A fotó az, ami (már) nem igaz. Vagy de. De nem úgy. Másképp.

Fotóimat kaptam otthonról. Elküldték. Ezt egy bog cédé formájában kell elképzelni, több-kevesebb karcolással rajtuk. S egyszer csak elérkezett a pillanat, mikor megnyíltak a mappák, s a fotók, az arcok-árnyak-alakok és formák, a színek és a színtelenségek, mind-mind, egymás után és egyszerre, s valahogy úgy, mint Borghes Alephje, láttatni engedik a világot. Az enyémet.
Vagy azt a kivonatot,amit nekem sikerült valahogy konzerválni a világból, abból a nagyból, ami felfoghatatlan s vakítóan sötét s ragyogóan ködös. A mesét hozzá. A történeteket, ahogy lecsonkultak az idő csikorgó csavarodása folyamán. A boldogságot. Az ürességet. Az ideákat. Az állatkodások rendszertelenül rendszerezett folyamatát. Valamit abból, amit az ember keres, így tizennyolc-kilenc-húsz-huszonegyéves fejjel. Ami máris huszonkettő.

Elhatároztam, hogy összeállítom a kedvenceimet tartalmazó mappát. Már van egy kicsi benne. De leszmég. S ameddig összekapirgálódnak: múltamat élem át. Hat megapixeles nagyításban. Vagy három s felesben. Vagy a kettő között valahol.

Vicces izé az ember. Magaköré konzerválja a múltját, s kotlik rajta, tollászkodik, s kikirikil, mint kakas a szemétdombján. Pedig az már nem is létezik. Nem neki. Mert, ugye, elmúlott. Mert eltűnt/felszívódott/feloldódott/elpárolgott. Mert nincs már. S mégis, nézi a húsz évvel ezelőtti fotóját, mint frau Syri, s arról álmodozik, hogymijenóisvoltakkorannakidejéénsbárcsakmindenúgylennemegintmintakkor. Pedig nem lesz semmi sem úgy. Mert nem lehet. Mert nem lenne jó. Gondolom..

A fotó az, ami (már) nem igaz. Vagy de. De nem úgy. Másképp. Csak hazudunk magunknak, az egész önáltatássá válik, ha elhisszük, amit látunk. Amit már évek óta látunk. S ami rabul ejthet, magához köthet. Egy hologram. Aminek nincsen Kora. Nincsen Változása. Csak Állandósága van. Nekünk nincs olyan. Nekem nincs.. mert ember vagyok. És sosem ugyanaz. Ezért szeretek ember lenni. S ezért nem szeretnék angyal lenni. Örökké állandó.. nem ijesztő ez egy kicsit?

Pillanatokat lopok, rabolok el. Igen, tolvaj vagyok, minden egyes esetben, mikor kamerám a mutató ujjam uralma alatt elkattan. Lopok tőled, lopok magamtól. Lopok minden egyes arctól, formától, színtől, minden jelenségtől és minden halandóságtól. Minden Szépségtől. Egyszer egy szekust vallattak, a forradalom után, s kérdezték: miért lőttél le embereket, ártatlan civileket? Mért tetted? A szavai, meglepő módon, a következők voltak: ezt tanultam, ezt tudom. Ez a dolgom. Durva és elgondolkodtató, nem? Valahogy én is így vagyok.. csak intuitíve. Senki sem tanított direkt. Esetlegcsak próbált. Fotós vagyok. Meg író. S azt takar ez a kettő, amit kell. Nem gúny tárgya.

Nem is tudom. Valahogy mosolygok, ha fotózok. Ha fotózhatok. S szeretek mosolyogni. Akkor több vagyok, kicsit. Az angyalom is.

A mappám tovább dagad. Talán megmutatom egyszer. Valakinek. S mesélek is neki. Talán a gyerekeimnek, vagy tuggya fene.

Csak tudni kell: MÁR nem igaz. Már nem létezik az, ami létezett akkor, mikor lementette a gépem a fotót a kártyámra.

Harris Wallmen, a PHOTOMAGAZINE főszerkesztője azt írja a magazin egyik számában: nem kell mindég fotózni. Néha nem fotósként látunk többet, hanem figyelő emberként. Ha belegondolok, hogy a legszebb dolgok nincsenek lefotózva az életemben... s hogy nem is lesznek. A legszebb helyek, emlékek, amikor a szerettek a legszebbek.. s az mind nincs meg. S eltűnt. Az emlékeim tengerszemében. Majd egy illat felhozza. Vagy egy szín. Vagy egy levélzizegés. Vagy: bármi. S akkor értékesebb lesz mindennél, amim van. Mert feltölt. Mert erőt ad nekem. Mert szeretem, s általa másokat is. S mosolygok egyet, nagyot, s megpróbálom lefényképezni, felvenni magamba, a tudatos felszínen tartani- mielőtt néhány elcikázó perc múlva ismét eltűnik bennem.

Újra felejtés..

De ez is emberi. Ugye?