"Stuttgart fölött az ég csodálatos. Tulajdonképp az ég maga a város. Magasan, a házak fölött( hihetetlen, hogy egy ekkora város szinte teljes egészében házakból áll...) kavarog a kék massza a fehér tejszínfellegeivel, vagy a porcica-szürke pamacsaival, s elvarázsol.
Amikor kiszálltam a villamosból, az első bevásárlásom után, s észrevettem a kilátót, akkor figyeltem meg először ezt. A völgyben a város, nekem, kelet-európainak eszeveszettül alacsonyan, a 3-4 emeletes házaival, a nyüzsgő utak zümmögő zajaival. Friss, őszi szél simogatta a még elevenen zöld koronák csücskeit. Lehetetlenül szép volt a naplemente. A rózsaszínes felhők a vöröses égaljával, a távoli ködökkel, amik alakulni kezdtek az ég bíborja alatt... valahogy megnyugtattak. Szükségem is volt rá- új voltam, egy üres szobában, amiben pontosan egy szekrény volt, egy ágy, egy asztal, két szék, egy fotel, egy állólámpa, egy polcrendszer és egy kisebb szekrény, rendeltetése ismeretlen. Lehetett volna üresebb is, tudom, de hidegebb és idegenebb sehogyan sem. Az egyetlen, ami ebben a sötét szobában otthonos volt, az esténként az állólámpa meleg fénye. Olyan, mint az otthoni asztali lámpámé. Egyedül voltam. Veszettül egyedül, de senkit sem hibáztathattam magamon kívül, s talán még magamat sem. A legrosszabb az volt, hogy magányom hétvégén szakadt a nyakamba, s nem tudtam magam igazán lefoglalni semmivel. Mindenki tanácstalan kezdőként szerintem, ha a csendjével és magányával legelőször szembesül. Olvasni próbáltam. Sikertelenül. Írni próbáltam, szintúgy sikertelenül. Gondolkodni meg nem akartam. Eleve nem szeretek- a gondolatokat nem tartom jó tanácsadónak. Mikor igazán boldog vagyok, vagy el akarok lazulni, vagy csak csodálni akarom a világom, azt, amiben benne élek: kinyitom magam, kiürítem a fejem meg a testem, s gondolatokon kívül minden mást beengedek magamba: képeket-formákat, színeket, szó szerint isteni kompozíciókat-, hangokat- a világ zajait: az utakét, a fákét, a madarakét, az emberekét-, illatokat- de nemcsak, mert szagok is lehetnek, meg aromák is, attól függően, hogy mennyire koncentráltak és mélyek- s feltöltődök általuk, kiteljesedek, valahogy közelebb kerülök ahhoz, amit úgy nevezünk: a Valóság. S amitől rögtön eltávolodok az egy Valóságba a sok közül. A gondolataim valóságába.
Most kicsit félek. Nem a kezdet a nehéz nekem: a kezdet utáni folytatás. Az is könnyű, mikor már a közepénél járok valaminek. A vég is nehéz: valaminek a lezárása, végérvényesen és változtathatatlanul. Elkezdeni akkor kezdtem el, mikor aláírva elküldtem a szerződésem. Itt vagyok. Egy új világban. Egy új kezdet első lépése után. Valahogy hideg van még. A fűtést felhúztam, pedig. Esténként a lámpa alá húzódom, melegedni. Még nem mertem elkezdeni gondolkodni. Pedig lenne min. Az idei év, a nullahetes... sok mindent magával hozott. És vitt is el, mármint magával. Össze kell szednem azokat a dolgaimat, amit a normális emberek gondolatoknak neveznek. És lehet hogy rendszereznem is kéne őket. És talán megértenem sem ártana. De van egy évem rá. És az ég is segít: vattacukor-csodáival erőket ad. Olyanokat, amikre a tudatos és értelmes, és nem utolsó sorban pucér őszinteséghez tükörképemhez szükség van.
Elkezdődött az egy éves életem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése