péntek, március 20, 2009

mindennek tudása:.




(Minden „...” három perc. Vagy három óra. Vagy három pillanat. Szóval három. Logikusan következik, hogy van egy is. Ez az egy: „.”. Te határozd meg az időt, ahogy lefolyik szemed előtt a történet.)







és miután letörülte a párás tükröt émelyegve belenézett. Éppen alkonyat volt. És épp nem kapcsoltam villanyt. És mikor nézte a tükröt, és a tükör mögött azt az árnyat, akkor röhejes módon Nosferatu jutott eszébe rólam, és az árnyék, amit láttam, én voltam, és ő maga vala az árnyék. Meghaltam.


épp felébredt, mikor kibújt a nap a felhők mögül. Még mindig nem tudni, hogy mi van, nap-e vagy éjszaka, vagy mi. Letörülte az odaszáradt bélmatériát a szája széléről, majd megint megállott a tükör előtt. Szédült. Remegett. Mozgott a szobám, egy világ, két világ, háromnegyed három... csengettek, elmentek, megébredtem, csengettek. Kapaszkodtam a kagyló peremébe és nézte önmagát, nézte a képet, nézte az árnyékokat, nézte a kinti, szikkadt gallyakat, a rohadt leveleikkel meg azt a szelet... azt a nagyon-nagyon gonosz szelet... imigyen szóla Zarathusztra, imigyen szóla Zarathusztra, azt mondta, mind azt mondta, emlékszem pontosan, pontosan, egészen világosan...
minden világban van egy ország
minden országban van egy város
minden városban van egy ház
minden házban van egy ablak
minden ablakban ül egy árnyék
minden árnyék rád vár
hogy megöljön
hogy szeressen
hogy kényeztessen
hogy megkínozzon
hogy álmodjon

veled
helyetted
ellened
benned

minden árnyékban van egy akarat.
Minden akarat mögött egy elme lakozik
és minden elme egy lélek tutaján imbolyog
minden lélek az istentől van s minden isten
az árnyékból,
aki istenből
aki ablakban
házban
városban
világban
benned
van



... az előbb próbáltam enni.. belehánytam a tányérba, felborítottam a poharam, mikor fel akartam venni, elcsúsztam a kiömlő zsíros löttyön és bevertem a fejem. Most vérzik. Most fáj. Most haldoklom, fektemben, elterülve a csempén, vérem keveredik a kiömlött vízzel
vérrel
levessel
bélkenyérrel.







félek. Folyton ez a félelem... ki voltam... ki voltam... állok a tükör előtt, remegek önmagamban, önmagamtól, pörgősdit játszik a szoba. Reszketek, reszketek, ember vagyok, reszketek, de nem tudom, nem emlékszem, nem, bizony, valami... valami félelmetes... fények, pontok.







Sok-sok pont igen hasogat a halántékom zajok fellegek zajok emberek
zajok....



egy árnyék jön felém. Egy sötét alak. Megengedte. Azt kértem, ami kérhetetlen, és megtette nekem. Nem hiszem el! Miért? Miért kértem ilyet... miért? Platón, mi lett a daímonjaidból... mi lett belőlem, te alak? te... te sötét. Te... tőled félek. Nem, nem is. Magamtól. Te csak.. te csak mosolyogtál. És szembe röhögtél. És rám vigyorogtál, vagy csak én láttam. Arcod szép. Arcod gyönyörű. Hunyd be a szemed és beléd szeretek. Légy férfi, vagy légy nő. Pedig egyik sem vagy. Azaz mindkettő. Azért is dobtak ki téged onnan... tökéletesebb vagy, mint Ők. S ez borzasztó ez iszonyatos.. félelmetes. Félelmetes. Félelmetes.



A testem mozog. A testem utálkozik. Önmagamtól utálja magát a testem. Reszketek. Kivertem egy fogam. Most visszanőtt. Kiszúrtam a szemeimet, mint az anyját megejtő király... visszaforrtak. Az ereimből hetvenhétszer kifolyt már az összes vér. Hetvenhétszer összenőttek a vágási sebek. Hetvenhétszer belehaltam már mindenbe. Az aszfalt visszadob. Az épületek peremei utálnak. 40 napja nem ettem. Miért, miért, miért, miért, miért, miért, te Alak? A szemeid halottak, tökéletes vagy és mégsem halandó, teljes vagy és mégsem érzel... és azt kívántam legyek te. Legyek isten.







Vérzik az orrom. Most megállott. Nem vagyok éhes, nem, nem... nekem étel sem kell már ezentúl. Nekem.. ki vagyok én egyáltalán??







ki vagyok én?

Ki vagyok.... KI vagyok ÉN?



Én vagyok. De ki
de ki?
De ki

de ki?
De Kicsoda...

tegnap még éreztem. Bár azt.

Tegnap volt időm. Tegnap nem volt időm. Tegnap ittam. Tegnap ettem. Tegnap akartam, reméltem,éltem, szeretkeztem... gondolkodtam.



Gondolkodtam.
Gondolataimat a napba szórtam
napba szórtam.

Csillogtak csillagok, zizzentek falevelek.
Csöpögtek világomra áldó tekintetek.
Csengtek a füleim és tapintott a kezem.
Már-már olyan volt ez, mint a történelem.

Vajon vannak így mások is?
Vajon vannak e világon
kik keresik önmaguk is,
haláluk is, már gyom
bár az amit régen a békében
életnek hívtak, anyjuk méhében
megfoganva, megfogantatva
akarva, szeretve és kitagadva
lesték a messzi szív éltető moraját
ahogy a világot beléjük mohón pumpálja át...

féltem és sirattam
akartam, messzire elmaradtam
kövek közt kerestem
füvek közt oltottam
életem s elillant
most meg ott van a boltokban.
Olcsón kapni.
Vécén sírni
bárpulton meghalni.
Keresni. Kerestetni
kerestetve levegőbe lenni
libbenni
lógni
maroknyi
hógolyónyi reményeket
eszmétlen és eszméletlen
érzelmekben
el
merülni
bele
el
bele
el
bele
el
.
.
.
s
le
csöpög
egy csepp
keskeny, csillogó
csepp, csepp, csepp
villogó lecsapódott pára
elrohadt válladra, elhaló
pillámra pottyant az a csepp,
vége. Már vége. Már végem
csend jön már. Pillogó
menedékem
veleje.



Félek, féltem, félelmetes... mik a szavak, ha világot lehet velük átadni. Nem bírom ezt a világot. Mindenki fél, mindenki megijed. Mindenki azt akarja, hogy aranyat csináljak. Holott én világot vagyok képes csinálni. Világokat. Csak legyen kinek, csak legyen minek. Alkotni. Egy világot fogok alkotni. Egy újat, merőben másat. Én leszek egyedül ember. Nem. Én nem vagyok ember. De nem. Én leszek egyedül benne az élet. Az élet. A zélet.







Csöngett a fülem. Lehett hozgy méksem vazsog mázs... betek?... leget, hony mékizs mornális emreb vaogyk? Kelezsentem entemel kelemben meleneb melggekeken etelen velem kelem ebenelem...



jukk dha elenndot ketepelev tejelrol kendu. Csuggalom kercsing tollelelaol...







tekkeredevend.. elenter kemetengretden. Meletn geggeltkurcso sebeletnetent. Vemend...
. keltelten. Meltend. Kevgesi. Mitta.

Hula. Beg. Hald.

Nincsenek megjegyzések: