10. bennem.

.. egy fa volt. szép volt a fa. nem volt sem magas, sem alacsony. átlagosnak is lehetne mondani, ha létezik olyasmi -féle fa. a teste gyötört volt, a fa teste maga a szenvedés. göcsös ágait, csavart, hajolt koronáját, zömök testét, feszes ágtöveit nézve az ember megnyugszik: valahogy érzi, hogy még nem ismert igazi szenvedést (az ember). a fa teste, mint mondtam: maga a szenvedés. de a levelei, bár nem buja a koronája: csodaszépek. nagy, férfitenyérnél is nagyobb felülete dúsan erezett és a viaszos fény a méregzöld leveleken életről, egészséges, felszín alatti, dús életről tanúskodnak. a levelek hol karéjozottak, hol fogazottak, hol sima a szélük. hol tojásdad alakúak, hol kísértetiesen hasonlítanak a juharfa oly karakteres leveléhez. tűlevelek is elősejlenek, itt meg ott, ha megmozgatja az ágakat a szél. a fának változatos levelei vannak. a koronája rendhagyó. hézagosnak tűnhet, mint az idősebbek fején a hajkorona, ugyanakkor tökéletes: éppen annyi levele van, amennyire szüksége van, éppen akkora, amekkorának igénye van lenni. a testében a fájdalom a levelei miatt van. megszenvedte a sokszínűséget. nem mintha muszáj volna, de szenvedés nélkül más fák is arra könnyelmű következtetésre jutnának esetleg, hogy ők is szeretnének sokszínűek lenni, csak úgy (mert megtehetik, ugye). így kérge megkeményedett, rugalmassága is oda. a kép azonban, az összkép a fájdalmat sugárzó testtel és a boldog élet idealizált képét (is akár) eszünkbe juttató levél-hálózattal szemünk elé tárul maga az idealizált (akár) boldogság.

másik érdekes tulajdonsága, hogy szeret fantáziálni. mert igazából nem is volt körülötte semmi csak szél, homok és fellegek (néha), amúgy nap (az meg folyton). ezért is mondom, hogy szerény, mert nem nőtt nagyobbra, mint amekkorára nőtt. mondjuk lehet, hogy nem is tud, a megkérgesedett teste miatt. szeret fantáziálni. hogy repül, hogy tengerfenéken él, hogy az űrben bolyong, hogy nyakába veszi a világot és mennyi érdekes dolgot láthat akkor... aztán egyszer csak eltűntek a gyökerei. köddé váltak. gyökér nélkül nem fa a fa. akkor valami más (csak épp nehéz beazonosítani, hogy mi az istencsudája). egyszer csak azon vette észre magát, hogy fúj a szél a törzse tövénél és hogy hideget érez. mint az ember mezítláb. és mikor végigkutatta magát akkor vette csak észre, hogy nincsenek gyökerei. lehet nem hirtelen tűntek el, csak későre figyelt fel rá. nehéz elképzelnünk, hogy mennyi időbe telik egy fának végigkutatni magát. fázott és nem tudta mire vélni a dolgot. tanácstalanul állt ott, gyökerek nélkül, és nem tudta, hogy most mit kezdjen magával. a szabadság kétségbeejtő tud lenni (néha). s míg ott lebegett egy helyben, felkerekedett a déli szél (vagy az északi, mindegy) és elkezdte fújni. és mozogni kezdett a fa, elindulni, mindegy, hogy merre, miközben meglepte egy furcsa érzés: a helyből való elmozdulásé. csak úgy nyelték a pórusai a furcsa, idegen ízű levegőt, napfényt, s érezte: itt is olyan minden, de valahogy mégsem ugyanaz: ezeket a fákat, a virágokat, a mezőket már nem ismeri és minden olyan üdítően új volt számára. sokáig mozgott, a szél beleszeretett és vitte, hurcolta, rángatta, óvatosan görgette magával, magában. a mozgás új fikciókat szült benne s a benne megfogant fikciók rendre belebújtak a valóságba: az elképzelt tenger sós szelét egyszer csak a kérgén érezhette. az elképzelt, egek fölé tornyosuló hegyek között érezhette a levélbizsergető, hűs levegőt. repülni szeretett volna és szerelmes szele csak miatta egyesült egy hurrikánnal, hogy megérezze a szédítő centrifugális lebegés leveleket hangosan rezegtető erejét. sokáig, nagyon sokáig vitte a szél a gördülő fát. közben sohasem volt éhes, sohasem fázott, sohasem kért mást, mint amije éppen volt. elégedett volt, fa-életével, meg a rendhagyó fa-élményeivel. valós és valótlan, valószínű és biztos világában önmagával.

egy napon azt érezte, hogy nem jó ez így. mégiscsak fa, ejnye-bejnye. meg irgum-burgum. meg aztapiculáját. s milyen fa az a fa(-szerűség), amelyiknek nincsen gyökere (ugye, hogy semmilyen). azonban nem szeretett volna megállni többet. nem neki való a kötött élet, mondta, közben érezni vélte, hogy valami csiklandozza a törzsének az alját. meg aztán ott volt a szél is, az északi vagy a déli (mindegy). megszerették egymást. fájna, hogyha csak néha érezhetné, amint a leveleit rezegteti. szorongani kezdett, hogy akkor most mi lesz. „rendes fa lesz”-e, ami ugye gyökeres változást igényel, avagy nem lesz fa, de akkor valahogy soha sem lesz... egész. pedig még szele is van neki. meg sok-sok fantáziája.

egyik reggel furán ébredt (belealudt a csillagokban való gyönyörködésbe- mindig már szögből nézve nem ugyanazok, főleg egy fának). furán ébredt, szóval, mert nem érezte a homokszemeket. bizsergést érzett. nagyon fújt a szél és nem értette miért. végigkutatta, már megint (már ez is valószínűleg több napot vehetett igénybe), magát és akkor vette észre meglepődve, hogy kinőttek a gyökerei. a hajszálerek helyén sok kis szárnyacska lett. úgy nézett ki, mintha lent is, fent is koronája lett volna, csak az egyik ritmikusan remegett, hófehérben, a másik meg élvezte a napsütést. és táplálta a lentieket. magasan lebegett. s miközben szerelmes szelével táncoltak az égen bevillant (sic!) egy kósza gondolat, hogy lehet, hogy nem is voltak gyökerei. mert hogy ő úgy tudta, hogy vannak, de vajon voltak-e tényleg, gondolta. mert megnézni sohasem nézte. csak tudta. s mikor észrevette, hogy nincsenek: elmozdult. vagy először elmozdult s utána vette észre... végül is mindegy, most már úgy sem számít sokat. megváltozott és örült neki. gyönyörű volt az elgyötört teste, amint tovarepült a fellegek között (amik néha vannak).