kedd, június 14, 2011

Fénykép

Egy ember fényképet akar készíteni. Nagy hátizsák van a hátán és egy analóg fényképezőgép a nyakában. Ruháján látszanak a megtett kilométerek.  Egy részt akar lefényképezni  a terecskéből. Előszedi az állványát, felállítja, ráteszi a fényképezőgépjét majd megfigyeli a fényviszonyokat. Miután a fényviszonyokhoz beállította a gépet beállítja a képet. Az idegen ősz haja alatt mély ráncok jelentek meg, míg elegyengeti a lencsét, meg az állványát. A terecskének ez a szeglete nem érdekes sem a helybéliek, sem a külföldiek nagy része számára. A Karolina tér egyes és kettes számú házszám alatti kapukat akarja lefotózni az idegen. Meleg van, eső kabátját a háta megetti emlékmű lépcsőjére teszi le, a nagy hátizsákjával együtt. Kigombolja az ing nyakán a legfelső gombot és leveti a könnyű, nyári sálját, ráteríti a vízálló hátizsákra. Fúj egyet, majd vesz egy mély levegőt, mintha magába akarná szippantani a levegővel a terecske hangulatából is valamit. Majd ismét nekilát a beállításokhoz. Bal oldalt az egyes számú kapu van, sötétbarna, frissen felújított testét kontrasztozza a szintén nemrég felújított világos, homokszínű fal. A kettő összhatását csak a kapu fölötti matt üvegsor jobb felső sarkán keresztül fúródó, majd felfelé kunkorodó kábel árnyalja. Az egyes mellett lévő épület, a kettes málladozó, narancssárga falú, fura díszítésekkel. Mintha nem is egymás mellett lennének, teljesen különböznek egymástól: a narancssárgának egy ütött-kopott zöld kapuja van, ahol a kirugdosott táblákat natúr színű és mintájú lécekkel kupálták ki tessék-lássék. A kapu fölött nincsen matt üvegsor, csak egy jobb időket is látott zöld préseltlemez-lap és fölötte a málló vakolat alól szemérmetlenül kilátszó, vörös téglából rakott dupla soros boltív. Az egyesnek nem látszanak az ablakai, a kettesnek a hajdanán fehérre mázolt ablakkereteiben a szem málló, néhai finom csipkét sejtet és van egy rozsdás zászlótartója. A frissen macskakövezett térnek a matton szürkéllő gránit kockakövei látszanak, meg a rácsozott kanális-vonal egy része, a jobb ajtóval szemben egy nagy, szürkére pingált vastál van, benne virágok, sok színű árvácskák. Az árvácskák mögött, az egyest a kettestől elválasztó csatornavezeték vonalától balra, rögtön a macskakő fölött egy cső tekereg, egy helyen ellaposodik: nagy, kerek korong lesz a henger-testéből, a gáz-stabilizáló az. A kettes fala mellett, a kopott zöld ajtótól jobbra egy motorkerékpár áll. Amúgy minden kész, már csak a fotót kell elkészíteni. Miután az ősz hajú idegen beállította a szöget, a magasságot és a fényviszonyoknak megfelelő módosításokat is ismételten elvégezte a kamera záridején, illetve a blende-nagyságon, elbújt a kamera mögé és várt. Várta a megfelelő pillanatot.

Nyár volt és ünnepnap. A kis templom a terecske keleti oldalán hívta a lelkeket misére. A terecskén több terasz is volt, ahová kiültek a helybéliek és az ide látogatók beszélgetni, inni meg enni. Néha gyerekek szaladgáltak az emlékmű körül, máskor kerékpárosok suhantak át a téren, egyesek kecsesen, ráérősen, mások átsuhanták néhány másodperc alatt a teret. Sok volt a járókelő, a fagyizó, a söröző, a cigarettázó tinédzser. Az egyik anyuka, hogy ne kelljen folyton a csemetéje után futkorásznia, szappanbuborékokat eregetett neki, amiknek egy részét a csemete széles mosollyal és fel-felharsanó nevetéssel sikeresen ki is pukkasztotta, a többit meg szétszórta a szél a terecskén, a hársfák és az ernyők alatt, meg az emlékmű fölé.

Az idegent úgy látszott mindez hidegen hagyja. Ő csak ezt a részletet látja a terecskéből, ezt az épület-kontrasztot, ezt a régi és új valami csoda folytán egymás mellé való helyezését, aminek a hangulatára egy modern motorkerékpár erősít rá. Olyan, mint a félig töltött pohár, amiről mind egy, hogy azt mondjuk, hogy félig üres, vagy félig tele, az egész úgyis felfogás kérdése, hisz végül is félig van. Valamit mormog a szakálla alá az ősz hajú idegen, mosolyog és már majdnem kattintana, amikor végigsuhan egy galamb a képen. Az idegen felnéz a figyelőből és körülnéz és kicsit meghökken, mintha csak most fedezte volna fel a késő délutáni órába zsongó terecske pezsgő életét. Koncentrálni próbál, a képre, de mindahányszor, amikor lenyomná a gombot, vagy néhány szappanbuborék kerül bele a képbe, vagy egy idős házaspár, vagy valaki az egyes kapuján megy be, vagy másvalaki a kettes kapuján jön ki, vagy egy szerelmespár áll meg csókolózni, vagy két csíkos-blúzos, göndör hajú egypetéjű gyerekét hajkurássza egy kismama, vagy egy biciklis kerekezik tova, vagy épp akkor pottyan le egy kislány kezéből egy fagylaltgombóc, minek következtében a kislány megáll a képben és sírni kezd. Az idegen már nem mosolyog, türelmetlenül várja, hogy elkészítse az áhított fotóját a két kapuról, hogy valahol, egy messzi országban el tudja majd magyarázni, hogy ez egy jó pszichológiai teszt a pesszimizmus meg az optimizmus kiszűrésére, ez a fotó. Ugyanakkor a döntéseket is szimbolizálja valamelyest, hogy melyik kapura esik egy-egy embernek, nézőnek a választása, meg arra is jó példa lehet, hogy nem minden esetben a külső számít, mert ki tudja, hogy mi rejtőzik a kapuk mögött az udvarban, a homok falú házban meg a narancssárga házban. De a ráncos homlokú idegen nem tudja lenyomni a kioldógombot, mert a téren nyüzsgők folyton bele-bele arcátlankodnak a fényképbe. Türelmetlensége egy idő után betetéződött és a nagy nyüzsgés közepette megnyomta a kioldógombot. Miután kiegyenesedett komolyan és lassan, már-már ünnepélyesen elkezdte szétszedni az állványt, amit aztán elcsomagolt, majd, miután vissza tette a kamera lencséjére a lencsevédőt megnyomott egy gombot a fényképezőgép alján, majd kipattintott a fényképezőgép bal felső részén egy kis kart és feltekerte a filmet. Miután érezte, hogy a tekercs már könnyen forog kivette a százas monokróm Kodak-filmet a gépből és a zsebébe tette, majd egy másik a zsebéből egy másik százas monokróm Kodak-filmet keresett elő, amit aztán belehelyezett a nyitott fényképezőgépbe, miután egy kicsit kifújta a belsejét. Hát igen, mormogta, csak úgy, magának, egy furcsa, a helyi fülek számára egzotikusan hangzó nyelven, miközben fűzte be a gépbe az újonnan behelyezett tekercs filmjét, fejét kissé bal válla felé billentve, ez az élet.

vasárnap, június 12, 2011

sivatag.

Végül is nem véletlen, mondtam magamnak. Nem véletlen hogy itt kötöttem ki. Az ember akkor kerül a legnagyobb veszélybe, mikor közel áll ahhoz, hogy megkapja azt, amit meg óhajtott kapni. Mikor már csak egy eldöntendő pillanatig tartó helyzet választ el attól, amit akartál, amit akartam.

Fura dolgok ezek. Lassan derengeni látszik, hogy miért ez az a környezet, ahol megkísértette a gonosz a prófétákat, meg a megváltót, meg a kisherceget. A nincsnél is rosszabb a van, ha igazából nincs. A sötét, azt mondják, elmét képes bontani. A csend is, meg a többi hiányok. Itt elméletileg minden van, ami a boldogsághoz kell. Van fény, van hang, van száraz, szúrós illat, amit messziről, talán kelet felől hord tova a szél. El kéne érni a másikat.

Elméletileg nem kéne nehéz legyen itt a létezés. Minimális odafigyelésre van szüksége az embernek, hogy életben maradjon. Ilyenek, hogy ne szabad fővel legyek nappal, igyak, óránként legalább egyszer, vigyázzak, hogy az arcomat nem süsse meg erősen a nap, éjjel legyek melegen öltözve, mert ki tudja. Nagyjából ennyi. Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig. Legalábbis mostanában gyakran gondolom így, aztán, mint általában lenni szokott: rá kell jönnöm, hogy tévedtem, illetve sarkítottam egy nagyot.

Érdekes a test, mert nem csak mint fogalom értelmeződik át, de át is lényegül. Naponta egyszer eszem és alig vagyok éhes. Naponta sokszor iszom és mértékkel, mert a testem tudja, hogy most takarékon van minden. Mindenemet érzem, mindenem sajog, de nem szemrehányóan, hanem elismerően: végre, végre. Meg: köszönjük. Könnyű leszek, napról napra könnyebb. Látásom kiélesedett, hallásom soha sem volt ennyire éles. Olyan szag-mintákat fedezek fel magam számára, melyekről nem is álmodhattam. Légzésem nyugodt, anyagcserém tökéletes. Működök, mint halála előtt a haldokló.

Néhány napja nem látom már a nyomokat. Nem meglepő: a hét homokvihar eltemetett mindent a környéken. Itt időtlenné válik az ember. Nincs tegnap: a nyomaidat hiába keresed. Nincs holnap: mások nyomai is elvesznek, melyek mentén te könnyebben haladtál volna. Most van, ma van és én vagyok. Egyedül. A sivatag nem segít. A sivatag megvesztegethetetlen. A sivatag a legjobb tanító.

Nincs levegő. Forr a vérem. Homályosan látok. Lehet tényleg haldoklom.

Mégsem. Kiszolgáltatottá válik nagyon az ember, de elpatkolni itt sem könnyebb: a sivatag ebben sem segít. Az előbb, amikor eszembe jutott elmosolyodtam (ami azért nagy luxus mostanában): kell a határtalanság, hogy az ember megélje a fajtája mindenféle határait.

Alkonyodik és szomorú lettem. Coelhonak az alkimistája jutott volt eszembe meg, ismét, a kisherceg. Nekem nincs rózsám, nem vár rám senki. Egy sivatag közepén létezem, egyedül. Néha fájnak az ilyen gondolatok, keserédes lesz a számban a nyál tőle. Szívesen valaki ölébe hajtanám a fejem most, én, aki mindig féltem az érintésektől.

Én, aki mindig féltem az érintésektől…. ez így nem igaz. A hazugságtól féltem. A csalódástól féltem. A kényszeres széptevéstől féltem. És közben, persze, összehazudtam magamnak hetet, meg havat. Most is hazudok. Elvesztődtem, például ezt sem akarom elismerni. Meg hogy segítség kellene, ezt sem. Meg hogy törésállóságom határát elértem, ezt sem. És lehet, hogy először életemben hasznát veszem a csökönyösségemnek, az öszvér-makacsságnak, bennem.

Még egy túlélt éjszaka. És még lesz ilyen, néhány. A nyom tovább hűl.

Hideg van. Veszettül hideg van. Nem tudom kinyitni rendesen a tenyeremet. A lábaimat folyton nyújtóztatom. Forró vagyok, lázas, gondolnám, ha a testem ne lett volna teljesen tudatánál az utóbbi időben.

Miért pont sivatag?
Hogy egyedül legyek.
És?
Mi és?
Egyedül vagy?
Nem.
Miért?
Te is itt vagy.
Miért, ki vagyok én?
Miért, ki vagy te?
Én kérdeztem előbb.
Nem tudom. De bennem vagy.
Ezt honnan veszed.
Mert mindenütt hallak.
És nem gondoltál a másik lehetőségre?
Mi az a másik lehetőség?
Hogy te vagy bennem.
Lehetetlen.
Ohó. Szóval lehetetlen.
Igen. Határozottan igen.
Ugyan miért?
Hát…. mert….
Vigyázz: ha valamiről azt állítod, hogy lehetetlen, önnön kezeddel vágod el a lehetőség utolsó (vagy első, ezt helyzete válogatja), ám legerősebb fonalát.
Igazad van.
S akkor megint: ki vagyok én?
Akkor mi egyek vagyunk.
Bizony. Egyek.
S téged hívnak léleknek?
Nem. De valami hasonló vagyok.
Mi?
Emlékszel az álmaidra?
Igen.
És emlékszel, amikor lezuhantál a ferde toronyból?
Igen.
És emlékszel, hogy miért zuhantál le?
Igen.
Miért?
Mert egy nyakláncot dobtak a mélybe.
És?
És utána ugrottam, hogy elkapjam.
És?
És elkaptam.
És meghaltál?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy zuhantam.
Nem haltál meg.
Ezt miért mondtad ilyen furcsán?
Felébredtél Kettős ébredés volt ez.
Éspedig?
Egyrészt tényleg meghaltál, ott. De új életre eszméltél, itt.
Aha. Ez így nem érthető.
Másrészt meg megszerezted a nyakláncot.
Ami miért jó?
Ami azért jó, mert most tudsz beszélni velem.
Aha.
Mi ez a sok „aha”?
Hát... örülök neked, nem az. Csak kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy esetleg tényleg elment kicsit az eszem.
Lehet. Bár, véleményem szerint, ha az emberek nagy hányadának így menne el az esze, ahogyan ezt magadról gondolod... lehet jobb világban élnél. És én meg veled.
Láthatlak?
Tipikus... miért akarsz látni?
Úgy könnyebb ez az egész.
Nem. Nem könnyebb. Kényelmesnek ugyan kényelmesebb, de nem könnyebb.
Szóval nem.
Nem.
Mit keresek itt?
Nyomokat.
Ezt tudom.
És azt is tudod, hogy milyen nyomokat keresel?
Igen. Emberi nyomokat. Az előttem járóét.
Pontosan. És ki ő?
Hogyhogy ki?
Hát kinek a nyomait követed?
Azét, akit követnem kell.
Igen, de ki az?
Egy nő?
Nem.
Egy férfi akkor.
Nagyon éles az elméd.
Ne gúnyolódj.
Pedig most lehetne.
Férfi, de ki az?
Te kell tudd.
De nem tudom. Csak követem. Mert így tudom, meg így érzem. Hogy követnem kell.
Rendben.
Ki az?
Nem is sejted?
Nem.
Nyitsd ki a szemed.
Ki van nyitva.
Valóban?
Igen.
Akkor kit követünk?
Nem tudom. Valakit.
Mozgás közben nézz körül. Mi mozog a környezetedben, rajtad kívül?
Az árnyékom. De az is az enyém.
Természetesen.
S az árnyékomat üldözöm itt, a sivatagban.
Bizony. Önmagadat.
Ez mért jó nekem?
Nem tudom. De itt vagy. S az már jelent valamit.
Mit?
Hogy folytatni kell.
Miért?
Csak.
Ez nem válasz.
Pedig most: csak ez a jó válasz.
Merre?
Merre szeretnéd?
Előre.
De itt mindenütt előre van.
Akkor arra.
Merre?
Arra.
Így érzed?
Úgy érzem, hogy arra kéne folytatnom.
Akkor arra folytasd.
És te?
Itt leszek, a nyomodban.
Árnyék?
Nem. Benned nincs árnyék. Benned csak fény van.
Sötétség sincs?
Csak ha akarod. Akarod?
Nem. Jó a fény. Szeretem. Legyen fény.
Legyen.
Köszönöm.
Mit?
Nem tudom. Csak köszöntem.
Köszönjük. Most indulj.
Mikor beszélünk még?
Még idejében.
Még idejében... mihez?
A változáshoz. A fényesebb fényhez. Az őszinteségedhez.
Neked jó, ha rébuszokban beszélsz?
Nem rébusz. Csak még nem értheted. Utólag banális lesz. Most misztikum.
Vigyázz rám, jó?
Vigyázzunk magunkra. Indulj.

vasárnap, június 05, 2011

28. bennem.

.. van egy homokóra (is), pontosabban én vagyok (én szoktam benne lenni) a homokórában.

a homokórában, mely összetartja a benne szétfolyó időt.

érdekes és felettébb bonyolult szerkezet. kívülről úgy néz ki, mintha egy homokóra-üvegben homok volna, s az egész egy fa-kerethez volna rögzítve és slussz. a valóság ennél picit bonyolultabb. minden homokszem más idő. más idő-intervallum, más idő-egység. s mivel ilyen sok és sokféle idő van összezárva egymással, ezért az idő, az az idő, amit a homokórán kívül érzékelni lehet szétnyúlik itt, bent. olyan, mint a lágy karamell. no, nem az a bolti, amit tejjel (meg sok ipari dologgal) kevernek, de amit te készítesz, vízzel, cukorból. szóval nyúlik. ezzel nem is volna semmi baj, sok minden nyúlik még, maga a nyúlás nem is volna említésre méltó, ha nem azt váltaná ki, amit. egy ilyen szétnyúló, homokórányi idő-halmazban annyi vicces dolog történik, hogy csak egy-két érdekesebb jelenséget említek csak meg.

