A következő címkéjű bejegyzések mutatása: játék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: játék. Összes bejegyzés megjelenítése

szerda, október 12, 2011

istenek


 -őrület egy felvonásban-



Azzal kezdte, hogy „istenek vagyunk”. Leült mellém és ezzel kezdte. Mi a faszért kezdte ezzel?

Istenek vagyunk, bukott istenek” -mondta.
Szárnya- és lelke-szegett istenek”, mondta s közben nevetett. Nem értettem, semmit nem értettem ebből az egészből, leül elém, beledumál a délutánomba és a hamutartó meg a pohár söröm között átfolytak belém a szavai.

  • Istenek volnánk, csakugyan?
  • Igen.
  • Miből gondolod?
  • Belőled. Belőlem. Belőlünk.
  • Én nem vagyok isten.
  • Mi vagy hát.

Gondoltam neki szökök és kitekerem a nyakát, összekarmolom a képét, lelohasztom az öntudatos vigyorát, hogy egyszer fogja már be és kotródjon innen, hagyjon engem, magamra, egyedül.

  • Nyomorult. Leginkább nyomorult.
  • Idenyújtod a kezed?
  • Mi van?
  • Ide nyújtod a kezed?
  • Minek?
  • Szeretném látni.
  • Felőlem...

Megnézte a kezem, a tenyerem, kiszélesedett a mosolya. Bal kezével megfogta a csuklóm, jobbjával meg benyúlt a kabátja zsebébe, kivett onnan egy fecnit, a tenyerembe nyomta és elengedte a kezem. A szemembe nézett, hülyén vigyorogva, majd felkelt, elment. Otthagyott.

Miért hagyott ott?

Leginkább istenek vagyunk.
Leginkább nyomorultak.
Leginkább magányba fulladók,
Leginkább élőn halottak.



A papírfecnin verset írt, egy hülye kis verset, banális kis cirkalmas marhaságot, nem tudom, hogy miért írnak manapság még verset az emberek, egyáltalán.

Lehet, hogy hab,
vagy cukrozott tejen, méla, andalgó árnyék,
vagy karácsony, húsvét, tavasz íze bár.
Ez vagy te.
Röviden: ajándék.

Vannak pillanatok, mondta gyakran, amikor szárnyaim vannak. Amikor ugyanazt tudok, mint amit érzek is. És ugyanaz van, mint amit érzek és tudok. Aztán elmúlnak a pillanatok és én megint csak egy ember vagyok, mondta. Ezeket a pillanatokat megölném, mondta. Tüzes késsel, hogy sisteregjen. Beteg ember... beteg ember...



Utána rohantam, fecnivel a kezemben egy érzéssel a hasamban, amit soha sem éreztem: ha nem érem utol – meghalok. Utolértem és meghaltam. Meghaltam. Fekszem magam körül, magam alatt. Fenébe az egész szerelemmel.

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgő szemek világítanak - -”


beteg ember, bukott isten, szárnya-szegett, már-már lelketlen-testetlen könyörtelen istenverése, átok és átok. És átok, megint.

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”


FILM


Szeretlek, mondta.
Szeretlek, mondta és ez olyan szomorú.
Őrült volt.


gomb, amely leszakad.”


S a ház kigyúlt.

ÁRNYAK-ZENE
  • Nem félsz? Pasi (közben a lány táncol, majd lassan abbahagyja és egy lepedőt simogat, a férfi árnyát)
  • Mitől?
  • Tőlem?
  • Nem.
  • Miért?
  • Kéne?
  • Néha én magam sem tudom.
  • Félsz?
  • Mitől?
  • Magadtól?
  • Nem.
  • De kéne?
  • Kéne. Nagyon kéne.


Sötét van.
Az utcákon még nem gyúltak ki a lámpák.
Az arcom fújja a szél.
Hajam a számban.
Botladozok.

Ez az egész nem lehet igaz.


Az emberek furcsán néznek.
Az emberek csendben kikerülnek.
A kutyák megugatnak.
Arcom fújja a szél, hajam a számban.
Térdig hamum vagyok.

lehet, hogy gomb, mely leszakad.”,
vagy sűrűn tajtékzó, véres pirkadat,
vagy lápos, iszapos poshadt vizek
mentén kókadó, fakult íriszek.

Vagy csak csend.


És akkor jön a rutin.
Mert mindenre megoldás a rutin.
Mert MINDENRE MEGOLDÁS A RUTIN!

Reggel kelsz, borzosan kelsz,
kávét főzől, bögrét töltesz,
kiflit vágol, kiflit megkensz
híreket olvasol, harisnyád húzod,
szoknyád igazítod, cipzárát zárod,
melltartód a melled köré,
láncod a nyakad köré,
ruhád a tested köré fonod.
Fogad megmosod,
arcod bekened,
ajkad veresre fested,
körmeid vörösen izzanak
szempilláid feketére nyúlnak,
nyílik az ablak,
cigaretta s a kávé maradéka még.
Csatolod a csatod,
hurkolod a cipőd,
hajad útra készen,
arcod útra készen,
tested útra készen
s már rohannak is lefele a lépcsőn
íves lábaid.

A rutin, a rutin.
Mindenre a megoldás.

Este nincs rutin.
Este magány van.
Este fájdalom van.
Este érkezik a tehetetlen kétségbeesés.

Rémálmok.
Lázálmok.
Vágyálmok.
Rémálmok.
Lázálmok.
Vágyálmok.
Rémes lázálmok.
Lázas vágyálmok.
Vágyó rémálmok.

Rémes vágyálmok,
lázas rémálmok,
vágyó lázálmok,
lázas lázak,
rémes rémek,
vágyó vágyak,
S MINDEN
ELŐLRŐL
MEGINT.

Őrület ez,
őrület bent,
őrület kint.

Őrület és meddő tehetetlenség.

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

lassan nem ismerem az arcom. A kezeim idegen ceruzák,
néma jeleket írnak a levegőbe éjjel, amikor nem tudok aludni.

Utálok nő lenni.
Utálok lenni.

Férfi lennék. Vagy nem lennék, egyáltalán.
Tarolni, teperni, tiporni, fosztani.
Ütni, sebezni, vérezni, orozni.
S közben hang nélkül röhögni halkan,
fütyörészni, míg a többiek el-elvesznek egy dalban,
vagy egy általam felrobbantott, őrült gondolatban.
Tenni az egészre, úgy ahogy van.

Erős szeretnék lenni.
Akarni akarok.
Lenni, mint ő, a bukott isten, aki engem is lerángatott.

Vagy csak csend.

Láttam a bukott istent. Isten volt és bukott.
A tegnap láttam. Ült a várban
és vedelt valami papírba tekert, iszonyú piát.
Egyedül volt és magányos.
Sírt.
Ilyen egy bukott isten?
Nem röhögött,
nem tiport
orozott,
vérezett,
ütött, vagy sebezett.
Ivott és sírt.
Posztókabátjába, a tőlem kapott gyapjúsáljába gubózva
piált és sírt.
Borostás volt és szörnyen ápolatlan. Talán büdös is.
Megöleltem volna.

De nem értem.
Ő is gomb, ami leszakad?
Leszakadhat?

Úgy látszik: egyedül mind leszakadunk.
Egyedül csak bukottak vagyunk.

Habként, cukrozott tejként lenni
lenni akarni,
lenni úgy, hogy leszakadtam,
mint egy gomb.

Van ennek értelme?
Van a fájdalmamnak értelme?

Én nem tudom.
Azt tudom csak, hogy most
haza megyek,
lezuhanyzom forró vízzel,
bekenem magam illatos krémmel,
teát iszok, másfél,
pontosan másfél csészével,
és lefekszem.

És aludni fogok,
egy napot, vagy két napot.

És utána új ember leszek.
Habnak lenni, vagy leszakadt gombnak:
végül is mindegy.
Én élni akarok.
És egyik a másik nélkül nem megy.

Ismét kiülök a teraszra, cigarettával a kezemben, sörrel az asztalon és
bevállalom, mindkettőt.



csütörtök, május 19, 2011

4. tea

- Le tudnád rajzolni az ízét?
- Minek?
- Hát ennek.
- A teának?
- Igen, akár. De bárminek az ízét, egy hangulatnak is.
- Például?
- Például nem tudom: csóknak, vagy a zellernek. Vagy a tejnek. Szaladásnak. Bárminek.
- Nem tudom. Nem értek a szavakhoz.
- Mért kell érts a szavakhoz, rajzról volt szó.
- Igen. Arról.
- S akkor?
- Nem tudok szó nélkül rajzolni. Egyszer elképzelem, hogy mit akarok elmondani arról, amit le szeretnék rajzolni. A váz, az alap-vonalak vannak leghamarabb, azok az ötletből jönnek, de utána rögtön a szavak. velük öltöztetem fel a témám.
- De leghamarabb nem a gondolat van?
- De igen.
- S képben gondolkodsz?
- Nem tudom. Gondolatokban gondolkodom.
- Jó, de nem kell egy szó már ahhoz is, hogy kiválaszd a témád?
- De igen. Igazad van.
- Mért ráncolod a homlokod?
- Összezavarodtam.
- Mmiért?
- Hát, mert ha a szó, mint konkrétabb gondolat van, akkor mégis mi az inspiráció?
- Például az íze. A teájé.
- Vagy a szabadságnak.
- Igen. Vagy a levegőnek.
- Annak hogy?
- Amikor felérsz a felszínre. És fáj a tüdőd belé, úgy nyeled.
- De akkor az illat mi?
- Attól függ. Melyikre gondolsz.
- A tiedre, például. A baleset után.
- Juj, akkor nagyon féltél! Láttam a szemeden. Meg reszkettél is...
- Jó, most nem erről van szó, hanem arról, hogy izzadt voltál, meg kissé büdös a benzintől. De olyan jó volt érezni mindezek mögött a tiedet az illatot. Nagyon megnyugtatott.
- Igen, és szivattalak, hogy mindjárt elájulsz, meg minden.
- Persze, szokás szerint. De nem bántam. Örültem neki. Megnyugtatott.
- Én meg annak örültem, hogy megijedtél. Bedugta a házisárkány száját.
- Milyen házisárkány?
- Ott, a bentit. Tudod, a dög bennem.
- Jaa, a pláza-maca?
- Ja-ja, ő az. -nevetnek.
- Te mit csináltál volna?
- Abban a helyzetben?
- Igen. Ezt nem is kérdeztem soha tőled...
- Nem tudom. Elájulok. Vagy ordítani kezdek.
- Te?
- Én. Később belegondoltam. Hogy te hogy reagáltad le, meg hogy mit csináltál, és hogy mennyire tudtál figyelni a részletekre, meg minden. Én lehet nem tudtam volna. A pánik lehet odavág.
- Lehet. De így is elég laza voltál.
- Igen, de más, ha veled történik, és más, ha mással. Aki fontos. Mit csináltál volna, ha nagyobb lett volna a baj?
- Nem tudom.
- S ha meghalok?
- Most muszáj ezt?
- Igen. Fontos.
- Nem tudom. Nem gondoltam bele sohasem.
- S ha most belegondolnál?
- Több dolog is eszembe jut?
- Igen? Mik?
- Hát hogy lehet, hogy összeroskadok. Meg ilyen öngyilkos hajlamaim volnának. Vagy mit tudom én.
- Neked? Ugyan...
- Igen, nekem.
- S mi még?
- Hogy egy-kettőre túlteszem magam rajtad, és összejövök mással.
- Ezt már szeretem, ez már jobban hangzik.
- Igen, de magamat ismerve ez évekbe is telhet.
- Lehet.
- Meg olyasmi, hogy alkoholista lennék, vagy vudu-papnövendék...
- Micsoda?
- Vudu-papnövendék. Hogy zombit csináljak belőled és felélesszelek.
- Elment az eszed, husi, felzabálnálak tetőtől talpig!
- Jaj, igaz. Ez eszembe se jutott.
- Na látod. Mire is mennél nélkülem...
- Hát nem sokra. Vagy sokra. Nem tudom, nem áll szándékomban kideríteni.
- Menj, te kis formális...





- Rosszul esett a másodiknak a gondolata?
- Milyen másodiknak?
- Hogy túl teszem magam rajtad, meg becsajozok s boldogan élek s minden.
- Igen. Kicsit. Önző vagyok, tudod.
- Igen, mind azok vagyunk...
- De nem jutnék eszedbe szerinted? Soha?
- De, valószínűleg.
- Miért?
- Mert te volnál az első, aki a szemem láttára halsz meg. Vagy a kezeim között.
- Ne légy segg.
- Nem, komolyan. Ez azért nyomós dolog volna. Meg aztán hirtelen, nem vártul szakad szét ez az egész, ami van.
- Közöttünk?
- Hát... meg ami van bennem, általad.
- S mi az?
- Nem tudom. Egy olyan én, akit sokat kerestem. S akit szeretek.
- Látod, milyen jó hatással vagyok rád?
- Igen. Látom. De most már hallgass el.
- Na te! Miért?
- Mert megnő a májad és én meg meg talállak harapni.
- Hm... kellene kezdenem valamit azokkal a fogakkal...
- Például végig kéne puszilgassad őket?
- Például. Mondjuk én valami harapófogósabbra gondoltam...
- Nana. Vigyázz magadra.
- Azt hiszed, hogy félek tőled?
- Igen.
- De nem félek.
- De féljél.
- Miért?
- Mert ha nem, akkor megharaplak.
- Úristen, micsoda terrorban élek!
- Szegény fejed. Ne kommentáld a rendszert.
- S még ez is... cenzúra?
- Az. Töltsek?
- Igen. Legalább ennyit... S megmasszírozol?
- Nesze neked, diktatúra... mell-masszázs?
- Szeretnéd. De itt nem most. Hátat kérek szépen, szépen-szépen!
- Na. ezt szürcsöld be, s utána.

3. tea

- Tegnap felhívott anyám.
- És? minden rendben?
- Nem. Nagyapa nincs jól.
- Erőre kap, hátha.
- Hát nem tudom...
- Jól vagy?
- Igen, csak aggódom.
- Miért?
- Hát mert mi van akkor, ha nagyapa... ha rosszabbul lesz?
- Ha meghal?
- Igen, de nem szeretem ezt a szót.
- Szerintem szép szó.
- Ugyan, mi a szép benne?
- Az, hogy ugyanazt jelenti azóta, hogy megszületett.
- De nem vicc, akkor mit fogok csinálni?
- Mikor?
- Ha meghal, akkor. Ki lesznek akadva mind.
- Akkor te ott leszel. És erős leszel. Mint amilyen amúgy is vagy.
- Ó, de ezt csak te gondolod, hogy én erős vagyok. Dehogy vagyok én erős.
- Pedig az vagy.
- Honnan veszed, mégis? Hm?
- Onnan, hogy elviselsz, már néhány hónapja. Engem is, meg másokat is.
- De hát engem is elviselnek. Mások is, meg te is.
- Igaz. Félsz? Tényleg?
- Igen. Egyre inkább. Kérsz még?
- Igen, kicsit. Kösz.
- Még van, ha kérsz.
- Pontosan mitől félsz?
- Pontosan mitől félek... az űrtől, hogy kiürül valami, amit aztán nem lehet sem befoltozni, sem újra kitölteni. Meg attól is, hogy előjönnek majd az emlékek. És talán felnőttebb leszek - kicsit.
- Felnőttebb? De hisz már így is az vagy. Úgy gondolkodsz, úgy cselekszel. Így tetszel.
- Jó, de mi van, ha mégsem?
- Akkor ennek előbb vagy utóbb ki kell derülnie. S szerintem jobb előbb, mint utóbb. Kevésbé fáj.
- S nagyapa?
- Hát, nekem azt mondták, hogy a halál nem pont, hanem egy vessző. A mondat nem itt fejeződik be. Valahogy hiszek ebben a mondásban. Értelmét látom, igaz, nem látom még át ezt az egészet.
- Meglehet. Még soha sem haltam meg.

szerda, május 18, 2011

2. tea

- Te mikor néztél utoljára felhőket?
- Én? Most.
- Jó, de ezelőtt.
- Ezelőtt nem tudom.
- Hogy lehet az ilyet nem tudni?
- Úgy, hogy nem tudom az ilyet észben tartani?
- Miért?
- Mert a felhők olyanok, mint az öblítőszer.
- Miért?
-Hát... mert ha rossz napod van, vagy idegesítenek az emberek csak fel kell nézni az égre, oszt minden rendben. A nagy kék, meg a sok kicsi fehér benne kimosnak, levezetnek, illatos gondolatokkal töltenek meg és máris új vagy, nem zavar a sok mocsok.
- De hogy lehet nem emlékezni egy ilyesmire?
- A takarításra nem szoktak emlékezni az emberek. Sem a tisztaságra. Csak a kosz, meg a bűz, meg az ilyenek maradnak meg, az ilyenekre figyelünk fel. A többit csak érezni lehet, ha figyelni tudunk, odabent.
- Értem.
- És te?
- Én? hogy én mikor néztem?
- Igen.
- Tegnap.
- Hol?
- A parkban.
- Kivel?
- Csak egy barátnővel, nem kell féltékenykedni.
- Én nem féltékenykedem. De biztos?


Mindketten nevetnek.


- Ő nincs jól. De úgy nincs jól, hogy mindig ugyanazokat a hülyeségeket követi el. S akkor jön és elvárja, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Pedig tudja. És miután elmondják neki, akkor bólogat és megfogadja, hogy eztán másképp lesz, minden másképp. S akkor megint könnyelműen feltálalja magát a fél világnak. És ő beszélt és csak beszélt, s egy idő után kifeküdtem, míg ő fűszálakat tépdesve ecsetelte, hogy ez a mostani probléma mennyire komoly és hogy mitől teljesen más, mint az összes többi és hogy kétségbe van esve, meg minden és én csak néztem a fellegeket.
- S mit láttál bennük?
- Csendet.
- Milyen csendet.
- Olyan csendet, mint amilyennel az elalvás pillanatában lehet találkozni. Hogy bele tudsz merülni.
- Ez szép.
- Igen. Szép.

1. tea



- Ízlik?
- Igen. Miből van?
- Csalán, meg citromfű. Citromfüvet alig lehet kapni. És van benne egy kis gyömbér is, meg egy csipetnyi ginkó-levél.
- Ejha. Akkor nem csoda, hogy finom.
- Biztos nem kérsz bele tejet?
- Biztos?
- Ezt most mért így mondtad?
- Hát... emlékszel a múltkorira? A roiboos-vaníliásra, amit hoztál?
- Igen, persze. Nem ízlett?
- Nem, dehogy... csak tejjel nem volt a legfinomabb...
- De hisz azt mondtad, hogy olyan, mint a puding!
- Igen... csakhogy én nem szeretem a pudingot... sőt, utálom a pudingot.


Egy pillanatig csend volt, a fiú lesütött szemmel matatott valamit a fűben, a lány hiába próbálta meg felvenni vele a szemkontaktust, hogy megdorgálja, legalább szemmel, egy kicsit, így helyette nevetésben tört ki.


- Te tisztára lökött vagy! S csak miattam ittad meg azt a nagy bögre puding ízű teát?
- Hát... igen. Nagyjából.
- Legalább... -nevet, tele torokból- legalább nem lettél rosszul tőle?
- Ment a hasam, este. De ennyi.
- Jaaj, te ki lüke! – mondta anyáskodó hangsúllyal, majd megcsókolta- de tudod, hogy simán eldobhattad volna, igaz?
- Jó, de hogy néz az ki?
- S akkor inkább benyelted. Szóval azért korgott úgy a hasad, mert csikart... -nevetett tovább, már hanyatt dűlve a fűben.
- Jóna. Hagyjuk most ezt.
- Pedig pudingot is hoztam. -mondja a lány, újra felnevetve.
- Mi? most?
- Aha? Kéérsz?
- Nemkösz. Ezt már nem fogom legyömöszölni a torkomon...
- Csak cukkolni akartalak.
- Ne cukkolj, mert megharaplak!
- Nem hoztam, mert én sem szeretem. Csak a tejes teát. Azt viszont nagyon. Nemhiszem.
- Mit?
- Hogy megharapsz?
- Oh, valóban- kérdi a srác, majd kissé estlenül ráugrik a lányra, melléje esik, amiből megint nagy kacagás lesz.- Hát... nem megy ez nekem.
- Na,- hívja kacarászva a lány- gyere ide, ne félj, nem bántalak.
- Biztos?
- Egészen biztos?
- Szörnyen nagyon tuti biztos.
- Akkor jövök.

péntek, február 04, 2011

kép-esség.

Néha úgy alakul, hogy stresszhelyzetbe kerülök. Olyankor kattog a fejem és bőszen darálja le a normális gondolataimat, fölényes eleganciával zúzza be a normalitásomhoz oly elengedhetetlen, kiegyensúlyozott önmagamat. Ilyenkor megpróbálok valami olyat csinálni, amit a leginkább „agymosás”-címszó alatt szoktam emlegetni. Tévét nézek, csak mert mittomén, bambulok valamit, amit amúgy nem bambulnék mert nem érdekes (vannak ilyen pillanataim is), vagy épp neten nyaldosom végig az ilyen meg amolyan oldalakat. Most épp az arckönyvben kalandoztam el kicsit, rég csináltam olyat, hogy ismerős ismerősének az ismerősén pihentettem a szemem. Most egy ilyen tíz perc volt.

Azt hiszem, hogy minden ember függő. Lehet, hogy csak önmagam megnyugtatására fogalmazom ezt meg így, de szeretem úgy tudni, hogy ez egy, az emberi természetből fakadó sajátosság. Szeretünk függeni. Tárgyaktól, emberektől. Véleményem szerint az ilyen függőségeknek mindig megvan a maga átlátható, lánc-rendszerű logikája. Jó néhány éve fotózom már, ez az idő alatt akaratlanul és alig-tudatosan megtanultam bekeretezni, leválasztani pillanatokat a valóságtól, ugyanakkor időt lelassítva (talán megállítva is) valamit „borostyánba önteni”, valamit, ami volt és ami megérintett, ami kitöltött, ami teljessé tett a szemlélés pillanatában, teljessé nem a maga abszolút értelmében, de teljesebbé, mint amennyire előtte, az élménye előtt, voltam, lehettem. Az utómunkálatok még személyesebbé tették a kapcsolatom a fotókkal, olyan, mintha vizuálisan nevelnél egy fényképet, „megtanítanád valamilyennek lenni”, ahhoz hasonlatosnak, mint amit te, a valóságból ki-, át-, újra-alkotó elképzeltél. Az ilyen alakulások mellék-hatása (ha lehet így nevezni) a fogékonyság arra, hogy az ugyanilyen kifejező fotográfiákat, rajzokat, tehát: vizuális alkotásokat felismerjem, értékeljem, magamévá tegyem elemezzem. Mindez, természetesen, állapot és hangulat-függő, mégis úgy érzem, valahogy minden egyes alkalommal jobbá tesz-minél is?- azelőtti önmagamnál. Egyik függőségem ez hát, a látható és rögzíthető csodálatos.

Az arckönyvben kóborolva találtam meg annak a lánynak a fotóit, akit itt nem szeretnék nevén nevezni. Egyrészt azért, mert nem ismerem. Sikerült néhány pillantást vetnem rá az egyik fesztivál alatt, de, mint tudjuk, a fesztiválok zsúfoltak és osztott figyelemmel tudtam csak szemlélni őt. Másrészt azért, mert meglehet, hogy negatívan érintené ez az egész, ami alatt a publikus szövegemet, véleményemet és az előre nem elgondolt, alig kiszámítható következményeket értem.

Rettentő mély az a barna szempár, legelső benyomásom is ez volt: mély és szomorú. A fotókat lapozgatva azonban nem szomorúnak hat, hanem valami más egyébnek, amibe most talán nem szeretnék elmélyülni. A fotók már annyira, de annyira hozzánőttek az ember imázsához (természetesen köszönhető ez úgy a technikai forradalom exponenciális ívelésének, mint az ember másik érdekes tulajdonságának: szeretünk megörökíteni pillanatokat, önmagunk folyton elmúló jeleneiből.), hogy úgy érzem bátran kijelenthetem: beszélnek rólunk. Bárki fotója készítőjéről. Egy fotó szemlélésekor nem csak az jön át, hogy mit látunk, hanem hogy vajon mi lehetett a készítőjének a célja a fotográfiával, illetve ezen túlmenően: mi olyanról árulkodhat a fotó, amit a fotós a kép készítésekor figyelmen kívül hagyott. Egy fotó-sorozatnak van karaktere, főleg, ha az önarcképekből áll. A lány fotóit nézegetve érdekes érzelmi keverékkel kellett szembesülnöm: egyrészt vágyni kezdtem valami után, amit nem tudok sem leírni, sem körülírni. Egy állapot, a valakihez való tartozás aprócska momentumai, pici élmények, amik csak addig tartanak, amíg lecseppen a nap olvasztotta fagyiról egy vanília-csepp, vagy az ember befordul a sarkon. Amik miatt akárhányszor, ha újra megéled őket, egy kicsikét kisüt a nap az ember szívének az egyik sarkában legalább és a konzervált napfény miatt mintha meleg és puha és ölelni való volna egy rövid ideig az egész világ. Másrészt elfogott egy butácska vágy, hímeknél, nőstényeknél egyaránt fellelhető, hogy ÉN legyek azon a mosoly-ráncon, énrólam szóljon az a nevetés, a játék az arccal, a testtel és énrám szegeződjön az a mély szempár és én legyek abban is benne. Hogy a titkok mélyén én lapuljak a bogár fekete centrumában, az az én, aki jobb, mint én és akinek köszönhetően én is jobbá válhatok, meg ő is, a fekete szembogár mélyén megbúvó titkok hordozója. A sorozatnak olyan töltete volt itt, ma számomra, mint egy fejes (vagy segges-ezt könnyebben össze tudom hozni) önmagam szeretetre méltó és már oly régóta tüskédző oázisába (tudjátok: vízesés, dús növényzet, gyönyörű víz, csiripelő madarak, és dzsungeli hangzavar – mint egy tisztességes Fa-reklámban) és felüdülnék benne. Mialatt elmerültem a fotókban: szerettem önmagam. Mindig szeretem, de most hangosabban, erősebben, mosolygósabban. Erre képes egy alkalmi fotográfiákból összeállított, egyáltalán, vagy alig-megmunkált fotó-sorozat. Mert a megörökített csodálatos által kicsit én is csodálatos lehetek. Kicsit és kevés ideig, a vizuális élmény droghoz hasonlítható pillanat-mámorában olyan, amilyen amúgy sohasem: ideális.

Köszönöm.

S te, kedves olvasóm, bár zsong a fejem a megosztani való gondolatoktól: amint meg tudom csapolni rendesen, nyelvedre, szavaidra lefordítva a duzzadó buksimat – jelentkezem. Öleljen addig napsugár és csak neked susogjanak hajnalban a jég-virágok.

szerda, december 08, 2010

táncbizalmasságosság(?).






Bizalom.



Bizalom-játék.

Tangó (vagy mi).

Vagy, egyáltalán: táncz.



Mert az információ hatalom. S a hatalom meg elég marha dolog (mert, ugye, gyarló az ember, nem hatalomra termett (bizonyos írások szerint (pölö Bibilia) de igen), vagy kiesett ezen szerepkörből (ti. a hatalmat gyakorlóéból)).


Fura egy állat ez a bizalom-dolog. Az ember van, kezdetben még semmilyen kontextusban. Utána az őt körülvevő minden kontextusában. Majd a saját kontextusában. Majd mások, külső emberek kontextusában.

A semmilyen kontextus természetesen valótlan, hisz már a fogantatásunk valaminek a kontextusában jött létre. De ez a konkrét kontextustalanság, mely a kontextusok tompa, érzékszerveinkre csak leegyszerűsödött, tompított, matt formában ható kontextusosság. Nem láng ez, hogy példával éljek, hanem a láng nyolc, egymástól egy-egy méterre álló tejüvegen keresztül kivetülő, alig érzékelhető pislákolása.

A már elkezdődött tompa, tejüveges minden(-ség) kontextusában csírázó, egyre élesedő és körvonalazódó környezet, mint rá(-m) hatás, mint kihatás mindarra, ami még nem vagyok, de ami leszek, ami, a rám való ki-/be-/át-hatásnak köszönhetően lehetek. Így jön létre az ént körülvevő minden kontextusa.

Ha már egy bizonyos pontig feltöltődött az egyre inkább finomodó személyi szűrők által beengedett információkkal telítődő élmény és tapasztalat-szütyők az emberben, akkor elkezd(-het) kialakulni valami olyasmi, amit később személyiségként merünk nevezni (és amivel, ezen okból kifolyólag csak mérsékelten tudok egyetérteni). El kezd kialakulgatni, nagy ímmel és még nagyobb ámmal az én. A saját. A persona, a mobilis in mobili. Az, akihez a másik porhüvelyének a héjába beleágyazva viszonyulni szoktunk.

Ha van egy én, kell legyen egy te is. Ha van egy te (ami kicsit olyan, mint egy én, csak kevesebb a nyűg vele (értsd: a te éneddel az én nyűgöm (és vice versa))). Ha van te, akkor van egy én-te, azaz egy, az én kontextusomban (és, bizonyos jól (?) körülhatárolható esetekben ez az én-kontextus kizáró jelleggel bír) megjelenő te. Egy olyan te, aki viszonyul (ti. hozzám.) és akihez én (is) viszonyulok. Ezt elemezni kell. Ehhez viszonyulva kialakul egy más fajta értékelés, más fajta érzékelés. Egy más fajta értelmezési szerkezet, mely nem engem véd le saját magammal szemben, de engem veled, a te éneddel szemben, illetve téged (bennem) az énemmel (mely helyenként mérsékelten (azaz kevésbé) kívánatos) velem szemben. Jó dolog ez a dolog, már itt elkezd alakulni az, amiből játék lesz. Táncz. A hóban, a jégben, a fagyban (akár).

A tánc a bizalom egyik legkifinomultabb formája (és meg vagyok győződve róla, hogy erről legalább egy liszteszsáknyi könyvet írtak már...). Ez a fidita maximája az emberi kapcsolatoknak (véleményem szerint a fidita minimája az emberi (és nemcsak (: okkal)) kapcsolatoknak a szexuális aktus). Van egy kontextus. A kettő(-nk) kontextusa. Mi emelhetné ezt magasabb szintre, mint a zene. S ezen muzikalizált kontextusban te, meg én, mi ketten: bízunk. A kettő bízik (confidit) a kettő muzikalizált kontextusában (a zenében (előzetes ismeretek és tapasztalatok alapján)) és egymásban (szintén előzetes ismeretek és tapasztalatok (vagy ezek hiánya) alapján). S ha ez megvan: már csak mozogni kell.

Nem hiszek az egyenlőségben két emberi lény viszonyában. Valaki domináns és ugyanabban a kommunikációs helyzetben a domináns alárendeltje. Rugalmas tud lenni ez a dolog, pillanatról-pillanatra változó (akár), de a kommunikáció, az emberi interakciók sohasem az egyenjogúságról szól (a demokrácia, mint tudjuk (de ha nem is tudjuk: biztosan tapasztaltuk-tapasztaljuk) nem ezt jelenti). A tánc is erről (is) szól: a hatalomról. Adott kettő darab, szuverén, saját, külön és teljes (értsd: egész) identitással rendelkező, (jobbik esetben (ez nem diszkriminációs beütéssel rendelkező cinikus megjegyzés, csupán a belém vert és velem megszoktatott esztétikai kánon mérsékelt nyomatékosítása)) ellenkező nemű egyén. Az egyik (jobbik esetben a nőnemű) egyén szuverenitásának (jobbik esetben) teljes tudatában átengedi a hatalmat önnön teste (s ez idő alatt lelke, tudata, stb.) fölött a másik (jobbik esetben) hím egyed számára, aki ( szintén jobbik esetben) ezen jogának a tudatában (mely jog egyben kötelesség, felelősség, számon kérhető feladat) átveszi a testet, nem teljes egészében, csak hogy a muzikalizált közös kontextus ritmikája és motívumai szerint, legjobb tudását előhalászva meg-táncoltassa (megrepengesse, lejtsenek egyet, stb.) a neki felkínált testet. Bármely ezen felállástól eltérő forgatókönyv (scenario) láb-lelépésekhez, idegességhez, mozgási (táncolási (lejtési, repengetési...)) inkompetenciához vezet, mely mindkét fél (akár a három (a muzikalizált kontext is lehet bibis)) kudarca. Mégis: van egy kivétel: amikor a férfi nőiességével arányosan nő a nő férfiassága (a tánc kontextusában, természetesen).

Itt nem győz le senki senkit. Vagy ketten győznek (tánc-versenyek) vagy ketten veszítenek (táncverseny és más, ennél kellemetlenebb alkalmak, helyzetek (is (akár))). A legtöbb alkalommal, amikor az egyik félre több felelősség, teher nehezedik (mert a másik épp inkompetens, bizonyos okokból kifolyólag), mint a másik táncoló félre annyira torzul magának a táncnak a harmóniája, hogy veszélybe sodródhat a táncoló felek testi épsége is (akár). A hatalom felelősség. Az irányítás felelőssége. Az alárendeltség kötelezettség. Az irányíthatóság kötelessége. Ha ez a kettő nem arányos és nem létezik egyensúly a kettő között akkor lehet szó bármiről: idétlenkedésről, tökéletlenkedésről, marhulásról, botladozásról, a táncon kívül.

Szeretek táncolni.
Már rég nem volt alkalmam egy jó táncra.

Zárnak az emberek, vagy, hogy hitelesebb legyek: zárunk, mi, emberek és bármennyire is szép, csodálatos, szív- és lélekmelegítő Poulain kisasszony zöldes-pirosas világa, az a világ nem létezik. Nem kell búsulni, mert létezik helyette valami más. Létezik játszmázás, sakkozás azzal, amit az ember (homo sapiens (?) sapiens (…)) tudni vél és amire képes. Játszmázás a lét képtelenségével, illetve az erre utaló kudarcok sorozatának a megemésztésével (bármit is jelentsen ez). Létezik két(három-, négy-, öt-...)értelműség és létezik boldog(-talan) (italos vagy más könnyű-drogos) eufória (euphoria) és az őt rögtön követő, a fent említett eufória-típus mennyiségével és milyenségével arányos a csalódottság (latin neve (vagy szava) most nem tud eszembe jutni).

Ritkán tud olyan lenni, mintha.

Mintha boldog lennék.
Mintha szeretnék.
Mintha értenék (és meg-értenék).
Mintha tudnék.
Mintha volnék (konkrétan itt a konkrét érzéki (érzékek) létezésre gondolok: tompák a csápjaim).
Mintha, mintha.


MinthaTánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban,
             Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban,
             Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban.
             Tánc.
” volna.

csütörtök, augusztus 05, 2010

ma..








szöveg:  
 

hétfő, május 10, 2010

a nők hülyék.

- Tudod mit, kérdezte felbőszülve és gyönyörű volt úgy, égnek álló hajjal, mint egy fúria- tudod mit? A nők mind hülyék, jó? Megöleltem volna, mert úgy sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond.
- Jó. De most mi a bajod a nőkkel?
- Semmi. Csak hülyék.
- De miért hülyék?
- Csak, jó? Mert folyton fejetlenül viselkednek és folyton hülyeségeket pofáznak és folyton azt hiszik, hogy szerelmesek, pedig sose azok. És azt akarják hinni, hogy szépek, holott úgy tudják, hogy nagyon rondák és várják meg elvárják, hogy hiúságuk minél több hím pozitív irányba stabilizálja. És várják, hogy kitörhessenek, követelik az esélyeket, az egyenlőséget, a hímekkel való egyenlőséget kikövetelik maguknak, aztán meg épp ők azok, akik nem törnek ki, épp ők azok, akik elszalasztják az esélyt és épp nekik kell rájönniük arra, hogy a férfi és a nő között soha nem volt és soha nem is lesz egyenlőség és egészen kiemelkedő marhaság ezt mégis elvárni, ezt mégis megfogalmazni, ezt hangoztatni meg főleg.
- És ezért hülyék a nők?
- Ezért.
- Megölelhetlek?
- Te csak hagyj engem békén és ne ölelgess most, jó? Éppen eléggé hülyén érzem magam így is. Még pont egy ölelés hiányzik a teljes megaláztatásomhoz.
- De az én ölelésem...
- De a te ölelésed is csak egy ölelés, olyan, mint a többi, csak valószínűleg még megalázóbb volna, mert érzelmi szempontból mélyebb töltettel rendelkezik. Szóval hagyjál, rendben?

Mérges voltam rá. Kikövetelte az egészet és aztán kajánul vigyorgott, miközben én kiakadtam és rázúdítottam az egészet. Hiszem tudom én. Én is csak nőből vagyok. Olyan vagyok és sem több, sem kevesebb. Életemet kitölti az, hogy nő vagyok és nem értem, hogy miért, mitől vagyok az és próbálom megoldani nőiességem mibenlétének a rejtélyét, miközben úgy teszek, mintha már régóta tudnám, hogy miben áll. Sejtéseim vannak ugyan, hogy ne volnának, mindenkinek vannak, neki is, hát mért épp nekem ne volnának, de azzal semmit nem érek, én tudni akarom, hogy konkrétan mi a nő, hogy ki a nő, hogy mennyire mélyen és mennyire mélyből. És a kaján vigyora kiborít, mert férfi, mert ő is ugyanakkora szarban van, mint én, ő sem tudja igazán a mikéntjét és a hogyanját férfiasságának és szenved ezért néha ő is, néha kétségbe esik néha ő is, de férfi és ezen státusza már más értelmezést ad a problémáinak, a gondolatainak, az állapotai mikéntjének. Mert férfi.

Persze, azért mert férfi valaki úgy tűnhet, hogy könnyebb neki, én tudom, de mégis annyira szeretném, ha a nők, hacsak egy rövid ideig is, hacsak egy vagy két hónapig is férfiak lehetnének. Nem azért, hogy lássák a férfiaknál fellépő problémák másságát, hanem hogy lássák: a probléma, bár nagyjából ugyanaz, mint a nőknél, a mi fejünkben más a problémáknak a megközelítése, más maga a kezelés is, a problémának, mint valami megoldandónak a boncolása, felosztása, darabolása. Nemtörődöm. Hanyag. Könnyed. Talán inkább ledér. Vagyis ilyennek tűnhet. De ez más világ, hogyan tudjam elmagyarázni neki, hogy ez más világ. Persze lehet, hogy nem így van, nem merek általánosítani: ez csak egy férfi agya, egy férfinak a pőre gondolatai. Egyetlen egy gondolatséma, az is pofátlanul leegyszerűsítve. És mindezt elmondanám, mindezt leírnám, lerajzolnám neki, de nem lehet, bassza meg, nem lehet, nem értené meg, nem érezné át, hisz nőből van és nőből nővé válik, fiatalabból idősebbé de sosem lehet férfi, soha sem válhat azzá.

A kezét fogom meg és kulcsolom közre kezeimmel. Szeretem. Tényleg szeretem. Veszettül, eszméletvesztésig szeretem és szerelmem meg szeretetem most ennél jobban nem is tudnám kifejezni iránta. Talán egy ragyogó szemmel, egy biztató mosollyal vagy egy otthon-öleléssel, de most ezeket mind nem engedi meg nekem, s muszáj minden egyes nyavalyás pulzáló érzelem-egységet belesűrítenem egy kéz fogásába, a fogásának a melegségébe. És fáj, hogy olyan, amilyen és úgy, ahogyan, de teszem, mégis. Szeretem.

És ezért utálom, ez miatt érzem magam esetlennek, tramplinak, macának, taknyos kölöknek, dívának meg femmfátálnak, tapasztalatlan lánykának, szédelgő tyúknak, anyának, anyósnak, társnak, zenélő doboznak és konyhai robotnak magam, mert ő férfi, mert ő teljesít ki. Persze: én is őt. Mert akkor vagyok anya, mikor ő gyerek, mert akkor vagyok díva, mikor ő imád, femmfátál, mikor szétroppan a combjaim között, akkor vagyok trampli, mikor ő ragyog mellettem, akkor vagyok tyúk, mikor öl meg a féltékenység érte és anyósként hisztizek, akkor vagyok lányka, tapasztalatlan, mikor kézen fogva fekszünk valahol, akárhol, vagy ülünk is, mindegy, és nézzük a semmit, vagy épp egymást. Csak úgy. A semmiért, egymásért. És esetlen akkor vagyok, mikor azt a szekrényajtót, amit levertem és fél órát kínlódtam a visszarakásával ő fél perc alatt visszaszerel. Valóban nem egy a nő és a férfi. Azaz egy, mert egymásnak kiegészítő felei talán, de mégsem egyformák. Együtt vagyunk egy egész, egymás nélkül fél-lényekként kóvályogunk és nem is tudunk róla. Na. Most megfogja a kezem. A kaján vigyora nem lankad képéről és én érzem, hogy az övé vagyok, hogy ő az enyém és nem csinál semmi mást, minthogy kajánul vigyorog és két kezével fogja körül kezem. Meleg és finom az érintése, illatos és én utálom, mert férfi és én szeretem, mert nő vagyok, holott tudom, hogy semmi, de semmi más nem lehetnék ezen a bolygón, ebben a világban, csak az a nő, akinek a kezét ő fogja és teszi ezáltal teljessé. Csak ne öleljen meg, mert nekem annyi.

Nekem támaszkodik egész felsőtestével, és érzem, hogy ellazult és érzem, hogy az egész olyan valóságos, holott lehet nem is az, csak egy játék, vagy mit tudom én: egy álom, egy mese, egy épp kipukkanóban lévő buborék, ami ellep, körülfog és nem enged lélegezni, mert nincs is szükségem levegőre. Mert rá van szükségem. Mindenem megvan. Várja az ölelést, kéri az ölelést, ki akar teljesedni egy ölelésben de mégsem vallaná be, vagy kérné azt az ölelést. Nem. Vagy adjam úgy, hogy önmagamból jöjjön, önmagamtól, ajándékként, csak úgy, mintha ez olyan veszettül természetes dolog volna, mintha a világ szabályai, mely alapján minden rendszer rendszeresen mozog és az adott rendszer szerint kikötnék, hogy én őt kérése, parancsa, hogy én őt ne öleljem meg, ellenére meg kell ölelnem és nem kell semmi mást sem éreznem, tilos volna mást éreznem, minthogy ez nagyon jó és hogy ezt így kell, ennyire kell és ilyenformán. Hátborzongató.

Megölel és én annyi mindent mondanék neki, de helyette elterülök a mellkasán, mert azt szeretem leginkább érezni és ki vagyok teljesedve. Igen, így: ki vagyok teljesedve. Agyamat kitölti a forró köd és nem érdekel semmi. Gondolataim sem. Esküszöm, hülyék vagyunk. És ugyanakkor: esküszöm, hogy örülök neki.