A következő címkéjű bejegyzések mutatása: igaz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: igaz. Összes bejegyzés megjelenítése

szerda, május 05, 2010

Egy történet.





Az a tapasztalatom, hogy a nagy dolgok mindig a részleteikben nagyok. Egy órához hasonlítanám, leginkább az életet: a minőségi óra arról híres, hogy csudálatos precizitással méri az időt. És valószínűleg sokáig. Az óramű is precízebb összeállítású, valószínűleg jobb anyagokat is használtak a megépítéséhez és több ideig tartott az összeszerelése is. A szét szórt, részleteiben a maga meztelenségében meg-megmutatkozó világ így csodálatos rendszerét mutatja be, csak figyelni kell, megfigyelni.

A jó történet: igaz történet. Az igaz történet: hiteles történet. A hiteles történet meg hátborzongató- hiszen velünk is megtörténhetett volna.

Kolozsvár egy erdélyi város. Kommunista „kivitelezésű” lakónegyedei, épületei, parkjai és emlékművei megnehezíti az emberi melegség nyugodt megnyilvánulását: senki sem szereti a szürkeséget, a drótokat, amik közénk és a pucér ég közé feszülnek, a folyton dübörgő utakat, a talpalatnyi zöldet (mert csak ennyire volt hely, csak ennyit lehetett üresen hagyni...) és úgy érzem az emlékművek részletes kritikájával több tíz oldalt is meg lehetne tölteni.

De Kolozsvárnak, mint minden más városnak: vannak szent terei is.

Az ilyen szent tér nem templom. Ott csak monológ folyik, így nincs igazi kapcsolat a hívek és a lelkész, a gyülekezet és istene között. Az ilyen szent terek azok a helyek, ahol az ember végre önmaga lehet. Megnyilvánulhat, kitárulkozhat, szabadjára engedheti nevetését, lődörgő gondolatait, játékait. Többek között ilyen hely Kolozsváron a kocsma.

A kocsma, a páb, a bár, a terasz, a sörkert... mindegy, hogy mi a neve: olyan közösségi terület, ahol mindenki lehet és ellehet. Egyszerűen: saját tökéletlenségedben létezhetsz itt, egy széken vagy egy fotelben vagy egy padon, a feltétele csupán annyi, hogy igyál meg valamit és fizesd is ki. Szerény ár egy köz-helyért.

Az emberközeli szent terek látogatása közben (hisz mi másért is járna ilyen helyekre az ember?) elkerülhetetlen, hogy ne lépj kapcsolatba másokkal: pincérekkel, asztaltársakkal, más asztalnál ülőkkel, stb. Ilyenkor mindig történetek születnek, adomák kelnek életre és gondolatok szökkennek szárba csupán azon emberi interakció nyomán, melyet dialógusnak nevezünk. Én is hallottam már néhány történetet, most leírom az egyik kedvencemet.

Esti fények, terasz, tavaszos illattal telítve, melybe bele-beleszivárog az éppen sülő- fövő ételek illata. Bor előttünk. Nem volt könnyű a nap így nemtörődöm-módon elnyúlunk a nagy kerti székekben. Forgatja a borát és egyszer csak elkezd mosolyogni. Azelőtt látszott rajta a fáradság, de mikor mosolyogni kezdett mintha minden nyoma a nehéz napnak eltűnt volna. Rá is kérdeztem: mire gondolt. Ő mosolyogva hátra dűlt, ráérősen nyújtózkodott egyet majd mesélni kezdett.

Néha... néha fura dolgok tudják tartani az emberben a lelket. Érted, hogy mire mondom: hogy ne száradjon ki. Hogy fenntartson egy helyet, magában, valaki másnak, vagy esélyt adjon, érted, egyáltalán esélyt adjon a nagy Valami megtörténésére. én... én egy eléggé pozitív kisugárzású embernek tartom magam, optimistának, meg minden... de néha nagyon el tudnak lepni a fellegek. Olyankor ko. Olyankor nem vagyok jó, úgy nézek ki, mint egy felmosórongy. Mégis: egy napsütés, a megfelelő pillanatban, valakinek az elszórt mosolya az utcán, a röpke ideig beálló csendet szilánkjaira törő gyereknevetés... szóval ezek a dolgok csodákra képesek.

Egyszer velem is történt valami. Nem nagy dolog, nevetni fogsz rajta, de nem bánom. Nem érdekel. Akkor, az a dolog ott szerintem az életemet mentette meg, nem egyéb. Félelmetesek ezek a dolgok.

Még líceumba jártam, mikor egyik alkalommal, mikor jöttem vissza Kolozsvárra otthonról, kikötöttem a Mărăștiben, az egyik barátomnál. Ő a testvérével lakott, meg a testvére barátnőjével. Megnéztünk egy filmet és zabáltunk a hazaiból, tudod, ahogy szokás. Mikor készültem haza, akkor nem akartak elengedni, mondták, maradjak még egy filmet nézzünk csak meg, stb. egy feltétellel akartam csak maradni, ha valaki eljön velem hazáig, mert nem volt pénzem taxira (azt hiszem inkább fukar voltam taxira költeni...) és egyedül a Hajnalba hosszú az út. Meg lett ígérve a kíséret, így megnéztünk még egy filmet. Utána elindultunk. Lehetett olyan éjfél is, induláskor. Végig dumáltuk az utat a barátommal, osztottuk, aminek az osztásához a legjobban értettünk, bár nem értünk az osztott dologhoz magához. Szóval: a csajokról beszéltünk.

Mikor megérkeztünk (kb. háromnegyed órával később) akkor vettem észre, hogy elvesztettem a pénztárcámat. Röviden leírom, hogy ez mit jelent: licista, Kolozsváron, pénz és igazolvány nélkül, személyes papírok nélkül. Haza se tudtam volna menni. Ritkán szoktam elborulni. De akkor megtörtént. Addig ütöttem a tömbház beton falát, amíg a barátom le nem fogott. Kissé meg volt ijedve, bár nem olyan fajta. Visszafordultunk és pontról pontra végiggyalogoltunk ott, ahol jöttünk. Nagyon ki voltam akadva, de nem is csoda, végül is nem? Egyszer csak belém bújt a kisördög. Olyan furán éreztem magam, trehányul, mert nem érdekelt semmi és senki. Megkérdeztem a srácot, hogy van-e kedve valamit játszani? Azt válaszolta, hogy nem tudja pontosan, majd megkérdezte, hogy miről volna szó. Elmondtam. Játsszuk azt, hogy ha megkerül a pénztárcám, mindennel benne, a pénzt leszámítva, akkor megtaláljuk, ő is, én is, az igazit. A valóságos nagy ő-t. Először röhögött, mert azt hitte: viccelek. De szerintem kissé eszelős lehetett a tekintetem, mert elkomolyodott. Azt mondta, hogy ezzel nem érdemes szórakozni. Én azt mondtam neki: ennél rosszabb helyzetbe nem is lehetnénk: a pénztárcám Romániában veszett el, Kolozsváron. Ha nem a kukások találják meg, akkor az egyetemisták, s ha nem ők, valamilyen éjszakai alkesz. Mind egy, egy kutya az összes, mert egyik sem venné a fáradtságot, hogy visszaadja a tárcám. Telefonom nem volt, úgyhogy lehetetlen volt megtalálni engem. Mi lehet ennél rosszabb. De ha mégis visszakerül: nyert ügyünk van, mondtam én. Akkor már nem lesz kétséges.

Egész éjjel kerestük azt az átkozott tárcát. Elnyelte a föld, kámforrá változott, vagy mi. Lógó orral váltunk el egymástól. Másnap telefonáltam haza, hogy eltűntek a dolgaim. Mérgesek voltak, de az sem érdekelt. Tudtam: én nem fogok találkozni az enyémmel.

Körül-belül két hét telt el az eset óta. Ülök a szobámban és nézem az esőt. Még sehol sem volt olyan szép az eső, mint ott, abból az ablakból. Ragyogó kis tűk szelték keresztül a sugárba borított délutánt. Minden üde volt és tavaszos. A járdán egy néni ment végig éppen, ősz haja ragyogott, míg a túloldalt egy párocska sétált vidáman végig. Őket látva eszembe jutott a tárcám. Elkomorodtam. Valami nagyon-nagyon üres volt bennem.

Egyszer csak csöngetnek. Senki sem volt otthon, rajtam kívül. Ajtót nyitottam. Két kéz volt, egymást fogták és mosolyogtak az arcok, a kezekhez tartozó arcok. Az előbb látott párocska csengetett az ajtónál. A srác magas, szemüveges, barna göndör hajjal és halványkék inggel, farmerben. A lány alacsony, szőke, kellemes, meleg vonások az arcán. A srác elővett egy pénztárcát a zsebéből. Az enyém volt az. Ledöbbentem. Mondták, hogy ők csak vissza akarják adni, nem várnak semmi jutalmat és hogy máskor vigyázzak rája, mert csak úgy tudtak megtalálni, hogy volt a kolozsvári tartózkodási cédula a személyim hátulján.

A lábaim földbe gyökereztek. Tátott szájjal bambultam. Ők meg kezdték kényelmetlenül érezni magukat,így búcsút mondtak és elmentek. Mire észbe kaptam, hogy akár be is hívhattam volna őket, már csukódott is a tömbházajtó. Egyedül voltam otthon. A pénztárcámban, minden, még a pénz is, megvolt. Bementem a szobámba. Letérdeltem. Könnyeztem, érted, baszki, könnyeztem és imádkoztam. Mert Istennel játszottam, mert saját magammal játszottam, mert a másik boldogságával játszottam és még tudatában sem voltam. Szégyelltem magam. Nagyon. És hálás voltam, hogy nekem, érted, nekem is lehet, szabad, hogy meg van engedve hogy találkozzak vele. Majdan. Egyszer. Mit tudom én, mikor. Az nem is fontos. Van időm. Csak időm van. Nem sietek. Fura, hogy mik tudják tartani az emberben a lelket. Meg hogy mennyire tudják. Azóta nyugodt vagyok. Bár ebből a szempontból. Nyugodt és a várakozásban kiteljesedett... még egy pohárral?


Minden ember mögött egy történet van. És minden történetben van egy, legalább egy ember. Így lehet csak élni, történetekben élő emberekkel és emberekben élő történetekkel. Annak a lehetősége, hogy mindkettőt meg lehet ismerni és egyiket megismerve a másikra is ráismerünk, sőt, talán magunkra is: ez csoda.

Történetekbe burkolt emberekbe rejtett csoda.

szombat, május 03, 2008



A fotó az, ami (már) nem igaz. Vagy de. De nem úgy. Másképp.



Fotóimat kaptam otthonról. Elküldték. Ezt egy bog cédé formájában kell elképzelni, több-kevesebb karcolással rajtuk. S egyszer csak elérkezett a pillanat, mikor megnyíltak a mappák, s a fotók, az arcok-árnyak-alakok és formák, a színek és a színtelenségek, mind-mind, egymás után és egyszerre, s valahogy úgy, mint Borghes Alephje, láttatni engedik a világot. Az enyémet.
Vagy azt a kivonatot,amit nekem sikerült valahogy konzerválni a világból, abból a nagyból, ami felfoghatatlan s vakítóan sötét s ragyogóan ködös. A mesét hozzá. A történeteket, ahogy lecsonkultak az idő csikorgó csavarodása folyamán. A boldogságot. Az ürességet. Az ideákat. Az állatkodások rendszertelenül rendszerezett folyamatát. Valamit abból, amit az ember keres, így tizennyolc-kilenc-húsz-huszonegyéves fejjel. Ami máris huszonkettő.


Elhatároztam, hogy összeállítom a kedvenceimet tartalmazó mappát. Már van egy kicsi benne. De leszmég. S ameddig összekapirgálódnak: múltamat élem át. Hat megapixeles nagyításban. Vagy három s felesben. Vagy a kettő között valahol.

Vicces izé az ember. Magaköré konzerválja a múltját, s kotlik rajta, tollászkodik, s kikirikil, mint kakas a szemétdombján. Pedig az már nem is létezik. Nem neki. Mert, ugye, elmúlott. Mert eltűnt/felszívódott/feloldódott/elpárolgott. Mert nincs már. S mégis, nézi a húsz évvel ezelőtti fotóját, mint frau Syri, s arról álmodozik, hogymijenóisvoltakkorannakidejéénsbárcsakmindenúgylennemegintmintakkor. Pedig nem lesz semmi sem úgy. Mert nem lehet. Mert nem lenne jó. Gondolom..





A fotó az, ami (már) nem igaz. Vagy de. De nem úgy. Másképp. Csak hazudunk magunknak, az egész önáltatássá válik, ha elhisszük, amit látunk. Amit már évek óta látunk. S ami rabul ejthet, magához köthet. Egy hologram. Aminek nincsen Kora. Nincsen Változása. Csak Állandósága van. Nekünk nincs olyan. Nekem nincs.. mert ember vagyok. És sosem ugyanaz. Ezért szeretek ember lenni. S ezért nem szeretnék angyal lenni. Örökké állandó.. nem ijesztő ez egy kicsit?

Pillanatokat lopok, rabolok el. Igen, tolvaj vagyok, minden egyes esetben, mikor kamerám a mutató ujjam uralma alatt elkattan. Lopok tőled, lopok magamtól. Lopok minden egyes arctól, formától, színtől, minden jelenségtől és minden halandóságtól. Minden Szépségtől. Egyszer egy szekust vallattak, a forradalom után, s kérdezték: miért lőttél le embereket, ártatlan civileket? Mért tetted? A szavai, meglepő módon, a következők voltak: ezt tanultam, ezt tudom. Ez a dolgom. Durva és elgondolkodtató, nem? Valahogy én is így vagyok.. csak intuitíve. Senki sem tanított direkt. Esetlegcsak próbált. Fotós vagyok. Meg író. S azt takar ez a kettő, amit kell. Nem gúny tárgya.


Nem is tudom. Valahogy mosolygok, ha fotózok. Ha fotózhatok. S szeretek mosolyogni. Akkor több vagyok, kicsit. Az angyalom is.

A mappám tovább dagad. Talán megmutatom egyszer. Valakinek. S mesélek is neki. Talán a gyerekeimnek, vagy tuggya fene.

Csak tudni kell: MÁR nem igaz. Már nem létezik az, ami létezett akkor, mikor lementette a gépem a fotót a kártyámra.



Harris Wallmen, a PHOTOMAGAZINE főszerkesztője azt írja a magazin egyik számában: nem kell mindég fotózni. Néha nem fotósként látunk többet, hanem figyelő emberként. Ha belegondolok, hogy a legszebb dolgok nincsenek lefotózva az életemben... s hogy nem is lesznek. A legszebb helyek, emlékek, amikor a szerettek a legszebbek.. s az mind nincs meg. S eltűnt. Az emlékeim tengerszemében. Majd egy illat felhozza. Vagy egy szín. Vagy egy levélzizegés. Vagy: bármi. S akkor értékesebb lesz mindennél, amim van. Mert feltölt. Mert erőt ad nekem. Mert szeretem, s általa másokat is. S mosolygok egyet, nagyot, s megpróbálom lefényképezni, felvenni magamba, a tudatos felszínen tartani- mielőtt néhány elcikázó perc múlva ismét eltűnik bennem.

Újra felejtés..

De ez is emberi. Ugye?