játék a porral, játék a fénnyel. egy harapásnyi béke. azt hiszem...

K.-i gondolatok, K. előtt 2 nappal:..

„Karácsony előtt. Sütés-főzés, lótás-futás, ropogó fa édesen illatozó meleg kemencében, kályhában, fűszeres sütemény-illatt, meg gyertyáé, meg illatosítóé(illó-olaj), ropogós ágynemű, mosolyok mindenütt, mindenki serénykedik, mindenki siska. Még én is. Csak én üres vagyok. És merev. És üres. Megint. 


Ismerős?

Ha nem: kérlek, te ne olvasd tovább. Bár megteheted. Tájékozódás szempontjából szerintem mindenképp jól fog: látni, hogy milyen egy.. hmm.. zombi? Vagy mi a csuda... De nem neked szól. 

Ha te is érezted már: akkor neked szól. És remélem tesz valamit. Picit megremegtet-mit is?- benned. Valamit. Akármit. Lehetetlen, hogy ne legyen ott valami.



22 éves vagyok. A 22 évem alatt 22 Karácsonyt értem meg, a családommal együtt. Volt mikor többen voltunk, de hát ilyen ez: egyesek meghalnak... sokáig hittem a Mikulásban. Meg az Angyalkában is. Kicsit furcsálltam, hogy angyalka, s oszt mégis néhol Télapónak nevezik. És olyankor kiköpött olyan, mint a Mikulás. Aztán kiderült, hogy nincs is Mikulás. Nem kellett sok időnek eltelnie(asszem egy évnek), hogy kiderüljön: Angyalka sincsen. Azaz nem angyalka az, hanem szülő, rokon, s ilyen átlagos szerzetek szövetsége.

Mikor megtudtam, hogy a két Csoda, mely minden évben visszajár: nem létezik... kicsit csalódott voltam. Nagyon. De titkoltam, mert ennek a vissza-visszatérő csodának az elvesztésével kaptam is valamit: felfedeztem, hogy milyen jó adni. Hogy milyen jó meglepetést okozni. Valakinek. Először a húgom volt az. Mikor láttam az arcán azt a nagy csodálkozást, a komoly örömöt és a megrendíthetetlen bizalmát, eltörölhetetlen hitét, hogy egy nem létező valami létezik mégis, bizonyára: felragyogtam én is. Az a láng, ami ilyenkor szikrát vetett és főnixmadárként önmagából kelt életre, az a meleg, ami ezt a lángot jellemezte: szétáradt bennem is. A zsigereimen keresztül, a vénáimon át, és felrobbant bennem, hogy egy pillanatra minden a régi lett, és minden igaz volt és létezett és lehetetlen volt nem hinni és létezése miatt akár a tűzbe tenni a kezünket. Azóta is ezt szoktam érezni, mikor ajándékot adok(több-kevesebb intenzitással). Ezért bármit megtettem. Később ezért güriztem, spóroltam a pénzem, hogy a kis lánykának meglepetése igazi, fellebbezhetetlen karácsonyi, nagybetűs Csoda legyen. Majd néhány év múlva ő is rájött a nagy titokra. És felnőtt egy kicsit. És kialudt egy kevés fény a szemében. Vagyis kevesebb lett a Fényből benne.

22 Karácsonyt írtam, fentébb. Karácsonyig még van 2 nap. 2 kerek nap. Ez lesz a huszonkettedik. Volt olyan Karácsony is, mikor veszélyeztetve volt a közösen eltöltött idő szent tere. De megoldódott. Isten volt az, tudom én. Odabent, az emberekben. Benned is. Mégis, hogy folytassam a gondolatmenetet: ez a Karácsony rendhagyó lesz. Új. Már az előkészületek is azok. Egyszerűen: üres vagyok. 

Nem büszkeség. Sőt-egy kicsit szégyenlem is magam, épp emiatt. De meg kell ezt írnom. Másképp... másképp nem is tudom, hogy mi történne. Valami csudás dolog, mindenképpen. Üres vagyok és nem tudom, hogy mikor ürültem ki. Hihetetlen: ezt sosem lehet észrevenni. Legalábbis én ezt gyanítom. Persze: pontosan nem lehet tudni... de mégis. Pedig sok mindent megéltem. Ha esetleg nem tudnád: voltam külföldön egy évig önkéntes, egy parányi öregotthonban. Utána, miután mindez lejárt(gazdag év volt, de nem anyagi szempontból)hazajöttem, és túl-át-megéltem egy balesetet. Úgymond: „csodával határos módon“. Majd miután javarészt felépültem: megkezdtem egyetemi tanulmányaim 3. évét. Azt hiszem, hogy itt kezdtem el kiürülni. Igen. Valószínűleg igen.

Egy rendszerezett, pontosan kiszámított, biztosos világ nyugalma után következett a totális káosz. A ritmusból kiesve, az órákat nem tudva, a szokásokat elfelejtve-az újakat még nem ismerve: olyan voltam, mint egy űrlény. Mint egy olyan földönkívüli, aki nem csak azt nem tudja, hogy hova pottyant, de azt sem, hogy most, a megváltozott körülmények között mit kezdjen magával. És az ilyen óriási kaliberű dilemmák sok, nagyon sok energiába kerülnek. Sokat, sok mindent felemésztenek.

Nem panaszkodni akarok. Csak tisztázni akartam.

Egy ideig nem tudtam, hogy milyen lehet annak, aki üres. Egyáltalán: hogyan is lehetséges, hogy kiürüljön valaki, ennyire. Szerintem nem létezik. Nem.. lehetetlen...

És mégis. Üresnek lenni olyan-most már tapasztalat alapján állíthatom, az enyém tapasztalat alapján- mintha körülötted sok-sok kisgyermek ugrabugrálna, nagy, selymesen színes lufikkal a kezükben, nevetnének rád, simogatnának, és ölelnének, hisz felnéznek rád , apró praclijukat arcod feléd nyújtják és minden vágyuk téged is szökellni látni. Te meg üresen nézed őket. És nem csinálsz semmit. Zsebre dugott kézzel nézed végig az egész komédiát, s oly módon, hogy nyilvánvalóvá válik: előtted most egy ház is éghet, vagy egy ló szarhat, egy egész cirkusz is felvonulhatna pompázatosan cirádás díszmenetben, pénzt kaphatnál, érdemdíjat, limuzint, házat, luxuskurvát, drogot, italt, vagy épp agyonlőhetnének előtted valakit- nem hatódnál meg. Egykedvűen néznéd azt is. Hmmm.. az agyonlövést asszem ki kell húznom. Habár nem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről. De hagyjuk ezt: körülbelül így tudnám leírni az ürességemet.

Nem a véleményed érdekel. Sem a sajnálatod, vagy az együttérzésed. Nem. Ez nem olyan. Olvasd tovább. Ne félj, mindjárt vége. S ha kapsz valamit, pakold el. Ha nem: csak simán kapcsold le az ablakot. 

Ezt az egészet le lehet írni még másképpen is, egyszerűbben. Nagyon rövid. És ijesztő. Íme: nem érzem a szeretetet. Sok emberke eltűnt életemből. Az az egy év alatt is. Még a napokban is jöttem rá dolgokra, ezzel kapcsolatban: hogy miért tették azt, amit, és úgy, ahogy, hogy miért néztek rám oly módon, amilyen módon tették, hogy mit jelentettek a kimondott szavaik, és azok, amiket nem mondtak ki de mégis: testükkel közölték. És kiürültem. Üresen jobban figyel az ember. Majd meglátod. Vagy már láttad. 

Emberek, néhányan, megajándékoztak. És ajándékoznak. Pillanatokat. Olyan eszméletlen élményeket, hogy az ember lélegzete áll el tőle. Nemrégiben is volt ilyen élményem. De mind egy. Mert olyannak érzem magam, mint egy kút, melynek nincs feneke. Belém hullnak a dolgok, az ilyen csodás élmények... és kongnak-döngetnek lefele estükben. És aztán semmi. Nem érzek lángot. És nem érzek meleget. És nem érzek hitet sem. Ennyi, egész egyszerűen.

Ennyi lenne. De még van két nap Karácsonyig. És olyan nagy mennyiségű információm, vagy inkább (érzelmi) tapasztalatom van a csodák létezéséről, hogy nem tudom őket kitagadni. Nem tudom őket nem számba venni. Ők, szerintem csakis ők azok, akik hozzáférhetnek szívemhez. Most. Nem azért, mert nem akarok mást közel engedni. Hanem mert úgy kiszáradt, hogy olyan parányivá töpörödött, hogy csakis a mindent és mindenkit meglelő csodák bukkanhatnak rá. 

Azt hiszem szeretlek. Vagy szerettelek. Valami érzelmem mindenképp volt, számodra. Most úgysem érzem. Tehát leírni sem tudom. Kérlek: nézd el nekem.  

Úgy emlékszem, hogy adni is tudtam. Csodákat, mármint. Lehet most is tudok: te tudod leginkább. Mert asszem ezt is elfelejtettem. Most csak ezt a történetecskét adhatom. Mások kíséretében. Neked.

Még két nap van Karácsonyig. Kicsit mindig is telhetetlen voltam. Szerelmet kértem, vagy sikert, világbékét, ilyeneket. Most tudom: életem egyik legfontosabb vágya megrekedt. Valahol. Ki kell szabadítanom. És ahhoz, hogy megtehessem hinnem kell. Hinnem kell! Megint. Vagy újra. Mind 1. Egy csodát kérek hát. Karácsonyra. Olyan élesztő-csodát. Olyat, mely robbanás lángját csempészi be testembe, mely émelyítően pikáns és zörgő módon sistereg a szívemben, csilingel melegen és felráz, mint Csipkerózsikát a csókja. egy elektron méretű ősrobbanást, ami.. ami megint nyilvánvalóvá teszi azt, ami elfelejtett nyilvánvaló maradni. hogy.. hogy tudjak hinni. Neked. És benned. És mindenekelőtt magamban. Hogy érezzem: nem reménytelen. És nem felesleges. nem hiábavaló a létezésem, a hitem, a szemem, a karom... a gondolataim. Hanem igen: valamiért van. Valamiért vagyok. A kis dolgokban, a részletekben rejlik a nagyság, a szépség, a szerelem... vagy éppen a remény. És a nagy kívánságok ezekből lesznek. A kicsikből.  Az elemiekből. Igen.

És te milyen ajándékot kívántál magadnak?“

(... akár én is írhattam volna...)

másfajta karácsony

Ünnepi térben tépem szárnyaimat.


„Valahogy az ünnep megint nem lepett meg.
Valahogy kihagyott a világ ebből is. Megint.
Valahogy messzi havakba vesző tekintettel
a színes ünnepi hidegre szívem bágyadtan legyint.

Ismét egyedül. Aléltan. Kicsit dideregve
kuporgok frissen festett ablakkeretemben.
Odalent autó mordul, motrát meg-megberregtetve,
idefent egy galamb meg éppen ellebbenne...

Nem tudom... valahogy kinyúltak a nappalok,
s az éjek, mint nyúlós-nyálkás, ragacsos latyak:
beburkolnak meleget és szépet és... és eldobom
a kukába a lapot. Már írni sem tudok. Már ott is meghalok.


December van. Huszon négy. Esik kint az eső.
Az aszfalt szürkén tükrözi a gyöngyöző eget,
asztalon sütemény, oldalt a fa, halkan csilingelő
zenedoboz-nóta és matton tündöklő halvány mennyezet.

Ilyenkor hiányzol. Most elképzellek éppen,
narancssárgán, kékben vagy patyolat-fehérben
vagy épp feketében. Villanó fényben, csillogó éjben.
Fenyő-illatú, fűszeres sütemény-békében ragyogsz.

Csendben kortyolgatom a kihűlt kávém. Az évek
ősszé varázsolták aranybarna, dús, erős hajam.
Szemem alatt ráncok. Pirosak meg kékek
s kezem is szikkad már a májfoltok alatt.

Kimaradtál. Valahogy sok minden kimaradt.
Biztonság volt. Meg nyugalom. És ennyi.
Szerelmek, gyerek-zsivaj, családi pillanat...
valahogy már nem is tudom milyen igazi embernek lenni.

...szárnyaimat tépem, hófehéren.
Nem nehéz munka. Csöppet sem nehéz.
Keskeny testét elferdítve tépem
s csorog belőle a vér, mint a méz.

Nincs heppyend. Nincs ponyva-szagú öröm
Szárnyammal kettesben, bezárkózva érzem:
tompító melegben messze menekül az öröm.
Szédülök. Émelyít a szoba. És vérzem.

Valahogy fény lett mégis. Valahogy furán
lett megérintve vállam. Meleget éreztem. Másat.
 Émelyegve, reszketve, iszonyú sután
ért el hozzám is az a kicsike varázslat.

Fény lett. Csendes, tompa fény.
Én messzenyúló kezekkel, bevérezve-
leguggolt mellém egy homályos lény.
Szeme mosolygott. Nevetett a keze.

Rá néztem. Fel. Hunyorítni kellett
szomorú, mély, barna szemei miatt.
Leültetett. A poharat kezemből elvette.
Elment. Vizet hozott. Most épp inni ad.

Megköszöntem. Csókoltam a kezét.
Koszos volt kicsit, el is rejtette mindjárt.
De elmosolyodott. A ráncok meleg tekintetét
körülölelték, s mind nevető-pergő táncokat járt.

A házmester volt. Vagy nem is ő?..
ó, én már igazából nem is nagyon tudom...
de lefektetett. És betakart. És énekelt.
Így lett békés, nyugodt Karácsonyom.”

Bizonytalan terek

Bizonytalan terek. Keserű egek
százféle elzsibbadt éjszakában
kinyilatkoztattak, felsejlenek a mában,
mának iszonyú álmában
megjelennek, mint szikár szószörnyetegek.

Terhes az álom. S félelmetes, igen,
habzsoló képekben érkezik elém
nevető fényben, sötétben, tarka homályban
nyújtja karmait, már markolna belém
s puhul látomásom, hosszában, széltiben.

Bizonytalan egek. Messze, talp alatt
csüngnek beton-magányban a fák.
Terhesen elnyúlva egy gondolat-lápban
bágyadtan tükröző érzelem-nyák.
A szerelem már réges-rég megalvadt.

Fonájára fordult fanyar valóság.

Cirkusz

porondba zárva lebeg a zászló,
Meredő szemek lesik a párás leheletet.
korgó sötét közepén, a körben
Felsikolt egy cirkuszi mord emlékezet.

tepsedő fenékkel szerteszéjjel
Unott közönség lesi halottak táncát.
így, hortyogó homályban figyelik
Éltes trapézmacák petyhüdt románcát.

lerágott csontok mindenütt. Képek.
Zörgő sátorhuzat-zenét sikongó víg bábok,
félős arcszerkezetek festék alatt.
Terhesen málló, kialvó láng-szilánkok.

                                                  Földtelen föld.
                                                 Égtelen boltozat.

Tér-haiku

Bizonytalan terek.
Még fogom a kezed.
Omló hajaddal még fogom a szelet.

péntek délután

Zsibongó-zajgó gyereksereg,
Keszkenő-sárga, suhog a bálba,
tengernyi gyöngyöt néznek
tengernyi tengerkék szemek.

Zöld selyeming csillogó ráncába
Gitárhúr rezgése itta bele magát.
 libbenő fűzöld füldíszek mágiája
izzítja gyerekszemek sziporka porát.

Csend. Vagy mégsem. Talán csend homálya,
Álmos, hétvégi narancssárga pára,
halovány zöldben egy tündéri alak
kék szünetet hint- fürtjei omlanak,
                                             majd halkan álommá válanak.


  08/11/28

Gondolatok egy kádban

Képek és fények
és zöldek és kékek
és narancsok, vörösek, feketék.
délutáni napot ölel körül az ég.

Csendben, majd harsányan
elmerülök egy kádban
s csodálkozó tekintettel verem szét
millió habbuborék sercegő énekét.

Szabadság a végtelenben.
Meztelen és időtelen
csuklik bele egy lét fáradt magánya
nevető, anyagtalan, pinduri álmába.

csendes csoda

-Gyere, add a kezed!
-Hova megyünk?
-Add a kezed. Majd meglátod. Csak sietnünk kell. Sötétedik. S nem fogod látni. S elhinni sem. Ma fedeztem fel. Délután.
-Mit?
-Majd meglátod. Most siessünk.
-Félek kicsit.
-Nem kell. Nem olyan.
-De...
-Megbízol bennem, vagy nem?
-Meg...

…

-Na- megérkeztünk! Itt vagyunk.
-Itt-hol?
-Hát itt. Itt fedeztem fel.
-De miiiit!?!
-Látod ott, a fa alatt azt a tobozt?
-Igen.
-Hozd ide.
-Miért?
-Kérlek...
-Reendben.. de figyelmeztetlek, ha ki akarsz tolni velem én összekarmollak. S meg is haraplak... hol a toboz?
-Milyen toboz?
-Hát amit oda kell vigyek neked... eltűnt... nem találom... hol is mondtad, hogy van? Nem itt láttuk?
-Ezt keresed?
-Mi... hogy.. ezt hogy csináltad?
-Idehívtam a tobozt.
-Naaa peersze! Hogy csináltad?!? ne járasd velem a bolondját, hallod?!
-Nem járatom. Tényleg idehívtam.
-Jaaaa, már értem! Persze, egy madzaggal, míí? Halászzsinorral. Haha, anagyon jó vicc! Most jól érzed magad? Na tudod mit, én...
-Várj. Ott van túl egy másik. Menj feléje. De ne veszítsd el szem elől. Azt hozd el nekem.
-Az biztos, hogy most nem tolsz ki velem! Na, lássuk azt a nagy atrakciót... vagy erre már nem jutotta a szál...(ból?)
-Ezt akarod elhozni?
-Mi a... naaa! Ezt hogy csináltaaaad?!?
-Nem tudom.
-Hoohogygy nem tudom?
-Vagyis... úgy kezdődött, hogy ma reggel ezt megcsináltam a fogpiszkálóval. Azt hittem, hogy csak álmos vagyok... de nem. Meg tudtam csinálni. Én. És nem értem, hogy hogyan. Vagyis nem értettem.. most már kezdem kapisgálni...
-És?
-Hát asszem gondolattal. Valahogy rá gondolok. És felidézem, hogy hogyan néz ki.
-Miért kell neked felidézni? Nem látod?
-De.. de figyelj csak!
-Mire? … húúúúúú... ezt.. ezt nem láttad.. ezt nem láthattad..
-Nem. Valóban. De tudom, hogy hol a szomszéd bolt jégszekrénye. Szereted az epres fagyit?
-I.. igen... szeretem..
-Akkor tessék. Vagy várjál csak...
-Mit akarsz csinálni?
-Tartsd a tenyered.
-Nem!
-Tartsd már a tenyered na!
-Nem.. nemakarom.
-Kérlek.
-Na jóóó... na, így jó?
-Tökéletes.
-Huhh.. hideg érzés...
-A fagyi hideg, te!
-Igen. De lehet az érzés is.
-Lehet.

…

-Játszunk valamit?
-Mit?
-Hát.. nem akarsz repülni?
-NEM! Különben is: szoknya van rajtam.
-Óóóó naaa! S asszed alája nézek?
-Igen. Emlékszel, a múltkor is, mikor fára másztunk, azt mondtad, hogy nem nézel alája és...
-Jóójóóó! De akkor más volt. Most nem.
-Na persze!
-Becsületszavamra!
-Nem naaa...
-Kérlek.
-Neeem... nem akarom..
-Kérlek szééépen!
-Nem.
-Gyerenaaaa!
-Nem...
-Nagyonszépen kérleeek! Kérlekkérlekkérleek!
-Hmm...
-Köszönöm!
-De nem nézel be alája!
-Nem. Nem nézek be alája.
-Eskszüszöl?
-Esküszöm.
-Kétszer is?
-Kétszer is.
-Na jó... hová álljak?
-Ide.
-Így jó?
-Tökéletes.
-De ha nem engeded, hogy leszálljak, mikor én akarom, akkor sikítok!
-Jóójóó. Csak maradj nyugton.
-Felőlem.. húúúúúúú.. aztaaa.... de érdekes!
-Milyen érzés?
-Hát.. olyan.. olyan nem is tudom... könnyű.
-Igen?
-Aha. Magasabbra lehet?
-Hát.. jó.
-Még.
-Még?
-Még!
-Még?
-Még! Még! Méééég!
-De nem kellene...
-Még!
-Na jó, csak aztán nekem ne mondd, hogy az én hibám, ha mindenki belát a szoknyád alá...
-Nem, nem lát senki! Juhhéééééééj! Csudajóóóóó! Olyan, mint a mesében. A repülő szőnyeggel..
-Csak nincs szőnyeg. De érdekes lehet. Meg kellene próbálni- ráülünk egy szőnyegre, s én meg megpróbálom magunkat felemelni..
-Jaaaj, tegyéll le, tegyéél le, ott jön anyám, tegyél már le, nem hallod, anyám megláát..
-Hol?
-Vigyááázz!!
-Jaj... zsuzsííí..
-Áááááááááá!

…

más.

… igen, ez az igazság: különc volt. Vagyis nem is volt ő különc. Más volt. Más mint mi. Olyan.. nem is tudom... olyan más.

Emlékszem, mikor megérkezett. Legelőször. A nagy, csíkos sálja és a gyöngy karkötői láttán kicsit elbizonytalanodtam... az igaz, hogy jobb szerettem volna, ha lány lesz a szobatársam, de semmiképp sem gondoltam, hogy egy lányos srác. Hihetetlen: a csajokkal cigiztünk, s mikor meglátták csak nézték. És nézték. Nem tudtak megszólalni. Vagy épp a gondolataikkal voltak elfoglalva. Félmeztelenül sétál. Néha. És nagyon odafigyel, hogy ápolt legyen. Néha undorítóan nagyon. Mindig elmosogat. És mindig, érted, mindig lehajtja a budit. Érted te ezt? Én nem... igaz: Franciaországba volt. Egy évet. Dolgozott. Valamilyen cégnél. Valamilyen design-cégnél. Sakkó mi van! Bezzeg én nem vágok fel! Pedig én is voltam Amerikában. Igaz, csak 4 hónapot. De akkoris. Na, nem tudom. Meg a másik- sosem mászkált velünk. Sosem cigizett velünk. Nem is cigizett, egyáltalán. Pedig a franciák tuttommal cigiznek. Meg mindig lányokkal jött fel. Azt mondta : a barátai, pedig a vak is látta, hogy ott több is van, mint barátság. Együtt aludtak. Csókolóztak is néha... másról nem tudok, mert diszkrétek voltak. Eléggé azok. De nem érted? Ez olyan.. olyan különcködős dolog! Berúgni meg sosem rúgott be. És csak bort ivott. Leggyakrabban vöröset. Köcsög franciák verték belé azt is, biztosan. S pohárból ivott, képzeldel, rendes, talpas, üvegpohárból! Nem volt neki jó a csésze. Vagy a pepszis, a nagy. Még a sima üvegpohár sem! Én, ha arról van szó- még borkányból is megiszom. De nem, neki nem volt jó! Aztán hozta a képeit, a posztereit, hülye absztrakt képekkel, a legtöbb zöld volt és narancssárga. Színre. Megjegyeztem, mert szerettem rajzolni kiskoromban. De azt mondták: inkább focizzak. Hát fociztam!

A másik dolog, amit nem szerettem benne, hogy olyan... olyan diszkrét volt. Már mondtam. De senkit sem akart zavarni. Senkinek sem akart az útjában lenni. Hetente többször takarított. S a gépén is ilyen hülye rajz volt a háttér. Semmi kocsik, semmi motrok. Bár azt mondta: szereti a KTM-eket, meg a crosszokat, úgy, általában, mégis: nem hiszem, hogy értett hozzájuk. Sőt: autókhoz sem. És, képzeldel, majdnem szétröhögtem magam, mikor mondta-persze csak magamban-hogy bár bérlete van, mégis gyalog szeret járni. Láttál már ilyen holdkórost? Ott a bérlet, de ő gyalog. Mégis. Hihetetlen egy alak volt, én mondom! Olvasott is. Ő azt mondta: nem sok az, amit ő olvas, de szerintem sokat olvasott. Nem az- szerintem is kell olvasni, újságot, híreket, mittudomén, de délutánokat eltölteni úgy, hogy az ember csak olvas? Szerintem.. szóval hülyeség! De nem? Szerinted nem?

Na mindegy. Nem számít. Lényegtelen. Viszont megjárta. Egyik lakótársnővel sem szűrte össze a levet. S mindenki elkezdett távolságtartóan viselkedni vele. Olyan ellenségesen kicsit, tudod, de nem nagyon. Csak halványan. De megérezte azért. Egyszer megkérdezte, hogy mi a baj. Csak annyi kellett nekünk. Minden apróságot felhoztunk, megemlítettünk. Hogy eláztatta a lakást(igaz-én kétszer áztattam el. S mindenki legalább egyszer.), hogy főzés után otthagyja az elmosatlan cuccait(pedig csak egyszer volt, mert el kellett siessen valahová) hogy rendetlen(nem is volt az. Télleg nem. Néha csak, mikor buliból jött. De hát ki nem?..) meg ilyenek. Nagyon szótlan lett. És abszolút pedáns. Mindenre odafigyelt. Mindenkivel udvarias volt. Még piát is hozott nekünk. Bort. És egyszer sört is. Pedig ő nem is szereti. Még főzött is. Meg teregetett. Kétszer. Kitakarította a lefolyócsöveket.

Mégis, egyik este a lányok összetereltek minket. Ő még nem volt itthon- elég későn jött, mindig. Azt mondta az egyeteme miatt. Aztán én nem tudom... szóval a lányok. Ránk szóltak, hogy tennünk kell valamit. Ez így nem mehet tovább. Találtak egy lányt. Ideköltözne, velem egy szobába. Rendes csaj, bulis, s még a focimeccseket is szereti a KVSK-s a csaj. CFR. És jól is néz ki. És ez a srác, a mostani lakótárs... ez olyan freak. Olyan fura figura. És hogy eltűntek cuccok. A csajoktól. Meg pénz is. Tőlem. Én nem szóltam semmit, mert lehet, hogy én tettem el valahova, vagy épp részeg voltam és elköltöttem, vagy ki tudja. De a lányok azt mondták, hogy biztos ő vette el. És hogy mondjuk meg, hogy költözzön el. Mi vagyunk a férfiak. Nekünk kell megmondani, mert ki mondja meg. Talán ők, a csajok? Mondjuk csak meg szépen!

Úgyhogy, mikor haza jött, behívtuk. Töltöttünk neki a sörből. Illedelmesen elfogadta. Nagyon hideg volt a légkör. Brrr... még most is a hideg futkos a hátamon. Beszélgettünk. Hogy hol volt, hogy mit csinált, hogy mi mit csináltunk azon a napon... mígnem az egyik lány elindította a dolgot azzal, hogy kerek perec megmondta neki: el kell költöznie, s punktum. Ő hallgatott. Aztán kényelmetlen volt a csend. Elkezdtek szabadkozni a többiek, és én is, majd vádaskodni is kezdtek utána, de én kimaradtam belőle. Ő meg csak ült ott, hosszú ideig. Senki sem szólott semmit, egy idő után. Nem tudtuk: mit is lehetne mondani... aztán, mikor látta, hogy nincs semmi mondanivalónk több felkelt és az egészségünkre kiitta a poharat, egy húzásból. Látszott, hogy nem könnyű neki, mert mondtam már neked, hogy utálja a sört, de lenyelte. Mind egy cseppig. Köhögött utána. Az egyik lány elmosolyodott. Én sajnáltam akkor. Mikor kiköhögte magát megköszörülte a torkát és mindenkinek jóéjszakát kívánt. Azon az éjszakán nem aludtam a szobámban, hanem az egyik csajjal a szomszéd szobából...

karácsony előtt.

Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom... igen... még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott , kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam... homályos, tompa... csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását. Jobb felől az ablak... ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel... a pénztárcámmal, az órával... tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás... szesszió... Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek... elbóbiskolok...

  ... ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé... halkan ropog a kályhában... friss meleg... fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette... ropogó fa és illatozó ág... meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel... gyertya-edzett viasz. Alvás szag, alvás illat. Az enyém. Az övé...

  ... megfordul. Érzem az ajkainak lüktető ízét a számban. Nagyon hevesen tudnak csókolni. Majd sikongva kényeztetnek... hozzám simul. Jobb kezét a mellkasomra tolja, az ujjai érintik a fülem. A mellei az oldalamhoz szorulnak... talán valahol éri bőrét a friss, hűs, reggeli levegő, olyan falusi, mert érzem kemény mellbimbóit. A ropogáson és az illatok zaján kívül csak az ő lehelete hallatszik. S egy-egy autó, valahol nagyon messze... messze... talán az épp Dácsia volt. Igen. Olyan a zúgása... érzem a leheletét Forrón-frissen csiklandozza nyakam. Forró levegő, mit kilélegez, de mire eléri nyakam csöpp szőrszálait már hűsült, de még mindig érződik a testből kivált élő levegő szerves melege...
  Kintről hangok szűrődnek be. Hangfoszlányok, olyanok, mint “tészta”, vagy “már megint jön egy adag” vagy “ezek a petárdák... borospohár ... nyavaja törje ki!”. Zsibbad a kezem. Ahogy a karomról a válamra csúsztatta a fejét, a haja a karom végigcsiklandozta... zsibbadt volt, de mégis... Mikor mozdította a kezét és fejét ösztönösen magamhoz öleltem, lágyan, mint alvó az alvót. Az ujjaim a puha válláról a hátgerincén keresztülbaktatva megállapodtak a csípője fölötti, melle alatti selymes részen. Finom a bőre. Illatos. Nő. Az érintése picit fel is villanyozott. A meleg paplan... az ő bőrének illata, ujjbegyekkel, tenyértővel való óvatos érintése... azt hiszem el fogok szundítani...

  ... ragyogó piros... lüktető kék... ezek az égők szépek. Megérte azt a pénzt. Az éjjel úgy maradtak. Túl gyors volt minden. Meg aztán nem az égő járt az agyamban. Az övében sem. Csak becsuktuk halkan az ajtót, hogy mamus ne ébredjen fel. Kicsi mamus!.. még kérdezősködött volna... vagy direkt nem jött volna ki. Nem tudom. Szeretem ezt a pirosat. Nem szemből, picit oldalról, úgy nem a szemedbe világít. A szemed sarkában látod csak. Itt érzed csak... így felüdít. A térde kúszik a combomon végig, s az ágyékomhoz ér. Érzem szeméremvölgyét. Gyönyörű Érzem az ízét a számban... majd a heves csókjainak mézes zamatát. Forró. Jó hozzáérni. Jó érezni. Keze lejön az arcomról, kúszik a mellkasomon keresztül, a hónaljamig Mintha át akarna ölelni... nyel néhányat. Az ajkait hallom, ahogy összeragadnak. Duzzadtak és vörösek a csóktól. Összeragadnak, majd halk zörejjel szétnyílnak Látom is, ahogy a nyál egyenletesen szétoszlik az ajkai peremén, a sarkokba még egy picit több is jut. Biztos csillog is. A hideg végigsiklik a hátamon. Az ő nyála... az én nyálam... csak. Szeretkezés.

  ... minden mozdulatával rést nyit a paplan védőburkán, s orromba tódulnak feromonjainak s feromonjaimnak a szörpkeveréke, az izzadt, egészséges fiatal testek álmos üde illata. De főleg az övé. Benne van teste minden apró felületének illata: a lábujjkájáé, a combjaié, a punciájé. A köldökéé, a hasáé. A melleié. A nyaka üdesége. Az arca frissessége. Pozsga. Pozsgás. Szemei mélysége. A pigmentcsomócskák. Látom, ahogy lüktet a testünk, s ő mélyen a szemembe néz. Nagyon mélyen... ívelt szemöldöke néha meg-megrándulhat most. Szokott. Biztos valami marhaságot álmodik.

  Sziporka-kék... olvadó-piros... jó vele szeretkezni. Zöld is volt a fénygépben. Tegnap este. A központban. Jó buli volt. Jó hangulat. Mindenki boldog. Munkaszünet. Vége a sulinak. Vagy messze még a szesszió. Szabadság. Nehéz magyarba, sok a munka. Szevasz. Sziasztok. Greffes vodka. Szívószál. Zolika eredeti szövege. Viccei. Mindenki nevet. Ő is nevet. Átesett a bemutatkozáson itthon. Ez már semmi. Élvezik őt. Keze a combomon. Tetszik a ruhája... lüktető-kék, álmatag-piros... táncol. Nézem. Tudja. Gyönyörű. Egyszerű ruha. Farmergatya. Vékony, lenge blúz. Nem láttat. Sejtet. De én látom... remeg a szoba. Kamion. Ilyenkor nem szoktak járni. Biztosan fát hoz. Valaki halkan bejön. Rak a tűzre, gyorsan kimegy. Lépések. Mint a szívverés. Halk, de ott van. Mozog a teste. Táncol. A haja finoman zilált. A szemében van. Néz. Tudom. Tudja. Figyeli az arcom. Mosolygok. Meghódított, már rég. Tudja. Tudom... kakas az udvaron. Kukorékolt. Ajaj... vajon mindjárt fel kell kelni?..

  ... elbóbiskoltam megint. Vagy mély álomba merültem. Lassú. Táncolunk. Mély levegőt vesz. Elfáradt; jól táncolt. A mellkasa emelkedik. Majd kifújja a levegőt. Majd ismét beszív, a mellkas emelkedik. Feje vállamon. Csípőjét fogom. Keze tenyeremben. Nagyon kívánom. Érzi. Tudom. Tudja. Más szám. Tempósabb. Elmegy táncolni. Mielőtt elment volna diszkréten végighúzza a kezét a hasam fölött. A poló alá is benyúl. Közben néz. És mosolyog. Greffes vodka. Finom. Egy petárda, valahol a közelben. Picit megébredt, begubózik, majd hátat fordít nekem. Kezei karom fogják körül Vagyis csak az egyik. A másik keze összekulcsolva az enyémmel... odajön. Iszik. A szívószállal játszik a nyelve. De nem tettetett ez a játék, nem mű: természetes, szinte magától értetődő, hogy piros, hegyes nyelvének játszania kell a szívószál görbített nyulványával. Őszinte játék ez, úgy a szívószál, mint az ő részéről és ugyanakkor izgató mások számára. Hamiskás mosoly. Tudja... a feneke... combomhoz feszül. Bal karom a mellei alatt... piros-kék, kék-piros, piros-kék...

  Arcához nyúl. Végigsimít az ujja, a tenyere a szeme alatt, valami szöszmő lehet. Biztos olyan morcipofit vág. Bulizok. Hülyéskedünk. Vadulunk. Odajön hozzám. Ajkait az ajkaimra tapasztja. Fogaink összekoccannak. Zöld fény is. Meg sárga is. Meg narancssárga. Greffes vodka volt a szájában. A nyelve lassan, finoman simogatja a nyelvem. Átölelem a derekát. Gyertyák is voltak. Gyönyörű. Arányos teste van. Gyönyörű lelke. Gyönyörű... édes ez a szó.
  Forrón csókolóztunk. A nemi szervem már megmozdult. Egy adag vér tódult belé. Elmosolyodott. Érezte. Tudom. Éreztem az illatát, az ő egyedi aromáját. Kevés feromon. Parfüm. Édes. Finom. Mikor a nyakáról hozzáért a nyelvemhez... szaporán lélegzett, közbe meglazította a nadrágom szíját. Megfogtam kezeit. Mögéje álltam. Átöleltem. Még mindég nem cseréltek ablakot a szórakozóhelyen. Egyik szem hiányzik... a hátsó. A haját félrevontam remegő válláról, szép hátáról... csupa-piros, csupa-kék... a nyelvem hegyével végignyaltam a csigolyákat fedő bőrt. Kirázta a hideg. Engem is. Megfordult. Lefejtettem lassan róla a blúzát. Tekintetem a szemeibe olvadt, majd mohón, mégis lassan, perzselően simogatta végig gyönyörű melleit, a nyakcsontjainak a lágy ívelését. A váll nemes, törékeny vonalát. A lágy, vékony, sötét kontúr-vonalat. Az árnyékot a mellei közt. Zavarja a szemem ez a fény... biztos az előszobában kapcsoltak villanyt. Az én blúzom is lekerült. Az ajkai közt vékony rés. A duzzadt ajkak miatt eltűnni látszó. Kezem az arcához ér, megcirógatja, majd lassan csúszik le a nyakán, a vállán... a melleihez. Behunyja a szemét: kezemet a szám, az ajkaim követik. Már a hasát csókolom; követem a dombjai közül elinduló titkos, képzeletbeli egyenest, mely a testet haránt két egyenes részre osztaná,de itt a legérzékenyebb. Tudom. Az ösztöneim súgták. Követem az egyenest, lassan, lágyan, ovatosan, néha meg-megvadulva... a köldökénél elidőzök egy keveset. A finom szőrszálakat ingerlem. Elképesztő. Milyen apró dolgok ezek, milyen parányiak, s milyen kellemes, bonyolult, összetett bio-kémiai reakciókat képesek kiváltani. Nézem. Tudja. Ő is néz. A vékony rés, a ragyogó szempár... “ t o v á b b ! ” … Egy gomb kigombolódott. Egy cipzár megbomlott. A finom női alsó susogva elválik a bőrtől. Egyre hangosabban lélegzik. Egyre sűrűbben. Mintha már délután volna... hol a reggel?.. a boka. A lábszár. A comb. A combtő. Mélyen behatol a nyelvem. Már amennyire mélyen lehet. A szeméremajkai robbanásig duzzadnak. Kis hasizma elősejlik, mikor megfeszül a teste. A csiklója is. Az ujjaim játszanak vele. Nagyon kívánom őt. Pattan egyet a kemencében a fa. Repednek a rostok... meleg. Nem bírja, ő is játszik velem. A nyelvével, az ujjaival... Élvezi. Tudja: én is. Szeretném már érezni. Közben kintről zaj. Nagymamám felébredt. Hallgatunk, visszafogjuk lüktetésünk. Nevetünk. Pajkos csók. Bűntárs. Elült a zaj. Lefeküdt a zaj forrása. Ismét játszunk. Majd beleül. Nézem a szemét...azt az igéző, őszinte, játékos tekintetet, amivel csak rám néz... nagyon mélyen. Érzem, ahogy a hüvelyizmai kényeztetnek. Tényleg gyatra ez a nyelv... nincsenek szavak. Kifejezések. Szépek. Őszinték. Tiszták. Lüktetünk, vonaglunk... nem is, inkább hullámzunk, valami fura, hála az égnek soha meg nem szokható, mindég valami újat, szépet sejtelmeset, istenit kinyilatkoztató víz színén A hangok beleolvadnak az illatok, a szinek, a meleg tikkasztó vízesésébe. Már sem idő, sem hely. Sem ketten. Eggyen...

  ... érdekesen hullott a hó, bulizni menet. Szent hó. Tiszta hó. Jó hó. Mocorog. Megint megfordul. Rám néz. Halvány mosoly. Őszinte tekintet. Az enyém is az. Könyv. Nyitott. Hozzábújik Első alkalom, hogy szeretkeztünk. Átölelem. Cirógatom kialudt, borzas haját. A halántékát csókolom. Az illata bódító. Elbóbiskolok. Mielőtt teljesen elaludnék, látom a tekintetét. Látom mosolyát. Szeret. Tudom. Én is. De most...




  ... csörög a kék-piros világ. Kikapcsolom. Felkönyökölök. Ropog a tűz. A fenyőág illatozik. A függöny mögöttem bíbor, már este van; fölöttem az égő kék. Kint a kutyánk ugat. Esik az eső.

  Magam mellé nézek. Senki. Mintha valamilyen távoli időből lenyomat volna, valakinek a nyomai mellettem az ágyon. De csak én látom. Képzelődöm. Megdörzsölöm az arcom. A szemem. Meleg van. Álmosító alvásszag, vagy illat. Kinek mi. Fával, fenyővel, sütivel, színnel, fűszerezve. Korog a gyomrom. Kár. Szép volt. Vagy szép lesz? Adok egy pofont magamnak, miközben sütit majszolok. Mindjárt zuhanyzás. Ünnep szombatja. Kántálás.

halvány halom álmom jegén. vagy csak egyszerűen: fantáziálás, kicsit.

Ha álmodnék, akkor villanykörtékkel álmodnék. Úgyis kiveszőben vannak... legeltetném őket fénnyel a felhők felett, tanyánk megett(ne keress, kérlek, logikát..) s este megfejnénk őket. Színtiszta fény, villanykörte-tej, képzeld el! Vagyis kicsit gazos lesz, fejés közben, ugye, de leszűrjük a habos manna-forma(persze csak szimbolikájában) életnedvet. Te palackozod, én meg elnézlek, elnézem az arcod fénytől megvilágítva, a tompa ragyogástól vonásaid mint tündökölnek köréd halvány aurát. Hozzád bújok, hátulról megölellek, igen, te mosolyogsz s két csészébe töltesz külön a fényből. Iszunk belőle és testünket átjárja a fény: érzem, ahogy kimossa a csúnya, sötét rosszat belőlem, s ahogyan kitárulnak a szárnyaim, előbújnak a rejtekükből, a rossz súlya alól és ruha nélkül ragyogunk fel, mind a ketten... megcsókollak, s mind a ketten tarisznyát veszünk, bele az üvegeket, s míg kint, a villanykörte-színben a kicsi nyájunk mélyen alszik, itt-ott néhol csilingelve egymásnak koccanó üvegtesttel: míg ők alusznak a világgal mi elbúcsúzunk egymástól s te jobbra, én balra tűnünk el a szürke egekben... leszállunk minden városban, minden faluban, minden településen ; berepülünk minden kicsi házba, tömbházlakásba, és fényt adunk az embereknek, ezüst-kiskanállal. Hogy legyen nekik, nekik is. Hogy jusson még a sötét világban a következő napra is a reményből, a hitből, a szeretetből, a szerelemből, a békéből s az érzelmekből, úgy, egyáltalán. Reggelre ismét leszállanánk kicsi tanyánkra s átvedlenénk egyszerű pásztorokká. A birkáknak álcázott villanykörtékkel ismét felrepülnék az égbe, hadd legeljenek újra, szépen, tömjék magukat fénnyel, hisz holnap új sötét nap jön..

Nem kell értelmezni. Érezni kell.

ingyenreklám..

bátorkodom egy kis részlettel meglepni titeket. még lehet tetszeni is fog.. kiváncsi vagyok. nos?



"Szóval itt vagyok, már megint. Igenigen, ide jutottam, naplót írok. Nyugi, te, aki én vagyok, nem te vagy az első. Az első elégett, mikor el kellett égnie. Mikor változnom kellett. Mikor az újabb változá-sokk kora megérkezett. Mikor kiléptem egyik koromból, s belezuhantam a másikba. Nyakig. Most ebből kecmeredek ki. Próbálok kikecmeredni, mármint. Te is, aki én vagyok, te is egy próbálkozás lennél.

Most nem érdekel, hogy élvezed, hogy értékeled, vagy hogy épp teszel rája, hogy én miket firkálok belém. Beléd. Vagy akárhova. Értetted? jó. Akkor ezt is megbeszéltük.

Nem kezdem el leírni magam. Nincs értelme. Kit érdekel, hogy magas vagyok, vagy alacsony, hogy fiú, vagy lány.. és ha mindkettő vagyok? Akkor mi van? Megbotránkozol? Az sem érdekel. Tedd azt. Fafej vagy, csökönyös, konzervatív, nyámnyila kis behúzottfarkú, csapzottfülü nyúl. Burkolt agyú hagyomány-őrző(a hülyeségek és betokosodások hagyományát, mármint..). De te bajod. Akkor tedd le a könyvet. Mert könyv ez, mindegy, hogy taknyosan fekszem egy novemberi napon az ágyba s úgy kezdem meg a szövegem. Könyv. Egy lehetőségé. Ez az én megvalósult lehetőségeimé. De ne legyél úgy oda az egyediségeddel: neked is megadatott. És ugyanaz a lehetőség. Ugyanazt (is) tehetted volna, amit én. Eddig. És ezután. És még mindig megteheted. De másképpen fog hatni már, mert te is más vagy már, és mert a fenti mondatokat már olvastad: soha sem lehetsz már olyan, mint én. De azért még próbálkozhatsz. Mert mintha látnám: olvasod magad, s azt mondod majd: hogy nekem, azaz neked milyen könnyű, bezzeg lennél csak a helyedben, én meg a tiedben, mindjárt másképp állna a szénánk. Tévedsz. Nekem nem könnyű. És neked sem. Nem is nehéz, egyikünknek sem. Mert amit kapsz, azt mindenestül kapod. Példázom: kapsz egy autót. Milyen mázlista vagy, ugye, egy egész autót kaptál, de ezzel kaptál útadót vele, kaptál heti 3-4 tankolást is, elromló ablaktörlőt, letörött tükröket, összesározott bőrülést, megkarcolt karosszériát, minden ilyesmit. És akkor a szerencsés, balek fejed szétrobban néhányszor, és folyton ideges leszel, mert ver az Isten, s a sors, s a mittudoménhogymégmi, mert szegényfejeddel minden rossz megesik. Persze. Szeretnéd a húsit, de a vele járó vérből, köszönöm szépen, nem kérek, mi? Nem könnyű. És nem nehéz. Csak a tiéd. Meg az enyém. Vagy „és” az enyém.

Nevem és. É. S. És ennyi legyen elég. És túl foglak élni. Mindent. És mindenkit. És mindegyiket.  Mindegyiket, egyenként, egytől-egyig, s ráadásul úgy, hogy nem fogok kikészülni, Nem fogom feladni, nem esem depresszióba, nem vágom fel az ereimet, legfeljebb a másét. Ez vicc volt. Szeretem a vért- ki nem szereti? Test-vér. Egyik legszebb szavunk is csordultig tele van vele. Meg az egyik leg viccesebb szavunk is: csiga-vér. De nem tudnék vért ontani. Nem tudnék ölni. Csak szavakkal. És garantálom, ígérem és fogadom: TE már halott leszel, mire végig olvastad ezt a zöld borítós könyvet. S ha szerencséd van: újra megszületsz. Mint új ember. Ha nem? Hát... ahogy akarod.

Bevezetőm morbid kissé. Kétség sem fér hozzá. Meg zavaros is, tele hibákkal, minden félével. Látod: ezt is tudom. De mikor átfordítasz a következő oldalamra: elértem a célom. És te megtörtél már, akkor. Enyém vagy már.




  Hölgyeim éés Uraim! Medames et Monsigneurs! Kezdődjék hát a műsor: függönyt fel!

                                                                                                                                                  É. S."

még valami...

Csergő-pergő, halkan lengő
csicsergő, csábosan elmerengő
tehetetlenségi állapotában szenvedő dió
gurigázik lefele lépcsőn.
Keskeny testének húsa kipattan héjából.
Keserű. Fekete. De jó.. 

elfeledett bejegyzések: azt mondták...

(nincs kép. ami megelelő lenne. ehez a bejegyzéshez. szíves elnézésteket kérném...)

ma azt mondták: gonosz vagyok. vagyis csak egyvalaki mondta. rám nézett, és azt mondta, hogy gonosz vagyok. én meg csak tovább ültem a napsütés-áztatta fagyos nappal parkjában. világok fájtak bennem. azt hiszem..

De-konstruktiv.

Terhesen feléledt de-konstruktív énem
lengve a hálón
merengve-várón
negéden elérem. Negéden megérem.

A hangaszálak gyászharang-hangja
heherészve lázong
nevetgélve tátong
csicseri madarak oldott csicsergés-csapja.


De-konstruktív énem hasra esett mára
figyeli sas szárnyát
rág száraz pogácsát
lehetetlen látomást lehel ki szája.

elfeledett bejegyzések: köd van.

köd van.

Lámpák

Lámpák lebegnek az égen.

Kikötött selyem-madzag túlsó
végén, ég alatt, felhő alatt
villanykörték testén lángoló
szilánkokká törik a nap. 

Világítanak ők mindenképpen. 
Csilingelő fényük ismerik itt már.
Világítanak ők nappal és az éjben,
mint mosolygó, soktagú szempár.

Mondják: egy varázsló
Lakott itten éppen
Mikor király lánya
Erre járt szekéren
Gyöngyös szekér lánya
Király szíve-vágya
Rámosolygott varázslóra
S rohant is batárja

A varázsló szívét
Ejtette rabságba
Királylánya mosolya
Királylánya szája
Nevetve ment hátra
Udvar elejébe
Tizenkét pár villanykörtét 
Varázsolt az égre

Most is világítnak, hűek a parancshoz
bár a gazda már régen kihalt.
Világukkal reményt írnak minden kis tavaszhoz,
hogy a szerelem él, létezik még.

Mondják azt is éppen
Varázsló hevében
Felszaladt az égre
Isten elejébe
Megkérte az Istent
Adja néki ott lent
Királylánya száját
Szívét, szemét, báját

Azt mondta az Isten
Fiam, nem tehetem
Lehetetlen hatalmadhoz 
Ilyen kincset tennem 
Erős vagy és jó is
De egyedül kell légy
Királylánya biz' sohasem
Lehet immár tiéd

Akkor a varázsló
Elkeservesedett
Megátkozta a körtéit
Mondva biza eztet

Ti körték, ti körték
Égi színes gömbök
Fényetek kialszik
Lezuhantok, gömbök

Mikor a szerelem
Emberek szívébe
Nem fog élni, elhaláloz
Szívek melegébe
Akkor a fényetek
Mind kialudozzék
Mind kiégjék
El is sötétedjék
S testetek lezuhanjék

A varázsló régtől nem él már.
Lakhelyét belepték fák, dombok. Idő. 
Az égi huszonnégyek, bár
egyszer kialusznak, fényük él. Ég.



  Azt mondják ..

elhajlik

Karcsúsági rohamában zsörtölődik már egy táj.
A tér elhajlik, remeg, összeszűkül,
Majd magába szívja teljesen egy borgőzös muszáj.

Tehenek tűnnek így el. Halkan. Csendben. Tehetetlen.
Vérmesen olvad el ház, autó is,
Asztal, teknő, lámpa s egy köcsög. Immáron tejetlen.

Kifordított tájban mereven sétáltatom magam,
Esőm szakadatlan esi önmagát.
A világ eltűnt. A csend megszűnt. Utam már parttalan.



Távoli, elhajlott világokkal felkötöm a hajam.

PUKK!

Pukk. És kilukadott.


Az elébb még szállott, fetrengett az égen,
várta napos éterek felsőbb melegét.

Most meg gumitestét villám verte szét. 
Az élet- most kérdem – ilyenkor is szép?

Betonszatír

Szőlőindák pajkos rejtekében,

rejtélyes venyigék kéj-leple alatt

beléd hatolok. Tested szememmel megidézem

te blokkos nimfa, te sudár alak.

Szőröm égnek áll, szarvam is mered;

falloszom pőrén testednek integet

s aszfalt-világtól elbújt szodomita világ

ontja ízes, vad nektárok borát.

Buja bájaid lágy fénnyel oltva

szűk sugárban pergeti mézét a nap-

testednek lankás tájait ki-be dorongolja

egy betonszatír, egy szörnyű alak.

Akármi.

Miért mondanám, hogy nem hiszek, 
ha egyszer igazán hiszek?

A fejemben könyvek vannak, a kezemben
íriszek. A szívemben csend, égi illat.

Van aki fél: rémült az illat, van aki sír
s kurva anyád emlegeti, igen. Az illat vad. 
Szívedben vörösen pirkad.

Csend. Beszél. Beszédes. Tudom. Kincs ez. Igazán.
Valaki halkan fölnevet. Valaki hozzám ér. A
kedvesem. Az apám? A „hazám”?

Mindegyik. Ott van. A sorokban. Felharsan a
túlvilág. Nevetve álmodom, hogy zsibongva
élednek új érzék-szimfóniák.

Tavasz. Nálam tényleg mindenütt. Önző vagyok.
Más nem érdekel. Halkan zizeg a párás levegő,
keringőt táncol millió és ezer és száz és tíz és
egy tüdősejttel.

Szeretek. Szeretlek. És téged is. Meg tégedet. 
Mosolyog mosolyom. Odakint a feszt-fúdban
egy bozont-szakáll dupla szerelmet rendel.

Zárak nincsenek. Azaz vannak, de gyatra,
poros díszek. Érzed: tenyereden az élet-fonál 
bukfencet hány meg remeg. Ajkamon málna,
kifli, s egynéhány csók-ízek.

Teheted-e hited tehetetlen lápba, hogy oktalan
undor folyton tépje-vágja? Vagy reszelje? Vagy
rágja? Teheted szíved-szerelmed vaskorong 
elébe, csak abban bízva, hogy fogni fog 
a vonat rozsda-piros féke?
Teheted a mosolyt, rejtve, fátyol mögé,
őszintén állítva: ez mérgez örökké?
Teheted a szemét, véresen kivéve, kis ezüst
tálba, s ez legyen a nagy Hóhér bére?

Szerintem nem teheted. Ahhoz kicsi vagyok.
Vagy óriás. Bennem van a szikra, a mag,
a csámpás búzacsíra, vagy mi. Isten van bennem.
Te csak mosolyogj: simogass. Nevess.

 

                                          A mosoly oltja szomjad.

                                         Érintésed mindig ad majd enned.

HLD

Kábelek között éget a Hold,
Járja borzongató, ledér táncát.
Fénye, a tejes lé, mit a sárga folt ont
ereimben égetve, szúrva éli meg szeánszát.



Fényemben sok világ él és ég,
Lehetetlen nem látni arcom fehér sármját.
Tompán, neonosan virít a messzeség,
ha éjszakám tetején járom éltem táncát.

Kacsint egy világ-engem, engem
Imádjatok, t i égi kicsik és terrai nagyok!
Fényemmel éltetek bogokkal körbelengem
s álmaitokban érzitek: mennyire élő vagyok.

Terhes temetőkben, fagyó fák alatt,
Rácsos villanypóznák börtön-éjében
Csak fényem az, ami igazán szabad. 
S megcsókol álmod fekete mélyében.

 

 Végül elismered, tudom, hogy urad, istened vagyok.

Fekete

Vörös betűimet vésem tintakéken
Fekete papírra
Fekete papírba

Betűim szétfolynak vörös-tintakéken

Fekete kezekre
Fekete szemekbe
Fekete szívekbe
                        halkan
                               csendben
                                          bele. 

Keskeny sikátorok puszta mélyén 
botladoznak göcsörtös, görcsrángta szavaim.
Pitypang-szél simogatja az egeket,
a fellegeket, a szűk utcák lámpáit. Igen
és békét hoznak. Szembe, szét. Igen


20/11/08 

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv. 





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
  Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen. 
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon. 
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap. 
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan. 
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében. 
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak. 
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében, 
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem. 

álomforma szövegtorzsa

Ez is egy nap. Egy olyan. Mikor ülsz a fenekeden és várod a csodát. Ami azértsem jön el.



Reggel fél hat fel, kaja-zuhany-fogatsúrol, öltözködikk...rohan. Nem mintha bánná. Nem bánja. Nem biza. Megint a városra hangolva. Létezik. Szuszog. Figyel. Fülel. Van... nem rossz dolog az a van. Főleg ezt, a vant érzékelni. Ő is: kimegy. Ébreszti a hajnal-hideg, lúdbőrözik a háta meg a karja, a szél idiótára fodrászkodja a haját és ő meg vigyorog (néha a kukraálló tincseit le-lesimítva) mert reggel, mert fények, mert egy város, amely ébred. Vagy egy ébredés, amely már város? A német nyelvben könnyebb írni: amely szó nagybetűvel kezdődik az vagy név, vagy főnév. Vagy helytelenül írott nem-főnév és nem-név, másik fanyarú szó. Fanyarú. Vajon honnan ered a fanyarú?

Álmodtam én is. Egy álmot. Van ilyen-nem kell csodálkozni. Állok egy antenna tetején, fölöttem verebek meg varjak kavarognak-kuszálódnak, meg-megszédítve engemet, fölöttük-mögöttük méreg-égbolt(valahogy ilyenek lehettek a zsidó zuhanyzók gázas-gőzei is a háború alatt...). Alattam ugyanaz, habár a madárkák emberekké torzultak s a méregfelhő urbánusi környezetté merevedik. Aztán meghalok. De ez nem is érdekes. Szerintem meghalni a világ legunalmasabb dolga. Dögunalmas lehet. Igaz: valaki azt mondta, hogy csakis a halálunk lehet igazán a miénk. Van benne valami. Azaz lenne.

Szóval: mielőtt megereszkednének az antenna-drótok a lábam alatt és én lezuhannék, szétlapulva vmi 10-15 emelettel előző koordinátáim alatt- történik valami. A nagy gennyes-szürkeségben egyszer csak szín száll fel az égbe. Majd belecsobban. És persze, ahogy az ilyen esetekben már történni szokott: eltűnik benne. De amíg látszik, de amíg ott van, addig beragyogódik az egész világ, kinyílnak a füvek, és kihajtanak, a virágok és a fák is tele lesznek virágokkal és ünnep is lesz, ragyogó, csepergő, fröcskölő vígasság, tenyérnyi boldogság, talpalatnyi helyen zajgó-csobogó ima.

Lufik, ugyanis. Azok libbentek az égne, szürkeségből-szürkeségbe. Legtöbb piros volt: három. De narancs, meg puszta-sárga, de nyárvégi-kék és holló-fekete, de álmatlan-fehér és köpönyeg-barna és sirály-lila és bojtorján-zöld: mind-mind lubickoltak meztelenül és pompába-öltözötten, terhesen fényüktől, színeik intenzitásától és ennek nehéz vibrálásától-ugyanakkor pihekönnyűn, parázs-szilajon, szabadultan emelkednek semmiből-semmibe, időtlen átlagosból- ugyanabba. 

Én néztem őket. Vagy ő nézte őket? Szóval: néztük őket. Én ágaskodtam, hogy elérjem a türkiz- szalag végét, de messze volt, de rövid volt és elérhetetlen, pedig itt akartam tartani a csodát, nektek, emberek, nektek, varjak, nektek, verebek, nektek, ti koszos, átlagos, takony-szürke bagázs, ott lent, ott fent-mindenütt. Mindegy, végül is. NEM-CSAK nekem, ez a lényeg. Igen: ez. Vagy azt akarta, hogy elvigye a csoda, magával, messze, csoda-országába, ahol csodákból van még a budipapír is, mert ez oda megy, tudtam, mert olyan a fénye, ezért tudtam, hogy oda megy és akkor elrugaszkodott, el akart rugaszkodni, mert tudta: repülni úgyis tud. Ha jó a fellibbenés. Hát elrugaszkodott... volna, ha az antenna-drótok bírtak volna ellenállni egy ilyen kaliberű manővernek. Egy igazi elrugaszkodásnak. De nem bírtak. Felfelé lógó tekintettel, kinyújtott kezekkel, lehetetlen pózba görcsösödött egésztesttel hullott a takony-szürke aszfalt felé. Ahonnan széttrancsírozott teste súlyosan visszapattant. Gondolom. Mert én felébredtem. És hogy te is bekerülj már valahogyan: te meg elolvastad. Vagy nem. Ahogy akartad.

Vagyvagyvagy...

Papírrepülőt esett ma reggel egy szürke ég. 
Fájt a szívem, igaz. De vonzott mégis,
De hívott a penészszagú, gyurma-messzeség.

Szappanbuborékok között egy elkínzott páholy 
Sötéten-szende, csíkosan tarka, poros mélyiben
Egy gyerek játssza méla álmát. Álmodja játékát.

Vagy. Vagy nem vagy. Jó már. Ez is, az is.
Pirkad egy keskeny, pilleszárnyú remény-
majd elhal. Azaz él. Tovább. Papíron. Rajzban is.

   
                                                           Talán.

digitális padlásom poros mélyéből...

Megtekinteni kéremszépen ehol tessék(veralinn jóvoltából a ehol nem lett vala kijelölve, hogy elkűggyön a nyavaLJába a youtubera... neki is köszönöm:D ). Köszönöm!

dialógus valami nagyon tartalmas dologról..

-Látod?

-Látom.

-Mit látsz?

-Semmit.

-Akkor tényleg látod.

ég. az a fejünk fölötti.

Egy általam nagyon tisztelt író egyik könyvében valami ilyesmit mondott: minden otthonhoz tartozik egy égbolt. Minden otthonhoz tartozik egy ég. És ezt meg kell ismerni. 


Én nem javítani akarom a fenti szöveget(hisz az már önmagában tökéletes) hanem kibővíteném, ill. saját meglátásom szerint módosítanám. Ezt azt hiszem szabad. Ez nem plágium. Íme: minden otthonhoz tartozik legalább egy égbolt. 

Az utóbbi évnyi ébrenlét gyakran szolt a fenti kékről, ennek megismeréséről... ha lehetne: belelépnék. Megmártanám tükrében a lábam, a testem- hadd tisztuljak én is. Amennyit lehet. De nem léphetni bele. Mint tudjuk: különböző gázokból álló nagy légtömeg, ami a különböző -szférák által kategorizálva elválasztja Földünk testét az Űrtől. A kékje is bizonyított- de ott van a Wikipédia, ő okosabb(?), mint én. Nem lehet belelépnem... valahogy keresem magam benne mégis. A hangulatok, a világ lehetséges valóságai: mind-mind benne van. Egy felhőbodorban, egy csobbanó napsugár-sávban... landoló vagy épp felszálló repülőgép robbanás-zajában. 

Nem unalmas a föld. Nem, erről szó sincs. De mi a szabadság? Mi a messze? Mi az a „... és lehetne!”? Miért kell, ismétlem, kell az embernek jár-ni-a, caplatni a zsémbes izmok fáradékony burkától övezve... olyan lehetetlen az a suhanás? Hisz az ég is tele van! Csak innen, lentről üres, mert messze a Fent. Fentről meg a Lent puszta és kies. És csak rád vár, te Istenek Ivadéka, Teremtés Koronája, te: szenteld meg Atyád érintéseddel, bársonyos csókoddal, Ikarus szeme-csillogásával, Ion humusz-csókjával. Így lesz szép egy mindennap. És boldog egy pillanat. Hisz csak egy pillanat- egy mostnyi mosoly a boldogság. Én hiszem.

Mit kívánnék, ha most lenne Karácsony, vagy Húsvét, vagy a névnapom, a szülinapom, a házassági évfordulóm, vagy megemlékezésemre rendezett 12. összejövetel? Egy eget. Csak egy eget, királyságomat egy égért! Hogy mikor rája nézek, tekintek, oda, fel: a szívem teljen meg, de csordultig ám, a valós valótlanságaival, s a temérdek nem-is-létező fantázia-lény mind-mind azt mondhassák: Szeretünk. Meg: Élni jó! Élni nagyon jóóóóóóóó- élni egyenesen csoda! Gyere te is, éljél te is, létezzél te is, együtt, velünk! Meg: nincsen rossz- csak jó előjátéka. Lépdel még egy pár lépést a Jó, kirúg, egyet-egyet, mint a Legényesben az a pár rámás csizma, oszt mikor eljő a pillanat, az egyetlen, az igazi, e megbocsájthatatlanul és könyörtelenül tökéletesen megfelelő: akkor dobbant egyet: szétnyílik teste és kihajt belőle a Mennyország, ambrózia-sugarát meg léte mélyéből ontja rád...


  ….csak rád...


                               ...csak rád....




                                                ...egyedül rád.

Vers A Zinternet Bekötésének Pazar Ünnepére

MOTTŐ: „INTER? NYET!“
Egy ismeretlen szovjet költő



Aj, te zörgő zárú Zinternet, te,
gyere be a tüzes csendbe  
kályhában tűz, rőzseláng.  

Háló, hálón haló pornóképek,
cserepes szájú afrikai népek,  
sivatagban csontorka fák.  

Blogok, blog-ólok, ólálkodók,
serteperte reklám-fogók  
Elektronyok szárnyán repülő világ.




 (Bazzeg: ez megint lefagyott...)

Egy SMS margójára.

ALCÍM: A FŐCÍM KÉSZ RÖHELY!

Csillagidő: ma. Most. Itt. Fejem.

Egy idézet következik. „Vajon melyik kegyetlenebb- ha az embereknek nincs közös nyelvük, vagy ha van közös nyelv és mégsem értik meg egymást? Dömdödöm.”

A „dömdödöm” szó és egyáltalán, az egész SMS Lázár Ervin NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ című meséskönyvére utal. Itt Mikkamakka, Vacskamati, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán; Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl; a kék színű Ló Szerafin; Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa mellett megismerkedhetünk Dömdödömmel. Dömdödöm fura szerzet: sosem mond mást, csak azt, hogy „dömdödöm”. Persze mindenki érti, hogy mit akar mondani, Mikkamakka is azt mondta, hogy néhány nap alatt meg lehet érteni, bármennyire is összetetten beszél. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl elmondása szerint Dömdödöm is tudna beszélni, ha akarna. Mármint rendesen. Úgy, mint minden más, normális(?) ember. Csakhogy egyszer az történt, hogy Dömdödöm nagyon megszeretett valakit és elhatározta, hogy ezt meg is mondja az illetőnek. El is indult, de nem naaagy sebbel-lobbal, ahogy mondjuk Vacskamati tenné, hanem lassan, nyugodtan, dömdödömösen, de persze azért csordultig boldogult szívvel. És akkor a csordultig boldogult menése közben hallotta, hogy az emberek nagyon sokat használják a „szeretlek”-et, sőt, még meg is toldják, ki is bővítik, hogy „én igazán szeretlek” meg „Én igazán szeretem magukat, de” és mind-mind úgy, oly módon és helyen, ahogy és ahol a „szeretlek”-nek föl sem kellene bukkannia. Merthogy üres halmazként van jelen. És akkor ijedt meg a szegény Dömdödöm. Mert mi az, hogy „igazán”? És mi az, hogy „de”? És míg így zörögtek, karcoltak fejében a furábbnál furább, iszaposabbnál iszaposabb gondolatok megérkezett a megszeretett személy elé. És akkor mondta azt először Dömdödöm, hogy: dömdödöm.

Az SMS dátuma 2007 január 30. lényegtelen, hogy ki írta esetünkben és lényegtelen, hogy mit éreztem. A helyre, a nagy, fekete kabátomra és a csípős szélre is emlékszem, amikor az SMS-t megkaptam, elolvastam. Emlékszem: mosolyogtam és tesztként értelmeztem, válaszoltam is rája valami irtózatosan okosat és örvendtem, hogy az SMS fogalmazója ilyen kérdéseken is tépelődik: hiába(jegyeztem meg büszkén magamban), az én barátnőm!

2008 szeptember 28.-án valaki meglátogatott. És mosolyt lopott be a moszatszín csempék mélyére. És szív-áradatot. Meg egy könyvet. EZT A KÖNYVET. Azóta kétszer sikerült elolvasni, szépen, nyugodtan, megrágva, szétmállasztva a zamatos nyelvezetet és vár még egy otthon, mert három. És te, elbábelesítő, mennyei jó Atyám! most, az ebéd és nagynéném látogatása után, harangszó zengedezésében esik le a tantusz, hogy mekkora izomagyú marhhahahaha is tudok én, kérem szépen, lenni, irtózatosanokos válaszostól, mosolyostól, kabátostól és szelestől, mindenestől. Mert olyan egyértelmű a kérdés, olyan iszonyatosan jól válaszoltam-volna, de ott volt, Istenke és pufók puttók, bizony: ott volt az a dömdödöm. Nem láttam a fejébe lánykának- most már félnék is. Mert nyelv nélküli megértés, vagy nyelvvel felszerelt meg-nem-értés? Válaszoltam, aláhúztam válaszommal. És egyúttal nem-is-értettem. Szégyenlem magam.

Megszerettem a Négyszögletűt. Könnyű, madártej-finom nyelvezetét, világosan tanulságos történetecskéit. Mikor Dömdödömről olvastam a könyvben, pontosan az SMS-ben megfogalmazott gondolat szökkent szárba buksimban és még gyanús sem volt. 

Meg szeretném köszönni, hogy ideadtad a könyvet. Mint láthatod(?): tanultam. Belőle. Is. És neked is, ha olvasod, köszönöm az üzenetet. Sajnálom, hogy nem voltam elég felnőtt zsebre vágni a kezemet, telefonostól és fütyörészve arra gondolni, hogy: dömdödöm.  

Fogságom naplója.

Vasárnap, 2008/09/28.

Először is adott egy 200x50 cm-nyi álom egy orvosi ágyon- hozzá kacsák, kettő, szívverésmérő, szép, színes monitorral, perfúzió, vérnyomásmérő, nővér-beépített mosollyal és szenvedő, háza tetejéről lepottyant szomszéd beteg. Időérzék nuku és már az is gyanús, ha aludni tudsz egy fél órát- többet úgysem lehet, mert az elektromos vérnyomásmérő félóránként vesz új vérnyomás-mintát. Kicsit le-he-tet-len normális kategóriába sorolható gondolatokat élesztenie az én agyamnak. Hogy megnyugtasson: minden sinen van, stb. mégis nyugodt vagyok, igaz: más okból kifolyólag. Illatok? Színek? Hangok? Kicsit átértelmeződik idebenn. A vizeletem orvosságos szaga hat illatként meg a látogató nővér nyakáról a Kinti Világ- ó, mennyei normalitás! A szívverésem pityegő hangja meg a szűrők, a különböző élet-gépek egyen elalvásomat, időnkénti áramszünetemet duruzsolják. Amúgy csend. Más, mint Stuttgártomé, de csend ez mégis. Nem félek tőle. Nem féltem a géptől sem, ami mennydörgő csattanással borult reám. Néha megesik. Egy láb megcsúszik, egy kéz rosszul vált, egy mart túl sikamlós és máris kész a „Ejszen most végemvan!”-felismerés. Zörgéssel, robajjal, 4 ragyogó csillaggal, nagymamám és édesanyám szívet szabdaló ordításával, segítő-ráncigáló kezekkel. A gázolaj összefolyt a hűtőfolyadékkal, emberek szöktek, segítő szavak, szemek, kezek, maratoni gyaloglás sípoló tüdővel, szakadt bordával; összeszorított fogak. Majd mentő. Utána mentőkocsi. Még sosem gondoltam bele igazán: a kék fény alatt ott furikázik egy megtépászott élet... Nevetés, „Mit nevetsz?”, „Hát, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen állapotban látok belülről mentőt...”, segítő kezek. Megértő hangok, opál-kék műtőben. Felvágott, agyon betadine-ozott pólóm. Cső tüdő mögé, előtte földre leült orvos, aki az installációt, a „TUB-ot” szereli. Mikor a párnát(amit a feneke alá szántak) tartó nővérek aggodalmaskodva kérik, akkor pajkos mosollyal: „De hiszen a kolbászomon ülök, nem a földön!”

Itt is van élet. A földön mindenütt van. Mellette halál is, persze. Meg az áldott meggyógyulás! Emberek, akik gondolnak rám, akik velem akarják idejüket tölteni, mások, akik felhívnak, vagy írnak neked... Szeretet. Egyszóval. Az. 




Hétfő, 2008/09/29.

Hétfő, hajnal. Ma reggel csicsergett be madár az ablak résén keresztül. Oázis! Kész gyönyör! Nem aludtam majdnem semmit. A baloldali kolléga, egy idős bácsi, aki leribancozta az asszisztensnőt, mert az lekötözte, hogy az öreg ne tépje le a szondáját... szóval a bácsi egész éjjel krákogott, köhögött és zsörtölődött. A másik, a jobboldali, aki 16 méterről landolt a betonon, a háza tetejéről lepottyanva nyugodtan aludta át az éjszakát. Utolsó perfúzióm maradéka még fölöttem lóg, de a tűt még nem vették ki a kezemből... 

A fény antológiája. Mi a fény? Hogyan határoznád meg te, kórházon kívüli lény(aki mellesleg olvasóm is.), hogy mi itt a fény? Nekem tegnap kettő volt. Szélesen beragyogott az ajtón, belemosolygott anyukájával együtt az arcomba, az én kis, sápadt, talán be is esett, szeplős arcocskámba és kijelentette: Afrikába utazik beteg gyerekeken segíteni. Csütörtökön már. Ereje óriási, szeretete nagy. Keres valamit. Önmaga kiteljesedését, azt hiszem. Mint mindannyian. Kívánom: megtalálja. Meg is írom neki. 

A második fényemet soha sem láttam. Épp a kacsámba pisiltem, háttal az ajtónak, mikor betoppant volna. De megtorpant, elosont. Majd újra beragyogott, bele, bele arcomba. Szeretem a fényt. Jó a fény. Hangulatot, színt változtat, mosolyt fakaszt, szeretetet áraszt... él. És éltet. Második fényem Mesét hozott magával. Mikkamakkát és Vacskamatit. És mindnekemadta. Szeretetét. Tekintetét. Úgyszintén. Illatát itt hagyta, álom-csalogatónak. Nem rajta múlott, hogy nem jött mégsem, hanem az öreg bácsi szűnni nem akaró köhögésén, krákogásán, sértett zsörtölődésén. Egy SMS-ben azt írtam: figyelem, hogy a tüdőm mögül ívelő csőben hogyan táncol lélegzetvételemkor egy adag gennyes vér, miközben arra gondolok, hogy „szép a világ, gyönyörű a világ és nincsen hiba benne”... Nos: a vércsomó még mindég itt táncol, pedig az SMS-t tegnap este írtam és a gondolatok is ugyanazok. Penetráns szag-felmosták, lefertőtlenítették a padlót. A levegő még mindig friss. 

Mosolygok, ha valaki meglátogat. Meg viccelődök is, ha a körülmény úgy engedi- de nincs kedvem az egészhez. Ám tudom- mosolyom mosolyt fakaszt és az a mosoly meg előhívja igazi én-mosolyom. Akkor meg az egész színjáték megéri. Mert átalakul. Igazi dologgá. Valóságossá. Ősz van. Kint. Itt időtlen purgatórium.

Hiányozni fog, mert nem vagyok Kolozsváron. A csend, ami jött volna, a hozzátartozó lármával- megnyugtatott volna. Most le kell mondjak róla. Vagy 3 hétig. Legalább. Mire ezt olvasni tudod már valószínűleg a város szűk, kicsi, kedvenc utcáin lopakodok-settenkedek, halkan az éjben és el-elkattintok egy osonó képet, mintegy emléket pénztárcámba, egy emléket neked, olvasóm, a te képzelt íród, én. 

Éhes vagyok. Tegnap csak egy tányér leves, meg hideg krumplipüré. Reggelire picivaj, picisajttal. Éjfél felé kenyérsarkot rágtam, hogy legyen valami a gyomromban. Tegnap azt mondta a doki, hogy ma kiszedi a csövet. Remélem. Akkor nem az ágy oldalánál kell kacsáznom, kiszolgáltatva minden bambuló tekintetnek. Bár megszokja az ember, azt is... szívós állatok vagyunk, kérem alássan! Minden általunk okozta mocskot túlélünk. Miértis? Az emberiség=vírus elméletemen még nem sikerült módosítanom... de az ember, egy ember sosem vírus. Ő maga: a csoda. A bácsi flegmás szuszmogása hányingerkeltő. Félek tényleg elhányom magam. Szégyellném, pedig. Tilos! Inkább fejest ugrunk a Négyszögletű Kerekerdőbe. Fény illatának emléke. Várás a megváltásra. Egy marék remény. A sok csendbe ez is elfér. Belefér. 

Éjjel.  
Mircea Cărtărescu erotikus töltetű kötetét olvasva kínozom magam a kórházi ágyon. Érdekes érzés. A steril, orvosságillatú környezetbe bele-beleszivárog egy női nemiszerv pezsdítő illata, a hajlatok izzó cseppjeinek vérforraló nektárja... és én cserepes ajakkal nyelem magamba. Mindet. Mellettem az öreg bácsi beszélget. Lekötözve, még mindig, beszélget a semmivel, beszélget önmagával, beszél ördögével, vagy esetleg angyalával. Elképzelem: milyen is lehet. Most émelygek. Mint mikor a cső a főnököm oldalából állott ki, amikor az érem másik oldaláról kukkantottam az érem most innenső, csöves oldalára. Holnap kiveszik, hátha. Még sumákolok. Ha lehet. A bácsi mélyeket lélegzik, fogatlanul perel velem, veled, a világgal, a lekurvázott asszisztensnőkkel, mindenkivel. Talán önmagával épp. 

„Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok...”. Miért épp most jutott eszembe ez a szám? És honnan tudom, hogy nem vagyok, igenis VAGYOK varázsló, a tiéd, szerelmem, minden deja vú-érzéssel együtt, mert téged vágylak érinteni, érezni, még most is, mikor a szomszédnak, ezúttal a jobboldalról, épp lecsurgatja az egyik nővér a vizeletét a szondájából, hogy azt újra megtölthesse. Miért épp Cărtărescu, kérdezhetnéd, joggal talán. Mert kicsit én is ő. Kicsit engem is tartalmaz írása, írásai. Mikor a testekről ír, a szeretett felesége testéről, arról, hogy sosem tudná megunni, mert bár ismeri, tudja előre minden mozdulatát, minden rezdülését: mégis mindég meglepődik a szeretett test reakcióin, még jobban beleégetve magát a szerelmébe... Mert most vagyok új. És talán tiszta. De férfiember lehet nem is lehet az. Inkább: most kaptam esélyt egy újrakezdésre. Balesetem csak jobban aláhúzta ilyenformán ficánkoló gondolataimat. Mire is? Újra-kezdésre? Mit is kezdek újra? Semmit. „You can't rewind time...”. De másképp folytatom. Mi a szeretet? Mi a mérce? Mennyit lehet adni, hogy valaki szeretve érezze magát úgy, hogy ugyanakkor mi is érezhessük, én is érezhessem: szeretem, nem csak tettetem. És mi a szerelem, lelkem, itt, a moszat-zöld purgatóriumban, csöpögő perfúziók és krákogó öregek között; itt, a vizelettel teli kacsák és a kiszolgáltatottság érzésének közepette, áruld el nekem: mi a szerelem? Itt lehet csak igazán élesen látni- gondolhatnám én. De létezik? Vagy én teremtem, hívom életre, mikor szívet formáló kezet, erről készült képet kapok ajándékba, ismeretlenből, egy ismeretlentől? És benne van, érzem, az esély, akarom, érzem, hogy benne legyen, bármennyire is eszetlen, értelmetlen, logikátlan és minden normalitást felrúg. Mert hitem. Mert életem. És esélyem is, hiszem. 

Itthon vagyok. Zsíros hajjal, fura szaggal fekszem kórházi ágyamban, lebilincselve. De csodák isteni csodája: míg a testem vegetál, hogy újra segíthessen, lelkemnek és szellememnek otthona lehessen- én, a belső én, szállok addig, világ!Mesét hintek hamvas arcocskádra, elárulván, hogy egy Mikkamakka csakis azért lehet értékes és csakis akkor, ha van mellette egy tisztességes Vacskamati is, hogy a megkövesedett erdő fölött a Hold ma is lábujjhegyen settenkedik tova, hogy a szél nem fél és reményt hint a világba, hogy vagyok, én is létezem, igen, kevéske nyomoromban is, most, és szeretlek, édes egy világ, te bohó!

Palackozott szeretet. SMS(-nyi)áradat. És gondol rám, akire nem is gondoltam. És megfogja kezem. Istenem- mivel érdemeltem? Feltöltöttetek. Szeretet-hegyek. Lábam lógatnám, de sebem megremeg. Alszok egyet, emberek. 

Új teremben, a 7-esben.

Érdekes. Ha az emberek kommunikatívak: másképp telik az idő. Valahogy másképp omlik le az előtted álló nap óráinak, másodperceinek fala. Szilánkonként, szinte észrevétlenül. Belecsobbannak a szavak egymás életébe és gyűrűzve suhantanak mosolyt az alig idegen ajkakra. És a román népzene is emészthető. Így. És a disznóviccek sem annyira disznók. Csak halkan slattyog a folyosón egy papucs visszhangja, mikor már mindenki alszik, horkol, szöszmötöl. 

Csend. Csendek. 


???

Pacsirta-ég a felhőivel, nyárutós talpmelengetős kékségével odakint, az ablakon túl. Alatta, lent, az ablak alatt ordító női hang, „de ce le-ai luat, Doamne, de ce...”-sikoly, a madár-rezonanciák között. És én perverzül mindezt leírom. Miért? Mit tud ez a kép nyújtani, neked, te halott, de midőn olvasod máris életre-kelt Olvasó? Tudod; tudom, hogy tudni véled: unalmamban, netalán szenzációhajhász, alamuszi, paparazzi-tüneteimből kifolyólag vetem papírra(!) esetleg azért, hogy megmutassam: ÉN itt is jártam, pokolbugyor és hullaház, vagy TE itt sem jártál. S mivel én vetettem fel ezeket a gondolat-ötleteket-valószínűleg van valami mindegyikből a dologban. Vagy épp: mégsem. 

Ó, én annyira mutatnék neked életet! Igazit, olyan hús-vér-félét, tudod, olyan mozgót, de annyira mutatnék, hogy ennél jobban már csak én gyömöszölném magamba a csodáit, mint Kiss János az ételt a lakoma alatt. Csak egy hibádzik. Nem tudom, hogy pontosan mi is az. Paradox módon: csak akkor tudnám, ha meghalnék. De akkor már nagyon. Ám hiszem azt, hogy ezekben a többpólusú képekben valahogy fel lehet fedezni az igazi jelentését ennek a tüdőbajos szónak. 

Vasárnap, 2008/10/05. 

Vasárnap költözött a kertbe. De fázott, hisz kint zuhog az eső. Felcsosszant az ablakba, bedugta kócos, ősz-illatú fejét és mellém kuporodott. Szuszogását hallani. 

Kórház. Vasárnap. Érdekes élmény... olyan hely, ahol vannak emberek. Mint az óvodában. Vagy a strandon. Vagy a kolozsvári kocsmák ködös kazamatáiban, gyéren világított sarkaikkal. Már nem is vesszük észre a kacsát. Vagy a málló falakat. A kevésbé higiénikus kevésbé környezetet. És eszünkbe sem jut, hogy két méter budipapírral kell lefedni a budit, hogy ráüljél, ha nem akarsz kelésekkel a valagadon ébredni, valamely halovány fényű, orvosság szagú, lucsogó reggelen. Élet van csak. Meg frissen borotvált orcák frissen pacsuli aroma-terápiája. Gőzölgő tea, csészében. Vasárnapiba öltözött mosolygós látogatók és szóban meg legelésző tehenek, lovak, lerokkant unokabáty, csodagyógyszer, az eljövendőben levezetett lézeres vesekő-pukkasztó műtétek. Vizit itt, sárga szuri-koktél túl. Csend. Álom. Ír táncot lejtő, hórihorgas esőcseppek. Ablakon túl. Szúnyoghálón túl. 

Tegnap este röhögtünk. Miután ellibbent látogatóm a mennyei, nagy szemeivel, kislánymosolyával, nagylánydekoltázsával és a mögötte kalapáló terézanya-szívével: beszélgettünk. 55, 57, 63... a „lakótársak” évei. Aztán a nyugdíjról is szó esett(mily meglepő!), végül egészség és Isten volt a téma. Aztán zölddió-lekvár ízes receptje. Élettörténetek. Desszertként egymás nyomoróságán vidultunk(nem csak magyar karakterisztika, ezek szerint...), ugyanakkor a saját magunkén is. Majd libbent a menyországízű, a patakillatú a szemeinkre. Zenével fülemben. Kerülöm az altatót. Meg aztán zene-dependens is vagyok. És természetesen Kornis- függő is. 

Reggel erekció. És lázálmok. Olyanok. Most bevillan agyamba: ha a mennyeinagy szeműtől megkérdezném, hogy le szeretne-e feküdni velem, akkor mi lenne a nagyobb poén: egy igen, vagy egy nem. Esetleg önmagam „el-állatiasodása”? Meg fog bosszulni a testem, a férfi, ha nem találok valami kiutat. 

Most egyedül. Nagyonegyedül. Jahajjdenagyonegyedül! Készültem, advent volt és nem jött el a karácsony. Hát igen. Néha elmaradnak azért a karácsonyok. Érdekes: az adventek sohasem. Igaz, megesett már, hogy utcasarkon, fordultomban, szembetoppantam egy ünneppel, ő a pofámba vigyorgott, esetleg meg is ölelt, de ez, kérem, olyan meglepetés-ünnep, nem az a várakozásos. És az is érdekes- ugye neked is, ha egyáltalán tudatosan feltetted a kérdést(nekem csak most sikeredett, igazándiból...)-hogy két ünnep között folyton advent. Ha az arányokat összevetjük: kicsi ünnep(-ek)- nagy advent(-ek). És itt, kérem alássan, nem a sült pulykahúsra vagy az ünnepi töltött káposztára gondolok(amit a nagymamám töm belém, hogy ne fogjon úgy az alkohol, mert ugye, falun...), hanem arra a Hangulatra: fenyőillat, frisstavasz, újonnan érben csobogó, szerelem-forma érzések, gyertyák lángjai, egyszerűen: Ünnep!

Kedden kiengednek. Kettő nap múlva. 10 nap letudva. Fityfiritty, nem nagy kunszt. Megesik. Előfordul. De itt is van egy olyan hangulat. Csak betegként látod. Szuszogod be. Nem nosztalgia. Nem. Vagy kicsit csak. Csak azt akarom mondani, hogy ez is érték. Ez is tanulás, trálálá. És újabb élettapasztalat. 



Hétfő, 2008/10/06.

Hétfő. Magány. Érdekes, ahogyan az emberek megélik. Meg ahogy én is megélem. Van, aki alszik. Van, aki sóhajtozik, jajong(hátba veregette egy farönk, szegényt). Van, aki folyton beszélne, főleg lovakról, vasútról, katonaságról, gazdaságról, míg a másik politizálna inkább. Van aki utálja a csendet s ha nem alszik éppen megpróbálja azt mindenáron kitölteni-megtölteni-feltölteni azt, zajos közberikácsolásával. Olyan is akad, aki csendben megfigyel a csendben, hogy ki, mit, miért és hogyan csinál. Meg mennyit eszik, vagy mi módon mossa a fogait a másik. 

Lehet, hogy abnormális. Én szeretem a csendet. Megismertem, mert kényszerítve voltam rá. Megszoktam is, szintén az előbbi miatt. Megszerettem. Nos: ezt nem tudom, hogy miért. Oka van. És ennyi a biztos. Talán mert találunk. Valószínűleg ezentúl már létfontosságú lesz, még a legnagyobb hórukk, a nagy megpróbáltatások(?) közepette. Is.

Tegnap éjjel pont olyan voltam, mint egy kórházi kopogószellem, csak teljesen más. Például nem kopogtam. Álom nem fogott, altatóra nem volt gusztusom. Fülhallgatók fülbe, lista összeállítása: irány kifelé! Csend van itt is, éjjel. Meg sötét. Kivéve ahol nincs csend mégsem. Például a nővér-szobában. De egyedül voltam, sussant rám üde levegő ezernyi lyukból, ablakrésből, citerázott ingem alatt, bőrömön. Zajok sem voltak. Úgy hallgattam halkan a zenét, hogy semmimást nem hallottam. Valahogy a lépteimet sem. Gondolataimat sem. Csak tiszta létezés. Itt is emberek. Szembe levő kórtermekben. Szenvednek, persze, hisz kórház ez, végül is... de nevetnek is. Gondolkodnak. Tesznek-vesznek. Elbotolnak vagy megcsúsznak, aztán meg ordibálnak. Szitkozódnak is. Fúrnak-faragnak. És egyáltalán: élnek. Elszürkült az ég. Nincs már Pacsirta-boltozat, meg cézanne-os égalja. Láttam a sebemet. Tegnap. Kötöztek. Szép volt. Kicsi. Asszem a nagyság számít ezeknél, mint fő esztétikai jellemvonás... isteni gondviselés, mondta a pap unokatesóm. Akkor viccelődtem vele. De az. Tényleg az. Érzem én is. És nemcsak a bőrömön. Alatta is :).

Hétfő este. 

Bekaptuk a kefét! Csak hétvége felé mehetünk haza a bordáimmal. Ma egész nap kétségbeesett küzdelmek folytak, kérem szépen, önmagam sikeres lefoglalása érdekében. Olvasnivaló nuku, füzet betelőleg, rajzolgatni meg, ugye, nem lehet egész nap... a telefonom hülye Arcade-játékával levezetett meccs eredménye: 2-1 javára. Meg még egyszer „megzavartak”. Bánatomat, hogy holnap nem mehetek haza, csokis kiflibe fojtottam. Most meg nem szeret a hasam. Pedigén csak...

még mindig én a fiatal. Segítek. Ma is péel(részben) borotváltam. Meg aztán a nők. Érdekes tapasztalni, hogy azegydologhogymártúlvanazemberazonabizonyos”termékeny”koron, mégis a NŐ örök téma marad. Szegények, ha tudnák... de bizztosan nem is sejtik. Nappal aludni nem sűrűn lehet, mert fúrják a a falakat. Folyamatosan. Holnap jön a segély: könyvek, hazai, ilyesmi. Meg füzet is, ha kényszerem támadna.



Szerda, 2118/10/08.

van egy ablak. A folyosó végén. Frissen kicserélt, PVC. Még a tömítés is ott csillog, takony-sárgán. A lapkán még ott a védőragasz-réteg s még koszos a fehérnek szánt keret. Azt nézem. Azt csodálom. Abban gyönyörködök. 

Az ablak csenevész diófák színesen szikrázó lombozatára nyit rést. Pontosabban a levelek mögül a sziporka napfény csurrantja be magát az épületi félhomályba. Emberek közé. Betegek közé. Ősz van. Az ágak lombjai színeikkel kacérkodnak. Van ott minden, ami szép: élénkzöld, citromsárga, érettnarancs-szín, s ha véletlenül két levél fénytől remegő teste egymásra vetül, akkor méregzöld, koszos-sárga, vérnarancs-szín. Éjszaka narancs és sötétbarna között váltakozik a skála. Mindez három szemes keretben. Csodálatos. 

Emlékek. Régi bentlakás régi szobájának, szobáinak régi, ó-ízű emlékei. Halványan ízesek, tompán fényesek nekem. Meseszerű lég-közeg. Monoton, ringó álom-varázs. Béke. Sziget. Igen-érzéksziget. 

Ma elgondolkoztam. Tudok ilyet is. Fura ötletek. Merthogy mi a szeretet? Egy „dömdödöm”? Egy csend? Egy zaj? Egy kacaj? Vagy talán sírás? Vagy mindez együtt? Esetleg ezek között rejtezik az agapé-igazság? Egyáltalán: mit tudok én róla? „Szárnya van, de nem madár...”? Vagy a népdal egyik tulajdonságának a mintájára, a „szájról szájra jár”-ra alapozva szívről szívre, illetőleg szívből szívbe jár? Egy könyv indította ezt a gondolat-lavinát, de nem is merem említeni a címét, mert félek a lehurrogástól. A Coelho 11 percéért is megkaptam a magamét. Pedig az is a szeretetről szól. Megkockáztatnék egy vakmerő kijelentést: minden erről szól. Erről, vagy ennek hiányáról. Lehet, hogy a telefonszámla nem, de ha jobban meggondoljuk... akár az is szólhat! Filea, Agapé, Amor, Sexus. Húzd meg az elválasztó határokat, ha mered!

Amikor ide, a kórházba beköltöztem: nagy meglepetés várt. Sokan felhívtak, üzenetet írtak, meglátogattak, vagy csak egyszerűen: érdeklődtek utánam családomnál, barátaimnál. Nem dicsekvés. Engem is meglepett. Elképedtem. Olyan rokonom látogatott meg, akit nem is ismertem, akiről nem is tudtam, hogy rokonom. Olyan emberek hívtak fel, akikkel évente egyszer, vagy még ritkábban sikerül csak szót váltani. És mindez önmagától jött, nagyon elgondolkodtatva: mije van az embernek? Ami az övé, ami csakis az övé, mégis: senki sem veheti birtokba utána, csak engedélyével...


Csütörtök, 2008/10/09.

...ilyen dolgokon szerencsére könnyű volt agyalni, most, hogy nemrég egy traktor alól halásztak ki. Úgy-ahogy. És nem gondoltam semmire, mikor zuhant rám a szegény fémhalmaz, főleg arra nem, hogy mi lesz az örökségemmel, a számítógépemmel, a fényképezőgépemmel az oldalamon, vagy a karórámmal otthon, a kis asztal szélén. Semmire sem gondoltam. Csak miután felhangzottak a kiáltások. Az édesanyámé. A nagymamámé. Hogy Istenem, élek! És bár nem tudtam kimutatni a sok felesleges és reflexszerű fájdalom-grimasz közepette: egy idő után megnyugvás töltött el. Valami megmagyarázhatatlan mostmármindenrendbennemtörténhetsemmibaj-féle érzés. Olyan, hogy: túlvagyunk! Egy idő után nevettem is. Miért sajnálnak? Miért figyelnek? Miért ápolnak, mossák a hajamat, segítenek felülésben, tömnek finomabbnál finomabb ételekkel? Reggeli, halk fények. Ma mattabb, mint tegnap: köd szűri a fényt. A kék, omló falfesték, a füstös-fehér plafon, még a hangok is ilyenkor a legszebbek. A tükörben visszaver a csempéken szétfröccsenő fénysugár s olyan barátságossá mázol itt mindent, hogy megbékélve bóbiskol itt tovább a bentlakó. A bácsinak , akit sérvvel műtöttek tegnap, a felemelt kezevidáman jár árnytáncot a falon, mögötte látni a forró levegő folyamatos kiszökését a félig nyitott műanyag-ablakon. Olyan szépek az árnyak! A felülést segítő kampók csillogása, árnyékuk nyomai. Érdeklődő új beteg. Kár, hogy nem tudom lefotózni. Vagy nem így. Csak szemmel. 

 



Záró rész, kelt: Péntek, 2008/10/10. 

Hozták a szüleim a fényképezőgépet. Így tudtam kattintani. Párat. Út haza, oroszlán és nyuszi alakú fellegekkel. Rázott a kölcsön-autó. De végre itthon. Jól aludtam éjjel, reggel fél hétkor felébredtem, s hozzáláttam bepötyögni a naplót. Egyedül a langy szobában, táncoló, szőlőlapikról ablakon bepattanó fényszilánkokkal. Most épp egy iraki dalt hallgatva. Érdekes volt két hetemet visszaolvasni. Átélni, megint. Most már azért befejezem. Remélem marad valami benned is. Nemcsak bennem. Ágyő. Loccs!