.. mert te sem vagy más, mint én, és én sem mint az összes többi. csendnek hívják és karcol, mosolyt hoz magával. meg gondolatokat. sokat.
kedd, november 25, 2008
álomforma szövegtorzsa
Ez is egy nap. Egy olyan. Mikor ülsz a fenekeden és várod a csodát. Ami azértsem jön el.
Reggel fél hat fel, kaja-zuhany-fogatsúrol, öltözködikk...rohan. Nem mintha bánná. Nem bánja. Nem biza. Megint a városra hangolva. Létezik. Szuszog. Figyel. Fülel. Van... nem rossz dolog az a van. Főleg ezt, a vant érzékelni. Ő is: kimegy. Ébreszti a hajnal-hideg, lúdbőrözik a háta meg a karja, a szél idiótára fodrászkodja a haját és ő meg vigyorog (néha a kukraálló tincseit le-lesimítva) mert reggel, mert fények, mert egy város, amely ébred. Vagy egy ébredés, amely már város? A német nyelvben könnyebb írni: amely szó nagybetűvel kezdődik az vagy név, vagy főnév. Vagy helytelenül írott nem-főnév és nem-név, másik fanyarú szó. Fanyarú. Vajon honnan ered a fanyarú?
Álmodtam én is. Egy álmot. Van ilyen-nem kell csodálkozni. Állok egy antenna tetején, fölöttem verebek meg varjak kavarognak-kuszálódnak, meg-megszédítve engemet, fölöttük-mögöttük méreg-égbolt(valahogy ilyenek lehettek a zsidó zuhanyzók gázas-gőzei is a háború alatt...). Alattam ugyanaz, habár a madárkák emberekké torzultak s a méregfelhő urbánusi környezetté merevedik. Aztán meghalok. De ez nem is érdekes. Szerintem meghalni a világ legunalmasabb dolga. Dögunalmas lehet. Igaz: valaki azt mondta, hogy csakis a halálunk lehet igazán a miénk. Van benne valami. Azaz lenne.
Szóval: mielőtt megereszkednének az antenna-drótok a lábam alatt és én lezuhannék, szétlapulva vmi 10-15 emelettel előző koordinátáim alatt- történik valami. A nagy gennyes-szürkeségben egyszer csak szín száll fel az égbe. Majd belecsobban. És persze, ahogy az ilyen esetekben már történni szokott: eltűnik benne. De amíg látszik, de amíg ott van, addig beragyogódik az egész világ, kinyílnak a füvek, és kihajtanak, a virágok és a fák is tele lesznek virágokkal és ünnep is lesz, ragyogó, csepergő, fröcskölő vígasság, tenyérnyi boldogság, talpalatnyi helyen zajgó-csobogó ima.
Lufik, ugyanis. Azok libbentek az égne, szürkeségből-szürkeségbe. Legtöbb piros volt: három. De narancs, meg puszta-sárga, de nyárvégi-kék és holló-fekete, de álmatlan-fehér és köpönyeg-barna és sirály-lila és bojtorján-zöld: mind-mind lubickoltak meztelenül és pompába-öltözötten, terhesen fényüktől, színeik intenzitásától és ennek nehéz vibrálásától-ugyanakkor pihekönnyűn, parázs-szilajon, szabadultan emelkednek semmiből-semmibe, időtlen átlagosból- ugyanabba.
Én néztem őket. Vagy ő nézte őket? Szóval: néztük őket. Én ágaskodtam, hogy elérjem a türkiz- szalag végét, de messze volt, de rövid volt és elérhetetlen, pedig itt akartam tartani a csodát, nektek, emberek, nektek, varjak, nektek, verebek, nektek, ti koszos, átlagos, takony-szürke bagázs, ott lent, ott fent-mindenütt. Mindegy, végül is. NEM-CSAK nekem, ez a lényeg. Igen: ez. Vagy azt akarta, hogy elvigye a csoda, magával, messze, csoda-országába, ahol csodákból van még a budipapír is, mert ez oda megy, tudtam, mert olyan a fénye, ezért tudtam, hogy oda megy és akkor elrugaszkodott, el akart rugaszkodni, mert tudta: repülni úgyis tud. Ha jó a fellibbenés. Hát elrugaszkodott... volna, ha az antenna-drótok bírtak volna ellenállni egy ilyen kaliberű manővernek. Egy igazi elrugaszkodásnak. De nem bírtak. Felfelé lógó tekintettel, kinyújtott kezekkel, lehetetlen pózba görcsösödött egésztesttel hullott a takony-szürke aszfalt felé. Ahonnan széttrancsírozott teste súlyosan visszapattant. Gondolom. Mert én felébredtem. És hogy te is bekerülj már valahogyan: te meg elolvastad. Vagy nem. Ahogy akartad.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése