Lámpák

Lámpák lebegnek az égen.

Kikötött selyem-madzag túlsó
végén, ég alatt, felhő alatt
villanykörték testén lángoló
szilánkokká törik a nap. 

Világítanak ők mindenképpen. 
Csilingelő fényük ismerik itt már.
Világítanak ők nappal és az éjben,
mint mosolygó, soktagú szempár.

Mondják: egy varázsló
Lakott itten éppen
Mikor király lánya
Erre járt szekéren
Gyöngyös szekér lánya
Király szíve-vágya
Rámosolygott varázslóra
S rohant is batárja

A varázsló szívét
Ejtette rabságba
Királylánya mosolya
Királylánya szája
Nevetve ment hátra
Udvar elejébe
Tizenkét pár villanykörtét 
Varázsolt az égre

Most is világítnak, hűek a parancshoz
bár a gazda már régen kihalt.
Világukkal reményt írnak minden kis tavaszhoz,
hogy a szerelem él, létezik még.

Mondják azt is éppen
Varázsló hevében
Felszaladt az égre
Isten elejébe
Megkérte az Istent
Adja néki ott lent
Királylánya száját
Szívét, szemét, báját

Azt mondta az Isten
Fiam, nem tehetem
Lehetetlen hatalmadhoz 
Ilyen kincset tennem 
Erős vagy és jó is
De egyedül kell légy
Királylánya biz' sohasem
Lehet immár tiéd

Akkor a varázsló
Elkeservesedett
Megátkozta a körtéit
Mondva biza eztet

Ti körték, ti körték
Égi színes gömbök
Fényetek kialszik
Lezuhantok, gömbök

Mikor a szerelem
Emberek szívébe
Nem fog élni, elhaláloz
Szívek melegébe
Akkor a fényetek
Mind kialudozzék
Mind kiégjék
El is sötétedjék
S testetek lezuhanjék

A varázsló régtől nem él már.
Lakhelyét belepték fák, dombok. Idő. 
Az égi huszonnégyek, bár
egyszer kialusznak, fényük él. Ég.



  Azt mondják ..