szerda, október 12, 2011

istenek


 -őrület egy felvonásban-



Azzal kezdte, hogy „istenek vagyunk”. Leült mellém és ezzel kezdte. Mi a faszért kezdte ezzel?

Istenek vagyunk, bukott istenek” -mondta.
Szárnya- és lelke-szegett istenek”, mondta s közben nevetett. Nem értettem, semmit nem értettem ebből az egészből, leül elém, beledumál a délutánomba és a hamutartó meg a pohár söröm között átfolytak belém a szavai.

  • Istenek volnánk, csakugyan?
  • Igen.
  • Miből gondolod?
  • Belőled. Belőlem. Belőlünk.
  • Én nem vagyok isten.
  • Mi vagy hát.

Gondoltam neki szökök és kitekerem a nyakát, összekarmolom a képét, lelohasztom az öntudatos vigyorát, hogy egyszer fogja már be és kotródjon innen, hagyjon engem, magamra, egyedül.

  • Nyomorult. Leginkább nyomorult.
  • Idenyújtod a kezed?
  • Mi van?
  • Ide nyújtod a kezed?
  • Minek?
  • Szeretném látni.
  • Felőlem...

Megnézte a kezem, a tenyerem, kiszélesedett a mosolya. Bal kezével megfogta a csuklóm, jobbjával meg benyúlt a kabátja zsebébe, kivett onnan egy fecnit, a tenyerembe nyomta és elengedte a kezem. A szemembe nézett, hülyén vigyorogva, majd felkelt, elment. Otthagyott.

Miért hagyott ott?

Leginkább istenek vagyunk.
Leginkább nyomorultak.
Leginkább magányba fulladók,
Leginkább élőn halottak.



A papírfecnin verset írt, egy hülye kis verset, banális kis cirkalmas marhaságot, nem tudom, hogy miért írnak manapság még verset az emberek, egyáltalán.

Lehet, hogy hab,
vagy cukrozott tejen, méla, andalgó árnyék,
vagy karácsony, húsvét, tavasz íze bár.
Ez vagy te.
Röviden: ajándék.

Vannak pillanatok, mondta gyakran, amikor szárnyaim vannak. Amikor ugyanazt tudok, mint amit érzek is. És ugyanaz van, mint amit érzek és tudok. Aztán elmúlnak a pillanatok és én megint csak egy ember vagyok, mondta. Ezeket a pillanatokat megölném, mondta. Tüzes késsel, hogy sisteregjen. Beteg ember... beteg ember...



Utána rohantam, fecnivel a kezemben egy érzéssel a hasamban, amit soha sem éreztem: ha nem érem utol – meghalok. Utolértem és meghaltam. Meghaltam. Fekszem magam körül, magam alatt. Fenébe az egész szerelemmel.

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgő szemek világítanak - -”


beteg ember, bukott isten, szárnya-szegett, már-már lelketlen-testetlen könyörtelen istenverése, átok és átok. És átok, megint.

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”


FILM


Szeretlek, mondta.
Szeretlek, mondta és ez olyan szomorú.
Őrült volt.


gomb, amely leszakad.”


S a ház kigyúlt.

ÁRNYAK-ZENE
  • Nem félsz? Pasi (közben a lány táncol, majd lassan abbahagyja és egy lepedőt simogat, a férfi árnyát)
  • Mitől?
  • Tőlem?
  • Nem.
  • Miért?
  • Kéne?
  • Néha én magam sem tudom.
  • Félsz?
  • Mitől?
  • Magadtól?
  • Nem.
  • De kéne?
  • Kéne. Nagyon kéne.


Sötét van.
Az utcákon még nem gyúltak ki a lámpák.
Az arcom fújja a szél.
Hajam a számban.
Botladozok.

Ez az egész nem lehet igaz.


Az emberek furcsán néznek.
Az emberek csendben kikerülnek.
A kutyák megugatnak.
Arcom fújja a szél, hajam a számban.
Térdig hamum vagyok.

lehet, hogy gomb, mely leszakad.”,
vagy sűrűn tajtékzó, véres pirkadat,
vagy lápos, iszapos poshadt vizek
mentén kókadó, fakult íriszek.

Vagy csak csend.


És akkor jön a rutin.
Mert mindenre megoldás a rutin.
Mert MINDENRE MEGOLDÁS A RUTIN!

Reggel kelsz, borzosan kelsz,
kávét főzől, bögrét töltesz,
kiflit vágol, kiflit megkensz
híreket olvasol, harisnyád húzod,
szoknyád igazítod, cipzárát zárod,
melltartód a melled köré,
láncod a nyakad köré,
ruhád a tested köré fonod.
Fogad megmosod,
arcod bekened,
ajkad veresre fested,
körmeid vörösen izzanak
szempilláid feketére nyúlnak,
nyílik az ablak,
cigaretta s a kávé maradéka még.
Csatolod a csatod,
hurkolod a cipőd,
hajad útra készen,
arcod útra készen,
tested útra készen
s már rohannak is lefele a lépcsőn
íves lábaid.

A rutin, a rutin.
Mindenre a megoldás.

Este nincs rutin.
Este magány van.
Este fájdalom van.
Este érkezik a tehetetlen kétségbeesés.

Rémálmok.
Lázálmok.
Vágyálmok.
Rémálmok.
Lázálmok.
Vágyálmok.
Rémes lázálmok.
Lázas vágyálmok.
Vágyó rémálmok.

Rémes vágyálmok,
lázas rémálmok,
vágyó lázálmok,
lázas lázak,
rémes rémek,
vágyó vágyak,
S MINDEN
ELŐLRŐL
MEGINT.

Őrület ez,
őrület bent,
őrület kint.

Őrület és meddő tehetetlenség.

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

lassan nem ismerem az arcom. A kezeim idegen ceruzák,
néma jeleket írnak a levegőbe éjjel, amikor nem tudok aludni.

Utálok nő lenni.
Utálok lenni.

Férfi lennék. Vagy nem lennék, egyáltalán.
Tarolni, teperni, tiporni, fosztani.
Ütni, sebezni, vérezni, orozni.
S közben hang nélkül röhögni halkan,
fütyörészni, míg a többiek el-elvesznek egy dalban,
vagy egy általam felrobbantott, őrült gondolatban.
Tenni az egészre, úgy ahogy van.

Erős szeretnék lenni.
Akarni akarok.
Lenni, mint ő, a bukott isten, aki engem is lerángatott.

Vagy csak csend.

Láttam a bukott istent. Isten volt és bukott.
A tegnap láttam. Ült a várban
és vedelt valami papírba tekert, iszonyú piát.
Egyedül volt és magányos.
Sírt.
Ilyen egy bukott isten?
Nem röhögött,
nem tiport
orozott,
vérezett,
ütött, vagy sebezett.
Ivott és sírt.
Posztókabátjába, a tőlem kapott gyapjúsáljába gubózva
piált és sírt.
Borostás volt és szörnyen ápolatlan. Talán büdös is.
Megöleltem volna.

De nem értem.
Ő is gomb, ami leszakad?
Leszakadhat?

Úgy látszik: egyedül mind leszakadunk.
Egyedül csak bukottak vagyunk.

Habként, cukrozott tejként lenni
lenni akarni,
lenni úgy, hogy leszakadtam,
mint egy gomb.

Van ennek értelme?
Van a fájdalmamnak értelme?

Én nem tudom.
Azt tudom csak, hogy most
haza megyek,
lezuhanyzom forró vízzel,
bekenem magam illatos krémmel,
teát iszok, másfél,
pontosan másfél csészével,
és lefekszem.

És aludni fogok,
egy napot, vagy két napot.

És utána új ember leszek.
Habnak lenni, vagy leszakadt gombnak:
végül is mindegy.
Én élni akarok.
És egyik a másik nélkül nem megy.

Ismét kiülök a teraszra, cigarettával a kezemben, sörrel az asztalon és
bevállalom, mindkettőt.



Nincsenek megjegyzések: