a fejem alatt
meztelenül világít mezítelenséged
szeretlek. ez egyetlen vétked

telhetetlenül iszom a véred

izgágán zizegnek odalent a lombok
táncolnak a buják s a bolondok
táncba rejtem el bíborpalást-mérgem
beburkollak vele, figyellek, elérem

keskeny lelked fehér egének peremét

tudatlan kúsznak napok, fellegek
lelketlen terjednek szét fojtó melegek
zöngétlen ködben térdelek mélyen
szeretlek, szeretlek, teljesen, egészen

meg félek. meg érintenélek még

tudom féktelen már az iszony-viszony
nyálkádzó tavon lángoló víz-liliom
illékony lila párák illatos meredek hegek
szemed sarkában. erőtlen szerelem-terek

elköltözött még az isten is veled

Hóban magány. sivatagban magány-rengetegek

Magyartanárnő:.

És érkezik a folyóson és én meglátom őt a lépcsők tátongó kanyarulatában, keskeny, pók-fehér méz-fehér bolthajtásában állni, keskeny lukban, képkeretben egy kuka meg ő, és ő a kuka fölé, messze, a falon túli kinti világba belebámuló tekintettel, egy egész világ fájdalmával a szemeiben, az arcüregeiben, a keskeny létrák leges tetején meg alján egyszerre értelmének, mély álmok sötéten hullámzó ladikjának szűkös-parasztos fedélzetén hullámozva, míg a végtelen Styx sír, csak sír a szemei láttán, a szétfolyó, málló, csepegő arcaival, igen, arcaival, ami, ha kéne, vagy ha akarná világot ríkatna meg, világokat, párhuzamos univerzumok locsogó pocsolyáit, csurgó-csepegő határtalanságait, és csak nézi, nézi azt az átkozott fehéret azon az istenverte falon, a falban a szunnyadó szellemek csendes szortyogó szuszogását, mesébe meredő csillámló rémálmait, keskeny szellem-kezük markolászását a még náluk is ritkább Semmibe, igen, semmibe, rondót érdemel, örökkön körforgását szavaknak, gondolatoknak, csepegő könnyeknek és csurgó nyálaknak, vélt véleményeknek, akaró szenvtelenül keskeny, álmatlanul álmatag szembogarának, szeme fehérjének, szeme rozsdabarnájának, szeme erezetének, az ajkai repedezetten fáradt nevetésének, és folyton csorgó, ömlő, zsongó, csobogó, zuhogó láthatatlan könnyeinek egy mélységesen mély forrásból, talán mélyebbről, mint amilyen mélyen maga Gaia él-létezik-éledezik nap mint nap, éjjel-nappal, reggel-délben. Talán még ő is sír. Talán ez a nő, ez a gyerek, ez a halálán levő és halálát is elsirató-megsirató szálkás, fonnyadt öregasszony több, mint Krisztus. Több, mint a szétnyűtt szimbólumai a keresz-ténységnek/-tyénségnek, buddhizmusnak, iszlámi vallás-változatoknak; világunk tartópilléreinek: a négy elemnek, az örök Kabbala számainak és a Névnek az anyja ő, ősanyánk, mindünknek, aki már megszülésünk előtt tudta, hogy amit tudott és ezért sír, ezért szomorú, ezért veszett bele a tekintetébe a távol, ezért van távol a közel tekintetében, ezért látnak szemei még a Tejúton is túlra. A fekete lyukak köldökének enigmatikus sötétjébe bele, oda, ahol a nagy Mindenség boszorkánykonyájának a tűzhelye lészen, ahol amaz nagy kondérban rotyogott volt a Minden, míg pirinyó ponttá főtte szét magát és a PÍ-nek a végtelenénél is végtelenebb kicsike maggá összenőve magát magába: fellázadott. Ezt a lázadást tudta már akkor is ő, mikor még azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és egyáltalán- hogy létezik-e vagy sem. Sőt, szerintem még azt sem tudta, hogy lehet kérdezni. Azt sem tudta, hogy tudhat. Kezei lecsüngnek teste mellett, szarvas-barna kabátja megremeg, mikor elfordul felém, rám néz, míg én köszönök, visszaköszön, de már megint messze jár, testéből tartja össze az egész rozzant sárgolyót, a Csokigolyót a Tejek Útjában benne, peremén karamellakrém meg medvecukor, félelemmel ízesítve, meg sötét ismeretlenséggel, megismerhetetlenségek hosszú, kiviízű, szilvaszínű cukormázával kontúrozva. És csak issza azt a tejet, egyszer elnyeli majd, megládd, mint Célan a maga fekete tejét, és megcsömörölve lészen, és kiokádja az új világját, erre a régire, és olyan lesz minden, mint a Dâmbovița medre, amit a komcsik lebetonoztak, hogy tűnjön tisztának. És ugyanannyi értelme is lészen mindennek, mint a Dâmbovița lebetonozásának.

Mikor találkozok vele: félek. Olyan mély rettegés lesz úrrá rajtam, mint a gumiszobában, a múltkor, mikor elémbe tették a falnyi tükröt és énnekem kikötözve néznem kellett volt önmagam, miközben rettenetesen rettegtem, és habogtam, és hebegtem, a szám habzott, a világok világításai fájtak, a felületek domborulatai szúrták az oldalam, a talpam és csak arra tudtam gondolni: Istenem te nem lehetsz feledékeny ezen mértékben, mert engem el nem ereszthetsz ezen rend szerént... akkor megharagudott rám, és kiengedett. Csak játszott, azt mondta. Meg hogy unatkozik. Félek. Félsz? Te félsz? Én félek. Magamtól, tőled. A világfájdalmas magyartanárnőtől, aki elmerül a nyelvben, és a nyelv őbenne merül el vala, és testet ölt kettőjük nászából az Ige, ami még a kezdetben is meg vala. Majd meghal. Hogy újra feltámadhasson, hogy újra árthasson és ártatlanra hasson. Én meg továbbra is félek, mikor belenézek maszatosan moszatos rozsdabarna tengerszemébe és imádkozok, hogy nevessen egyszer, villantsa pók-fehér, méz-fehér fogsorát belső és külső élet-burkokra, univerzumokra, élettér-határokra, álmok mezsgyéire, gondolatok gyepűire, érzelmek limeszeinek a peremére, hogy fellélegezzen a világ meg a fájdalma is. Úgy legyen!

vasárnap, március 22, 2009

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv.





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen.
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon.
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap.
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan.
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében.
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak.
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében,
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem.

ce se aude:.

tágas terekben megfeneklett szelek
tágas terekben locsogó napsugár
sudár termeteket, zajgó szőr-tetemeket
talán körbe idén utoljára jár

csillognak szemek, mögötte tekintetek
nem, kérem, ez már nem csupán nátha
vágó ég-sugárra törnek üvegcserepek-
ezek meg tavaszt énekelve-járva

idétlen ige. torkoskodó D-vitamin
magány, bennük erjedőn eredő cseppek
mögöttük lócitrom, kicsike, meleg, sárga
zilálja járó télutó-tervezetek homályra
félhomályra, teljes homályra vágyva

román éneklő hang, citerát von kérdőre
mi hallatszik, spune-mi ce se aude?
még tél van. már tél van. már megint
kesergő szentek arcvize kövezetre pottyan

Pityipom:.

Pityipom, pityipomm, csingi-lingi
Locsog a tavon vízibicikli
Libben a szélben nádlány, nád-lény
Recseg a gyökere elér még, ne félj.

Sások a nád közt dőlnek, lengnek
Keresik az alkonyt, várják a csendet
Keresik az álmot, keresik a végét
Aki bújt, aki vár fél még: él még.

Csupacsőr Szamuráj nádlányt megles
Nádlegény nélkül ez menekül a Csendhez
Csendkirály kardjával legyinti szamurájt
Megremeg aki él, elborzad, aki lát.

Előjött Alkony is, elterült a Szélen
Holdanyó mosollyal illeti vizében
Holdanyó kontyában rózsaszín kikelet
Bimbózik és kihajt: hopp, és mán' reggel lett!

szombat, március 21, 2009

Bontsd:.

