szerda, május 21, 2008

Tükörképedben a vízben egy álom...



Néha kinyitom. Olyankor mellbimbómat látom, bal combom külső oldalán a szőreimet s a fenekem bal oldalának világosabb sávját. De nem nyitom ki. Nem. Nem. Nem akarom. Nem kell. Csak hagyom, hogy folyjon a forróság végig a gerincemem. A farcsontomról lecsöppenjen. Már nem tud. Bele ömlik a nagy forróságba. Telik a kád. Nyelem a forró levegőt, a hevített vizemet, s élvezem a cseppek játékát, amint legurigáznak a halántékomon a szemem sarkáig, s innen tovább, az arcomon le. Mintha könny lenne. Csak melegebb. És szárazabb. és... nemis belőlem van. De most úgyse lenne könnyem, szóval jól jön.

Gondolataim, amik kavarognak. Amik megint eltépték a gigászi láncaik, amit a napi rutin és a többé-kevésbé tudatos(ított) mentális aktivitások egy savanyúkáposzás hordófedővel tudatalattimba visszaszorítanak(s amelyből, hogy jobban hangzodjék, ugye, gigászi láncok lettek végülis) lepréselnek és nyomorgatnak. És csivitelve nyargalásznak elmém szürke vizében. Képek, amik megtörténtek, s amik nem, de valahogy az utóbbiak mintha egy cseppet valósághűbbek lennének azért, gondolom, mondom magamnak, mielőtt újabb gondolat csobbanna belém. Forró a víz. Alig van levegő. Fáznék, ha nem kábítottam volna el az idegeket a hátam közepén a hő-sugárral. Zene a fejem.. zene a fejem.

Tervek. És fájdalmak. És bágyadtság. Lármás bágyadtság. Szellemek figyelnek e tükörből. Tudom. De nem zavar. Nem is látom őket. De ott vannak. Tudom.

Végignyalom az ajkam. Édes, de nem tudom, hogy mitől. Mosolygok. Belül is áztat valami. Az is édes. Csak kicsit fáj. Élvezem az életet. Élvezem az életem. Mindég dönteni kell, s ha már döntök: mindég jól döntök. De ugyanakkor éppen ezért mindég van áldozat. Most épp az sajog.

Párnakönyves görbületemből kinyújtózom. A hullámok az oldalamat. A vízen tükör. Fölötte, rajta és benne:én. Meg egy álom. Ahogy behunyom a szemem. És felkelek. És meztelenül ki a folyosóra, onnan ki, a ház elé, az utcára, a villamosra fel, a Pályaudvaron ki, s be a központba. És senki sem lát. Senki. De mindenki érez. Pedig a szárnyaimat levetettem.

Fagyit nyalok. Benézek a kirakatablakokon, játszok a széltáncoltatta újságlapokkal... megiszom egy kávét is, szépen, civilizáltan. Csak éppen ruha nélkül. Nyelek nagyokat a vanília-fellegekből, amik a cukrászdák réseiből előpárolognak. És hirtelen mindenki látna. És mosolyognának. És egymásra tekintenének, sejtető tekintettel. És ők is lemeztelenítődnének.

Felébredek. Valaki matat. Ki kéne már szállni innen.

2 megjegyzés:

Vera Linn írta...

még ne ... csak mindjárt ...

énvagyok írta...

Csak tudnám, hogy találtál rám. És én hogy nem. No nem magamra, hanem rád:) Most késő van és sietés van, de jobban megnézlek majd magamnak. Vagyis a blogodat.