az egyik kedvencem az, ami sok ráncfelvarrásos nő- és férfi-személyeknek a rémálma volna: az ember akarata ellenére szétcsúszik. olyan ez az egész világ, mintha egy torz tükörben látnánk, vagy mintha dali képei elevenedtek volna meg (vagy mintha részeg (esetleg betépett...) szemeken keresztül szemlélnénk a rendes, homokórán kívüli világot). az egyik kezem hosszabb mint a másik és lágyak, hogy az elején nem merek semmit sem fogni velük (aztán megszokom), a lábaim hol keskenyek hol nyújtottak, alig lehet velük helyet változtatni, az arcom cseppfolyós már szinte, az izmaim csobognak, mikor forszírozom őket, hogy összehúzódjanak, s minden, de minden (legalábbis első pillantásra:) instabil. más szabályok érvényesülnek itt, a nyúló idő függvényében. mert szabályok ugyanúgy vannak, csak az idő meg-meg változtatja, hosszabb-rövidebb ideig. semmi sem változik egyszerre, van, hogy ha megéhezem akkor várnom kell, hogy a sonka ne lebegjen, de azért ne is folyjon, a tükörtojás ne legyen jeges és a tejet ne kelljen késsel-villával enni. viszont ha repülni szeretnék: megtehetem. igaz, nem tőlem függ, hogy mikor, de kit érdekel idebent az ilyesmi.

nincs halál. bármi történhet az ember szétnyúló fiával: halál soha sincs. megfagyhat, megfőhet, lezuhanhat, szétfolyhat (és ezek nem csak feltételes módban történnek meg és nem csak egyszer), úgysem lesz semmi baja. fájdalom sincsen igazából, mert túl nyúlós ahhoz az idő, hogy a fájdalom létrejöhessen, hogy azt rendesen (értsd: a hagyomány szerint) lehessen érzékelni. szabad kézzel téptem már szét házakat és fröcsköltem széjjel autókat, fűrészeltem ketté patakot, folyót, és kínlódtam már egy toll, vagy egy papírfecni felemelésével is.

s mivel itt semmit sem lehet igazán konkrét dolognak nevezni vagy tartani, ezért semmi konkrétumot sem lehet véghez vinni. nem lehet például rendesen enni, ahogy említettem már fentebb. nem lehet ugrálni, nem lehet járni, nem lehet írni, nem lehet igazán olvasni sem, nem lehet aludni, nem lehet beszélni és gondolkozni is csak alig-alig lehet és azt sem folytonosan (és pláne nem következetesen).

azt hiszem leginkább ezért az utóbbiért szeretek ott lenni.

27. bennem.

.. van egy nincs (a sok kacat között ez is elfér, ráadásul jelentőséggel bíró elem, mert viszonyítási pont: hozzá képest minden kizárt, hogy ne lenne (természetesen csak abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy a nincs létezhet, tehát maga a nem-létezés létező formát ölthet egy ilyen tág, szinte szélsőségesen szubjektív halmazban.).).

26. bennem.

.. gyermek (is) él. egy darab.

ez a gyermek meztelen. a fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. sohasem alszik, sohasem álmos. sohasem fáradt és sohasem nyűgös. sohasem felejt és sohasem kér. sohasem parancsol és sohasem fél.

egyedül van, de mégsincsen egyedül. gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. benne egy világ.

a gyermek nem fázik. a gyermek nem szomjas. a gyermek nem éhes. a gyermeknek nem kell székelnie. a gyermek nem lélegzik. a gyermek nem él. a gyermek: van.

a sötét, fekete terem a teljes védelem. nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. a teremnek nincs padlója. végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. a vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. de csak olyan, mintha. a felület mintája olyan. a padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. középen a gyermek. ő sohasem ér a padlóhoz. fölötte lebeg. eleme és játék-területe ez a vörös felület.

a gömbben fények. sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. a gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

általában a gömböt figyeli. néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. ha boldog. sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. ritkán nevet. olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

néha megszólal. tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. de olyankor is keveset mond. egy-egy szót csak. s a szó épp azt jelenti.

néha felszisszen. olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.
az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. itt is van valóság. kettő is. az egyik a gömbbe van beleöntve. ezzel a valósággal játszik. a gyermek nemtelen. így teljes. két teste van, mindkét valóságban egy-egy. az egyiket irányítja (a szó „irányt mutat” -és nem a „vezeti”- értelmében). a másikat nem. az egyikhez beszél. a másikhoz nem. az egyik lefedi az egész világot. a másik csak a szoros önmagát. az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. a másik csak van.

a valóság, az egyik valóság bírája ő. a tiszta hang. az őrangyal. a másik valóság része. szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

léte ugyanúgy függ dolgoktól, mint a mi létünk. de a dimenziói másak. a szükségletei másak.