a Gyermek.

Egy gyermek él odafent.

Ez a gyermek meztelen. A fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. Sohasem alszik, sohasem álmos. Sohasem fáradt és sohasem nyűgös. Sohasem felejt és sohasem kér. Sohasem parancsol és sohasem fél.

Egyedül van, de mégsincsen egyedül. Gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. Benne egy világ.

A gyermek nem fázik. A gyermek nem szomjas. A gyermek nem éhes. A gyermeknek nem kell székelnie. A gyermek nem lélegzik. A gyermek nem él. A gyermek: van.

A sötét, fekete terem a teljes védelem. Nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. Nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. Kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. A teremnek nincs padlója. Végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. A vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. De csak olyan, mintha. A felület mintája olyan. A padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. Középen a gyermek. Ő sohasem ér a padlóhoz. Fölötte lebeg. Eleme és játék-területe ez a vörös felület.

A gömbben fények. Sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. A gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

Általában a gömböt figyeli. Néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. Hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. Ha boldog. Sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. Ritkán nevet. Olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

Néha megszólal. Olyankor tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. De olyankor is keveset mond. Egy-egy szót csak. S a szó épp azt jelenti.

Néha felszisszen. Olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. Mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.

Az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

Gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. Itt is van valóság. Kettő is. Az egyik a gömbbe van beleöntve. Ezzel a valósággal játszik. A gyermek nemtelen. Így teljes. Két teste van, mindkét valóságban egy-egy. Az egyiket irányítja. A másikat nem. Az egyikhez beszél. A másikhoz nem. Az egyik lefedi az egész világot. A másik csak a szoros önmagát. Az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. A másik csak van.

A valóság, az egyik valóság bírája ő. A tiszta hang. Az őrangyal. A másik valóság része. Szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

Léte ugyanúgy függ, dolgoktól, mint a mi létünk. De a dimenziói másak. A szükségletei másak.

Minden emberben egy ilyen gyerek van. Én az enyémet írtam le. Másét meg nem ismerhetem.

részletek.

Hiányoznak a részletek.

De hogy érthető legyen mit jelent számomra ez a kijelentés, úgy érzem, meg kell magyaráznom. Mind a két elemét.

Hiány. A hiányt sokféleképpen le lehet írni, meg lehet fogalmazni. Bármennyit is beszélnénk róla, a hiány leírása azonban, mint minden nemkézzelfogható dologé (és egyes kézzelfogható dolgok leírásai is) hiányos marad, mert bár bővül a hiány (mint emberi érzelmi jelenség) adat-halmaza, azt sohasem lehetne eléggé konkrétan megfogalmazni. Röviden, tömören megfogalmazva a hiány: kell, ami nincs és ami már volt. Az előbbi kijelentés miértje, holja, mennyiréje, mikorja, meddigje, a kell-ség árnyalása, az ami a lehető legkonkrétabb leírásában, keretbe öntésében: helyzetfüggő, így sajnos nem szabadíthatom rá agyam. Csak konkrétan az enyémet írhatom le. Konkrétan a fenti kijelentésre korlátozva. Tehát: a részletek számomra olyanok, mint a kőolaj a jelen emberi civilizációnk számára. Az olyan csakis a függés intenzitását hivatott leírni, nem olyan ártalmas, nem olyan fertőző és nem olyannyira hiánycikk, mint amennyire 10 éven belül a kőolaj lesz, önmagába süllyesztve vissza a társadalmat egy reálisabb szintre, mint amilyenbe bele álmodta, beleloholta magát (egy fájdalmasan, egy már-már kétségbeejtően fájdalmasan reális szintre). Nem. Esetemben ez egy örökké megújuló energiaforrás, aminek az egyetlen feltétele ahhoz, hogy belőle töltődni tudjak az az, hogy észrevegyem őket. Ami első hallásra nem is tűnik bonyolultnak. Egyetértek. De csak két érdekes tulajdonságát megvilágítva a hiány érzelmi jelenségének meggyőződésem, hogy érzékeltetni tudnám a hiány problematikájának a mélységét.

1. A hiány relatív, annak függvényében, hogy tényleg kell-e az, ami kell, avagy csak azt hisszük, hogy kell, amiről azt hisszük, hogy kell. Illetve az is közrejátszik a hiány relatívvá való válásában, hogy a hiány közvetlenül, avagy közvetett módon jelentkezik, azaz az hiányzik-e, amire vágyom, vagy az hiányzik, amit szimbolizál az, amire vágyom, vagy esetleg az hiányzik, amit talán csak akkor kaphatok meg, ha megkapom azt, amire vágyom (nem biztos még így sem, hogy megkapom, de az, amire vágyom elengedhetetlenül lépést jelent afelé, ami a vágyam rejtett tárgya, és aminek az eléréséhez a közvetlenül bevallott vágyott tárgy elengedhetetlen- pl. fitt szeretnék lenni és a fittség úgy él bennem, mint olyan állapot, amit a biciklizők érhetnek leginkább el, ezért közvetlenül biciklire vágyom, ahhoz, hogy majd talán fitt lehessek egyszer én is).
2. A hiány evolúciós jelleggel bír, azaz maga a hiány az, ami minket ennyire (mennyire?) előre vitt a fejlődésben (?). Ezt azért gondolom, mert az, hogy valami hiányzik visszafordíthatatlan folyamatokat vált ki az emberben (bennem mindenképp), ugyanis az ember úgy vágyik valamire, hogy azt még meg sem tapasztalta, mert az ember már nem arra vágyik, amit megtapasztalt, légyen szó tárgyi dologról, vagy eszmeiről, avagy érzelmiről, hanem annak a tükrében, amit már megtapasztalt alkot meg egy talán kissé idealizált, ám mindenképp továbbfejlesztett, evoluált képet arról az ideális állapotról, amire vágyik. A hiány relativitása itt is látszik: vágyom a szerelemre, szoktuk mondani, de az ember az ilyen maximalista kijelentések alatt minden kapcsolat után másra gondol, mint az előző alkalommal, egyrészt azért, mert gazdagodott a tárháza tapasztalatokkal, jókkal-rosszakkal egyaránt, másrészt azért, mert tapasztalatainak tükrében az előző hiány-, esetünkben szerelem-képet át kell alakítania ahhoz, hogy az a friss tapasztalatokkal kompatibilis legyen. Lehetnek dolgok, melyek nem változnak ami Ezzel azonban egy új fejlettségi szintre emeli magát, melynek következtében a dolgokat új látószögből képes megfigyelni és új, tartalmasabb felelősséget vállal fel, ami ugyanakkor új, tartalmasabb jogokkal ruházza fel, fejlettségének köszönhetően. Itt meg merném kockáztatni azon gondolatomat, hogy a gyerek-felnőtt konstellációt csakis biológiai (és az ebből fakadó neurológiai, pszichológiai, szociológiai, politikai) állapotokra kellene le-korlátozni, a tapasztalati rész ebből kihagyandó. Mert felnőtt is lehet gyerekes, és vice versa.

Szóval a részletek hiánya energiaforrás- veszteség számomra. Ez egyrészt azért bír jel értékkel (t.i. A nem-észrevevése a részleteknek), mert jelez, hogy valami nem stimmel, valamivel baj van, másrészt azért, mert feltöltődéstől, feltöltődési lehetőségtől leszek megfosztva és az egyedüli okozója: önmagam. Hangulatomból kifolyólag, már emberek, körülmények, jelenségek hatására nem tudok figyelni a részletekre. Ez nem a koncentrált figyelmet jelenti, hisz a részletek páratlan struktúráját észrevenni koncentrált figyelemmel egyrészt maga az energia-pazarlás, másrészt majd lehetetlen, mert erőltetett lévén nem nyilatkoznak meg a részletek finom struktúrái. Az más, hogy az észrevevés pillanatától fogva természetesen az ember nagy energiákat mozgat meg (vagy épp akkor sem) annak érdekében, hogy a részletek fenséges pillanatát a lehető legjobban magáévá tegye.

A részletek kapcsolatban vannak a szenttel. A szent térrel, mely bele van ékelve a mindennapi élet keretébe, de őket észrevéve ki lehet lépni belőlük. Féregjáratok egy másik dimenzióba, egy másik valóságba, melynek valóság-tartalma ugyanúgy nem megkérdőjelezhető, mint a hétköznapjaink valóság-értéke (vagy ha megkérdőjelezhető, akkor csak a hétköznapjaink valóságtartalmával együtt az). A részlet beavat, megszentel, megment. A részlet játszótársad és bűntársad is egyben, a részlet benne van mindenben és ha te észreveszed, akkor a részletekkel te is mindenben benne leszel, azaz pontosan annyiban, amennyit észreveszel belőlük. A részleteknek nincs határa, nincsenek szabályai, nincsen le-, át- vagy körülírása, a részletek nem meghatározhatóak. Csupán a részletek észrevevését lehet úgy-ahogy leírni, megfogalmazni. Azt is csak úgy-ahogy.

És akkor most: hiányoznak a részletek. Nemrég vettem észre, pontosabban ma reggel, mikor észrevettem őket. Ha már észrevettem őket, akkor nincs nagy gond: kezdek újra önmagam lenni (legalábbis remélem). Addig rossz, míg felfedezem, hogy mi hiányzik. Gondolom ismerős az állapot: nyűg van, meg morcosság, meg tohonya dohongás és nem tudni, hogy mi, de valami felettébb hiányzik. S nekem most ez hiányzott. Azaz, hogy pontosabb legyek: még mindig hiányzik. Mert kevesebbet veszek észre, mint akkor, mikor boldog, vagy boldogabb-féle voltam. Mert ilyen volnék: ajtóim nyílnak, csukódnak, de az ember azt hinné, hogy amiért az enyémek (t.i. rajtam, bennem vannak), ezért irányítani is teljes mértékben én irányítom... holott az ajtó irányít általában engem. Mint a fen említett, szifilizált civilizációt a kőolaj.