.. egy szakadék van. a pereme mindig alacsony, akárhányszor állok a szélénél. olyan, mintha mondjuk a part a tengerszint alatt volna. és érzem, hogy a szakadék az magasság egyben, sőt, a szakadék maga a magasság, és én nem lezuhanok, ha elrugaszkodom a szakadék szélétől (még sohasem mertem), hanem felesek a magasság lehető legmagassabbjába. a fel meg a le itt nem is térleírás, hiszen itt nem kartográfiai szempontból felkutatható területek, tájak meg ilyesmik vannak, hanem vannak fentek, meg lentek és a mélység. ami mély igaziból az amúgy magas, mert a mély felfelé mélyül, de a magasból nem lehet leesni, hiszen lentről esik fel az ember. mikor kiállok a peremére, a tengerszint alatti perememre akkor érzem a szelet, ahogy fentről sodorna, sodorna lefelé, bele a sötét szakadékba és mindig megijedek, mert nagyon hasonlít ám a valósághoz ez a mélység-szédület. és csak amikor eltávolodtam a szakadéktól, csak akkor, amikor már a peremet is szem elől tévesztettem, szóval csak akkor jut eszembe, döbbenek rá, hogy nem kellett volna félnem, mert nem zuhantam volna le, hanem felemelkedtem volna, fel a fenti valamibe. ilyenkor persze nem térhetek vissza, mert már rájöttem, hogy mi van, már agyból mernék szökni és nem önmagamból, önmagamtól, elszakadva teljesen a külvilágtól. pedig azt mondják (a hangok), hogy fény vár rám a mélységben, de még soha-soha sem hallgattam rájuk. mit nekem hangok. nekem agyam van. mitöbb: nekem agyaim vannak. sőt: én magam vagyok az agy. nem hallgatok a hangokra. persze ettől még csalódott vagyok. állok a perememen, a tengerszint alatti perememen és érzem, hogy hatalmam van, megadatott nekem, hogy hatalmam legyen: dönteni. és büszkén magamra vonulok el, vissza a peremtől, mert hollá, babám: győzött a ráció, mégsem érzem jól magamat, mert férgek másznak, a ráció férgei és büszkén és megszégyenülten vágtatok, aztán trappolok, majd cammogok vissza, valahová, el a perememtől és már alig húzom a lábam, mikor megvilágosodik a nem-agyam, hogy ugorhattam volna akár, mert fel estem volna és akkor vágyni kezdek, vissza, és megint meg akarom próbálni, ordítom vonszoló magányomban, hogy "méég egy esélyt! méég egy esélyt!" de a csend röhög szembe, merthát már annyi esélyem volt és mégis, és mégsem és ugyanakkor: tudom, hogy még lesz, ugyanakkor sejtem, hogy akkor is győz a rációja, a világok sűrített rációja egyesül, hogy ne, semmiképpen sem lehessen le (fel) ugranom.
érdekes, mert az ember mindig fél a mélységtől, de sohasem a magasságtól. pedig a mélységnek is van magassága. és a magasság is mélységet takar. ennél a gondolatnál már mozdulni sem tudok. belecserepesedek abba a magányba és hétköznapiságba, ami miatt nem ugrottam le (fel) a tengerszint alatti perememről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése