A következő címkéjű bejegyzések mutatása: stílus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: stílus. Összes bejegyzés megjelenítése

kedd, május 13, 2008

stílus



Egy lerobbant kastély málló vakolata alatt lesz a vacsora. Valahogy nem érdekelt. Valahogy eltompult voltam ahhoz, hogy izgasson. Talán az utazás miatt. Közben el is tévedtünk, ami autópályán nem egy kilométert jelent. De megérkeztünk végre.




Érdekes volt. Tüzet kellett csiholni. Tűzszerszámmal, s taplóval. Azt hittem, ez olyan gyerek-látványosság. Mint kiderült: igazi, kemény csapatmunka. Mindenki közreműködött a bandában. Az 50 éves is, a 40 éves is és én is a többminthuszammal. Megdolgoztatott a szikra. Irinyi János nevét tudatlanul is sokan áldtuk, miután a prométheuszi ajándék fellobbant 4 db. felnőtt tüdő elkeseredett ösztökélésére. Arcunk-szánk-kezünk-ruhánk csupa-csupa korom, van akinek a kopasz buksija is. De boldogok mind. Mert ég! Mert ég...




Vacsora. Bent a kastélyban. A kandalló mellett. Miért nem itt kint- kérdeztem magamban- hisz itt a levegő üde melege s pasztell-aromája frissít minket, a szél borzolja a füveket meg a kiálló szálkáit a facsomó-tömegnek.. meg az idő is príma. Mért kell sötét lyukkal s hámló vakolattal lerontani az egészet? Nem értem.


De megértettem.


Egy asztal volt terítve. Az abrosz koszos-szürke papír, két rétegben, néhol a felső kiégetve, az evő eszközök, a boros- és vizespoharak kaotikus állapotban szétszórva az asztalon(egyesek egymáson tótágast álltak, mint valami cirkuszi artista-trupp, mások fel voltak borulva, mint a részeg a juharfa tövében.), s az asztal közepén egy 7karú, romantikus(ez két dolgot is takar, remélem világos..) ezüst gyertyatartó. Mindenki kényszeredetten behúzta a nyakát, hiszen Germán-földön a népek nem a rugalmasságukról híresek. Én sem tudtam, mit, hova és hogyan. Hallgattam. Csak figyeltem.




Valaki bemutatta a vacsorához kiválasztott borokat. Valaki más bemutatta a vacsorát, annak rendje és módja szerint, a fehér kendővel oldalán, s mosollyal a szája szélén, valahogy mindenkivel tartva a szemkontaktust. A vörös szalvéták ünnepélyességgel suttogták körbe a halk tűz-ropogást, melynek fénye lágyítani igyekezett a fölöttünk vészjóslón lebegő fapálcákat, melynek egyik végük szenes-csúcsosan mintha belénk igyekezett volna állni, vagy bár megkarcolni, mintegy isteni figyelmeztetésként. Egyik a pálcák közűl, amelyiknek hosszabb volt a gravitációt kijátszó vörös zsinórja felkarcolta az asztal ideiglenesen szürkés-koszos bőrét, s vargabetűket karcolt beléje, labirintusként.




A fények, a hangok, a csend, s mindezekben az ünnepélyesség: valahogy elnémított. A két méteres fogpiszkálók a fejünk felett meg óvatos körültekintésre serkentettek. Csend volt. Csak egy bajor beszélt folyton, érdekesen villogó szemekkel a bajusza és a szemüvege mögül. Valahogy jóllakott voltam. Valahogy a szemem meg az orrom élvezettel töltötték meg bendőm, s a fenséges HEDONÉ bizsergett ereimben, jóllakott nyöszörgés gyanánt. Nem azért ettem, mert a testemnek kellett. Nem is voltam igazán éhes. Talán egyáltalán nem. Azért ettem, amiért órákat képes az ember elbámulni egy festményt vagy egy szobrot, s amiért a hozzáértő orrok értékes félórákat/órákat/több órákat képesek szimatolni a parfüm-boltok és szalonok küszöbének mindkét oldalán. Az élvezet, mondhatni: a Katarzis miatt, amit az úgynevezett művészetek és művészek jelenléte mélyünkből felszínre hoz és szétoszlat testünk minden porcikája felett, eljuttatva múzsai hullámait olyan test-területekre is, amiknek, máskülönben, semmi közük sincs az egészhez. Ezért remeg a gyomor, reszket a kéz, lúdbőrözik a bőr verejték üt ki, hang jön fel, egy elnyújtott „ááááááááááááh”, vagy egy csendesebb sóhaj, ezért kalimpál a szív kétszer-háromszor olyan gyorsan, s ezért kába az érzékeltek miatt a fej.






Stílus.



Mondtam, mintha csak magamnak mondanám, de németül mégis, hogy „Hisz ez lenyűgöző!”, de valahogy a ház ura mégis meghallotta. Rákérdett, hogy mi is olyan lenyűgöző. S én válaszoltam, a dekót, a színkombinációt s az ezek által keltett hangulatot valamelyest-gazdagon megjelölve. Erre ő valami poénnal remekelt, de észrevettem: örült a megfigyelésemnek. S többek között a stílusról is elejtett egy-két gondolatot. Például azt, hogy ő mindég azt akarja s azt figyeli, hogy az adott készletből a lehető legnagyobbat/legszebbet/legnívósabbat, tehát: /a legstílusosabbat hozza létre, aknázza ki saját maga által eltervezett kompozíciójából. Másik gondolata ez volt: egyszer megfigyeli, hogy hogyan kéne elrendezni a dolgokat, milyen formában oldaná meg az ember, s egy naagy levegővétellel pont az ellenkezőjét teszi. Vagy a 179fokos negatívumát. Azt mondta: meglepő módon érdekes dolgokat lehet alkotni, ALKOTNI így. Én csendesen figyeltem a lobogó lángocskákat az izzó parazsak között meg a mennyezeten a valami csoda-szerkezet miatt folyton megtörő fényt.. s engedtem szétáramlani nyelvemen-számban a keleti ízek rózsafüzérét. Csendesen ajkamhoz törültem az ujjaim az utolsó Baklava-falat után, kiélvezve utolsó cseppjét is eme egzotikumnak, s az öreg, recsegő széktámlámnak dűlve élveztem ki borospoharam utolsó kortyait. A nyugati oldalán a teremnek nem volt ablak. A színek aranyozottan csapódtak le a málló falakon, s csókolták egymást a gyertya selymes melegével. Az ajtó fölött egy dundi figura mosolygott, amolyan willendorfi vénuszi-formátum. A homok a varázskerékben már teljesen lepergett. Egy elfeledett haranghang meg egy kába gyerek-nevetés kergetőztek az oszlopok között a távolabbi termekben. S én szecessziós üvegablakon keresztül láttam mindent és mindenkit, s a tárgyak kavarogtak, mint van Gogh ciprusai körül az éjszaka. A fejemben meg egy szó, egyetlenegy, csak egy. Stílus. Stílus...