Bontsd meg mellényedet
látnom had lehessen
tükör legyen, domb legyek én benne

tested kerevetén selyemtakaró

szemtelen szenvedély pocakos pajkos manó-
ivadék ki erdődbe kutakodik
tehertelen tájaidon keresi önmagát istenét

keresi tested hüvelyét

vagy legyek puttóka kicsike édeske
öledbe bújva halkan szenderedve
merevedve nézzen szemeid közé s tükröd párájában

lucsogjon öled vagy talán öleb

kellene mondd neked kiben nincs eredet-
iség keskeny sármos „más-hogy”
lehetek neked akármi bárki akárhogy

vagy éppen nem lehetek neked mind egy

egy az áldás és a vétek, egy
a kérdés meg a válasz
egy az átok és a támasz

Meghaljak vagy éljek? Itt van. Nesze, válassz!

péntek, március 20, 2009

mindennek tudása:.




(Minden „...” három perc. Vagy három óra. Vagy három pillanat. Szóval három. Logikusan következik, hogy van egy is. Ez az egy: „.”. Te határozd meg az időt, ahogy lefolyik szemed előtt a történet.)







és miután letörülte a párás tükröt émelyegve belenézett. Éppen alkonyat volt. És épp nem kapcsoltam villanyt. És mikor nézte a tükröt, és a tükör mögött azt az árnyat, akkor röhejes módon Nosferatu jutott eszébe rólam, és az árnyék, amit láttam, én voltam, és ő maga vala az árnyék. Meghaltam.


épp felébredt, mikor kibújt a nap a felhők mögül. Még mindig nem tudni, hogy mi van, nap-e vagy éjszaka, vagy mi. Letörülte az odaszáradt bélmatériát a szája széléről, majd megint megállott a tükör előtt. Szédült. Remegett. Mozgott a szobám, egy világ, két világ, háromnegyed három... csengettek, elmentek, megébredtem, csengettek. Kapaszkodtam a kagyló peremébe és nézte önmagát, nézte a képet, nézte az árnyékokat, nézte a kinti, szikkadt gallyakat, a rohadt leveleikkel meg azt a szelet... azt a nagyon-nagyon gonosz szelet... imigyen szóla Zarathusztra, imigyen szóla Zarathusztra, azt mondta, mind azt mondta, emlékszem pontosan, pontosan, egészen világosan...
minden világban van egy ország
minden országban van egy város
minden városban van egy ház
minden házban van egy ablak
minden ablakban ül egy árnyék
minden árnyék rád vár
hogy megöljön
hogy szeressen
hogy kényeztessen
hogy megkínozzon
hogy álmodjon

veled
helyetted
ellened
benned

minden árnyékban van egy akarat.
Minden akarat mögött egy elme lakozik
és minden elme egy lélek tutaján imbolyog
minden lélek az istentől van s minden isten
az árnyékból,
aki istenből
aki ablakban
házban
városban
világban
benned
van



... az előbb próbáltam enni.. belehánytam a tányérba, felborítottam a poharam, mikor fel akartam venni, elcsúsztam a kiömlő zsíros löttyön és bevertem a fejem. Most vérzik. Most fáj. Most haldoklom, fektemben, elterülve a csempén, vérem keveredik a kiömlött vízzel
vérrel
levessel
bélkenyérrel.







félek. Folyton ez a félelem... ki voltam... ki voltam... állok a tükör előtt, remegek önmagamban, önmagamtól, pörgősdit játszik a szoba. Reszketek, reszketek, ember vagyok, reszketek, de nem tudom, nem emlékszem, nem, bizony, valami... valami félelmetes... fények, pontok.







Sok-sok pont igen hasogat a halántékom zajok fellegek zajok emberek
zajok....



egy árnyék jön felém. Egy sötét alak. Megengedte. Azt kértem, ami kérhetetlen, és megtette nekem. Nem hiszem el! Miért? Miért kértem ilyet... miért? Platón, mi lett a daímonjaidból... mi lett belőlem, te alak? te... te sötét. Te... tőled félek. Nem, nem is. Magamtól. Te csak.. te csak mosolyogtál. És szembe röhögtél. És rám vigyorogtál, vagy csak én láttam. Arcod szép. Arcod gyönyörű. Hunyd be a szemed és beléd szeretek. Légy férfi, vagy légy nő. Pedig egyik sem vagy. Azaz mindkettő. Azért is dobtak ki téged onnan... tökéletesebb vagy, mint Ők. S ez borzasztó ez iszonyatos.. félelmetes. Félelmetes. Félelmetes.



A testem mozog. A testem utálkozik. Önmagamtól utálja magát a testem. Reszketek. Kivertem egy fogam. Most visszanőtt. Kiszúrtam a szemeimet, mint az anyját megejtő király... visszaforrtak. Az ereimből hetvenhétszer kifolyt már az összes vér. Hetvenhétszer összenőttek a vágási sebek. Hetvenhétszer belehaltam már mindenbe. Az aszfalt visszadob. Az épületek peremei utálnak. 40 napja nem ettem. Miért, miért, miért, miért, miért, miért, te Alak? A szemeid halottak, tökéletes vagy és mégsem halandó, teljes vagy és mégsem érzel... és azt kívántam legyek te. Legyek isten.







Vérzik az orrom. Most megállott. Nem vagyok éhes, nem, nem... nekem étel sem kell már ezentúl. Nekem.. ki vagyok én egyáltalán??







ki vagyok én?

Ki vagyok.... KI vagyok ÉN?



Én vagyok. De ki
de ki?
De ki

de ki?
De Kicsoda...

tegnap még éreztem. Bár azt.

Tegnap volt időm. Tegnap nem volt időm. Tegnap ittam. Tegnap ettem. Tegnap akartam, reméltem,éltem, szeretkeztem... gondolkodtam.



Gondolkodtam.
Gondolataimat a napba szórtam
napba szórtam.

Csillogtak csillagok, zizzentek falevelek.
Csöpögtek világomra áldó tekintetek.
Csengtek a füleim és tapintott a kezem.
Már-már olyan volt ez, mint a történelem.

Vajon vannak így mások is?
Vajon vannak e világon
kik keresik önmaguk is,
haláluk is, már gyom
bár az amit régen a békében
életnek hívtak, anyjuk méhében
megfoganva, megfogantatva
akarva, szeretve és kitagadva
lesték a messzi szív éltető moraját
ahogy a világot beléjük mohón pumpálja át...

féltem és sirattam
akartam, messzire elmaradtam
kövek közt kerestem
füvek közt oltottam
életem s elillant
most meg ott van a boltokban.
Olcsón kapni.
Vécén sírni
bárpulton meghalni.
Keresni. Kerestetni
kerestetve levegőbe lenni
libbenni
lógni
maroknyi
hógolyónyi reményeket
eszmétlen és eszméletlen
érzelmekben
el
merülni
bele
el
bele
el
bele
el
.
.
.
s
le
csöpög
egy csepp
keskeny, csillogó
csepp, csepp, csepp
villogó lecsapódott pára
elrohadt válladra, elhaló
pillámra pottyant az a csepp,
vége. Már vége. Már végem
csend jön már. Pillogó
menedékem
veleje.



Félek, féltem, félelmetes... mik a szavak, ha világot lehet velük átadni. Nem bírom ezt a világot. Mindenki fél, mindenki megijed. Mindenki azt akarja, hogy aranyat csináljak. Holott én világot vagyok képes csinálni. Világokat. Csak legyen kinek, csak legyen minek. Alkotni. Egy világot fogok alkotni. Egy újat, merőben másat. Én leszek egyedül ember. Nem. Én nem vagyok ember. De nem. Én leszek egyedül benne az élet. Az élet. A zélet.







Csöngett a fülem. Lehett hozgy méksem vazsog mázs... betek?... leget, hony mékizs mornális emreb vaogyk? Kelezsentem entemel kelemben meleneb melggekeken etelen velem kelem ebenelem...



jukk dha elenndot ketepelev tejelrol kendu. Csuggalom kercsing tollelelaol...







tekkeredevend.. elenter kemetengretden. Meletn geggeltkurcso sebeletnetent. Vemend...
. keltelten. Meltend. Kevgesi. Mitta.

Hula. Beg. Hald.