Tavasz.

Első közös játékszerünk egy kamera volt. Egészen dilis voltál, folyton csapongó, gyerek-szellem, egyszer megláttad az egyik zaci ablakában és megvétetted velem, majd otthon kifizetted az összeg felét, hogy ez igazán a kettőnkké legyen. Egy rakás filmet is vettünk, emlékszel, ugye, és filmeztük a várost, éjjel, meg nappal, meg az embereket, főleg éjjel meg magunkat velük, folyton. És a kamera celluloidjára rögzített rövidke filmecskékbe ívódott exhibicionizmusunk, meg a szerelmünk és még sok más, kimondhatatlan, mert megfogalmazhatatlan, mert talán tudatosan nem is észrevehető dolog, hang, illat, fény és más, tudati érzékekre ható, foltos impresszumok.

Aztán vége lett. Vége szokott az ilyesminek lenni, és én utáltalak, téged, meg a várost, meg a hülye embereket és, természetesen mindezalatt leginkább önmagamat. Ott volt a több tucat fertőzött celluloid, a fotók, a növények és a csészéd, a ruháid egy része, meg a könyveid, meg néhány képeslap, a nyaralásainkról. Téged mindez nem érdekelt, te otthagytad a múltunk, otthagytad velem és nem néztél vissza, pedig könnyeimmel küszködve néztem utánad, mert utánad akartam nézni, mert akartam, hogy lássam azt, aki volt és már nincs, mert megváltozott, mert megfestette a haját és szétsminkelte az arcát és dübörgő zenékre kezdett el lejteni, mikor azt hitte, hogy nem figyelem (később már az sem zavart.). Agyam celluloidjába akartam égetni azt a pillanatot, a buszmegállót, a közeli templom zaját, a tovasurranó autókat, a közönyt az emberek arcán és a kiégett, hideg tekinteted ami a vállamat mustrálta, miközben valami olyasmit motyogtál, mialatt megragadtad a bőrödöd, hogy vége. A kegyetlenséget, a kegyetlen szomorúságot, a kegyetlen valóságot, a kegyetlen létet.

Aztán elmúlott, ez is.

Később új tavaszok jöttek, új arcok, szemek, mellek, fenekek, később ezekből emberek lettek, nők, tiszteletreméltó, szeretni való, sziporkázó személyek, csodálatos teremtmények, áldások, később rájöttem, hogy gyenge voltam, vagyok, talán leszek is, ám te mindenképp erősebbé tettél, valóságosabbá, férfibbá. Mosolyogtam magamon, a helyzeten, a méla, esetlen pillanatokon, amikor tennem kellett volna valamit, de nem tettem és jól esett okosabbnak lenni, valamit jobban tudni, így, utólag. Jól esett az esetünkben már kései, ám talán nem teljesen hiábavaló, megöregedett tudás.

Később fájtam még, később nevettem még, később voltam boldog, dugtam, szeretkeztem, dugtam, szeretkeztem, dugtam és szeretkeztem, megint. Öleltem és öleltettem, teremtettek nekem és én nekik teremtettem és mindezalatt lassan belém ívódott: nem kegyetlen a város, az emberek sem azok, te sem voltál az: én voltam, mindvégig, veled s önmagammal szemben. Amikor végre megszületett bennem ez a gondolat: szabad lettem. Reggel volt, az erkélyre fiss kávéillat telepedett s a lassan melegedő fényben, félmeztelenül a rozzant fotelen, amin annyit ültünk: pityeregni kezdtem.

Utána, azt hiszem, könnyebb lett minden.

Utána más forgatókönyvek szerint játszottam, játszottunk. Megváltoztak a gondolatok, az elképzelések, azt hiszem minden változás, végül is, ezzel kezdődik. Az álmaim új perspektívába kerültek, és az új perspektíva megőrízte, valósabbá tette, bár megváltoztatta őket is, megint. Közben dolgozni kezdtem, az emlékekből az anyag lett és filmet vágtam össze belőle, filmeket, amiket a közönség imádott, mert őszinte volt, tiszta és merész. Filmezni kezdtem, filmjeim híressé váltak és velük, kicsit, én is. És a későbbi lányok a vásznon téged játszodtak el, meg a többit, anyámtól kezdve az összes nőt és jó volt ez a játék, mert őszinte volt, tiszta és merész. Még mindig szerettek, én meg, éreztem, lassan megtelepedek egy élet-érzésben, egy állapotban, egy-egy hangulatban, ami nem válott sohasem unalmassá, de feltöltött, hogy újabb újat alkossak, hogy jobban figyeljek arra ami van, amim van: a kegyes valóságra.

Rájöttem, hogy nincs isten, aztán hogy van, aztán megint, hogy nincs, aztán hogy van, csak épp: nem kanonizálható. Rájöttem, hogy nincs múzsa, aztán van, aztán nincs, aztán mégis van, de minden alkalommal meg kell küzdeni a kegyeiért. Rájöttem: nincs béke, mégis van, még sincs, de aztán mégis, csak épp meg kell teremteni, nem kis kompromisszum árán.

S a sok tanulás alatt valahogy elfolyt az idő és megöregedtem.

Megöregedtünk.

Évtizedek teltek el úgy, hogy nem gondoltam tudatosan rád. Évtizedekig hordoztalak magamban úgy, mint egy öntudatlan anya a gyermekét, téged, meg a többit és titeket hívtalak segítségül, mikor valamit nem tudtam, vagy nem mertem, vagy képtelen voltam valamit megtenni.

Nemrég olvastam: meghaltál. Akkor üresnek éreztem magamat, valahogy úgy, ahogy érezheti magát egy szőlőtő, mikor „megszabadítják” egy fürtjétől. Akkor öregnek éreztem magam, először életemben igazán, és a hajam akkor kezdett el őszülni csendben. Előkerestem az ismét emlékekké vedlett anyagokat arról a másfél évről, a fotókat, a celluloidokat, a képeslapjaidat, néhány ruhadarabod, amit megöríztem még és magamhoz öleltelek téged, velük, bennük. Könnyeztem, boldog voltam, boldog vagyok, mert könnyeztem, mert szép ez élet és harsány, gyermek-lelkű és kegyes. Örültem, hogy esélyem volt másfél évig ismerni, veled kelni, feküdni kelni, gyermeknek, felnőttnek lenni, veled, melletted, benned.

Olyan kopár tud lenni a világ szeretet nélkül. Olyan kopár a világ érzelmek nélkül. Annyira elhagyatottak vagyunk egymás nélkül.

Én sohasem tudtam írni, fogalmazni, vagy kifejezni magam szóban. Mindig csak képekben, hangokban, tettekben, a tettek embere voltam, vagyok, mondják, és talán leszek is, ha még esélyem lesz rá. Most viszont dőlnek belőlem a szavak, neked, aki meghaltál és ez megmosolyogtat: van benne valami önmarcangoló ám mégis valahogy felhőtlen irónia.

Szeretlek. Végül is csak ennyit akartam mondani, csak sohasem olyan egyszerű egy szó, mint amilyennek látszik, vagy látszani szokott. Biztos nem mondtam eleget, amikor esélyem lett volna rá, és utána sem gondoltam eleget, mikor megtehettem volna. De szeretlek, minden egyes lélegzetvételemmel. Nem kizáró jellegű ez az érzelem, inkább asszimiláló: magába olvaszt, megába épít téged, az emlék-anyagot, a fájdalmam és a köréd szőtt érzelmeim, az utánad jövőket, a téged megelőzőekkel elgyütt, a fél világot, aztán az egészet, aztán mindent és mindenkit és ugyanúgy, mintegy végezetül, önmagamat is.

Valami hiányzik a végéről, de azt hiszem, hogy nem tudom befejezni. Nincs mit befejezni. Ez az egész, ez a jelenség, esemény, létezési forma ez nem ér véget veled. Ez nem fog velem sem véget érni. Ez egy olyan folyamat, amely feltartóztathatatlan és teljes és örök és mi csak részesei tudunk lenni, pontok egy egyenesen.

Újra tavasz van, mint mikor elmentél. Nap is süt, madarak is csicseregnek és kint, meg bent: tombol az élet. Megköszönlek és felöltözöm, majd kimegyek én is és eggyé válok a fénnyel.

tavasz

tavasz volt. mikor kinyitottam az ajtót zuzmarás hajjal állt ott, kicsi volt és törékeny és nagy, zöld szemeivel lesett rám, segítségért pislogva. beengedtem, lezuhanyoztattam, felöltöztettem és teával itattam, közben meséltettem. és ő mesélt.

a mesének a lényege valahol ott lehet, hogy fiktív, kitalált történeteket osztunk meg másokkal azért, hogy szórakoztassunk és hogy tanítsunk is egyúttal. ő nem tanított, és nem is nevezhetem szórakozásnak, inkább élménynek, talán. résnyire nyitotta ki aprócska száját s akkor kiáramlottak hirtelen azok a furcsa szavak, mint valami elszabadult madársereg, hatalmukba kerítették a szobát, a lakást, a várost, kényelmesen, pöffeszkedve tespedtek el benne, tollászkodtak az álmokon és a lehetséges jövők még alig megvilágított sikátorait szarták tele reménytelenül sötét, savas ürülékkel. alkonyodott, folyton alkonyodott, pedig alig illant el a rózsaujjú hajnal, mikor ajtómban megjelent majd rámszabatította szó-bestiáit, hogy erőtlenné váljak, hogy esetlenné váljak, hogy hiábavalóvá váljanak az álmaim, a merész ötleteim s velük együtt én, jövőbeli, lehetséges éneimet is szétmarta a savas salak az alig megvilágított utcák takaró árnyékaiban.

szeretlek, mondta és akkor egy hatalmas, szörnyen nagy szómadár mászott ki a szájából és szétrúgta a lakást és a tömbházat és szétterítette szárnyát a város fölött majd fénnyé válott és én elégtem benne.

tavasz volt, akkor is.

tavasz, mint most.

(és én beengedem, lezuhanyoztatom, felöltöztetem és teával itatom, közben meséltetem. és ő mesél. már ha jön, egyáltalán.)

rendben

rendben, legyen úgy, mondotta és eltűnt a szemem elől a tömegben. én álltam a macskaköves tér közepén, az eső utáni alkonyatban, szárnyaszegetten, mint egy kis veréb, mint egy csuri. hirtelen vargabetűket írtak le a párhuzamos gondolat-zuhatagok a fejemben, minden olyan közel állt a megértéshez, ugyanakkor mégis minden olyan kilátástalanul bonyolult és szövevényes volt. de a lábaim elindultak. a kezeim már lökdösték is a tömegben a helyet a kereséshez és a szívem is érte, megtalálásáért pumpált egyre hevesebben, szemeim mindenütt őt kutatták, de csak bódék előtt ácsorgó, söröket vedelő csürhe volt ott, meg tűzzel játszó mutatványosok. kétségbeesetten rohanni kezdtem, feléje, bárhol is legyen, összevissza a tömegben, és lassan már mindenki úgy nézett ki mint ő és még a tárgyak is az ábrázatját sejlettek meg-megvillantani, mikor nem néztem oda, hogy csak a szemem perifériájára villanjon rá a ködösödő arcképe. lassan besötétedett.

azóta napszemüveg mögé, garbó mögé, két kézzel tartott teáscsészék, kávéscsészék, korsó sörök, pohár borok mögé rejtem mindazt a férfit, az alkotót, a kegyetlent, amit ő alkotott meg bennem és amit nem akart és nem is tudott már visszavenni. pygmalion-jelenség, nevezzük csak bátran a nevén, már ha van, ha lehet még a dolgoknak, utána, neve. karcolom szememmel a csendeket a kocsmák füstös levegőjébe és ezek a réz-karcok égnek rá a retinámra, a szívemre tetoválódnak, az agyamba billogozza őket valami eszméletlen, ki nem elemezhető, mert: meg nem határozható, tehát: meg nem fogalmazható emberfeletti erő (ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön isten, lélek ösztön, isten, ő.) és ezek a képek kísértenek aztán éjszakákon át. olyan nyughatatlan az ember, mondják és nekem igazából mosolyoghatnékom támad, mert miért egy ember mondja ezt, miért nem állat, növény, egysejtű és kő, de aztán valahogy mégis a könnyeimmel küszködök, mert mondja, mondja, mind, hogyne mondaná, csak még nem erőszak az ő nyelvezete, de béke, szeretet, csupa ilyen felbecsülhetetlen, ám mégis lebecsült, parlagi tulajdonság. mások meg nem hallják, mert ugyan hallani (is) arany, de újabban beszélni gyémánt, televízióban, rádióban, interneten, újságban, mobiltelefonokban, hangokat túlordibálnak hangok és ezek a túlordibáló hangok is rögtön túlordibálttá válnak és ennyi végül is az egész, plágium, a beszéd, az ordibálás színpadán, közben pénz lesz belőle, materialista fiktív valami, amit kőolajból eszkábálnak nálunk felé össze.

