.. egy pillanatnyi mozgó kép van, mikor ugrál egy ágyon és a levegőbe emelkedik és a lenyugvó nap fényében az idő egy ideg-impulzusnyi időre mintha lassítani szeretné tempóját. a teste spontán, makulátlan, tökéletlenül pontos, a fény áttetszővé teszi, látszanak a belei, a szíve, a méhe, a gerince és a bordái, a tüdőlebenyekkel, míg a vöröses árnyalatban hullámzó hajkoronája a felkavart por által mattá változtatott fényben mintha a világba akarna bele-kúszni, a világ kétes-kényes felülete alá.
ilyen pillanatokban hiányzik (értsd: nincs jelen) minden, ami felesleges: kép-keret, kontraszt és a dolgok élessége. a tegnapra, mára, holnapra vonatkozó vitázó gondolatok. az ujjaim, ajkaim, nyelve(-i-)m, füleim s egyáltalán: az agyamnak a nagyobb része, a felesleges. ami marad az a kép és a szem, meg a kettőt valamennyire összekötő agy-szelet. nincs testem (s ha volna is: nem lenne mit kezdenem vele), nincs lelkem (ilyenkor van az a kényelmetlen érzésem, hogy nem is volt), nincs semmim, amit magamnak mondhatnék, ezért mindenem ez a pillanatnyi mozgó kép. ezért ez a mindenem.
a vöröses hajzuhatag alól elővillanó meleg, zöld tekintete, mely lepelként burkolja testem, lelkem, mindenem, írként gyógyítja mindennapjaim korlátolt bajait, a zajokat és a csendet, a mély torokköszörüléseket, a felgyülemlő flegmát a torkomban, a vérem és a gondolataim sűrű iszapját, az ösztöneim által generált állatot, az éhséget, a kéj szomjúságát, a test bűbájos korcs nyavalyáit, a zörgő órákban a sistergő perceket s a bennük pillogó örökkévalóságokat mind.
azt hiszem ennyi az élet: egy ugráló lány, akit a levegőbe emelve felold a fény, s a tisztasága átitatja a tisztátalan (értsd: zavaros) agyat (agyakat).
az élet, mint kiteljesedés egy tettben.
ennél többek úgysem lehetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése