Élt egyszer egy csalán. Egyszerű csalán volt, semmi különössel magán. A Hosszú Mező közepe tájékán lakott, pont ott, ahol kissé lankás volt a síkság így hosszabb ideig maradt az árnyék, no meg a harmat. Egy volt a sok közül a csalánunk, ugyanúgy aludt éjjel, mint a társai, ugyanúgy fürdött meg a hajnal edény-tágító és levél-ébresztő harmatcseppjeiben, mint a többiek és ugyanúgy kókadozott a szárazság idején, mint minden egyes társa. Ugyanúgy félt a tehenektől és ugyanúgy vetette meg a birkákat, mint a Nagy Mező összes lakója. Szerette a méheket, meg a pillangókat, bár azok néha falatozni szoktak belőle, a csigák is, őket meg azért szerette, mert folyton csiklandozták a testét. De ez miatt még nem volt egyedinek mondható, mert ugyanúgy szerette a többi növény is a csigákat, meg a méheket és természetesen a pillangókat is. Átlag-lakó volt, ha mondom, higgyétek el.
Történt egyszer, hogy arrafelé sétált egy megkeseredett tinédzser srác, aki egy vakot kísért. A vak az apja volt, így tisztelettel meg szeretettel viszonyult hozzá az utazásaik folyamán, csak épp egyre gyakrabban kezdte érezni, hogy az apja kísérgetésére rámegy az élete. Hogy nincs semmi, ami csak az övé volna, csak a koldus apja, s azt gondozva elszáll az élete, eltűnik szétesik, darabkáira. Épp egy nagy mezőn sétáltak, mikor ismét előtörtek a fent említett gondolatok. Ilyenkor az is baj volt, ha a nap sütött, meg az is, ha épp nem volt kedve sütni. Valami olyasmit érzett, mint amit az előbb felsoroltam s azt egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig és még szóvá sem tudta tenni. Csak annyit érzett, hogy feszül a mellkasa a dühtől meg hogy üres gyomrát összeszorítja a szomorúság. Az igazság az, hogy idegesít az apám. Idegesít, hogy olyan tökéletlen, hogy folyton botladozik. Mért nem tud látni, mért kellett elmennie abba az istenverte keresztes háborúba? És különben is: miért kötelességem, hogy apámra ügyeljek? Vigyázzon mindenki magára. Kemény dolog az élet, a gyengék haljanak meg. Vagy mit tudom én, de biztos jobb volna nekem egyedül és szerintem neki is nélkülem. Nekem mindenképp, erős vagyok és egészséges, meg tudnék állni a saját lábamon, nem kell senkinek a segítsége, eddig is megvoltam, megvoltunk az öreggel – ilyen gondolatok mozogtak a kamasz agyában, mikor leheveredtek a Hosszú Mező közepe tájékára. Gondolták megpihennek és mivel nem volt nagyon meleg nem akartak árnyékot keresni, csak úgy, egyszerűen leheveredni a fűbe. Először segített az apjának leülni, a lábait kinyújtóztatni, majd a ruhái nagy részétől megszabadulva gondolta, hogy ő is szétterpeszkedik a puha füveken. S ahogy elengedte magát meztelen és gyötört felsőtestével ráfeküdt a mi békésen sütkérező csalánunkra. Na most: a csalánnak csalánszőre van. A szőrök szúrnak. A szőrök nem aktívak a szúrás folyamatában, azaz ők elszenvedik, hogy valakibe belemélyedjenek, de nem ők szúrják bele magukat a testbe, mint ahogyan az történik mondjuk egy méh, vagy egy darázs esetében. A fáradt test egy pillanatig, amíg elkezdett ellazulni, nem érezte a szúrást, úgyhogy még dörgölőzni is elkezdett a fűhöz, hogy helyet találjon magának. Amikor azonban a fiú megérezte a csalán égető csípését nagyot ugrott, majd ordítva és csúnyán káromkodva vakarózni kezdett. A fáradt test számára, ami nem volt a csalán csípéséhez szokva nagyon fájdalmasnak hatott a szúrás és előtört belőle mindenféle harag, aminek most egyetlen célpontja volt: a csalán.
A fiút annyira elöntötte a düh, hogy a kezére csavarta az egyik vékonyabbik ruháját és tőből kitörte a csalán minden egyes hajtását, apró darabokra cincálva szét a testét. Minden csalán-szagú lett és a szomszédai elborzadva nézték a csalán maradványait szétszórva közöttük. Úgy, mondta a fiú, majd két mély sóhaj hallatszott csak az egész ottlétük alatt. Az övé, miután elnyúlt az elborzadt füvek között, majd később az apjáé, de nem szóltak egymáshoz. Estefelé tovább állt a két ember, de a kamasz bűntette még sokáig megbélyegezte a Hosszú Mező közepe tájékát. A csalánnak csak a gyökerei élték túl a kamasz dühkitörését
De néha a gyökerek elegek ahhoz, hogy egy új, egy ugyanolyan, de mégis másfajta növény szökkenjen szárba.
A csalán megszégyellte magát. Ő soha senkinek nem akart ártani. Sőt, akin tudott: segített is. Nem az ő hibája volt, hogy megszúrta a szegény fiút, de ezek szerint mégis. Ő legszívesebben elbujdosna, hogy ne ártson senkinek, de nem teheti meg, mert növényből van. Alig akart csak újra kihajtani. Lassan nőtt, lassan fejlődött, mintha nem lett volna táplálék elég, pedig mindegyik szomszédja hatalmasra nyúlott és szétterpeszkedett, hogy minél több napsugarat tudjon beszívni magába. Ő meg lent tengette életét szégyenében, a többiek árnyékában, hogy nehogy valakinek ártson. Nem volt már életvidám és tudta, hogy ő más, mint a többi. Hisz senkit sem cincált szét a kamasz, csak őt, egyedül. A többieket szerette, csak ő volt csúnya és randa és hasznavehetetlen és kétségbeesetten magányos. Néha azon is gondolkodott, hogy nem is tudja, hogy mért teremtette őt az a nagy valaki, mikor semmi haszna nincsen, csak fájdalmat okoz másoknak. Jobb volna, ha nem is létezne. Vagy más lenne, árvalányhaj, például. Vagy menta, mert az illatos, és mindenki szereti. Vagy rozmaring. Esetleg repce. Vagy pipacs, vagy búzavirág, mert rájuk több bogár száll.
Ez addig ment így, amíg egy alkalommal arra sétált egy hajlott hátú, hegyes, ápolt, ősz szakállú, pápaszemes ember. Furcsa kinézete volt, olyan, mintha nem lenne teljesen normális, mintha eltérne a többi, a Hosszú Mezőn keresztül haladó emberektől. Az ember öreg volt, de életerős és főleg életvidám. Ruganyos járásáról tudták megállapítani. Nem sietett, de fiatalos mozgása volt, néha át-átszökött egy-egy pocsolyát és mosolygott nagyokat. Egy nagy tarisznya volt nála. Azokhoz hasonlított, mint amilyenből sokat láttak errefelé, csak épp nagyobb volt azoknál és több apró rekeszre volt felosztva. Füveket tépett, meg-megállt, lehajolt, megvizsgálta a növények levelét, szirmait, a hajtások végét, közben vagy fütyörészett, vagy dúdolgatott valamit. Egyszer csak elért a kis csalánhoz. Mivel nagyon pici volt a csalán le kellett térdeljen, hogy meg tudja nézni közelebbről.
-Ahha, ahha, Urtica dioica, Magnoliophyta, Magnoliopsida osztályából, a Rosales rendjéből, az Urticaceae családjából. Roppant érdekes – mondta, majd villogó pápaszemével egészen közel hajolt a kis csalánhoz – hát mért vagy ilyen törpe, kedves barátom, he, mi? A te neved nem hiába Nagy csalán, mit keresel ott, ahol a Fungi meg a Bryophyta szokott tanyázni, he, mi? Ejnye. Mondom, bizony, ejnye. Neked nagyra kell nőnöd, hogy használni lehessen téged. A belőled készült tea, a kifacsart nedűd, a leveleidből készült főzelékek... mind-mind páratlanságok, bizony, he, mi? Szóval fel a fejjel, azaz a levelekkel, fiacskám. Így nincs mit kezdenem veled. Na, hophopp, he, mi?- mondta végül, mint egy zárásként, majd tova csörtetett az maga görbehátú, esetlen ám mégis óvatos módján.
És mintha felébredt volna a kis csalán. Mintha meghozták volna az élet-kedvét, mintha csak őt hívta volna a napsugár. Aztán a mintha elmúlott mintha lenni és már úgy volt, konkrétan. Terebélyesedett, alakult, kitelt a csalán, bátran emelkedett az ég felé de legalábbis a többi növény-társa fölé, legalábbis a Hosszú Mező közepének ezen szegletében. Szép volt, na. Szép és nagy és élettel teli. Kiteljesedett. Mindenkin észre lehet venni az ilyesmit, nem? Annyira kiteljesedett, hogy beleszeretett még a nap is. Az egész Hosszú Mezőn ő kapta a legtöbb napsugarat, a legtöbbet őt látogatta a fény. Előkészítette a szőröcskéit is, hogy ha esetleg valaki beleül vagy ráfekszik vagy ilyenek, akkor igenis jól szúrják meg a szőrök, mert ő nem állott a másik elé és különben is: ő volt itt hamarabb.
A nyár közepe felé egy kislány sétált a mezőn, virágokat szedett eladásra (városon mindent megvesznek). Mezítlábason caplatott a bukétába való virág-telepek között, mikor egy óvatlan pillanatban nekiment a büszke csalánunknak és megcsípette magát vele. Reflexből a másik kezével is odakapott, így össze-vissza csíptette a két tenyerét. Tehetetlenségében és fájdalmában ordított, a csalánunk meg fel volt készülve a hadakozásra, megnyújtván és megkeményítvén a szőröcskéit, melyek közül mindegyik a csalántól nem messze ordító, majd egyre inkább halkuló lánykát vette célba, hogy ha szét cincálják is, de hosszú ideig sajgó nyomokat hagyjon az őt megtámadó kislány testén. A lányka egy idő után már csak hüppögött, nem is haragudott senkire, csak a csalánra egy kicsit, majd rövid idő elteltével a csalánra sem. Sajnálta még kicsit magát, mert olyan jó, ha az ember ki tudja sírni magából a rosszat néha, főleg, ha az élet nem épp a legkönnyebb. Odament a csalán mellé és nagy, könnybe lábadt kék szemeivel nézni kezdte. A csalánunk nem igazán tudott a nézéssel hadakozni, merthogy mit tehet az ember (a növény), ha csak nézik, és annak a csak-nézésnek van tett értéke? De mocorogni kezdett benne valami fura érzés, hogy itt valami nem jó. Valami bibi van. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy valami nem jó ebben az egészben.
A kislány beszélni kezdett hozzá:
- Én téged ismerlek és tudom, hogy nem vagy rossz. Anyukám mindig szokta mondogatni, hogy a csalán nem csak arra jó, hogy a rossz kisgyerekeket megverjék velük, a csalán segít nagymamának is egészségesnek maradni tél végén és tavasszal is. És azt is tudom, hogy te növény vagy és nem gyomnövény, hanem gyógynövény és hogy ha veled csapdossuk nagyapa lábait, akkor kevésbé lesznek akkor éppen csak kicsit fájnak. És azt is tudom, hogy csípős nyelvű felnőttekre mondják azt, hogy csalánra pisilt és azt is tudom, hogy szeretnek a malacok, mind a kettő, és békésen röszögve csámcsogják a társaidat minden nap, amikor a bátyám kihajtja őket a többiekével. És azt is tudom, hogy amikor kicsi vagy, akkor nem szúrsz, csak csiklandozol és hogy olyankor nagyon finom az ízed. És hogy én igazából szeretlek. Nem akartam neked menni s tudom, hogy nem akartál megszúrni, csak valahogy... így jött össze. De ne haragudjunk egymásra, jó? Nem szép dolog. Istenke sem szereti meg látod: mennyi baj születik belőle. Haragszol? Ne haragudj. Remélem nem léptelek le. Ha nem szúrnál: megölelnélek. - mondta a kislány, majd egyet gondolt és mégis megölelte a csalánunkat, összeszorított fogakkal, ám bátran, őszinte szeretettel. A csalán nem szúrt. A kislány tágra nyílt szemmel figyelte a jelenséget, majd annyira megijedt, hogy elszaladt és egy adag leszedett margarétát ottfelejtett a csalán mellett.
A csalán sem értette ezt az egészet. Azt hitte, hogy ő parancsol a szőröcskéinek. Meg egyáltalán: azt hitte, hogy a szőröcskéi azért vannak, hogy megvédjék őt a támadóktól és hogy gyűjtögessék a harmatot. Igaz, mondjuk, hogy a kislány most nem akarta megtámadni. Csak megölelni akarta. Érdekesek az emberek. Meg én is érdekes vagyok - gondolta a csalán - meg a szőröcskéim. De főleg az élet.
Másnap reggel gyönyörű volt az ég. Alig néhány felhő volt csak az égen, épp csak annyi, hogy ne érezze magányosnak magát a kékség. Miután harmat-fürdőt vettek a növények és lemosták az álmuk a csalán életvidáman feszítette ki a leveleit az égnek. Mire mindenki felébredt a Nagy Mezőn, akkorra már a nap is elért vágyott kedveséhez.
Ma szép vagyok, mondta magának a csalán és belecsókolt a nap nyakába.
Bizonyítani nem tudom, de ez egy igaz történet. Csupán rajtam múlott, hogy nem tudtam hihetően elmesélni.
Történt egyszer, hogy arrafelé sétált egy megkeseredett tinédzser srác, aki egy vakot kísért. A vak az apja volt, így tisztelettel meg szeretettel viszonyult hozzá az utazásaik folyamán, csak épp egyre gyakrabban kezdte érezni, hogy az apja kísérgetésére rámegy az élete. Hogy nincs semmi, ami csak az övé volna, csak a koldus apja, s azt gondozva elszáll az élete, eltűnik szétesik, darabkáira. Épp egy nagy mezőn sétáltak, mikor ismét előtörtek a fent említett gondolatok. Ilyenkor az is baj volt, ha a nap sütött, meg az is, ha épp nem volt kedve sütni. Valami olyasmit érzett, mint amit az előbb felsoroltam s azt egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig és még szóvá sem tudta tenni. Csak annyit érzett, hogy feszül a mellkasa a dühtől meg hogy üres gyomrát összeszorítja a szomorúság. Az igazság az, hogy idegesít az apám. Idegesít, hogy olyan tökéletlen, hogy folyton botladozik. Mért nem tud látni, mért kellett elmennie abba az istenverte keresztes háborúba? És különben is: miért kötelességem, hogy apámra ügyeljek? Vigyázzon mindenki magára. Kemény dolog az élet, a gyengék haljanak meg. Vagy mit tudom én, de biztos jobb volna nekem egyedül és szerintem neki is nélkülem. Nekem mindenképp, erős vagyok és egészséges, meg tudnék állni a saját lábamon, nem kell senkinek a segítsége, eddig is megvoltam, megvoltunk az öreggel – ilyen gondolatok mozogtak a kamasz agyában, mikor leheveredtek a Hosszú Mező közepe tájékára. Gondolták megpihennek és mivel nem volt nagyon meleg nem akartak árnyékot keresni, csak úgy, egyszerűen leheveredni a fűbe. Először segített az apjának leülni, a lábait kinyújtóztatni, majd a ruhái nagy részétől megszabadulva gondolta, hogy ő is szétterpeszkedik a puha füveken. S ahogy elengedte magát meztelen és gyötört felsőtestével ráfeküdt a mi békésen sütkérező csalánunkra. Na most: a csalánnak csalánszőre van. A szőrök szúrnak. A szőrök nem aktívak a szúrás folyamatában, azaz ők elszenvedik, hogy valakibe belemélyedjenek, de nem ők szúrják bele magukat a testbe, mint ahogyan az történik mondjuk egy méh, vagy egy darázs esetében. A fáradt test egy pillanatig, amíg elkezdett ellazulni, nem érezte a szúrást, úgyhogy még dörgölőzni is elkezdett a fűhöz, hogy helyet találjon magának. Amikor azonban a fiú megérezte a csalán égető csípését nagyot ugrott, majd ordítva és csúnyán káromkodva vakarózni kezdett. A fáradt test számára, ami nem volt a csalán csípéséhez szokva nagyon fájdalmasnak hatott a szúrás és előtört belőle mindenféle harag, aminek most egyetlen célpontja volt: a csalán.
A fiút annyira elöntötte a düh, hogy a kezére csavarta az egyik vékonyabbik ruháját és tőből kitörte a csalán minden egyes hajtását, apró darabokra cincálva szét a testét. Minden csalán-szagú lett és a szomszédai elborzadva nézték a csalán maradványait szétszórva közöttük. Úgy, mondta a fiú, majd két mély sóhaj hallatszott csak az egész ottlétük alatt. Az övé, miután elnyúlt az elborzadt füvek között, majd később az apjáé, de nem szóltak egymáshoz. Estefelé tovább állt a két ember, de a kamasz bűntette még sokáig megbélyegezte a Hosszú Mező közepe tájékát. A csalánnak csak a gyökerei élték túl a kamasz dühkitörését
De néha a gyökerek elegek ahhoz, hogy egy új, egy ugyanolyan, de mégis másfajta növény szökkenjen szárba.
A csalán megszégyellte magát. Ő soha senkinek nem akart ártani. Sőt, akin tudott: segített is. Nem az ő hibája volt, hogy megszúrta a szegény fiút, de ezek szerint mégis. Ő legszívesebben elbujdosna, hogy ne ártson senkinek, de nem teheti meg, mert növényből van. Alig akart csak újra kihajtani. Lassan nőtt, lassan fejlődött, mintha nem lett volna táplálék elég, pedig mindegyik szomszédja hatalmasra nyúlott és szétterpeszkedett, hogy minél több napsugarat tudjon beszívni magába. Ő meg lent tengette életét szégyenében, a többiek árnyékában, hogy nehogy valakinek ártson. Nem volt már életvidám és tudta, hogy ő más, mint a többi. Hisz senkit sem cincált szét a kamasz, csak őt, egyedül. A többieket szerette, csak ő volt csúnya és randa és hasznavehetetlen és kétségbeesetten magányos. Néha azon is gondolkodott, hogy nem is tudja, hogy mért teremtette őt az a nagy valaki, mikor semmi haszna nincsen, csak fájdalmat okoz másoknak. Jobb volna, ha nem is létezne. Vagy más lenne, árvalányhaj, például. Vagy menta, mert az illatos, és mindenki szereti. Vagy rozmaring. Esetleg repce. Vagy pipacs, vagy búzavirág, mert rájuk több bogár száll.
Ez addig ment így, amíg egy alkalommal arra sétált egy hajlott hátú, hegyes, ápolt, ősz szakállú, pápaszemes ember. Furcsa kinézete volt, olyan, mintha nem lenne teljesen normális, mintha eltérne a többi, a Hosszú Mezőn keresztül haladó emberektől. Az ember öreg volt, de életerős és főleg életvidám. Ruganyos járásáról tudták megállapítani. Nem sietett, de fiatalos mozgása volt, néha át-átszökött egy-egy pocsolyát és mosolygott nagyokat. Egy nagy tarisznya volt nála. Azokhoz hasonlított, mint amilyenből sokat láttak errefelé, csak épp nagyobb volt azoknál és több apró rekeszre volt felosztva. Füveket tépett, meg-megállt, lehajolt, megvizsgálta a növények levelét, szirmait, a hajtások végét, közben vagy fütyörészett, vagy dúdolgatott valamit. Egyszer csak elért a kis csalánhoz. Mivel nagyon pici volt a csalán le kellett térdeljen, hogy meg tudja nézni közelebbről.
-Ahha, ahha, Urtica dioica, Magnoliophyta, Magnoliopsida osztályából, a Rosales rendjéből, az Urticaceae családjából. Roppant érdekes – mondta, majd villogó pápaszemével egészen közel hajolt a kis csalánhoz – hát mért vagy ilyen törpe, kedves barátom, he, mi? A te neved nem hiába Nagy csalán, mit keresel ott, ahol a Fungi meg a Bryophyta szokott tanyázni, he, mi? Ejnye. Mondom, bizony, ejnye. Neked nagyra kell nőnöd, hogy használni lehessen téged. A belőled készült tea, a kifacsart nedűd, a leveleidből készült főzelékek... mind-mind páratlanságok, bizony, he, mi? Szóval fel a fejjel, azaz a levelekkel, fiacskám. Így nincs mit kezdenem veled. Na, hophopp, he, mi?- mondta végül, mint egy zárásként, majd tova csörtetett az maga görbehátú, esetlen ám mégis óvatos módján.
És mintha felébredt volna a kis csalán. Mintha meghozták volna az élet-kedvét, mintha csak őt hívta volna a napsugár. Aztán a mintha elmúlott mintha lenni és már úgy volt, konkrétan. Terebélyesedett, alakult, kitelt a csalán, bátran emelkedett az ég felé de legalábbis a többi növény-társa fölé, legalábbis a Hosszú Mező közepének ezen szegletében. Szép volt, na. Szép és nagy és élettel teli. Kiteljesedett. Mindenkin észre lehet venni az ilyesmit, nem? Annyira kiteljesedett, hogy beleszeretett még a nap is. Az egész Hosszú Mezőn ő kapta a legtöbb napsugarat, a legtöbbet őt látogatta a fény. Előkészítette a szőröcskéit is, hogy ha esetleg valaki beleül vagy ráfekszik vagy ilyenek, akkor igenis jól szúrják meg a szőrök, mert ő nem állott a másik elé és különben is: ő volt itt hamarabb.
