Magyartanárnő:.

És érkezik a folyóson és én meglátom őt a lépcsők tátongó kanyarulatában, keskeny, pók-fehér méz-fehér bolthajtásában állni, keskeny lukban, képkeretben egy kuka meg ő, és ő a kuka fölé, messze, a falon túli kinti világba belebámuló tekintettel, egy egész világ fájdalmával a szemeiben, az arcüregeiben, a keskeny létrák leges tetején meg alján egyszerre értelmének, mély álmok sötéten hullámzó ladikjának szűkös-parasztos fedélzetén hullámozva, míg a végtelen Styx sír, csak sír a szemei láttán, a szétfolyó, málló, csepegő arcaival, igen, arcaival, ami, ha kéne, vagy ha akarná világot ríkatna meg, világokat, párhuzamos univerzumok locsogó pocsolyáit, csurgó-csepegő határtalanságait, és csak nézi, nézi azt az átkozott fehéret azon az istenverte falon, a falban a szunnyadó szellemek csendes szortyogó szuszogását, mesébe meredő csillámló rémálmait, keskeny szellem-kezük markolászását a még náluk is ritkább Semmibe, igen, semmibe, rondót érdemel, örökkön körforgását szavaknak, gondolatoknak, csepegő könnyeknek és csurgó nyálaknak, vélt véleményeknek, akaró szenvtelenül keskeny, álmatlanul álmatag szembogarának, szeme fehérjének, szeme rozsdabarnájának, szeme erezetének, az ajkai repedezetten fáradt nevetésének, és folyton csorgó, ömlő, zsongó, csobogó, zuhogó láthatatlan könnyeinek egy mélységesen mély forrásból, talán mélyebbről, mint amilyen mélyen maga Gaia él-létezik-éledezik nap mint nap, éjjel-nappal, reggel-délben. Talán még ő is sír. Talán ez a nő, ez a gyerek, ez a halálán levő és halálát is elsirató-megsirató szálkás, fonnyadt öregasszony több, mint Krisztus. Több, mint a szétnyűtt szimbólumai a keresz-ténységnek/-tyénségnek, buddhizmusnak, iszlámi vallás-változatoknak; világunk tartópilléreinek: a négy elemnek, az örök Kabbala számainak és a Névnek az anyja ő, ősanyánk, mindünknek, aki már megszülésünk előtt tudta, hogy amit tudott és ezért sír, ezért szomorú, ezért veszett bele a tekintetébe a távol, ezért van távol a közel tekintetében, ezért látnak szemei még a Tejúton is túlra. A fekete lyukak köldökének enigmatikus sötétjébe bele, oda, ahol a nagy Mindenség boszorkánykonyájának a tűzhelye lészen, ahol amaz nagy kondérban rotyogott volt a Minden, míg pirinyó ponttá főtte szét magát és a PÍ-nek a végtelenénél is végtelenebb kicsike maggá összenőve magát magába: fellázadott. Ezt a lázadást tudta már akkor is ő, mikor még azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és egyáltalán- hogy létezik-e vagy sem. Sőt, szerintem még azt sem tudta, hogy lehet kérdezni. Azt sem tudta, hogy tudhat. Kezei lecsüngnek teste mellett, szarvas-barna kabátja megremeg, mikor elfordul felém, rám néz, míg én köszönök, visszaköszön, de már megint messze jár, testéből tartja össze az egész rozzant sárgolyót, a Csokigolyót a Tejek Útjában benne, peremén karamellakrém meg medvecukor, félelemmel ízesítve, meg sötét ismeretlenséggel, megismerhetetlenségek hosszú, kiviízű, szilvaszínű cukormázával kontúrozva. És csak issza azt a tejet, egyszer elnyeli majd, megládd, mint Célan a maga fekete tejét, és megcsömörölve lészen, és kiokádja az új világját, erre a régire, és olyan lesz minden, mint a Dâmbovița medre, amit a komcsik lebetonoztak, hogy tűnjön tisztának. És ugyanannyi értelme is lészen mindennek, mint a Dâmbovița lebetonozásának.

Mikor találkozok vele: félek. Olyan mély rettegés lesz úrrá rajtam, mint a gumiszobában, a múltkor, mikor elémbe tették a falnyi tükröt és énnekem kikötözve néznem kellett volt önmagam, miközben rettenetesen rettegtem, és habogtam, és hebegtem, a szám habzott, a világok világításai fájtak, a felületek domborulatai szúrták az oldalam, a talpam és csak arra tudtam gondolni: Istenem te nem lehetsz feledékeny ezen mértékben, mert engem el nem ereszthetsz ezen rend szerént... akkor megharagudott rám, és kiengedett. Csak játszott, azt mondta. Meg hogy unatkozik. Félek. Félsz? Te félsz? Én félek. Magamtól, tőled. A világfájdalmas magyartanárnőtől, aki elmerül a nyelvben, és a nyelv őbenne merül el vala, és testet ölt kettőjük nászából az Ige, ami még a kezdetben is meg vala. Majd meghal. Hogy újra feltámadhasson, hogy újra árthasson és ártatlanra hasson. Én meg továbbra is félek, mikor belenézek maszatosan moszatos rozsdabarna tengerszemébe és imádkozok, hogy nevessen egyszer, villantsa pók-fehér, méz-fehér fogsorát belső és külső élet-burkokra, univerzumokra, élettér-határokra, álmok mezsgyéire, gondolatok gyepűire, érzelmek limeszeinek a peremére, hogy fellélegezzen a világ meg a fájdalma is. Úgy legyen!