A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése

kedd, július 31, 2012

az légy


Feloldódik a város az alkonyi csendben.
A felhők színe, meg az égé,
meg a habos csíkkal a repülőgépé
enyhén illuminált, pazar lelkű
és pezsgő fantáziájú festő
színeinek finom keveréke,
ecsetének könnyelmű vonásai.
S mindez valami megnyugtató,
kiegyensúlyozott rendben.

Csönd vagyok, csak csönd, neked.
Ha vártál lángot, az nem lehetek.
Fölém hajolj, lásd, hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Azt hiszem öregedni kezdtem.
Idézetekkel telik meg a fejem
s a testem már nem működik nekem
csak neked.
Ezt egyféle szeretlek-nek vedd,
ha veheted
s tedd, ahova tenni jónak véled,
nekem nincs dolgom már ezzel.
Én csak szeretlek téged.

Nem akarlak magamnak.
Másnak sem akarlak.
Azt akarom, lelkem, az maradj, magadnak,
aki mindig is voltál. Egy ember s egy árnyék.
Pezsdítő ágyék, pihenő váll, büszke halánték
és ragyogó elme, és nő, és asszony, és lány és gyermek,
mondanám. De állati dolog ez s azt a rengeteg termet,
mi lényed várában ezidáig hihetetlen csodákat termett
mind-mind bezáratnám, csak a fönti néhányat
eszközölném ki magamnak, s belőlük csinálnék gyárat.


Az légy, aminek lenned lehet.
De ne engedd szabadon önző feled,
az önzetlened mélyebb és tisztább
és tudom, hogy önző ez most tőlem,
de én őt szeretem. Ő a jobb belőlem,
bár nem belőlem van, mégis kitölti űröm,
valahogy enyhíti a legtöbb bűnöm.


Nem akarlak magamnak.
Másnak sem akarlak.
Maradj meg te örökkön magadnak,
magaddal változz és magaddal telj ki.
S engem engedj mindezt megfigyelni.


szerda, április 18, 2012

a vadmacska

Lajos a nagyapja gúnynevét örökölte, kényszerből. Ki örülne egy olyan névnek, hogy Fingós? Valószínűleg senki. Azt nem tudni, hogy honnan származott a név, tény csak annyi, hogy az öreg százkét évet élt meg egészségben és a nyoma mindenen meglátszott, amire rátette a kezét: szorgos, pontos ember volt mindenben, rá mindenki tisztelettel nézett. Gyerekként egy olyan név, hogy Fingós felettébb kínos tud lenni. Lajos azonban jámbor ember volt, tűrte a gúnyolódást, alázattal. Egy idő után aztán valahogy senki se vette komolyan. Mivel soha sem akart meggyőzni senkit semmiről, és akaratát sem próbálta meg ráerőltetni senkire, hangját is ritkán hallatta, akkor, mikor megkérdezték: szürke volt, már-már láthatatlan a falu lakóinak számára. Mindig szívesen segített, ha dolga engedte, és voltak, akik a szívességéből profitálni is próbáltak. Lajos, mivel hiányzott belőle a falusi és a városi emberekre egyaránt jellemző gyanakvás, az ilyen kihasználásokat általában későre vette észre és olyankor felettébb csalódott volt. Egy ilyen csalódás alkalmával el is határozta, hogy amint lehet, maga mögött fogja hagyni az emberi települést és kiköltözik valahova, a természetbe. 

Idővel úgy adódott, hogy olcsón hozzá tudott jutni egy tanyához. A tanya utolsó lakója is meghalt, az örökös meg sietősen túl akart adni a házon meg a telken, mert sürgős elintéznivalója volt valahol nyugaton. Lajos, aki sohasem költekezett és be tudta osztani úgy az idejét, mint ahogy a többi javait is, miután megvásárolta a tanyát, eladta a házát a faluban és a pénzzel ellátta új lakhelyét minden szükségessel: állatokkal, növényekkel és nyersanyagokkal,  majd hozzá látott az új életét rendszerezetten kiépíteni.Veteményest alakított ki magának, voltak cseresznye-, meggy-, barack-, alma- és körtefái is, a bokrosban meg szilvafákat talált, melyeket külön elkerített. Lova lett, tehénkéje, majorsága, még kecskéje is. Spuri, a pulikutya, hű társként kísérte el minden felé, amerre járt, míg Kuvasz, a nagy házőrző a tanyára vigyázott ilyenkor.


Lassan elfelejtették Lajost a faluban az emberek. Amikor a tanyához közel lévő földeken dolgoztak a falu lakói, mindig üdítő volt egy-egy szelet kenyér, kecskesajttal meg finom hideg vízzel, öblítőnek, amit Lajos jó szívvel ajánlott fel mindenkinek, a segítsége mellett. Mikor azonban haza értek, mintha elködösültek volna estére a nap eseményei, Lajos képe, a folyton szimatoló, körülötte bolyongó Spurival inkább álomnak hatott, mint valóságnak. Úgy tűnt, hogy Lajost beleálmodják az emberek a hétköznapjaikba, csak épp senki sem teszi szóvá ezt a kollektív álom-képet. Mindegy, végül is, Lajos boldog volt, mert végre önmaga lehetett, teljes szabadsággal, gúny és lenézés nélkül, egy kiközösítéstől mentes környezetben. 


Egyszer aztán Lajos megváltozott. Az állandónak ható álomkép alig észrevehetően titokzatossá vált. Minden egy tavaszon kezdődött. Ködös, esős idő volt, az a fajta, amikor a hideg a nedvességgel együtt az ember húsáig hatol, nem csoda hát, hogy senki sem volt a határon, Lajos tanyája körül. Lajos begyújtott, s a melegedő házban reggelihez látott. Ráérősen mozgott, az asztalt kényelmes gyorsasággal terítette, Spuri reggeliének a kikészítése is kétszer, háromszor annyi időt vett igénybe, mint normális esetben. Az állatokat már elrendezte, más dolga ebben az időben meg nem igen akadt. Kint az ember az orráig alig látott a sűrű ködben, szitáló esőben, úgyhogy a reggeliéhez lámpát is gyújtott, mert a szobában alkonyati sötétség uralkodott. Lajos vidám volt, őt a rossz idő nem hangolta le, értékelni tudta az égből jövő vizet, meg az áldásos ködöt, ami a növények leveleit mindig tisztára törülgette, úgyhogy most is mosolyogva ült asztalához. Mikor hozzálátott volna a reggeliéhez, valami furcsa dolog történt. Kinyílott a tornác ajtaja, a veranda ajtaja és a szoba ajtaja is, egyszerre mind a három, dermesztő csendben. Spuri szokatlanul reagált, odahúzódott gazdája lábához és hallgatott, csendben remegett a félelemtől. Lajos nem értette, hogy miért hatott így a szél tréfája kutyájára, és már azon volt, hogy feláll és becsukja az ajtókat, mert kimegy a meleg, mikor lépések hangját hallotta. A száraz padlón valaki lépkedett. A lépések furák voltak, könnyűek, légiesek, és túl sűrűk egy emberi láb számára. Lajos nem tudta, hogy mi mászkál kint, a tornácon meg a verandán, de azt tudta, hogy nem ember. Megjelent az ajtóban egy sötét, már-már vészjósló árnyék, majd az árnyékhoz tartozó furcsán homályos sziluett. Megállott az ajtóban a lény, és macska-szemével, tágult pupillákkal nézte Lajost. Lajos megdermedt. Nem ijedt meg, nem félt, csak meglepődött. Ilyen nagy vadmacskát még soha sem látott, ráadásul ilyen eleven zöld szemekkel, ilyen furcsán fehér-vörös színű szőrzettel, ami, Lajosnak feltűnt, a kinti ítélet-idő dacára száraz volt. Hirtelen egy csomó dolog végigfutott Lajos agyán, de nem érezte magát feszültnek, így hamarosan úrrá lettek rajta azok a gondolatok, melyek egy jól nevelt házigazda magatartását szorgalmazták. Lajos megtörülte a száját, a kezét, majd felkelt az asztaltól, ügyelve arra, hogy ne álljon háttal a fura szerzetnek. A vele szembe levő széket kihúzta az asztalnál és a székre mutatott. Magában furcsállta tettét, picit kuncogott is a naivitásán, de akkor a vadmacska elindult feléje és illedelmesen helyet foglalt a számára felkínált széken. Lajos megnyugodott, bár meglepő volt számára a benne szétáradó nyugodtság. Becsukta az ajtókat, új terítéket tett az asztalra, természetesen evőeszközökkel, majd illedelmesen megtöltötte rendhagyó vendége tányérját mindazzal, amit ő is evett, nem tudván, hogy vendége mit fog majd szeretni és mit nem. Vendége tiszteletére finom bort is töltött két pohárba, egyiket vendégének kínálta, másikat meg oda tette a tányérja mellé, majd visszaült a helyére. Spuri csöndben figyelt, már kíváncsi volt, nem reszketett többé. 


A vendég páratlan eleganciával evett. Nyelvét használta villa helyett, a falatokat fogheggyel ragadta meg, majd nyelte le, sűrű, apró rágások után. Lajos igazán akkor lepődött meg, amikor vendége eltolta orrával magától a borral teli poharat, jeleként annak, hogy nem óhajt inni belőle. A vadmacska tisztelettudóan megvárta, hogy Lajos is elköltse komótos reggelijét, majd lehuppant a földre székéről. Abban a pillanatban, amikor földet ért, ismét kinyíltak az ajtók, a vendég meg, lassú, könnyű léptekkel elindult kifelé. Az ajtóban visszafordult, Lajos szemébe nézett hatalmas, zöld szemeivel, majd meghajtotta a fejét és eltűnt a ködben. 


Lajos meg volt babonázva. Nem értette, hogy mi történt, meg hogy miért történt, de érezte, hogy nagy élményben volt része. Spuri is csendesebb, komolyabb lett az eset után. Másnap már jó idő volt, meg is érkeztek a faluból az emberek, hogy földjeiket műveljék a környéken, Lajos változása viszont sokáig nem volt feltűnő, bár még többet hallgatott, mint azelőtt, kevesebbet mosolygott és amint tehette, eltűnt az emberek szeme elől, ritkán is látták, ugyanakkor furcsa kezdett lenni, hogy olyan helyeken bukkan fel kutyájával, ahol azelőtt még sosem látták. Úgy nézett ki, mintha keresett volna valamit, mintha kutatna valami fontos dolog után. Ez a továbbiakban sem változott, mert minden ködös napon, mikor a környék elcsendesedett és csak egymagában volt Lajos az erdő alatt, eljött a vadmacska vendége. Néha reggelikor, néha ebédkor, máskor vacsorára. Volt olyan, hogy nem is evett, csak ült, és nézte Lajost, hogy mit csinál és hogyan. Lajos nem értette, hogy mi történik vele. Néha el-elpirult, mikor a vadmacskára pillantott, máskor meg olyan érzelmeket, indulatokat érzett vendége iránt, amit nők iránt szokott érezni egy férfi. Néha mesélt neki. Gyerekkoráról, a falubeli életéről, gondolatairól, vágyairól, álmairól, terveiről. Máskor csak hallgattak. Nézték a tüzet, vagy hogy hogyan csordogál az eső az ablakon, meg-megkoppantva az üveget. Spuri nézte a két szerzetet, a gazdáját és a vendégét és úgy tűnt, hogy többet ért, kutya létére, mint amennyit Lajos, ebből az egészből. 


Évek teltek el így. Lajos hajában már kezdtek megjelenni az ősz szálak, bár arca töretlen simasággal tükrözte ártatlan lelkét. Egyik este, mikor már ágyban volt és már Spuri is elhelyezkedett a lábánál, meghallotta az ismerős hangokat. Kicsapódtak az ajtók, könnyedén koppantak a lépések és a hálókamra ajtajában megjelent a vendég. Lajos kikelt az ágyból, papucsba lépett és beinvitálta kamrájába a vendéget. Mikor vissza tért a szokásos ajtó-zárásból, a vadmacska már az ágyban feküdt, a fal mellett, a lábain nyugtatva a fejét. Spuri az ágy lábánál kíváncsian nézte gazdáját, mintegy kérdezve, hogy na, akkor most mi lesz. Lajos, mintha megértette volna, azt válaszolta: - Semmi. Alszunk., majd betakarta takarójával a vendégét és ő is melléje bújt. Egy ideig furán érezte magát, ezért alig jött álom a szemére. Már majdnem elaludt volna, amikor Lajos valami furcsát érzett a mellkasán. Egy kéz volt az, egy női kéz. A szíve hevesen kezdett el verni, nem tudta, hogy most mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, meg hogy egyáltalán: mi történik pontosan, de a kéz megsimogatta az arcát, mutatóujját az ajkára tette, majd lecsúszott a mellkasára. Lajos érezte a lány leheletét a nyakán, a tarkóján és elöntötte a forróság, közben a kéz végigsimogatta a testét, különös figyelmet szentelve ágyékának. Lajos érezte, hogy ha nem hagyja abba a lány, lassan el fogja önteni az agyát a vér. De a kéz visszatért az arcához, azt cirógatta egy darabig, majd megfogta Lajos kezét és, finoman irányítva, a lány végigvezette a férfi kezét a saját testén. Csodálatos teste volt, tele élettel és energiával, vággyal és élvezettel. A vadmacska-lány halk sóhajokat hallatott, zöld szeme világított a sötétben, mikor ráült Lajosra. A mellkasára könyökölt, úgy nézte a férfit. Hosszan, mélyen, pislogás nélkül. Lajos érezte, hogy a nő a lelke legmélyebb pontjába is belát, minden eltitkolt vágyával tisztában van és valamiért elfogadja, kívánja őt. A lány belecsúsztatta ágyékába Lajos férfiasságát, közben félig behunyt szemmel, mélyeket lélegezve tovább szemlélte a férfit. A két test nem mozgott, a nő hüvelyizmai viszont lüktetni kezdtek, s miközben a vadmacska-lány remegni, nyöszörögni kezdett Lajos érezte, hogy ágyéka táját elönti a lányból ömlő, meleg folyadék. A lány egy idő után már nem bírta tovább, körmeivel Lajos bordáin végigszántva egyenesedett ki, Lajos érezte a hüvelyizmok változását, a kétszeres lüktetést és a lány remegését, kezei a lány combtövét ragadták meg, majd lassan felcsúsztak a testére, hasáról a melleire, a hátára. A nő becsukott szemmel csókolta Lajost, aki ezt az egészet nem értette csak érezte, hogy elborítja agyát az élvezet és az, amit a nő iránt érzett és tapasztalt, visszacsókolta hát, és szorosan, fojtogatóan ölelve merültek el mindketten egymásban és az élvezetben. 


Reggel a lány eltűnt, Lajos, miután megetette az állatokat, asztalához ült és elfogyasztotta eledelét. Az elkövetkező napokban minden éjjel vadmacska képében jött a lány, vagy a vadmacska lánnyá változva szeretkezett Lajossal. Napközben Lajost soha sem lehetett a tanya környékén látni. A tanya rendezett volt, viszont Lajos nem volt sehol. Csak messze, a tanyától távol látták őt Spurival sétálni, erdők szélén, ültetvények között, gabonamezők határában. Egy idő után ismét előkerült, viszont az embereknek feltűnt, hogy Lajoson kívül más is lakik a tanyán. Egy fehér bőrű, vörös hajú lány, aki soha sem beszél, de aki folyton Lajos nyomában mászkál. Furcsállták a dolgot erősen az emberek, Lajos soha sem járt bálba, vagy fonóba, táncba sem járt soha. Mire kezdték volna megszokni a néma, vörös hajú lányt, eltűnt. Akkor viszont az lett feltűnő, hogy gyerekzsivaj lepte el a tanyát: három vörös fejű lurkó rohangászott naphosszat a tanyán, meg a környező területeken. Máskor, mikor a tanya gyanúsan csendes volt, vadmacskákat láttak az ólak körül, hármat. Néha elkergették őket a segítőkész emberek, máskor csak odakiabáltak, hátha megijednek. Egy idő után a gyerekek is eltűntek és a vadmacskák sem háborgatták többet a tanya környékét. Lajos pedig lassan, csendesen, alig észrevehetően megöregedett.



vasárnap, január 08, 2012

részlet egy beszélgetésből

... persze, mondta, azért ő se volt semmi. tudod, ő, a lány. jó fogdmeg teremtés volt, érted, fogd, meg és baszd meg, tudod. no, s akkor elmeséltem az egész életemet itt, most, neked, néhány óra alatt. finom a tea.
- örülök, hogy ízlik. mesélj még. jó most itt.
- a hegyi levegő meg a ropogó tűz, meg az enyhén füstölt zöld tea csodákra képes, mondtam én.
- szívesen vájkálnék a magánéletedben.
- csak tessék. csak nehogy aztán valami cikk legyen belőle, vagy hasonló.
- de nem akarok indiszkrét lenni, sem agresszív és pofátlan sem..
- vájkálni ezek nélkül pedig nem lehet, barátom, senki életében.
- hát jó. akkor vájkálok... voltál valaha szerelmes?
- hát... ezt férfiak nem szokták gyakran kérdezni egymástól.
- miért, mit szoktak kérdezni egymástól a férfiak?
- hát hogy hányat, milyen körülmények között és miért basztál meg. és hasonlókat. de a szerelem... az bajos dolog... kérsz még teát?
- bajos? miért bajos? nem, köszönöm.
- most tényleg úgy kérdezel, mint egy újságíró. vagy mint egy gyerek. vagy mint egy féltékeny nő. pedig te is tudod, hisz mesélted is, emlékszel? nem tudom. bajos, mert nem csak a farkunk van benne. nekünk is van lelkünk. több, mint a nőknek. és jóindulat is több szorult belénk. azért, mert tiszteletben tartjuk egymás fájdalmát.
- a nők nem?
- ők kibeszélik. elmondják mindennek az illetőt, aki otthagyta őket, majd levonják a következtetést: biztos nem érdemelte meg az illető, hogy ő, a nő vele legyen, majd mint aki jól végezte dolgát, máris új pasik után néznek, miután hajszínt és -formát, valamint parfümöt változtatnak. részben igazuk van: nem voltak jók egymásnak. viszont magukba nem néznek, nem adnak időt maguknak megérteni, mi is történt valójában. kétszersültet?
- nem, köszönöm. ez úgy hangzott, mintha nem tartanád sokra a nők lelki világát.
- ó, ellenkezőleg. a nőknek színes lelki világuk van. mi több, ha lehet ezt mondani: a nőknek leginkább lelki világuk van. persze az is csak a felszínen, hogy ne kelljen igazán foglalkozniuk a rájuk váró problémákkal. szeretnek a dolgok felszínén létezni, fönt, a fényben, ahol pezsgés van meg ragyogás. olyanok, mint az olaj a víz színén: könnyűek, színesek, megfoghatatlanok és általában károsak az egészségre!
-ő is olyan volt?
- ő?.. ő is, legalábbis egy darabig.
- mi történt?
- biztos nem kérsz teát? ma este már nem fogok mást főzni...
- nem kérek, tényleg. vagy! mégis kérek, egy keveset. köszönöm.
- na úgy, látod. igyál csak, mert jót tesz. tisztítja a fejet.
- szóval mi történt?
- semmi. vége lett. megviselt rendesen. sokáig nem voltam jó semmire. senkire.
- de mi miatt? mármint: meg akarom érteni, hogy hogy is van ez az egész szerelem-dolog. ez a ragaszkodás, ez az odaadás, meg az egész hormonális meg érzelmi cécó meg tébolyda...
- te voltál már szerelmes?
- én nem... tudom. lehet.
- akkor nem voltál. az ember vagy tudja, hogy szerelmes, vagy nem biztos benne. de akkor vagy csak elképzeli, hogy az, vagy még nem az igazán.
- és olyan, hogy nem szerelmes?
- mi van vele?
- olyan lehetőség nincs, hogy az ember nem szerelmes?
- nincs. olyan lehetőség nem létezik.
- de miért?
- mert amikor szerelmesek vagyunk, akkor tulajdonképp nem történik velünk más, minthogy kinyílik a szemünk és a lelkünk. és a lelkünkkel látunk meg a szemünkkel érzünk és amit a szemünkkel érzünk az mind csodálatos, hisz a lelkünkkel látjuk azt, amit érzünk.
- hú, ez kicsit bonyolult...
- egyáltalán nem az. sőt. magától jön, persze nem ingyért, és nem olcsó mulatság. igazából semmi érdekes nem történt az elején. nekem pina kell, neki férfi, én csalódok, mert nőt kapok, ő csalódik, mert faszt kap. aztán elkezdtük komolyan venni egymást. figyelni egymásra. a mosolyok, amivel egymást illettünk őszinték lettek, s az érintések zöme is. már a szex is jó volt, mert nemcsak, hogy ismertük egymás testét, de szerettünk volna egymásnak örömet is okozni. játszottunk, úgy hívják a szerelemnek ezt az időszakát: játék. észre sem vettem, és minden ráncom kisimult, lefogytam és olyan igazi stramm pasas lettem. olyan, tudod, aki után megfordulnak a nők. ugyanakkor, először, nem érdekeltek más nők, persze egy ideig. csak ő érdekelt, érezni akartam magam mellett. persze ezt nem tudtam volna így elmondani akkor, sőt, észre sem vettem volna akkor, hogy ennyire komoly a dolog. viszont furcsán néztem volna a mostani önmagam, aki az egekig dicséri azt a kapcsolatot.
- miért, nem volt olyan jó kapcsolat?
- ugyan... mindig lesznek mélypontok, rövid összezörrenések, zsörtölődések és veszekedések, általában valami banális dolog fölött, fáradság, vagy más frusztráció miatt... ezeket fel sem kell venni. akkor még játszottuk a pszichológust, egymást cukkoltuk, egymást tettük féltékennyé és egymással flörtöltünk másokkal, hogy aztán az este ismét egy hihetetlenül jó szeretkezésben érjen már megint véget.
- és ezért volt olyan megrázó a szakítás?
- ej, be fiatal vagy... mindig csak a maximák mentén akarod észlelni az életet...
- én nem...
- az életem nagy dolgai apróságok sorozatából állnak és álltak. kiüresedett az egész kapcsolat. üresek lettünk, mindketten, üres az ágy és az egymáshoz intézett szavak. de még mindig együtt voltunk.
- de miért?
- a béke miatt. látod az van, hogy a szerelem, a szerelmem a békéről szólt. a jelenléte megnyugtatott, békét éreztem magamban és elégedettséget a legtöbb dologgal és emberrel szemben. aludtam éjjel és rémálmaim sem voltak, mint a szakítás után oly sok ideig. tudtam az emberek szemébe derűvel és bizalommal nézni, nem csak szorongó gyanakvással. és, bár kiüresedett a kapcsolatunk, mert minden lehetséges dolgunk megosztottunk egymással, szerettük egymást. ez a szeretet volt az, ami megőrizte a békét bennem, bennünk, meg egy jó ideig. utána következett a szakítás. majd a csend.
- a feleségednek mesélted ezt?
- ő tudja, amit tudnia kell. a többit sejti, de nem kérdez.
- szereted?
- igen. nagyon. nehéz lenne elképzelnem magam nélküle. de ez másfajta szeretet-szerelem. ez érettebb, öblösebb és lassúbb. csendesebb. az sebes volt és hangos, sodró, mint a hegyi patak. az a fajta szerelem, amire mindenki vágyik, de amikor megkapja, akkor senki sincs megelégedve vele, mert kiüríti az embert a sok hevesség és a sok játszma. persze az, akkor jó volt. más valószínűleg nem lett volna annyira jó. annyira energia-levezető. mert ez volt igazából, hogy sok energiánk volt, és kevés tapasztalatunk. azt hittük, hogy mindent tudunk és abban a helyzetben ez így is volt. tökéletesek voltunk egy darabig, mert nem volt semmi és senki, aki tükröt tarthatott volna elénk, egymásnak pedig egymás tökéletességét mutattuk. hát igen... 
- milyen volt a szakítás után? vagy ezt már kérdeztem?
- magányos volt. úgy éreztem magam, mint valamilyen magára hagyott repülő-hangár, egy sivatag közepén. nem volt célom és álmom sem volt. léteztem, önkényesen, csak úgy.
- és most?
- mi van most?
- hát most milyen?
- most ott vannak a gyerekek. és néhány gyerek csodákat művel az emberrel. ott vannak a barátaink, akikkel együtt dolgozunk, és ezen felül gyakran gyónunk egymásnak és önmagunknak. és félelmetes az élet, mert ez is jó, meg az is jó, ami akkor volt. más időben, más helyzetben eltérő a jó, ezért félelmetes az élet, hisz bele még ez is belefér.
- érdekes változásokon mentél keresztül, az biztos...
- ugyan. más is ezt csinálja. csak másképp. no, térünk nyugovóra?
- igen.
- sejtettem, laposakat pislogsz. holnap megmutatom a környéket. tetszeni fog...

szerda, október 12, 2011

istenek


 -őrület egy felvonásban-



Azzal kezdte, hogy „istenek vagyunk”. Leült mellém és ezzel kezdte. Mi a faszért kezdte ezzel?

Istenek vagyunk, bukott istenek” -mondta.
Szárnya- és lelke-szegett istenek”, mondta s közben nevetett. Nem értettem, semmit nem értettem ebből az egészből, leül elém, beledumál a délutánomba és a hamutartó meg a pohár söröm között átfolytak belém a szavai.

  • Istenek volnánk, csakugyan?
  • Igen.
  • Miből gondolod?
  • Belőled. Belőlem. Belőlünk.
  • Én nem vagyok isten.
  • Mi vagy hát.

Gondoltam neki szökök és kitekerem a nyakát, összekarmolom a képét, lelohasztom az öntudatos vigyorát, hogy egyszer fogja már be és kotródjon innen, hagyjon engem, magamra, egyedül.

  • Nyomorult. Leginkább nyomorult.
  • Idenyújtod a kezed?
  • Mi van?
  • Ide nyújtod a kezed?
  • Minek?
  • Szeretném látni.
  • Felőlem...

Megnézte a kezem, a tenyerem, kiszélesedett a mosolya. Bal kezével megfogta a csuklóm, jobbjával meg benyúlt a kabátja zsebébe, kivett onnan egy fecnit, a tenyerembe nyomta és elengedte a kezem. A szemembe nézett, hülyén vigyorogva, majd felkelt, elment. Otthagyott.

Miért hagyott ott?

Leginkább istenek vagyunk.
Leginkább nyomorultak.
Leginkább magányba fulladók,
Leginkább élőn halottak.



A papírfecnin verset írt, egy hülye kis verset, banális kis cirkalmas marhaságot, nem tudom, hogy miért írnak manapság még verset az emberek, egyáltalán.

Lehet, hogy hab,
vagy cukrozott tejen, méla, andalgó árnyék,
vagy karácsony, húsvét, tavasz íze bár.
Ez vagy te.
Röviden: ajándék.

Vannak pillanatok, mondta gyakran, amikor szárnyaim vannak. Amikor ugyanazt tudok, mint amit érzek is. És ugyanaz van, mint amit érzek és tudok. Aztán elmúlnak a pillanatok és én megint csak egy ember vagyok, mondta. Ezeket a pillanatokat megölném, mondta. Tüzes késsel, hogy sisteregjen. Beteg ember... beteg ember...



Utána rohantam, fecnivel a kezemben egy érzéssel a hasamban, amit soha sem éreztem: ha nem érem utol – meghalok. Utolértem és meghaltam. Meghaltam. Fekszem magam körül, magam alatt. Fenébe az egész szerelemmel.

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgő szemek világítanak - -”


beteg ember, bukott isten, szárnya-szegett, már-már lelketlen-testetlen könyörtelen istenverése, átok és átok. És átok, megint.

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”


FILM


Szeretlek, mondta.
Szeretlek, mondta és ez olyan szomorú.
Őrült volt.


gomb, amely leszakad.”


S a ház kigyúlt.

ÁRNYAK-ZENE
  • Nem félsz? Pasi (közben a lány táncol, majd lassan abbahagyja és egy lepedőt simogat, a férfi árnyát)
  • Mitől?
  • Tőlem?
  • Nem.
  • Miért?
  • Kéne?
  • Néha én magam sem tudom.
  • Félsz?
  • Mitől?
  • Magadtól?
  • Nem.
  • De kéne?
  • Kéne. Nagyon kéne.


Sötét van.
Az utcákon még nem gyúltak ki a lámpák.
Az arcom fújja a szél.
Hajam a számban.
Botladozok.

Ez az egész nem lehet igaz.


Az emberek furcsán néznek.
Az emberek csendben kikerülnek.
A kutyák megugatnak.
Arcom fújja a szél, hajam a számban.
Térdig hamum vagyok.

lehet, hogy gomb, mely leszakad.”,
vagy sűrűn tajtékzó, véres pirkadat,
vagy lápos, iszapos poshadt vizek
mentén kókadó, fakult íriszek.

Vagy csak csend.


És akkor jön a rutin.
Mert mindenre megoldás a rutin.
Mert MINDENRE MEGOLDÁS A RUTIN!

Reggel kelsz, borzosan kelsz,
kávét főzől, bögrét töltesz,
kiflit vágol, kiflit megkensz
híreket olvasol, harisnyád húzod,
szoknyád igazítod, cipzárát zárod,
melltartód a melled köré,
láncod a nyakad köré,
ruhád a tested köré fonod.
Fogad megmosod,
arcod bekened,
ajkad veresre fested,
körmeid vörösen izzanak
szempilláid feketére nyúlnak,
nyílik az ablak,
cigaretta s a kávé maradéka még.
Csatolod a csatod,
hurkolod a cipőd,
hajad útra készen,
arcod útra készen,
tested útra készen
s már rohannak is lefele a lépcsőn
íves lábaid.

A rutin, a rutin.
Mindenre a megoldás.

Este nincs rutin.
Este magány van.
Este fájdalom van.
Este érkezik a tehetetlen kétségbeesés.

Rémálmok.
Lázálmok.
Vágyálmok.
Rémálmok.
Lázálmok.
Vágyálmok.
Rémes lázálmok.
Lázas vágyálmok.
Vágyó rémálmok.

Rémes vágyálmok,
lázas rémálmok,
vágyó lázálmok,
lázas lázak,
rémes rémek,
vágyó vágyak,
S MINDEN
ELŐLRŐL
MEGINT.

Őrület ez,
őrület bent,
őrület kint.

Őrület és meddő tehetetlenség.

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

lassan nem ismerem az arcom. A kezeim idegen ceruzák,
néma jeleket írnak a levegőbe éjjel, amikor nem tudok aludni.

Utálok nő lenni.
Utálok lenni.

Férfi lennék. Vagy nem lennék, egyáltalán.
Tarolni, teperni, tiporni, fosztani.
Ütni, sebezni, vérezni, orozni.
S közben hang nélkül röhögni halkan,
fütyörészni, míg a többiek el-elvesznek egy dalban,
vagy egy általam felrobbantott, őrült gondolatban.
Tenni az egészre, úgy ahogy van.

Erős szeretnék lenni.
Akarni akarok.
Lenni, mint ő, a bukott isten, aki engem is lerángatott.

Vagy csak csend.

Láttam a bukott istent. Isten volt és bukott.
A tegnap láttam. Ült a várban
és vedelt valami papírba tekert, iszonyú piát.
Egyedül volt és magányos.
Sírt.
Ilyen egy bukott isten?
Nem röhögött,
nem tiport
orozott,
vérezett,
ütött, vagy sebezett.
Ivott és sírt.
Posztókabátjába, a tőlem kapott gyapjúsáljába gubózva
piált és sírt.
Borostás volt és szörnyen ápolatlan. Talán büdös is.
Megöleltem volna.

De nem értem.
Ő is gomb, ami leszakad?
Leszakadhat?

Úgy látszik: egyedül mind leszakadunk.
Egyedül csak bukottak vagyunk.

Habként, cukrozott tejként lenni
lenni akarni,
lenni úgy, hogy leszakadtam,
mint egy gomb.

Van ennek értelme?
Van a fájdalmamnak értelme?

Én nem tudom.
Azt tudom csak, hogy most
haza megyek,
lezuhanyzom forró vízzel,
bekenem magam illatos krémmel,
teát iszok, másfél,
pontosan másfél csészével,
és lefekszem.

És aludni fogok,
egy napot, vagy két napot.

És utána új ember leszek.
Habnak lenni, vagy leszakadt gombnak:
végül is mindegy.
Én élni akarok.
És egyik a másik nélkül nem megy.

Ismét kiülök a teraszra, cigarettával a kezemben, sörrel az asztalon és
bevállalom, mindkettőt.



Anna szeret

 „I don't have a soul. I am a soul. I have a body.”
C.S.Lewis

A lényeg a mértéken van.

Anna kerek. Gyereket vár. Szerény. Visszahúzódott életmódot folytat, délelőtt munkahely, délután minden erejét a megszületendő gyerek gondoskodására folytatja, tehát látszólag nem tesz semmit. Egyedül él.

Látszólag nem tesz semmit. Ül és mereng. Áll és mereng. Biciklizik és mereng. Meg eszik és mereng. Meg alszik. Olyankor nem mereng, de álmodik.

Anna boldog. Gyereke egészséges. Szerelme halott.

Nem szereti a szavakat. Pontatlan és homályos találmány a beszéd, főleg egy olyan világban, mint ez, itt. Anna szótlan ezért, leginkább hallgat. Dolgozik és hallgat. Biciklizik és hallgat, eszik és hallgat, ül, áll, fekszik és miközben mindezeket csinálja nem szólal meg. Hallgat. És folyton mosolyog.

Minden, ami létezik számára, minden megfogható és tapinthatatlan lényege ott gyarapodik a nagy, már-már gigantikus pocakjában. Ezért mosolyog Anna. Ezért boldog.

A gyereknek nincsen apja. Nem is volt, nem is lesz. A gyerek, a szó lehető legszorosabb értelmében: apátlan.

Nemárt megpihenni itt egy kicsit. A gyerek apátlan és fiú. Anna fiút fog szülni. Egészséges, erős, merész szellemet, csillogó szemű pofátlanul aranyos mosolyú hímnemű csodabogarat, aki vörös sörényét meg-megrázva a hűvös északi szélben belemosolyog majd Anna életébe, mint ahogy sötét felhők mögül a meleg napsugár szokott az esős és kellemetlenül hideg napokon. Olyan lesz pont, mint a szerelme. Pontosan olyan.

A gyerek ugyanis klón. A halott szerelmének a klónja. Banális dolog miatt kellett meghalnia. Nem is fontos, sem az ok, sem a halála. Hisz szerelme él. Benne él. Ismét csak a szól legszorosabb értelmében.

Hogy mi vette rá Annát, hogy a szerelmének a klónját a saját testébe ültesse, hogy onnan, őbelőle keljen új életre a szerelme: nem tudjuk. Nem is baj, nem is kell. Nem töltjük felesleges dolgokkal az időnk. Van Anna, aki fontos és van a halott szerelmének a klónja, benne, Annában, akit Anna szívszorongva vár, és akiért, meg akinek mereng és aki miatt Anna boldog. Ennyi a fontos.

A gyerek megszületik. Félelmetes, hogy mennyire ő. ugyanúgy eszik, ugyanúgy jár, ugyanúgy lélegzik, mint ő. ugyanúgy és ugyanannyit gondolkozik, mint ő. szemöldöke is ugyanúgy mozog, mosolya ugyanolyan pofátlanul édes és ugyanúgy közvetlen, mint amennyire ő is az volt. Anna boldog. Anna fél. Anna végre ismét él.

Anna él, boldog meg fél. Helyenként zavarodott. Össze van zavarodva. A fiú már nagy lett és Anna szereti őt. Nagyon. Úgy szereti, mint anya a fiát, mint férfi a nőt, mint lélek a lelket. Tisztán. Anna az övé. Mindenét odaadja. Végigfut a hideg a hátán, ha csak hozzáér, mosolya melegséggel tölti ki, hangja simogatja, jelenléte pumpálja Annába az endorfint. Anna szép. Anna boldog. Anna öregszik.

Anna magányos. A fiú távol van, iskolába, egyetemre jár. Néha hazalátogat. Olyankor Anna él. Amúgy nem, amúgy csak létezik.

Egyszer egy lánnyal jön haza. Anna féltékeny. Anna viselkedik. Anyaként, házigazdaként. Minden porcikája kívánja a fiút, aki most épp annyi idős, mint ő, amikor a baleset történt... Anna elkeseredett. Meztelenül áll a fiú iránti szerelme és a fiú iránti szeretete között és pőrén engedi magát rángatni az érzelmeitől. Anna anya, és szerelmes. Szeretetének és szerelmének tárgya és célpontja ugyanaz.

Én ezt nem tudom befejezni. Férfi vagyok. Végigfut a hideg rajtam, párásodik a tekintetem, mikor ezeket a sorokat írom. A többiről nincsenek ismereteim.

Én nem tudom, hogy mi a szerelem. És, talán, azt sem, hogy mi a szeretet. Hogy mi a hűség, a kitartás, vagy az elkötelezettség. Annak a szomorú ténynek a tudata sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az elsöprő többséghez tartozom. Én csak azt tudom, hogy Anna tud valamit. Még akkor is, ha ez a személy, Anna, csak puszta kitalálmány, délibáb, illúzió. Anna tud valamit. És az, amit Anna tud... az a minden.

Nem hiszek a világ jóságában, nem hiszek a politika jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében, úgy, ahogy a vallás erejében, a közigazgatáséban, a pénzében, de még a média jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében sem hiszek. Manapság túl sok figyelmet kapnak, méltatlanul, azok, akik a politikát, a vallást, a közigazgatást, vagy a pénzt, a médiát képviselik. Én az emberben hiszek.

Én Annában hiszek.

Anna tud valamit. Nem lángész, nem géniusz Anna, de megtapasztalta azt, amit mi, oly sokan, talán soha sem fogunk. Hitt benne, kitartott érte, levetkőzte az előítéleteket és a konvenciókat, félretette az embereket megbénító, benne is létező rettegést és cselekedett. Ez a tudás a világ energiája. Ez az erő, amiért létezhetünk.

Anna ember. A szó legszorosabb, legteljesebb értelmében. Embersége, még fikció voltában is, engem is emberebbé tett.

Köszönöm, Anna.



Lásd: Womb.

csütörtök, március 24, 2011

Tavasz.


Első közös játékszerünk egy kamera volt. Egészen dilis voltál, folyton csapongó, gyerek-szellem, egyszer megláttad az egyik zaci ablakában és megvétetted velem, majd otthon kifizetted az összeg felét, hogy ez igazán a kettőnkké legyen. Egy rakás filmet is vettünk, emlékszel, ugye, és filmeztük a várost, éjjel, meg nappal, meg az embereket, főleg éjjel meg magunkat velük, folyton. És a kamera celluloidjára rögzített rövidke filmecskékbe ívódott exhibicionizmusunk, meg a szerelmünk és még sok más, kimondhatatlan, mert megfogalmazhatatlan, mert talán tudatosan nem is észrevehető dolog, hang, illat, fény és más, tudati érzékekre ható, foltos impresszumok.

Aztán vége lett. Vége szokott az ilyesminek lenni, és én utáltalak, téged, meg a várost, meg a hülye embereket és, természetesen mindezalatt leginkább önmagamat. Ott volt a több tucat fertőzött celluloid, a fotók, a növények és a csészéd, a ruháid egy része, meg a könyveid, meg néhány képeslap, a nyaralásainkról. Téged mindez nem érdekelt, te otthagytad a múltunk, otthagytad velem és nem néztél vissza, pedig könnyeimmel küszködve néztem utánad, mert utánad akartam nézni, mert akartam, hogy lássam azt, aki volt és már nincs, mert megváltozott, mert megfestette a haját és szétsminkelte az arcát és dübörgő zenékre kezdett el lejteni, mikor azt hitte, hogy nem figyelem (később már az sem zavart.). Agyam celluloidjába akartam égetni azt a pillanatot, a buszmegállót, a közeli templom zaját, a tovasurranó autókat, a közönyt az emberek arcán és a kiégett, hideg tekinteted ami a vállamat mustrálta, miközben valami olyasmit motyogtál, mialatt megragadtad a bőrödöd, hogy vége. A kegyetlenséget, a kegyetlen szomorúságot, a kegyetlen valóságot, a kegyetlen létet.

Aztán elmúlott, ez is.

Később új tavaszok jöttek, új arcok, szemek, mellek, fenekek, később ezekből emberek lettek, nők, tiszteletreméltó, szeretni való, sziporkázó személyek, csodálatos teremtmények, áldások, később rájöttem, hogy gyenge voltam, vagyok, talán leszek is, ám te mindenképp erősebbé tettél, valóságosabbá, férfibbá. Mosolyogtam magamon, a helyzeten, a méla, esetlen pillanatokon, amikor tennem kellett volna valamit, de nem tettem és jól esett okosabbnak lenni, valamit jobban tudni, így, utólag. Jól esett az esetünkben már kései, ám talán nem teljesen hiábavaló, megöregedett tudás.

Később fájtam még, később nevettem még, később voltam boldog, dugtam, szeretkeztem, dugtam, szeretkeztem, dugtam és szeretkeztem, megint. Öleltem és öleltettem, teremtettek nekem és én nekik teremtettem és mindezalatt lassan belém ívódott: nem kegyetlen a város, az emberek sem azok, te sem voltál az: én voltam, mindvégig, veled s önmagammal szemben. Amikor végre megszületett bennem ez a gondolat: szabad lettem. Reggel volt, az erkélyre fiss kávéillat telepedett s a lassan melegedő fényben, félmeztelenül a rozzant fotelen, amin annyit ültünk: pityeregni kezdtem.

Utána, azt hiszem, könnyebb lett minden.

Utána más forgatókönyvek szerint játszottam, játszottunk. Megváltoztak a gondolatok, az elképzelések, azt hiszem minden változás, végül is, ezzel kezdődik. Az álmaim új perspektívába kerültek, és az új perspektíva megőrízte, valósabbá tette, bár megváltoztatta őket is, megint. Közben dolgozni kezdtem, az emlékekből az anyag lett és filmet vágtam össze belőle, filmeket, amiket a közönség imádott, mert őszinte volt, tiszta és merész. Filmezni kezdtem, filmjeim híressé váltak és velük, kicsit, én is. És a későbbi lányok a vásznon téged játszodtak el, meg a többit, anyámtól kezdve az összes nőt és jó volt ez a játék, mert őszinte volt, tiszta és merész. Még mindig szerettek, én meg, éreztem, lassan megtelepedek egy élet-érzésben, egy állapotban, egy-egy hangulatban, ami nem válott sohasem unalmassá, de feltöltött, hogy újabb újat alkossak, hogy jobban figyeljek arra ami van, amim van: a kegyes valóságra.

Rájöttem, hogy nincs isten, aztán hogy van, aztán megint, hogy nincs, aztán hogy van, csak épp: nem kanonizálható. Rájöttem, hogy nincs múzsa, aztán van, aztán nincs, aztán mégis van, de minden alkalommal meg kell küzdeni a kegyeiért. Rájöttem: nincs béke, mégis van, még sincs, de aztán mégis, csak épp meg kell teremteni, nem kis kompromisszum árán.

S a sok tanulás alatt valahogy elfolyt az idő és megöregedtem.
Megöregedtünk.

Évtizedek teltek el úgy, hogy nem gondoltam tudatosan rád. Évtizedekig hordoztalak magamban úgy, mint egy öntudatlan anya a gyermekét, téged, meg a többit és titeket hívtalak segítségül, mikor valamit nem tudtam, vagy nem mertem, vagy képtelen voltam valamit megtenni.

Nemrég olvastam: meghaltál. Akkor üresnek éreztem magamat, valahogy úgy, ahogy érezheti magát egy szőlőtő, mikor „megszabadítják” egy fürtjétől. Akkor öregnek éreztem magam, először életemben igazán, és a hajam akkor kezdett el őszülni csendben. Előkerestem az ismét emlékekké vedlett anyagokat arról a másfél évről, a fotókat, a celluloidokat, a képeslapjaidat, néhány ruhadarabod, amit megöríztem még és magamhoz öleltelek téged, velük, bennük. Könnyeztem, boldog voltam, boldog vagyok, mert könnyeztem, mert szép ez élet és harsány, gyermek-lelkű és kegyes. Örültem, hogy esélyem volt másfél évig ismerni, veled kelni, feküdni kelni, gyermeknek, felnőttnek lenni, veled, melletted, benned.

Olyan kopár tud lenni a világ szeretet nélkül. Olyan kopár a világ érzelmek nélkül. Annyira elhagyatottak vagyunk egymás nélkül.

Én sohasem tudtam írni, fogalmazni, vagy kifejezni magam szóban. Mindig csak képekben, hangokban, tettekben, a tettek embere voltam, vagyok, mondják, és talán leszek is, ha még esélyem lesz rá. Most viszont dőlnek belőlem a szavak, neked, aki meghaltál és ez megmosolyogtat: van benne valami önmarcangoló ám mégis valahogy felhőtlen irónia.

Szeretlek. Végül is csak ennyit akartam mondani, csak sohasem olyan egyszerű egy szó, mint amilyennek látszik, vagy látszani szokott. Biztos nem mondtam eleget, amikor esélyem lett volna rá, és utána sem gondoltam eleget, mikor megtehettem volna. De szeretlek, minden egyes lélegzetvételemmel. Nem kizáró jellegű ez az érzelem, inkább asszimiláló: magába olvaszt, megába épít téged, az emlék-anyagot, a fájdalmam és a köréd szőtt érzelmeim, az utánad jövőket, a téged megelőzőekkel elgyütt, a fél világot, aztán az egészet, aztán mindent és mindenkit és ugyanúgy, mintegy végezetül, önmagamat is.

Valami hiányzik a végéről, de azt hiszem, hogy nem tudom befejezni. Nincs mit befejezni. Ez az egész, ez a jelenség, esemény, létezési forma ez nem ér véget veled. Ez nem fog velem sem véget érni. Ez egy olyan folyamat, amely feltartóztathatatlan és teljes és örök és mi csak részesei tudunk lenni, pontok egy egyenesen.

Újra tavasz van, mint mikor elmentél. Nap is süt, madarak is csicseregnek és kint, meg bent: tombol az élet. Megköszönlek és felöltözöm, majd kimegyek én is és eggyé válok a fénnyel.