rendben, legyen úgy, mondotta és én éreztem, már akkor, mikor lelassult az idő és a sejtek és a sejtek anyagcseréje, bennem már akkor végighasított egy elektromos gondolat-nyaláb, az agyamat, egész lényemet kettéhasítva, melynek információ-értéke nagy vonalakban az volt: elvesztél. nagy vonalakban, mondom, de összesítve képek, hangok, illatok és tapintások szinesztéziás (és önkényes) egyvelege, melyek mind-mind azért születtek: azért maradtak meg tudatom legmélyében, azért köttettek egymáshoz, azért készültek, formálódtak egymás előtt, után, alatt és fölött, hogy ezt a szót, hogy „elvesztél” le tudják írni, meg tudják magyarázni, hogy érzékeltetni tudják oly módon, hogy úgy tűnjék: millió orkán és milliárd légörvény szakítja szét trilliárd szilánkra minden egyes izomrostba rejtett idegszálaimat és azok széttépett szemcséi időt és energiát nem kímélve, már-már a lehetetlenség és a képtelen valószínűség határán táncolva ezt szajkózzák, monoton fájdalom-hangon: elvesztél, elvesztél, elvesztél és énnekem meg kell halnom rögtön, mégis időtlen lassúsággal (másképp fogalmazva: rögtön el kell kezdenem meghalni, mely folyamat sok-sok idő után ér majd csak véget és ennek a konstans haldoklásnak ne élet legyen a neve) és semmi, de semmi élvezetet ne leljek benne.

eltűnt.

hatalmasak a szavak.

hatalmuk majdnem leírhatatlan, hisz a szavak hatalmának a leírásához mérhetetlenül mélyre nyúló szavak sokaságára van szükség.

hatalmuk minden egyes szó értelmezési lehetőségeiben, azoknak önkényességében bújik meg, mintha egy szó egyúttal egy, önálló és szuverén individuum volna és ezáltal azt tehetne, amit épp csak nem szégyell.

én annyira nem vagyok nélküle már, hogy elkezdtem mássá lenni. kifelé ugyanúgy ugyanaz vagyok, napszemüvegek, garbók, két kézzel fogott teák, kávék, sörök és borok mögé rejtőzve, legrosszabb esetben egy-egy hanyag, pofátlan és fennhéjázó vigyorral maszkírozva ez a metamorfózis majdhogynem teljes egészében láthatatlan. ráadásul nem állapot, de talán alig visszafordítható folyamat. bent viszont globális felmelegedésem új paradicsomokat szül, úgy pusztítások árán, lerombol m i n d e n e gy e s gy e r e k k o r t ó l , gy e r e k k o r b ó l f e l é p í t e t t á l m o t , k é p z e t e t és újra preparálja, átitatva a valóság két(-avagy több-)színű, leginkább keserű kicsinyes és smucig önkényességével. hiányzik. nem a múlt, az felpárnázva érdekel csak, pattogatottal a kezemben egy mozivászon alatt, melyre felvetítik, de a jövő. mert minden jövő eltűnik, ha ő eltűnik. és új jövődbe tesped be egy új. kényelmes elegancia, az élet savával, borsával, hazugságaival megspékelve. aztán por és hamu, ez is, megint. vagy éppen: nem. 

álmomban megölel. hátulról bújik hozzám, mögém, lehelete a tarkómon egyszerre volt izgató és nyugtató. hangja, hogy „ne félj, kezdd el, merd és tiéd lesz” eggyé forrasztja világom ismét egy mindent kitöltő para-nukleáris robbanás mentén. mosollyal ébredek, bár tudom, hogy arca van, arca volt, köd minden, csak a hangja, a szava nem.

amikor azt mondta: „rendben”, egyszerűen, meztelenül, a maga slampos tökéletlenségében vetette bele magát a tömeg közötti szavak habzó zuhatagába. múltja, azaz én, leolvadt róla, mint nap fényében a hajnali szirmok harmatcseppjei s ami utána maradt, mármint bennem, az egy szóban elfér: a jelen.

