Karcsúsági rohamában zsörtölődik már egy táj.
A tér elhajlik, remeg, összeszűkül,
Majd magába szívja teljesen egy borgőzös muszáj.
Tehenek tűnnek így el. Halkan. Csendben. Tehetetlen.
Vérmesen olvad el ház, autó is,
Asztal, teknő, lámpa s egy köcsög. Immáron tejetlen.
Kifordított tájban mereven sétáltatom magam,
Esőm szakadatlan esi önmagát.
A világ eltűnt. A csend megszűnt. Utam már parttalan.
Távoli, elhajlott világokkal felkötöm a hajam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése