28. bennem.

.. van egy homokóra (is), pontosabban én vagyok (én szoktam benne lenni) a homokórában.

a homokórában, mely összetartja a benne szétfolyó időt.

érdekes és felettébb bonyolult szerkezet. kívülről úgy néz ki, mintha egy homokóra-üvegben homok volna, s az egész egy fa-kerethez volna rögzítve és slussz. a valóság ennél picit bonyolultabb. minden homokszem más idő. más idő-intervallum, más idő-egység. s mivel ilyen sok és sokféle idő van összezárva egymással, ezért az idő, az az idő, amit a homokórán kívül érzékelni lehet szétnyúlik itt, bent. olyan, mint a lágy karamell. no, nem az a bolti, amit tejjel (meg sok ipari dologgal) kevernek, de amit te készítesz, vízzel, cukorból. szóval nyúlik. ezzel nem is volna semmi baj, sok minden nyúlik még, maga a nyúlás nem is volna említésre méltó, ha nem azt váltaná ki, amit. egy ilyen szétnyúló, homokórányi idő-halmazban annyi vicces dolog történik, hogy csak egy-két érdekesebb jelenséget említek csak meg.

az egyik kedvencem az, ami sok ráncfelvarrásos nő- és férfi-személyeknek a rémálma volna: az ember akarata ellenére szétcsúszik. olyan ez az egész világ, mintha egy torz tükörben látnánk, vagy mintha dali képei elevenedtek volna meg (vagy mintha részeg (esetleg betépett...) szemeken keresztül szemlélnénk a rendes, homokórán kívüli világot). az egyik kezem hosszabb mint a másik és lágyak, hogy az elején nem merek semmit sem fogni velük (aztán megszokom), a lábaim hol keskenyek hol nyújtottak, alig lehet velük helyet változtatni, az arcom cseppfolyós már szinte, az izmaim csobognak, mikor forszírozom őket, hogy összehúzódjanak, s minden, de minden (legalábbis első pillantásra:) instabil. más szabályok érvényesülnek itt, a nyúló idő függvényében. mert szabályok ugyanúgy vannak, csak az idő meg-meg változtatja, hosszabb-rövidebb ideig. semmi sem változik egyszerre, van, hogy ha megéhezem akkor várnom kell, hogy a sonka ne lebegjen, de azért ne is folyjon, a tükörtojás ne legyen jeges és a tejet ne kelljen késsel-villával enni. viszont ha repülni szeretnék: megtehetem. igaz, nem tőlem függ, hogy mikor, de kit érdekel idebent az ilyesmi.

nincs halál. bármi történhet az ember szétnyúló fiával: halál soha sincs. megfagyhat, megfőhet, lezuhanhat, szétfolyhat (és ezek nem csak feltételes módban történnek meg és nem csak egyszer), úgysem lesz semmi baja. fájdalom sincsen igazából, mert túl nyúlós ahhoz az idő, hogy a fájdalom létrejöhessen, hogy azt rendesen (értsd: a hagyomány szerint) lehessen érzékelni. szabad kézzel téptem már szét házakat és fröcsköltem széjjel autókat, fűrészeltem ketté patakot, folyót, és kínlódtam már egy toll, vagy egy papírfecni felemelésével is.

s mivel itt semmit sem lehet igazán konkrét dolognak nevezni vagy tartani, ezért semmi konkrétumot sem lehet véghez vinni. nem lehet például rendesen enni, ahogy említettem már fentebb. nem lehet ugrálni, nem lehet járni, nem lehet írni, nem lehet igazán olvasni sem, nem lehet aludni, nem lehet beszélni és gondolkozni is csak alig-alig lehet és azt sem folytonosan (és pláne nem következetesen).

azt hiszem leginkább ezért az utóbbiért szeretek ott lenni.

27. bennem.

.. van egy nincs (a sok kacat között ez is elfér, ráadásul jelentőséggel bíró elem, mert viszonyítási pont: hozzá képest minden kizárt, hogy ne lenne (természetesen csak abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy a nincs létezhet, tehát maga a nem-létezés létező formát ölthet egy ilyen tág, szinte szélsőségesen szubjektív halmazban.).).

26. bennem.

.. gyermek (is) él. egy darab.

ez a gyermek meztelen. a fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. sohasem alszik, sohasem álmos. sohasem fáradt és sohasem nyűgös. sohasem felejt és sohasem kér. sohasem parancsol és sohasem fél.

egyedül van, de mégsincsen egyedül. gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. benne egy világ.

a gyermek nem fázik. a gyermek nem szomjas. a gyermek nem éhes. a gyermeknek nem kell székelnie. a gyermek nem lélegzik. a gyermek nem él. a gyermek: van.

a sötét, fekete terem a teljes védelem. nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. a teremnek nincs padlója. végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. a vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. de csak olyan, mintha. a felület mintája olyan. a padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. középen a gyermek. ő sohasem ér a padlóhoz. fölötte lebeg. eleme és játék-területe ez a vörös felület.

a gömbben fények. sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. a gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

általában a gömböt figyeli. néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. ha boldog. sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. ritkán nevet. olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

néha megszólal. tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. de olyankor is keveset mond. egy-egy szót csak. s a szó épp azt jelenti.

néha felszisszen. olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.

az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. itt is van valóság. kettő is. az egyik a gömbbe van beleöntve. ezzel a valósággal játszik. a gyermek nemtelen. így teljes. két teste van, mindkét valóságban egy-egy. az egyiket irányítja (a szó „irányt mutat” -és nem a „vezeti”- értelmében). a másikat nem. az egyikhez beszél. a másikhoz nem. az egyik lefedi az egész világot. a másik csak a szoros önmagát. az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. a másik csak van.

a valóság, az egyik valóság bírája ő. a tiszta hang. az őrangyal. a másik valóság része. szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

léte ugyanúgy függ dolgoktól, mint a mi létünk. de a dimenziói másak. a szükségletei másak. 

25. bennem.

.. lehetett volna béke.

ha.

(s most azok a ha-mondatok jönnek, amiktől képes vagyok (tüdőm térfogatát négyszeresére növelve) torkom szakadtából ordítani.

ha máshová, máskor, más módon, más jellemmel, más hajlamokkal, más családi szerkezettel, más szociális hálóba születek.

ha máshol, máskor, más módon, mások által, más módszerek alapján nevelnek, tanítanak, más elveket szem előtt tartva, figyelmen kívül hagyva, megtiltva, szorgalmazva. (valamint más következményekkel tanulásom/okulásom, illetve nemtanulásom/nemokulásom esetén.)

ha máshol, máskor, más módon jönnek a más emberek, más körülmények, más jelenségek által kiváltott gondolatok, melyeket másképpen értelmezek, építek be magamba, kezelek.

ha kevésbé lett volna a családom makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus (vagy ha még egy ennyire (félennyire, negyed-ennyire, nyolcad-ennyire, ennél háromszor ennyibbre, stb.) makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus lett volna).

ha kevésbé lettem volna makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus, (vagy ha még egy ennyire (félennyire, negyed-ennyire, nyolcad-ennyire, ennél háromszor ennyibbre, stb.) makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus lettem volna).

ha a külső világra nem a meglévő szabályok és nem így, ily módon vonatkoztak volna.

ha a belső világomra nem a meglévő szabályok és nem így, ily módon vonatkoztak volna.

ha nagyobb (vagy kisebb) mértékben volnék tudatában környezetem hibáinak.

ha nagyobb (vagy kevesebb) mértékben volnék tudatában önnön hibáimnak.

ha mindenre lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha semmire sem lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha több dologra lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha kevesebb dologra lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha lehetne.

ha nem lehetne.

ha volna több ha.

ha volna kevesebb ha.

ha minden ha-t fel tudnák itt sorolni.

ha ez az „itt” eljutna hozzád (is) (amennyiben ezt elolvastad ez az opció már nem releváns).

ha ez az itt nem jutott volna el hozzád (igazából, ha ezt olvasod már ez sem releváns esetedben, csupán az összes többi, ezt el nem olvasó emberre vonatkozik (kivéve, ha nem érted, amit olvasol.).).

ha ez az itt egyáltalán nem létezne.

ha én volnék az itt.

ha te volnál az itt.

ha ő voln(-á-)(-n-)(-a(-))(-to-)(-k) az itt.

   mi

   ti

   ők

ha én volnék te, aki olvasod.

ha te volnál én, aki ezt írtad.

ha volna egy te bennem és egy én benned. (nos... ez esetben nem tudom, hogy lehet/szabad/merjek-e relevanciáról beszélni (vagy egyáltalán: relevanciát említeni...))

ha ennek a szövegnek a következménye (az általa kiváltott tettek és gondolatok (vagy talán inkább fordítva: gondolatok és tettek.)) más volna, mint ami (ennek a ha-nak az érvényességéről mondjuk nem vagyok meggyőződve, de felötlött bennem (benned, benne...), hát leírtam.).

végezetül pedig: ha nem létezne ha.

(szerintem akkor leginkább, de ez egy olyan nagyon elvont gondolat, hogy nem érdemel többet egy ilyen picinyke zárójelnél.)

24. bennem.

.. egy ujj van, ami rendre csendre int.

(például most is.)

23. bennem.

.. egy szem van. mert az nem tud hazudni, soha. kivéve ha nincs. merthogy: amúgy van. csak máshol, nem rendes szemként. a fülben, az ujjhegyen, az orrban, de mindenütt van egy szem, legalább. 

az enyém olyan, mint a nőé, akivel az átjárón találkoztam. de pont olyan, vagyis rövid ideig láttam csak, így azt hiszem nem tudtam jobban megfigyelni. október huszonnyolcadikán délután négykor találkoztam az átjárónál, és a lemenő-félben lévő napba belelépve a járda-part árnyék-világából a barnának látszó szemeit reám vetette. mint kiderült: nem barnák voltak.

a lány türkizben és fehérben ragyogott, türkiz, vékony kelméje a ruhácskájának gyakran érintette combjai fehér harisnyába burkolt felületét, fehér kabátja nyakán nagy kivágású volt, amit tüdő színű sálba burkolt. vadász-zöld csizmácskájában ruganyos járással slisszolt el előttem, és mikor felemelte dús, festett-fekete haját tekintete a naptól sárgállva világított belém. nem volt arca. egy nagy szem volt az arca helyén, és az sárgállott bele az arcomba és melegített és vájkált, turkált bennem és kérte számon, amiket még én sem kérek számon önnön magamtól és megnyílt nekem a pupilla és árulkodott nekem az írisz, nap-sárga felülete pirította arcom, melege ágyékomban vibrált és agyamat simogatva haladt el mellettem csendben. utána hűvösebb volt a világ.

ilyen szemem van, legyen, kellene, hogy legyen. nem tudom, mindig csak a szem túlsó végén létezem, és még tükör sincs, ami kimutatná szemem milyenségét. rendes, fizikai szemeim kifejező-képességével teljesen meg vagyok elégedve. de ez a belső egy, ez maga a xibalba bukása, az univerzum köldöke, az örökkévalóság kulcslyuka, amin keresztül bele láthatok abba is, ami úgy tűnik, hogy még nincsen, de már ott gyökerezik valamiben. ez a parmenidésznek és a világnak ellentmondó „sentio ergo sum.”-szentencia. ez maga a bennem lévő kapu a világban rejlő sok, kicsi világ felé. mert tehetetlen az ember mindaddig, amíg a szem, a belső szem csak néz, bambul, s olyan ráncos, olyan beesett (hova esett be), mint a századfordulós, agyukat szétabszintozott nagyok addig nem is láthat igazán az ember. vagy csak annyira, amennyire egy szívtelen kisherceg.

22. bennem.

.. két ajtó (már megint csak) van. mindig csak kettő, bassza meg. vagyis általában úgy tűnik, vagy azt hisszük, hogy több van, de tüzetesebb, árgusabb vizsgálódás után mindig megbizonyosodhatunk: kettő ajtó szokott lenni valóban.

mert erről van szó tulajdonképpen, választási lehetőségekről.

szörnyen kellemetlen, mikor megjelennek. képzeld el: két ajtó, előtted, csak úgy megjelenik, teljesen ugyanúgy néznek ki, az az érzésed, mintha egy ajtót heccből megduplázott, leklónozott volna valaki. és mögöttük a jól látható tér, amerre lehetne menni, de nem kerülheted ki őket, még akkor sem, ha látszik, ha nyilvánvaló, hogy nincsenek falba beágyazva, hogy közöttük rés van, hogy nincs semmi tábla, vagy más tiltást tartalmazó figyelmeztető jel, hogy ne merészelj tovább menni, vagy ilyesmi. nem. ott vannak, megjelennek és az embert a frász kerülgeti. mert tudja. mert tudom. hogy itt most igen, itt most kell. muszáj dönteni. én utálom a döntéseket. mert azokat, ugye, meg kell hozni. és mind az összeset nekem (kell meghozni). és nincs kire, ki után várni és ha én hozom meg őket, akkor nincs ahogyan mást letolni az én döntéseimért. és ez szörnyű. mert önmagát ritkán pofozza fel az ember. nem esik rendesen a keze ügyébe a nem szembe álló arc (így egy nagy pofon eléggé érdekes egyensúlyban beálló változást tud eszközölni, ami röhejes tud lenni. ugyanakkor a helyzet komolyságát, mi több, tragikumát (is), egy pillanat alatt szétcincálja.).

hamarabb rutinból csináltam. ajtó megjelent, szemem behunytam, elszámoltam tízig (néha órákba telt. ilyenkor izzadtam nagyon.), ajtónak neki, kilincs, beront, másik ajtó eltűnik. később logikáztam. ez volt a legszánalmasabb. listát írtam, hogy mért jobb a jobbik ajtó, mint a bal, meg hogy mért rosszabb. meg hogy mért rosszabb a bal ajtó, mint a jobb, vagy mért jobb. bonyolult kalkulációkat végeztem annak megállapítása érdekében, hogy most akkor a kettő közül melyiket válasszam, melyiket választom. aztán olyan időszak is volt, hogy próbáltam cselezni (kivel is, ugye.): egyszerre két ajtót kinyitni, ajtókat kikerülni, otthagyni őket, egymásra tenni őket, valamelyiket eltüntetni, hogy csak egy dolog közül kelljen választani (ezt nem is tudom, minek nevezzem: legyen inkább paradox spekuláció, vagy csak egyszerűen hülyeség.). ezek nem sikerültek nekem. aztán belenyugodtam. most ha arra koncentrálok, hogy ne koncentráljak akkor úgy történik a döntés, hogy valami választ belőlem. valami(-m), aminek jogosultsága van az éppen fennálló helyzetben döntést hozni. s akkor jó a döntés, ha a többi azon a bizonyos valamin kívül egyetért a valami döntésével. mert olyankor igazából nem remeg a kéz, nem izzad a homlok. olyankor van béke, és lesz béke, az ajtó kinyitása után is. mert, ugye, a másik ajtó lehetőségei elhalnak. de az új tér születése az ajtó mögött mindenért kompenzál.

persze ez még nem változtat azon, hogy nekem kell (minden egyes alkalommal) kinyitni az ajtót.

21. bennem.

..EGY VALÓJÁBAN SOHA MEG NEM SZŰNŐ, KONSTANS KIÁLTÁS (MAGZATI ÁLLAPOTBAN NÉMA SIKOLY, ELMÚLÁS ELŐTT HALÁLTUSA. AMÚGY MEG, ÁLTALÁBAN EMLÍTVE, ÉLETNEK IS BECÉZHETŐ (igaz, hozzáállás kérdése az egész...).)

20. bennem.

.. de kezdjük inkább nem is így.

kezdjük úgy, hogy van egy belső tér, amiben az elemek alaphelyzetben a legoptimálisabban vannak elhelyezve, egymáshoz és az egyénhez viszonyítva. nevezzük ezt a teret énnek és a térben előforduló elemeket az én-t alkotó tulajdonságoknak, képességeknek, hajlamoknak és habitusoknak. alaphelyzetben az elemek egyenként mozdulnak el valamilyen irányba, attól függően, hogy az én tulajdonosa hogyan változik milyen hatásoknak van kitéve a környezetében és milyen elem-asszociációkat váltanak ezek a hatások úgy hosszú, mint rövid távon. ezek az elem-mozgások egyensúly megtartóak, tehát minden mozgást követ egy, a mozgás hatását relatív ellensúlyozó mozgássor is azért, hogy az én tulajdonosa megőrizze személyes egységét és következetességét, ezáltal az orvosi értelemben vett normalitását is.

aztán van egy érdekes reakció-sor, mely két én-tulajdonos között zajlik le. a fent említett és nagyon pontos egyéni egyensúlyt megtartó változással párhuzamosan észlelhetővé válik az én-ek közötti kommunikáció, melynek köszönhetően mindkét én stabil elemei elmozdulnak egymás irányába oly módon, hogy az egyensúlyt fenntartó erő már nem személyre szabott, hanem személy-közöttivé válik. az egyik én a másik én-t tartja egyensúlyban ez az elmozdulás által és ez a szimbiózis minél intenzívebb annál hamarabb teljesedik ki egy ahhoz hasonlatos kapcsolattá, mintha mondjuk két ember (egy, akinek a bal lába hiányzik és egy, akinek a jobb) egymáshoz szíjaznák egymást, hogy így hatékonyan járni tudjanak, mivel megvan bennük az erő, az akarat, a vonzalom, tehát minden lehetséges motiváció egy ilyen tett végrehajtására (megvallom: a fenti egy kissé morbid példa).

természetesen ez csak labor-körülmények között ilyen optimális, a valóságban eléggé mérsékelten tapasztalni. hétköznapi nevén ezt szerelemnek hívják.

amikor ennek a bensőséges, egyedi és egyéni térnek az elemei mind elmozdulnak a tér külső zónája felé az egyén egyensúlya kibillen, a tér perifériájára összegyűlő elemek energiája terek közötti kaput nyit. sajnos abban az esetben is, ha a másik énnek nem áll szándékában kaput nyitni az előző számára. ám ha mégis mindkettő teret nyit, akkor a két személyben fellelhető megfelelő elemek egymásra vetülnek a kapuban így egy, az előző két elemtől eltérő, összetettebb, teljesebb elem tud létrejönni. az ilyen elemek aztán közös teret alkotnak, egy olyan közös világot, amit az elkövetkezőkben ketten táplálnak. röviden: ha az ember szerelmes lesz, akkor másfél világgal rendelkezik az alaphelyzetben fellelhető egy helyett.

van, amikor az elmozdulás egy másik én irányába hiábavalónak bizonyul, feleslegesnek, vagy csak egy idő után rájön az én, hogy a másik énnek nem áll szándékában kaput nyitni felé, vagy a kapunyitását elfogadni. ilyenkor távolodni kezdenek az elemek az én terének a perifériájától és ha nem ügyel az én tulajdonosa, akkor az elemei, túllépve azt a zónát, ahol alaphelyzetben lenniük kéne (ugyanoda sohasem kerülnek az elemek, hisz a periférián észlelt változásoknak köszönhetően az elemek már az új ráhatások súlya alatt újraszerveződnek, bár nagyvonalakban meg kéne egyezzen a felállás a másik én felé való elmozdulás előtti konstellációval.) mozgásukban nem állnak meg, hanem tömörülni kezdenek a tér centrumában, egymáshoz, egymásba szorulva.

az emberben nagyon ritkán észlelhető teljes és viszonylag stabil én-elem-konstelláció, folyton egymástól távolodó majd egymáshoz közelítő mozgást végeznek az elemek.

s akkor most: olyan intenzív egy pontba való tömörülése észlelhető már egy ideje az én-terem elemeinek, hogy félő, hogy hamarosan ki fog robbanni, valamilyen belső ősrobbanás-szerű formában, melynek úgy a kiváltó oka, mint a maga után vont hatásai teljességgel átláthatatlanok, még következtetni sem lehet a huszon-egynéhány év folyamán összegyűlt adatok alapján.

19. bennem.

.. volt egy fontos, titkos jelentéssel bíró árnyék, még a délutánban (aztán egyszeriből este lett, s az árnyék átalakult valósággá.).

18.bennem.

.. egy angyal volt, aki várt egy ágy szélen ülve, hogy valakinek őrizze az álmát. gyűrött volt az ágynemű, a párnák széthányva, a takaró a földön, mintha valaki csak leugrott volna a boltba, hogy vásároljon dolgokat a vacsorához. az angyal ült az ágy szélén, és addig várt, míg szörnyen unni kezdte magát. az angyalok, tudvalevő, nem esznek, nem isznak, még cigizni sem szoktak (néha ugyan el-elszívnak egy szálat, de azt semmiképp sem a hálóban). nem tudta, hogy mivel foglalja le magát és mivel kissé mazochista volt ez az angyal: elkezdte tépdesni a tollait. elmélete egyszerű volt: a személy akire várt meg fogja érezni a fájdalmát és sietni fog aludni, hogy ne okozzon álom-angyalának több fájdalmat. az elején csak óvatosan tépte ki a legkisebb pihéket, közben emlékezve a népszerű emberi mondóka-szerűségre, mely hasonló mozdulat-sorokat szokott követni elkezdte mondogatni, hogy: (tépés) szeret, (tépés) nem szeret, (tépés) szeret, (tépés) nem szeret, stb. a játék (játék-e vajon) kezdetén még nem gondolt bele annak komolyságába, később meg, mikor már megtette már elég nehéz lett volna abbahagyni. egyre nagyobb szenvedéllyel tépdeste az önnön tollait és egyre nagyobb megszállottsággal szajkózta a szeretnemszereteket. minden kitépett toll egy fény-villanás volt (hisz mindenki tudja, hogy az angyalok csillagokból lesznek és fényből vannak stb.), hamarabb egymástól jól elkülöníthető villanásokat lehetett megfigyelni, majd egyre gyorsabban pulzáltak a fények majd a vég előtt már egy, konstans erős fényt lehetett csak látni több kilométerről is akár, mielőtt kialudt volna teljesen a fény.

nemszeret.

a szárnyai (azaz az élete) voltak a játék tétje. a tudás meg az édes-kesernyés, pőre jutalom. a szeretet létének vagy nemlétének a tudása. és, mivel minden alkalommal, minden szeretnél és minden nemszeretnél más dologra, jelenségre, más tárgyra, személyre, más anyagra gondolt, mást helyezett a szeret-nemszeretet fókuszába ezért a világ iránta gyakorolt szeretete vagy nem-szeretete volt a tét, a világé, mely körülöleli, mely magába fogadja.

egy angyalnak, mint tudvalevő, pontosan 374 473 tolla van. a világot angyalunk háromszázhetvennégyezer négyszázhetvenhárom tollra osztotta fel. azaz csak háromszázhetvennégyezer négyszázhetven-kettőre. ott állt meztelenül az angyalunk, meztelenül és röhejesen, kétségbeejtően sután és kiszolgáltatottan egy fájdalmas hívást sem meghalló ember miatt (meg persze az ő angyali hülyesége miatt, de főleg a rendszer-hiba folytán, minek következtében egy ilyen felettébb rendhagyó jelenség megtörténésére sor kerülhetett) és arra gondolt, amire csak egy angyal gondolt eddig, rajta kívül: a nem-létre. fogta magát és körmeit mellkasába mélyesztve szétnyitotta azt s csak mikor kivette a benne rejlő, őt ebben a formában létezni megengedő, neki energiát adó csillagot, csak akkor vette észre, hogy szárnyának egyik hajlatában kifelejtett egyetlenegy pihét (hiába: a fény-viszonyok sem voltak a legjobbak, no, meg mire a hajlatához ért már eléggé megszállottá válott...). a háromszázhetvennégyezer négyszázhetvenharmadikat (tévedni angyali dolog (is)). tudta, hogy alig pár tizedmásodperce van még hátra, kitépte a pihét, elsuttogta (önmagára gondolva), hogy szeret, majd több trilliárd apró fény-sziporkára bomlott egy tizedmásodperc töredéke alatt.

hiába. ha az ember angyal, akkor ne játsszon szeret-nemszeretet. nem igazán talál hozzá. s különben is: ne a szárnyaival, basszameg. s ha mégis ezt teszi, mert gyogyós, vagy mi, akkor próbáljon meg számolni, szárny-rongálás közben. meg aztán: nem volna jó letesztelni az angyalt, mielőtt életre hívják vagy ilyesmi... ha nem másért azért, hogy ne menjen egy csillag-darab sem kárba (mert sok van belőle, de (a környéken legalábbis) véges azért a számuk (s különben is: ha jól tudom minden kihatással van mindenre. (az angyalok meg pláne))).

amióta nem létezik angyal formában, azóta nem igazán tudok aludni.

17.bennem.

.. hó lesz, hamarosan. itt minden megtörténhet, például annak is nagy az esélye, hogy nyár van, dög meleg, haláli kánikula és akkor csak egyszer behavazódik minden. csak úgy jön. nem hideg. igaz, melegnek sem meleg. csak egyszerűen hó. sohasem olvad el. nem olvad: oldódik. ha megoldódik, akkor feloldódik. addig véd.

a hó szigetel. szörnyen szigetel. van, amikor ködből vált hóra, mert a köd is nagyon tud szigetelni, de az mégis szellősebb, könnyedebb, mint a hó. a hó mindent tompává tesz. még a szemet is. még a szívet is. a gondolatok high-key-fényben úsznak és a peremük áttetsző és beleolvadnak a fénybe és akkor nem is lehet pontosan tudni, hogy mire is gondol az ember. csak sejteni lehet. és ropog a hó, mert tompa léptekkel járnak  a környezetem történései, de kit zavar egy kis hó-ropogás, hisz minden, még a léptek zaja is csak alig hallható, mint mikor átfordul az ember a nagyszülei ágyában, éjjel és félálomban hallja a sok-tízéves rugókat valahol a mélyben a mozgására válaszolni. megnyugtatja. ettől alszik vissza. álmokat köt meg ez a ropogás, mélyebb vágyakat.

válsághelyzet van, ha hó van (majdnem mindig). sebek vannak akkor. meg gyengeségek és félelmek. valahogy úgy néz ki minden a hó előtt idebent, mint késő ősszel a környezetem: hideg, pőre és elhagyatott, ugyanakkor kiszolgáltatott. szex-rabszolga a világ. ezek a sebek, ezek a nyomok javarészt miattam vannak. én vagyok az oka. meg a többiek. de ne részletezzük. próbál felgyógyulni a vidék, próbál erőre kapni a táj, belegömbölyödik magába, kitelni próbál, megnyílni, átváltozni. kihajtani újra. hó csak akkor lesz, ha már nincs más kiút. ha már nem kell más, csak a puha párna a paplannal, ami alatt meg lehet bújni, amik között hallani lehet holle anyó életet vidámító nevetését. 

16. bennem.

.. nő van. az a közös ős, akitől (akiből) mindnyájan származunk. méghogy ádám és a sztorizgatások körülötte... ugyan már.

elzárva tartom a kurváját. lekötözve. meztelenül egy nagy, sötét pince-odúban. elég gyakran lejárok hozzá. olyankor megitatom vízzel és pisiltetem, hashajtót adok be neki és nézem, ahogy megalázva összefossa magát. verem, folyton verem. áramot vezetek a testébe, hogy dögöljön már meg egyszer. egész teste feszül olyankor és én érzem, hogy éget, éget minden, hogy meghalok. ő meg szeret.

máskor mesét olvasok fel neki. mindig retteg ilyenkor, mert tudja, hogy valami szörnyű dolog fog következni. és igaza van: gyújtóval égetem a mellbimbóit és karikás ostorral tépem cafatokra minden egyes alkalommal a szeméremajkait. ordít. nem könyörög, ilyenkor már nincs ereje. az elején még elég gyakran tette. de ez most rosszabb. megalázva és megtörve lóg a láncon a levegőben, alatta a széklete. sír. zokog. száraz sírás ez, már nincsenek könnyei. szeret. és ilyenkor megölném a világot felborítanám, hogy dögöljön meg minden és mindenki. nyeli a kiszáradt könnymirigyeiből párolgó száraz könnyeit és csapzott, büdös haja alól szeretettel telve néz rám. ő a mindenem. nélküle nem is volnék. nélküle nem volnék (nélküle nem).

mikor nem nála vagyok, akkor csak úgy elvagyok. rettegek, hogy megszökik, hogy elhagy, hogy fölém emelkedik, hogy megbüntet. pedig tudom: még halálom esetén sem hagyna el, megszökni sem akar, ő nem emelkedhet fölém mert örökkön fölöttem volt és ő az, aki sosem büntet. ha lent járok nála véresen ébredek. vérzik a szemem, véreznek a nyílásaim. egy világ sír, szenved.

persze attól még kemény vagyok. sőt: attól vagyok kemény, hogy elnyomom a mocskos kurvát, a kibaszott ribancát. nehogymár. nehogymár ő hasson rám, nehogymár izé. nem fogok én érzelgősködni. kapja be mindenki. férfi vagyok. és különben is: az ő érdekében is teszem. mennyi rosszat csinálna, ha kiengedném... mindent, az egész síró és vérző világot nyomorba döntené. mi nem vagyunk egyenlőek. meg kell neki tanítani, hogy ki az úr, hogy ki parancsol. hogy ki az, aki vigyáz rá. akinek egyáltalán köszönheti, hogy van. mocskos szájú cafat. be is tömtem a száját, hogy ne is halljam. a sikítások ellen nincs mit tenni. dehát addig fogom rúgni a picsáját, amíg kikészül. amíg nyikkanni sem tud, bazmeg. hogy lássa, ki viseli a nadrágot. hogy lássa: mért épp én. nem való neki ez a világ. minek, hogy még jobban szenvedjünk s ezt mondtam is neki.

sohasem hagyna el. szeret. részem.

néha, reggelente, mikor vérzem: könnyezek. nem sokáig, gyors dolog ez, jön-megy dolog.

ilyenkor őt látom a tükörben. azt, hogy szeret.

15. bennem.

.. egy szakadék van. a pereme mindig alacsony, akárhányszor állok a szélénél. olyan, mintha mondjuk a part a tengerszint alatt volna. és érzem, hogy a szakadék az magasság egyben, sőt, a szakadék maga a magasság, és én nem lezuhanok, ha elrugaszkodom a szakadék szélétől (még sohasem mertem), hanem felesek a magasság lehető legmagassabbjába. a fel meg a le itt nem is térleírás, hiszen itt nem kartográfiai szempontból felkutatható területek, tájak meg ilyesmik vannak, hanem vannak fentek, meg lentek és a mélység. ami mély igaziból az amúgy magas, mert a mély felfelé mélyül, de a magasból nem lehet leesni, hiszen lentről esik fel az ember. mikor kiállok a peremére, a tengerszint alatti perememre akkor érzem a szelet, ahogy fentről sodorna, sodorna lefelé, bele a sötét szakadékba és mindig megijedek, mert nagyon hasonlít ám a valósághoz ez a mélység-szédület. és csak amikor eltávolodtam a szakadéktól, csak akkor, amikor már a peremet is szem elől tévesztettem, szóval csak akkor jut eszembe, döbbenek rá, hogy nem kellett volna félnem, mert nem zuhantam volna le, hanem felemelkedtem volna, fel a fenti valamibe. ilyenkor persze nem térhetek vissza, mert már rájöttem, hogy mi van, már agyból mernék szökni és nem önmagamból, önmagamtól, elszakadva teljesen a külvilágtól. pedig azt mondják (a hangok), hogy fény vár rám a mélységben, de még soha-soha sem hallgattam rájuk. mit nekem hangok. nekem agyam van. mitöbb: nekem agyaim vannak. sőt: én magam vagyok az agy. nem hallgatok a hangokra. persze ettől még csalódott vagyok. állok a perememen, a tengerszint alatti perememen és érzem, hogy hatalmam van, megadatott nekem, hogy hatalmam legyen: dönteni. és büszkén magamra vonulok el, vissza a peremtől, mert hollá, babám: győzött a ráció, mégsem érzem jól magamat, mert férgek másznak, a ráció férgei és büszkén és megszégyenülten vágtatok, aztán trappolok, majd cammogok vissza, valahová, el a perememtől és már alig húzom a lábam, mikor megvilágosodik a nem-agyam, hogy ugorhattam volna akár, mert fel estem volna és akkor vágyni kezdek, vissza, és megint meg akarom próbálni, ordítom vonszoló magányomban, hogy "méég egy esélyt! méég egy esélyt!" de a csend röhög szembe, merthát már annyi esélyem volt és mégis, és mégsem és ugyanakkor: tudom, hogy még lesz, ugyanakkor sejtem, hogy akkor is győz a rációja, a világok sűrített rációja egyesül, hogy ne, semmiképpen sem lehessen le (fel) ugranom.

érdekes, mert az ember mindig fél a mélységtől, de sohasem a magasságtól. pedig a mélységnek is van magassága. és a magasság is mélységet takar. ennél a gondolatnál már mozdulni sem tudok. belecserepesedek abba a magányba és hétköznapiságba, ami miatt nem ugrottam le (fel) a tengerszint alatti perememről.

14. bennem.

.. egy pillanatnyi mozgó kép van, mikor ugrál egy ágyon és a levegőbe emelkedik és a lenyugvó nap fényében az idő egy ideg-impulzusnyi időre mintha lassítani szeretné tempóját. a teste spontán, makulátlan, tökéletlenül pontos, a fény áttetszővé teszi, látszanak a belei, a szíve, a méhe, a gerince és a bordái, a tüdőlebenyekkel, míg a vöröses árnyalatban hullámzó hajkoronája a felkavart por által mattá változtatott fényben mintha a világba akarna bele-kúszni, a világ kétes-kényes felülete alá.

ilyen pillanatokban hiányzik (értsd: nincs jelen) minden, ami felesleges: kép-keret, kontraszt és a dolgok élessége. a tegnapra, mára, holnapra vonatkozó vitázó gondolatok. az ujjaim, ajkaim, nyelve(-i-)m, füleim s egyáltalán: az agyamnak a nagyobb része, a felesleges. ami marad az a kép és a szem, meg a kettőt valamennyire összekötő agy-szelet. nincs testem (s ha volna is: nem lenne mit kezdenem vele), nincs lelkem (ilyenkor van az a kényelmetlen érzésem, hogy nem is volt), nincs semmim, amit magamnak mondhatnék, ezért mindenem ez a pillanatnyi mozgó kép. ezért ez a mindenem.

a vöröses hajzuhatag alól elővillanó meleg, zöld tekintete, mely lepelként burkolja testem, lelkem, mindenem, írként gyógyítja mindennapjaim korlátolt bajait, a zajokat és a csendet, a mély torokköszörüléseket, a felgyülemlő flegmát a torkomban, a vérem és a gondolataim sűrű iszapját, az ösztöneim által generált állatot, az éhséget, a kéj szomjúságát, a test bűbájos korcs nyavalyáit, a zörgő órákban a sistergő perceket s a bennük pillogó örökkévalóságokat mind.

azt hiszem ennyi az élet: egy ugráló lány, akit a levegőbe emelve felold a fény, s a tisztasága átitatja a tisztátalan (értsd: zavaros) agyat (agyakat).

az élet, mint kiteljesedés egy tettben.

ennél többek úgysem lehetünk. 

13. bennem.

.. van egy könyv. megpróbálom elmagyarázni, merthogy ezt most nem lehet olyan könnyen elintézni, hogy van, vagy nincs.

van egy könyv. régi a könyv, kortárs a tartalom, amilyeneket én szeretek. van, borítója, meg lapjai és be is vannak kötve, meg minden ilyesmi. kicsit... rendhagyó mégis, mert átlátszóak a lapjai. a betűk, a lapok olyanok egymáson, mintha egy vastag üvegdarabba lennének sávonként beleírva az oldalak. nem lehet elolvasni. bármit tettem a könyv lapjai közé, minden átlátszóvá válik (papírlap, toll, kés, fémlap, bőrdarab, kéz, indigó.). kitépni őket meg nem lehet (meg aztán: ki merne elkövetni ilyen barbárságot.). a borító is torzít, mert úgy reflektál mindent, mint a prizma, s a lapokkal fölötte ez a prizma-hatás felerősödik olyannyira, hogy néhány sor kibetűzős kínlódás után káprázik a szemem, hogy szédülök bele. soha sem tudtam elolvasni a könyvet (igaz, csak nemrég találtam rá, valami romok alatt) és talán soha nem is fogom tudni elolvasni. s minél többet kínlódok vele, minél több időt szánok arra, hogy felfedjem tartalmát annál inkább meg vagyok győződve, hogy fontos az, ami a könyvben van. hogy nem véletlenül került hozzám (amúgy sem hiszek a véletlenekben) és hogy az, amit tartalmaz annyira meg tudná változtatni az életem, hogy... nem is tudom pontosan, de biztos nagyon.

azt hiszem, hogy te vagy a könyvben.

néha, mikor lapozom a tört, prizmás fényben meg-megvillan egy arc-él, egy-egy rejtett mosoly a lapok felületén. olyankor tudom, hogy az az oldal, ha el tudnám olvasni: most csodákra volna képes. mint egy dzsinn, vagy valami. gondoltam arra is, hogy felgyújtom s akkor nem idegeskedek többet vele. nyugodt leszek és slussz. de rá kellett jönnöm ilyenkor, hogy igazából attól vagyok nyugodt, hogy kezemben tarthatom és a lapjait bámulhatom anélkül, hogy érthetném, hogy mi van benne, hogy mit tartok a kezemben (egy könyvet, téged, egy könyvet, ami te vagy, téged, aki egy könyv vagy, egy könyves tégedet, vagy egy tégedes könyvet, vagy ennek a tovább torzított, agyleterhelő változatát, változatait).

12. bennem.

.. egy szoba van.

fehér és tágas. mondjuk nem vakulok meg benne a fényességtől, de ablakai relatív nagyok és egy kicsikét dél-nyugatra néznek. nem nagy szám, mondom, de egészen olcsón tettem szert rá... mindegy.

szóval itt élek. jó itt. vagyis: nem rossz. az nem ugyanaz és mindegynek sem mindegy. de akkor már inkább így fogalmazok: itt élek (és slussz.).

egész jól elvagyok. tényleg. igaz, hogy egyedül vagyok, de egész jó így is, minden van itt, amit használok, amire szükségem szokott lenni. van só, például, sóból sokat eszem, meg ecetből is. meg van gyertya is, csak azt nem nagyon szoktam használni, amikor fürdök, meg amikor éjjel áramszünet van, leginkább olyankor. vagy vannak evőeszközeim, azokat is szoktam használni. jó evőeszközökkel enni. jobb, mint szabad kézzel. vagyis úgy is jó, csak mondjuk máshol, máskor. nyáron, például, kint a zöldben. de nem itt akarok kikötni, hanem ott, hogy sok hasznos dolog van a szobámban. s ezért mondtam, hogy jól elvagyok.

a levegőnek fura illata van. olyan állott, kicsit. vagy nem tudom... szerintem azért állott, mert sohasem szellőztetek. nem szabad. nem szabad az ablakot kinyitni. nem egészséges. a sok fény is megárthat, ugye, s akkor ez itt, ez a fény, ami van bent, ez pont jó.

a fal amúgy fehér, de vannak itt bent is fák, meg éjjeli lámpák, meg virágágyások, meg sétáló emberek, meg kiskutyák. még rendőr is van, de ő csak ritkán jelenik meg és rövid időre. épp csak a rend kedvéért. tudom, hogy egyik sem olyan, mint a kinti, de azt csinálok velük, amit akarok.

kint is szépek a fények. meg a levegő sem lehet épp olyan rossz, hisz mindenki belélegzi. s vannak, akik mosolyognak is, kint. én rég nem mosolyogtam már. de mondjuk ez logikus, mer nem feltétlenül akarok, meg aztán: minek is, egyedül, mosolyogni.

jó itt, mosoly nélkül is. jól érzem magam...

akár ki is mehetnék, sétálni, vagy mit tudom én... kipróbálni, hogy milyen a levegő, meg a fények, mint régen. nem lehet olyan rossz, végülis másoknak is jó... csak épp annyi bajom van vele, hogy az, ott, kint: az ott már a valóság. és ahhoz nekem semmi közöm...

11. bennem.