Metamorfózis

 Alig tartott néhány percig az egész, alig pislogtam néhányat és máris ott voltam, ahol elkezdtük, vagy ahol elkezdődni látszott ez az egész. Érdekesek az átalakulások apró mozzanatai, mikor, alig észrevehetően minden elkezd mozogni egy az azt megelőző mozgással való ellentétes irányba, és a mozzanatok szilánkjai szinte nem is válnak el egymástól, de mi (mi?) már olyankor tudjuk: megfellebbezhetetlen változás tanúi vagyunk. Ez az állapot olyan, mint mikor az ember lebeg, mert épp vízbe csobbant vagy álomba, vagy gravitációmentes térbe és csak létezik a térben háttal előre elmozdulva, miközben lesi alig-alig összehúzódó pupilláján keresztül a változást. Egy változás sok változást eredményez és a metamorfózis szükségszerűsége, gondolta, hogy a metamorfózissal a mindenség egy kicsit együtt metamorfozáljon, ezáltal visszaálljon a régi balansz, minek köszönhetően olyan nagyon egyensúlyban tudunk létezni a világgal, ha épp akarunk. Az átalakulást fény követi és zárja, dobhártyaszaggató a zaj, a képek meg kiégett fehérséggel vesznek körül mindent, ami a fény útjába mer állni, s egy kicsit minden átlátszóvá válik, kicsit minden veszít tömörségének immáron valamennyire feltárt titokzatosságából és ez a felszabadult éltelenség és színtelenség kitölt mindent, apró, fura lények ( melegek és sebesek) szaggatják fel, mardossák le a húsom a testemről, a csontjaimról, meglepően lassan, nem is érzem az egész procedúrát, csak a fejem szédül kicsit, mialatt a fény spirálisan keresztül-ível rajtam, a fejemen meg a mellkasomon, és hirtelen megérzem azt a bizonyos állapotot, ami az embert az álmok peremvidékének a kietlen tájain szokta elfogni, azt, hogy vagyok és talán nem leszek, és lehet, hogy ha mégis, akkor másképp, mint az álomban, a tésztává gyúrt fáradtság mint érett banánról a héja, leválik és testetlenül, azaz egy másik alakban fogom folytatni azt, amit elkezdtem és aminek valószínűleg csak mérföldköve a halál, állomása az semmiképp sem lévén. Hátraível a testem, látom, amint a fényes melegségben elpárolognak testemről a szőrszálak, a pórusaim megnyílnak és én beletágulok valamibe, ami mint élmény és mint parafiziológiai tapasztalat eszméletlen tág és egyben majdnem teljes egészében megfogalmazhatatlan, ám ha mégis képpel élnék azt mondanám, hogy valami olyan lehet, mint mikor egy szikla szellővé változik (bár sem szellő, sem szikla nem voltam ezidáig, vagy nem emlékezem), halk, könnyű és légies mozdulat, a fénybe belereped a bőröm, a húsom marja le a karomról a fény, csontjaim részben szétolvadnak és én látom, bár szemeim már rég kifolytak, hogy egy új, eddig még meg nem tapasztalt állapotba kerültem: láttam a folyékonnyá olvasztott testet, amint a sárba veti a robbanás, majd betakarja a törmelékkel, amit majd a porfellegek halk pernye képében fognak betemetni utána, láttam a röpülő tankokat és a rohamkocsikat tollúként hátraszaltózni a levegőben, láttam a röpülő emberek tömegét és valahogy, valamilyen az öntudatomnál mélyebbről jövő okból kifolyólag nagyon távol állott a borzalomtól bennem ez a kép. Ez a kép, az eleddig megtapasztalt képeket mind felülmúlva valami megtörhetetlen egyensúlyról árulkodott, melyben a mindenséget átfogó harmónia délibábi képe villant elő. Tudtam, hogy halott vagyok, tudtam, hogy a többiek is azok, akik itt körülöttem röpködnek szerte széjjel, de ez a kép, ez az állapot átértelmeztette velem az összes többi képet és a többi, immáron átértelmezett kép hatására ez a kép is megváltozott s ezalatt a folyamat alatt állandó csupán egy maradt: a meggyőződésem, hogy az, ami itt történik már megtörtént, még meg fog történni és azon túl, hogy a világ még a káoszban is gyönyörű: káosz valójában nem létezik. Csak kiindulópont nincs, csak a kapaszkodó hiányzik, hogy a tudás fonala aztán végigvezessen a tapasztaltakon keresztül a lehető legteljesebb megismerés felé, ami egyben felismerés is: hiszen mindent tudunk már, amit tudni lehet. Míg a levegőben pörögve figyeltem a darabjaira robbantott világom: egy új világot láttam születni, benne minden, ami volt már, ami lesz még és ami, önnön teljességében úgy, mint az egész függvényében helyes, töretlen, tiszta és jó.