A nyár közepe felé egy kislány sétált a mezőn, virágokat szedett eladásra (városon mindent megvesznek). Mezítlábason caplatott a bukétába való virág-telepek között, mikor egy óvatlan pillanatban nekiment a büszke csalánunknak és megcsípette magát vele. Reflexből a másik kezével is odakapott, így össze-vissza csíptette a két tenyerét. Tehetetlenségében és fájdalmában ordított, a csalánunk meg fel volt készülve a hadakozásra, megnyújtván és megkeményítvén a szőröcskéit, melyek közül mindegyik a csalántól nem messze ordító, majd egyre inkább halkuló lánykát vette célba, hogy ha szét cincálják is, de hosszú ideig sajgó nyomokat hagyjon az őt megtámadó kislány testén. A lányka egy idő után már csak hüppögött, nem is haragudott senkire, csak a csalánra egy kicsit, majd rövid idő elteltével a csalánra sem. Sajnálta még kicsit magát, mert olyan jó, ha az ember ki tudja sírni magából a rosszat néha, főleg, ha az élet nem épp a legkönnyebb. Odament a csalán mellé és nagy, könnybe lábadt kék szemeivel nézni kezdte. A csalánunk nem igazán tudott a nézéssel hadakozni, merthogy mit tehet az ember (a növény), ha csak nézik, és annak a csak-nézésnek van tett értéke? De mocorogni kezdett benne valami fura érzés, hogy itt valami nem jó. Valami bibi van. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy valami nem jó ebben az egészben.
A kislány beszélni kezdett hozzá:
- Én téged ismerlek és tudom, hogy nem vagy rossz. Anyukám mindig szokta mondogatni, hogy a csalán nem csak arra jó, hogy a rossz kisgyerekeket megverjék velük, a csalán segít nagymamának is egészségesnek maradni tél végén és tavasszal is. És azt is tudom, hogy te növény vagy és nem gyomnövény, hanem gyógynövény és hogy ha veled csapdossuk nagyapa lábait, akkor kevésbé lesznek akkor éppen csak kicsit fájnak. És azt is tudom, hogy csípős nyelvű felnőttekre mondják azt, hogy csalánra pisilt és azt is tudom, hogy szeretnek a malacok, mind a kettő, és békésen röszögve csámcsogják a társaidat minden nap, amikor a bátyám kihajtja őket a többiekével. És azt is tudom, hogy amikor kicsi vagy, akkor nem szúrsz, csak csiklandozol és hogy olyankor nagyon finom az ízed. És hogy én igazából szeretlek. Nem akartam neked menni s tudom, hogy nem akartál megszúrni, csak valahogy... így jött össze. De ne haragudjunk egymásra, jó? Nem szép dolog. Istenke sem szereti meg látod: mennyi baj születik belőle. Haragszol? Ne haragudj. Remélem nem léptelek le. Ha nem szúrnál: megölelnélek. - mondta a kislány, majd egyet gondolt és mégis megölelte a csalánunkat, összeszorított fogakkal, ám bátran, őszinte szeretettel. A csalán nem szúrt. A kislány tágra nyílt szemmel figyelte a jelenséget, majd annyira megijedt, hogy elszaladt és egy adag leszedett margarétát ottfelejtett a csalán mellett.
A csalán sem értette ezt az egészet. Azt hitte, hogy ő parancsol a szőröcskéinek. Meg egyáltalán: azt hitte, hogy a szőröcskéi azért vannak, hogy megvédjék őt a támadóktól és hogy gyűjtögessék a harmatot. Igaz, mondjuk, hogy a kislány most nem akarta megtámadni. Csak megölelni akarta. Érdekesek az emberek. Meg én is érdekes vagyok - gondolta a csalán - meg a szőröcskéim. De főleg az élet.
Másnap reggel gyönyörű volt az ég. Alig néhány felhő volt csak az égen, épp csak annyi, hogy ne érezze magányosnak magát a kékség. Miután harmat-fürdőt vettek a növények és lemosták az álmuk a csalán életvidáman feszítette ki a leveleit az égnek. Mire mindenki felébredt a Nagy Mezőn, akkorra már a nap is elért vágyott kedveséhez.
Ma szép vagyok, mondta magának a csalán és belecsókolt a nap nyakába.
Bizonyítani nem tudom, de ez egy igaz történet. Csupán rajtam múlott, hogy nem tudtam hihetően elmesélni.