.. ott egy egész labirintus, amiben épp kóválygok.

csodálatos egy alkotás ez a titok-rendszer, tizenkétezer hektárnyi területen fekszik (körül-belül, de nem mértem fel, csak szemmel. s így azt is írhattam volna, hogy amíg a szem ellát, vagy belenyúl a horizontba, de az ilyen kijelentések olyan bizonytalanoknak tűnnek. a nagy meg már elég elcsépelt jelző.), (körül-belül) huszonegy méter magas falaival, rejtett járataival és évszakjaival, különböző tájegységekre jellemző légnyomással és légnedvességgel, stb. egyedülálló a maga nemében. az egész épület-együttes csak egy személyre és csak egy személynek volt tervezve. három próbát kell kiállni, csak hogy eljuthass a bejáratához.

nem nagy szám, amúgy. csak egyedül van az ember. van néhány sötét sarok benne. azok segítenek, hogy megtaláld az utat a centrum felé. persze csak ha kiálltad a próbákat. olyan, mint egy kaland-játék, csak sokkal, de sokkal komolyabb.

a centrumban van egy forrás. azt mondják, ha a forrásból iszik az ember, akkor fény lesz belőle. olyat is hallottam, hogy minden tudásnak birtokában lesz, csak épp nem kell meghalnia, majd sem. ezek azonban lehet, hogy csak mendemondák. egyszer róla álmodtam, a forrásról. előtte térdeltem és imádkoztam és a forrás beszélt hozzám. visszahívott, hogy újra beszélhessen. meg kellett tanulnom a nyelvet. meg kellett tanulnom önmagamat. az ezidáig létezőt.

néha hallani a csobogását a víznek. azt mondják a tisztáson, ahol a forrás van mindenki örökkön él. mert emberek élnek ott, a víz őrei.

az ég köt már csak a világhoz és azt sem látom mindig, mert a sötét sarkak mély barlangokba visznek, ahol titkokat lehet megtudni. önmagamról (önmagadról). hogy mire odaérek fel legyek (legyél) nőve a víz hatalmához. visszafordulni nem szabad, ha visszafordulsz (visszafordulok): már nem találhatod meg az utat sem vissza, a kapu felé, sem előre, a forrás felé (és én sem).

egyedül vagyok és érzem: hamarosan meg fog bomlani a tudatom. de talán ez kell ahhoz, hogy jó nyomra leljek. hogy felébredjek és ihassak a vízből. s hogy vigyek belőle, neki.

10. bennem.

.. egy fa volt. szép volt a fa. nem volt sem magas, sem alacsony. átlagosnak is lehetne mondani, ha létezik olyasmi -féle fa. a teste gyötört volt, a fa teste maga a szenvedés. göcsös ágait, csavart, hajolt koronáját, zömök testét, feszes ágtöveit nézve az ember megnyugszik: valahogy érzi, hogy még nem ismert igazi szenvedést (az ember). a fa teste, mint mondtam: maga a szenvedés. de a levelei, bár nem buja a koronája: csodaszépek. nagy, férfitenyérnél is nagyobb felülete dúsan erezett és a viaszos fény a méregzöld leveleken életről, egészséges, felszín alatti, dús életről tanúskodnak. a levelek hol karéjozottak, hol fogazottak, hol sima a szélük. hol tojásdad alakúak, hol kísértetiesen hasonlítanak a juharfa oly karakteres leveléhez. tűlevelek is elősejlenek, itt meg ott, ha megmozgatja az ágakat a szél. a fának változatos levelei vannak. a koronája rendhagyó. hézagosnak tűnhet, mint az idősebbek fején a hajkorona, ugyanakkor tökéletes: éppen annyi levele van, amennyire szüksége van, éppen akkora, amekkorának igénye van lenni. a testében a fájdalom a levelei miatt van. megszenvedte a sokszínűséget. nem mintha muszáj volna, de szenvedés nélkül más fák is arra könnyelmű következtetésre jutnának esetleg, hogy ők is szeretnének sokszínűek lenni, csak úgy (mert megtehetik, ugye). így kérge megkeményedett, rugalmassága is oda. a kép azonban, az összkép a fájdalmat sugárzó testtel és a boldog élet idealizált képét (is akár) eszünkbe juttató levél-hálózattal szemünk elé tárul maga az idealizált (akár) boldogság.

másik érdekes tulajdonsága, hogy szeret fantáziálni. mert igazából nem is volt körülötte semmi csak szél, homok és fellegek (néha), amúgy nap (az meg folyton). ezért is mondom, hogy szerény, mert nem nőtt nagyobbra, mint amekkorára nőtt. mondjuk lehet, hogy nem is tud, a megkérgesedett teste miatt. szeret fantáziálni. hogy repül, hogy tengerfenéken él, hogy az űrben bolyong, hogy nyakába veszi a világot és mennyi érdekes dolgot láthat akkor... aztán egyszer csak eltűntek a gyökerei. köddé váltak. gyökér nélkül nem fa a fa. akkor valami más (csak épp nehéz beazonosítani, hogy mi az istencsudája). egyszer csak azon vette észre magát, hogy fúj a szél a törzse tövénél és hogy hideget érez. mint az ember mezítláb. és mikor végigkutatta magát akkor vette csak észre, hogy nincsenek gyökerei. lehet nem hirtelen tűntek el, csak későre figyelt fel rá. nehéz elképzelnünk, hogy mennyi időbe telik egy fának végigkutatni magát. fázott és nem tudta mire vélni a dolgot. tanácstalanul állt ott, gyökerek nélkül, és nem tudta, hogy most mit kezdjen magával. a szabadság kétségbeejtő tud lenni (néha). s míg ott lebegett egy helyben, felkerekedett a déli szél (vagy az északi, mindegy) és elkezdte fújni. és mozogni kezdett a fa, elindulni, mindegy, hogy merre, miközben meglepte egy furcsa érzés: a helyből való elmozdulásé. csak úgy nyelték a pórusai a furcsa, idegen ízű levegőt, napfényt, s érezte: itt is olyan minden, de valahogy mégsem ugyanaz: ezeket a fákat, a virágokat, a mezőket már nem ismeri és minden olyan üdítően új volt számára. sokáig mozgott, a szél beleszeretett és vitte, hurcolta, rángatta, óvatosan görgette magával, magában. a mozgás új fikciókat szült benne s a benne megfogant fikciók rendre belebújtak a valóságba: az elképzelt tenger sós szelét egyszer csak a kérgén érezhette. az elképzelt, egek fölé tornyosuló hegyek között érezhette a levélbizsergető, hűs levegőt. repülni szeretett volna és szerelmes szele csak miatta egyesült egy hurrikánnal, hogy megérezze a szédítő centrifugális lebegés leveleket hangosan rezegtető erejét. sokáig, nagyon sokáig vitte a szél a gördülő fát. közben sohasem volt éhes, sohasem fázott, sohasem kért mást, mint amije éppen volt. elégedett volt, fa-életével, meg a rendhagyó fa-élményeivel. valós és valótlan, valószínű és biztos világában önmagával.

egy napon azt érezte, hogy nem jó ez így. mégiscsak fa, ejnye-bejnye. meg irgum-burgum. meg aztapiculáját. s milyen fa az a fa(-szerűség), amelyiknek nincsen gyökere (ugye, hogy semmilyen). azonban nem szeretett volna megállni többet. nem neki való a kötött élet, mondta, közben érezni vélte, hogy valami csiklandozza a törzsének az alját. meg aztán ott volt a szél is, az északi vagy a déli (mindegy). megszerették egymást. fájna, hogyha csak néha érezhetné, amint a leveleit rezegteti. szorongani kezdett, hogy akkor most mi lesz. „rendes fa lesz”-e, ami ugye gyökeres változást igényel, avagy nem lesz fa, de akkor valahogy soha sem lesz... egész. pedig még szele is van neki. meg sok-sok fantáziája.

egyik reggel furán ébredt (belealudt a csillagokban való gyönyörködésbe- mindig már szögből nézve nem ugyanazok, főleg egy fának). furán ébredt, szóval, mert nem érezte a homokszemeket. bizsergést érzett. nagyon fújt a szél és nem értette miért. végigkutatta, már megint (már ez is valószínűleg több napot vehetett igénybe), magát és akkor vette észre meglepődve, hogy kinőttek a gyökerei. a hajszálerek helyén sok kis szárnyacska lett. úgy nézett ki, mintha lent is, fent is koronája lett volna, csak az egyik ritmikusan remegett, hófehérben, a másik meg élvezte a napsütést. és táplálta a lentieket. magasan lebegett. s miközben szerelmes szelével táncoltak az égen bevillant (sic!) egy kósza gondolat, hogy lehet, hogy nem is voltak gyökerei. mert hogy ő úgy tudta, hogy vannak, de vajon voltak-e tényleg, gondolta. mert megnézni sohasem nézte. csak tudta. s mikor észrevette, hogy nincsenek: elmozdult. vagy először elmozdult s utána vette észre... végül is mindegy, most már úgy sem számít sokat. megváltozott és örült neki. gyönyörű volt az elgyötört teste, amint tovarepült a fellegek között (amik néha vannak).

9. bennem.

.. nincsenek hangok. de tényleg. néha kifekszem az ágyamra, fejem lelóg a széléről, a hajam (mivel kissé hosszú és az ágyam alacsony) végigsúrolja a padlóm, ami néha tiszta, de leggyakrabban hanyagul koszos. ha minden csendes, ha semmi, de semmi sem mozdul (ilyen éjjel szokott lenni és akkor is csak rövid ideig), akkor kimondok egy szót. mondjuk azt, hogy „csernozjom”. kimondom és ahogy kimondom figyelni kezdek, hogy hogyan kong, az ürességemben egy ilyen szó. aztán kipróbálok valami mást. mondjuk azt, hogy „palacsinta”. semmi.

emlékszem, gyerekkoromban minden szó csengett, meg bongott. sok kicsi húr volt és ezek a húrok a világba voltak belebogozva. a fémes szavak végigrezegtették mindegyiket, vagy majdnem mindegyiket s pendült a húr, és alakultak a soha még egyszer meg nem szólaltatható szimfóniák. csodálatos volt. csendre sem volt szükségem. csak azt mondtam: „anya, én szeretlek.”, és máris hallottam, amint egy hangorkán remegteti meg a bensőm, hogy jön, hogy sírjak, és ölelném, mert ez már olyan szép, hogy egyedül nem is lehet elviselni, de senki sem hallja azt, amit én hallok, úgyhogy megpróbáltam az ölelésemmel kapcsolatot teremteni, ebben az esetben anyám és a húrjaim hangjainak szférákat remegtető zenéje között. természetesen sikertelenül.

mások szavai is pendítették a húrjaimat. az más volt és előreláthatatlan, mert volt akinek nem fémesek voltak a szavai, hanem olyanok mint a fa. olyan finom, meleg. vagy mint a pamuttal bevont ólomgolyók, tompa de határozott. vagy mint a toll, alig hallhatóan simogat. vagy mint egy-egy esőcsepp, rövid, halk, de nélküle nem volna élet. vagy olyan mint a vihar, mindent össze-vissza bongat. ezt még érdekesebb volt megtapasztalni, mert én ismertem a saját hangjaimat, de mások estében még a hangok sem voltak előreláthatóan nyilvánvalóak. bizsergetett egy-egy ember, egy-egy idegen, amíg nem beszéltem vele, mert lázba hozott, hogy vajon milyen pengető szavai vannak neki. mert nem mindegyik szó pengetett, csengett. csak a jellemzőbbek, amiket az emberek beidegződésből folyton valahogy bele kell fonják-szőjék a mondanivalójukba.

s most ha magamba ejtem a szavakat csak a kongás hangzik. elszakadtak a húrjaim, vagy mi. de azt hiszem inkább, hogy eltűntek. emlékszem, mikor rájöttem, hogy mért érzem furcsán magam, mikor én, vagy mások beszélünk. mert hosszú időn keresztül nem tudtam, hogy mi bajom van. ezek az alkalmi szimfóniák ritkulni kezdtek, pontosabban ugyanolyan sűrűek voltak, mint előtte, csak a hangok sokszínűsége szegényedett egyre inkább el. emlékszem: mikor rájöttem, hogy mi van és hogy mi lesz a vége nem mertem megszólalni és ódzkodtam minden beszédtől. féltem, hogyha szó ér hozzám, akkor elszakítja a húrjaimat és én belehalnék, ha nem volnának csengő szavaim, csak olyan üresek, tudod. suttogva beszéltem hát egy ideig, hogy nehogy élük, hegyes sarkuk legyen a szavaknak, amik húrokat tépő, hangokat ölő. s másoktól is kiköveteltem (akaratos kölyök voltam). de csak megtörtént: tűntek el a hangok, vagy nem tudom hogyan lehetne ezt megfogalmazni. utoljára emlékszem az „ösztön”-szó csengett fel utoljára. egyedül, árván, magányosan és hamisan. és utána jött a csend.

annyi szót kezdtem el használni, mint még soha előtte. azelőtt néhány szóval is elvoltam, hisz minden egyes darabját ki tudtam élvezni, ízlelgetni tudtam. de a csend beállta után szó-hegyeket, szó-folyókat használtam, ritkábban szó-tengereket is és elvártam, hogy mások is ezt tegyék, csak ilyen emberekkel barátkoztam, csak ilyen emberek környezetében tengettem mindennapjaimat. nem akartam elismerni, nem akartam elfogadni, hogy nincs már több pendülő húr, nincs már több zenebona. nem is kell, mondtam, kell a fasznak ez a fülsértő ricsaj és úgy tettem, mintha nem érdekelne. mintha minimum hidegen hagyna. de sajogtam és titkon reméltem, hogy valamikor, valahol valaki, meg fogja őket újra pendíteni. de nem. nem.

megszoktam, sőt, mondhatni megszerettem a csendet. a csendem. de hiányoznak ezek a szimfóniák. ha tudtam volna, hogy elveszítem őket akkor karmesternek tanulok, komponistának, vagy hogy hívják azokat, akik sok kicsi apró pöttyöket firkálgatnak és ha meghallod őket világok születnek benned, legalábbis úgy érzed, hacsak egy rövid ideig is, hogy egészen nagy, teljes világ-rendszerek.

néha olyan rendhagyó gondolataim támadnak, hogy nem is szakadtak el a húrjaim, hogy nem is tűntek el. sőt. gazdagodtak, többen vannak. csak nincs ami megpendítse őket. nincsen ahogyan, amitől megpendüljenek. a szavak árnyékok csak.

és árnyékból még sohasem született fény. hang meg pláne.