Modern fabula. 3. A tanulság.

A két fabulának, hogy mégis bár pofára, azaz szerkezetileg fabulának lehessen nevezni: tanulságosnak kell lennie. Úgy legyen hát. Próbáljuk meg.

A két kis fabula egy tételmondatot próbált érzékletesen felvezetni, és időt is hagyott az emésztésükhöz neked, Kedves Olvasó. Olyan fajtát, amit nem skandálni kell, de csengenie kéne a fejekben, kaparnia a fülekben, mert mintha olyan időket élnénk, megint, amikor tenni kellene valamit. Önmagunkért, nem másért. Jöjjön hát a tanulság: a disznó, ha disznó lehet értelmes, lehet buta, lehet ízléssel rendelkező vagy abszolút tucat-lény, lehet komoly, avagy ledér, lehet forradalmi gondolatokat tartalmazó koponya és lehet a saját hülyeségeibe belefojlott ipse... ha disznó a disznó úgyis lábosba kerül. 

Jelen emberi civilizációra már nem érvényesek a természetes szelekció törvényei. Mindegyik, minden egyes egyed életben marad, amíg termel, amíg potenciál van benne, hogy hasznára van-kinek/minek is?- a KÖZÉRDEKNEK. A közérdek az a kis maroknyi ember, aki a vágóhidat igazgatja és ahová minket, emberi sertéseket, beszállítanak, ledarálnak, kicsontoznak, kikilóznak. Tápláléka leszünk a világ eljövendő sertésáldozatainak, akikből ugyanúgy táplálék lesz idővel, a náluknál újabb generációk számára. Mindezalatt valakinek, valakiknek egyre több pénzük lesz. Ami, mint tudjuk hülyít. Tohonyít. Degenerál, dehumanizál. De kit érdekel, végül is... nem olyan rossz sertésnek lenni. Kevés a felelősség, nagy a nyugalom. Könnyű, vidám, boldog, eceterá az élet.

Felébredni nem akkor kell, mikor már a testünket hasogatják.

Felébredni akkor kell, mikor lehet még tenni annak érdekében, hogy ne egy mikrocsip-szám legyek egy monitoron, mert a bőröm alá be van téve egy folyton közvetítő jeladó.

Amikor még van erő és akarat tenni valamit, akkor kell felébredni. 

Gratulálok, kedves Olvasó a teljesítményedhez, miszerint idáig elolvastad szörnyű és csapongó irományomat. Ezért jutalmat kapsz. Nem, nem kutyafalat, annál sokkal több. Információ. Olvasd el, emészd meg figyelmesen, kellő éberséggel, mert ez az a közmondás, aminek az emberek életében tettek alakjában bizonyítania kéne a közösség, az emberiség felelősségét, felelősségének hatalmasságát otthont adó bolygója iránt.  : 

A mikor: most van. 

PS. én (t.i. a firkász) nem akarom megmondani, hogy mit tégy, mit ne. nem vagyok senki olyasvalaki, akinek teljes hatalma volna valami felett is, hisz önmagam fölött sincs hatalmam. én írok, leírok gondolatokat, mert muszáj, mert ösztönöz valami, hogy megtegyem ezt. mert ezt látom, mert ezt érzem s így kell megosztanom veled. és mert egyedül senkik, összefogva, összetartva a mindenki vagyunk, lehetünk. ne ítélj meg hát, vagy csak egyszerre önmagad megítélésével. köszönöm.

Modern fabula. 2. Feministáknak.

Koca Mámé jó fajta volt, már három adag malacot felnevelt, mégis jól tartotta magát. Szép, formás fara csodálatosan rengett járás közben s a nap kívánatosan simogatta a mozgás miatt szemérmesen rengő szalonnáit. Minden süldő lányka ilyen szeretett volna lenni, minden koca az ő alakját irigyelte s minden kan azt szeretné, ha végre már vele zárnák össze a sertésállomány növelése végett...

Ilyen csajszi volt Koca Mámé, de még ennél is különb. Újságot meg könyveket olvasott, különböző estélyekre és kulturális eseményekre járt el rendszerint, ahol még a csülkösebbek is vele akartak szóba elegyedni, az ő véleményét akarta hallani minden disznófajzat a világról, az események, a jelenségek által kiváltott gondolatairól, sötöbö. Nagyvilági jelenség volt, az egész sertésváros, az egész disznóország száján forgott a neve.

No, egyszer ez a Koca Mámé elhaladt egy pár fiatal kanocska mellett. Épp az adóbevallását sietett elintézni, a többi számlát (víz, gáz, elektromosság, levegő) már kifizette és ő, lévén egy felettébb precíz fehérnép aki nem szeretné a holnapi napját ilyen haszontalanságokkal tölteni, de aki minél előbb le szeretné tudni az országa és városa iránti kötelezettségeket, szóval ő céltudatosan sietett a Disznódézsma Hivatalba, mikor meghallotta, hogy a kis kanok, akik épp kangörcsben fetrengnek, hogyan osszák egymás között a tudományt:

- Úú, appám, tee, látod, bazzeg, ennek mekkora kufferja van? Atyaisten, beájulok.

- Jaja, látom hát. Úristen, hogy meg lehetne tömni a likát a farassának! Vajon melyik szekción dolgozik, én tuti oda fogok jelentkezni!

- Teee, te göthös!

- Te vagy a göthös, te Rongy Elek! Kinek képzeled te magad, he?

- Fejezzétek be mind a ketten már egyszer! A fasz kivan már, hogy ti örökké csak heregtek. Olyanok vagytok mint két veszett kutya, nem is vagytok méltók az Igazi Kan címre. Kizárlak a klubból, gyerekek, ha még sokat parasztkodtok itten.

- De... de te nem látod, hogy milyen segge volt, az anyja egit! Hát azt reggelig lehetne tömni, baszki. Há akkora, hogy két fasz nem bírná meg!

- Igen-igen, akkora, hogy reggelig benne hempergőznék a dákómmal, a kurva életbe, csak bírjam szusszal!

- Jójó... formás, kerek, basznivaló, de azért a méltóság, srácok, baszki, a méltóság!

Koca Mámé ereiben lávaként kezdett el hömpölyögni a vér, fel ment a pumpája, de veszettül. Nagy dérrel-durral visszavonult a megszeppent csemetékhez és belekezdett egy monológusba:

- Az egy dolog, kedveskéim, hogy a szátok olyan, mint a pottyantósok nyáron, a Maros-parton a Félsziget alatt... az egy másik dolog, hogy úgy a nyelvezetetek, mint a szókincsetek egy részeg tengerész nyelvi kapacitásásával megegyező, négykerékmeghajtós állapotában. Még az is haggyám, kis tollasaim, hogy azt hiszitek, hogy Pest falu s hogy könyökből vágjátok, hogy mi a dörgés. De lenne Koca Máménak néhány megjegyzése az előbbi beszélgetésetekhez. Pro primo: egy disznó cirka háromnegyed-egy órát tud élvezni, ezt viszont nem igazán haladhatja meg, mert beledöglik, világos? Pro secundo: maga a megtermékenyítési aktus, vagy ahogy ti neveznétek: a baszás sem tart valami sokáig, két, két és fél óránál nem tart többet még a legjobban összeszokott párok esetében sem. Pro tertio: ahhoz, hogy te legálisan megtermékenyíthess valakit, ahhoz tagja kell lenni a Megtermékenyítési Testületnek, ellenkező esetben nemcsak hogy nem vehetsz részt szexuális aktusban, de még a Szerelem Nyílását sem láthatod meg, mert meg fogsz rövid időn belül dögleni. Világos?

- De mi mindjárt részesei leszünk a Megtermékenyítési Testületnek, mert azt mondta a Főnök, hogy mindjárt eljön a mi időnk, s akkor mi is kedvünkre szórakozhatunk, na! S akkor majd találkozunk, kisanyám s jól megtekerünk, bizony, nyehehe.

- Kötve hiszem.

- Ugyan már mért, cicuska?

- Azért, mert több kritériumot is teljesíteni kell ahhoz, hogy a Testület tagja legyen a disznónak fia. Egyrészt jó fajtájú, vagy épp fajtiszta. Másrészt életerős. Harmadrészt meg virilis kell legyen. Ti meg, csórikáim, korcsok vagytok, csontra hízottak és ki is vagytok herélve. Fasz nélkül pedig, hogy ti is megértsétek: se itt, sem ott nincs élvezet, meg persze malac sem.  Tudjátok, a disznóval csak egy dolgot lehet csinálni a Főnök szerint és azt is kétféleképpen. Ártány sertések esetében az illetőt vagy a magja miatt tartják, hogy effektíven hozzájáruljon a sertésállomány növeléséhez, majd mikor lejár az ideje: megeszik, vagy-ha heréltekről van szó- fejük direkt a lábosba kerül.- mondta halk, búgó hangon Koca Mámé, majd csendben, a riszáló farával meg a hullámzó szalonnáival egyetemben dicsőségesen elvonult, közbe-közbe aggódó pillantásokat vetve a méregdrága karórájára. A szegény kis ördögök meg nem tudtak szólalni a meglepettségtől.

Tanulság? Még itt sincs. De hamarosan, ígérem.

Modern fabula. 1. Hímsovinisztáknak.

„fabula docet et delectat!”

Egyszer egy hím házisertésnek, nevezzük csak Kannak, elfogyott az elemózsiája. Hiába rájmolta ki a fél spájzot, hiába kutatta ki a pincét, hányta szét a gabonást: egy fia elemózsiát sem talált. No, hát itt nem volt mese, el kell menni bevásárolni a szupermárketbe. No, bevágtatott hamarjában a konyhába és a lógó szekrény felső polcának a bal sarkából elékotorászta a pénzzel tömött borkánt. Nem az volt a baj, hogy nem volt pénze, csak fenemód dög volt szegény mindenben, így bevásárolni is. Mindig várt az utolsó pillanatig vele. El is indult kanunk s mivel nem volt nagyon beszédes, sem valami igen barátkozó-típus, elég gyorsan lebonyolította a bevásárlást. Megtömött három olyan nagy, rózsaszín, visszaváltható hársszatyrot, mind-mind különböző színű és csillogású csomagolásba öltöztetett műanyag elemózsiával. Modern időket élünk: most ez a divat. Hazafelé körmölve azonban úgy elfáradt, hogy majd összeesett, hiába- a műanyag sokat nyom. Főleg a szívén. Ki is lógott rendesen a nyelve neki, úgyhogy elhatározta, hogy az egyik fagyikát, ami szintén csicsís csomagolást kapott még friss termék korában (két hónapja.), elszopogatja nyugodtan, szétnyúlva egy parkbéli padon.

Nem is lett volna semmi baj, ha a szomszéd padra nem kuporodik fel két süldő nőstényke, akiknek be nem állott a szájuk, folyton túlröfögték egymást. Valami ilyesmit hallhatott kanunk, fagylaltszopogatás közben:

- Te, figyelj, figyelj már na, kéééépzeld, én kaptam a Főnöktől egy eredeti szánkótalp-jelű Győzelemcipőt. Olyan faszányosan talál a csülkömre, hogy az már szinte orgazmus! A múltkor is, figyelj, mikor elmentünk egy eredeti Ládidász üzletbe, na, ott is vett nekem, kééépzeld, vett nekem egy róóózsaszín tréncsifelsőőt, röff, meg meg még egy rózsaszín fülvédőt is! Azt mondta, röff, hogy ha ilyen jól hízok még más tök kúúl cuccokat is fogok, kapniröff...

- Igenigen... De képzeld nekem mit vett a mi dráága Főnökünk, az Isten áldja meg a drágajószentnevétneki! Kaptam tőle egy eredeti Sziwaccs karórát, beépített kalóriaméterrel, ami mutatja, hogy hány kalóriát falok fel per méter a nagyvályuból. Csak be kell ütnöm, hogy mi van éppen menün s ő, a Sziwaccs mindent kiszámít, ráadásul fejben! Mikor megkaptam, majdnem magamrapisiltem az örömtől! Nyüszítettem is a fülébe, hogy könnyezett bele az örömtől! S azt mondta, hogy ezt azért, mert a legjobbak között vagyok s súlycsoportomban. S még mit kaptam tőle, nna mit? Hát egy fülbe-orrba-szembe-szájba egyaránt jól mutató Szarovszki-gyémántot, akkora, mint a jobb csülkömön a köröm, ni. Apropó köröm: tetszik a mániküröm? Tegnap csináltatta nekem.

- Óóó, és milyen jó színkeverék. Sárga, meg zöld, meg lila, meg ékszín, meg szürke, meg... az milyen szín is?

- Ehh, te butácska. Az baaraack!

- Ja, igen. Eszembejutott.

- Napersze. Más színek nem voltak, gondoltam tétetek mindegyikből, hadd dobjon fel a színkavalkád, egyrészt mert a gyémánthoz akarok hasonlítani (Sic!), másrészt mert megérdemlem, hisz úgyis olyan szép meg színes egyéniség vagyok.

- Dedede- rajtam nem vettél észre semmi furcsaságot, kedves?

- Megnőtt tán a füled?

- Nem.

- Akkor az orrod?

- Nem! De az orromba nyocvan karátos aranykarika lóg a nevemmel, látod?

- A-RAN-KA, aha, látom. De nincs is olyan, hogy nyolcvan karátos arany.

- De igenis, van! A Főnök mondta!

- Jaj, aaz más, ha az az áldott disznó mondja, akkor igenis van, bárki bármit mondjon is!

Kanunk nem igazán bírta már a heverészést, egyrészt mert nyomta már az oldalát a pad deszkája, másrészt mert idegesítette a két süldőnek a röfögése, nyüszítése. Elindult hát hazafelé. De, ha már úgyis a két süldőcske mellett vitt el az útja odaszólott a kettőnek:

- Na, mi van, jércukáim, pletyka, pletyka?

- Mit akar maga, vén kujon? Úgysem állunk meg magának. Nincsen tavasz, jó, s különben is: vén maga a baszásra.

- Én, jércukáim, nem vagyok vén még semmire, ezt bizonyítja az is, hogy még élek. Tavasszal megint beállok, én is tagja vagyok a Megtermékenyítési Testületnek. De veletek nem igazán hiszem, hogy találkozni fogunk.

- Mért, meg akar addig halni, röff?- kérdezték kuncogva a szemtelen süldőcskék.

- Nem- mondta széles vigyorral kanunk- nem, jércukáim. Hanem azért, mert tavasz előtt mi van? Karácsony van. Meg Szilveszter van. Ti nem fogjátok megérni a tavaszt.

- Mit beszél?!? Gondolja, hogy épp minket fog hagyni levágni a drága Főnök, épp minket, hisz annyi ajándékkal lepett meg, hogy sokkal...

- A disznóval csakis egy dolgot lehet csinálni az emberek szerint és az is csak két-féle képpen, attól függően, hogy eme-e, vagy ártány az illető. Az eméket vagy megbaszatják, s malacoztatják, s utána megeszik, vagy direkt megeszik. Ti olyanoknak néztek ki, akik hamarosan tálcára kerülnek, sülve, szájukban egy sült almával. A malacozni-valókat  nem kényezteti ennyire. Sejtem, mit gondoltok, de nincs kivétel, nincs apelláta, hisz a disznótor senkinek sem erőszak, s ugyan kinek jutna eszébe a döglött disznót kérdezni, azt a disznót, akinek most húzták ki frissen a torkából a kést? Kinek, hm? Így van. Senkinek.

- De uram, kikérjük magunknak! Ön viccel, ön hallucinál! Feljelentést teszünk a Főnöknél!

- Tegyetek, jércukáim, tegyetek. Két évig még semmi bajom sem lesz. Utána levágnak majd engem is, s megesznek. De nektek kampec, talán már ősszel, de lehet, hogy csak a télen. -mondta kanunk s azzal el sem búcsúzva, ráérősen hátat fordítva elindult hazafelé, hátán a műanyag-elemózsiával.

Tanulság, mint az igazi fabulákban? Miaz, hogy mint? Ez egy igazi fabula! S lesz tanulság is. Idővel.

isten az esőben.

Egy isten van az esőben. Mikor a szemeit kinyitja és beletekint a világba: sírni kezd. Az ő könnye esik az égből. És mi el akarunk rejtőzni előle. Takarjuk magunkat és elázunk és könnyeitől nedvesedünk át és nem akarjuk, mégsem akarjuk érezni, mi több: undorodunk tőle, hányni kell, ha megérezzük az esőcseppek fanyar illatát vagy ízét és nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy nem az eső fanyar, hanem mi fanyarodtunk bele saját életünkbe. És átkozzuk az egeket és a mindeneket, hogy nem hoztunk magunkkal ernyőt, vagy valamilyen védő-alkalmatosságot, hogy beburkoljuk satnya testünk, igen. Egy isten van az esőben.

Ül a padon bőrig ázva, mindene vizes, még a szendvicse is a kezében. Ül és élvezi az esőt. És ilyesmin gondolkodik. Hogy egy isten van az esőben, a vízben. Hogy istent iszunk. Meg hogy milyen az az isten, akivel lehúzzák a budit, majd megtisztítják és végül keresztülpréselik sok méter csövön, hogy teát lehessen főzni belőle és hogy inni lehessen őt. Olyan teát, mint amilyet ő a másik kezében tart. Fekete teát. Szereti. Megfigyelte még gyerekkorában, hogy az Algocalmin csak addig keserű, amíg szét nem rágta. Utána már édes. A keserű édes, csak nem tudja magáról. Csak nem tudják. Az emberek, mármint. És ő tudja. És ő boldog, mert tudja és nem árulja el senkinek. Vagy csak nagyon kevés embernek s azoknak is csak sejtelmesen, rébuszosan. Hisz jó, ha az ember magától jön rá a dolgokra, gondolom én. Én is csak azt jegyzem meg igazán és csak azt szeretem meg igazán, amire egyedül jöttem rá, mert megdolgoztam érte. Vagyis nem csak ezeket, ám leginkább ezeket.

Ülünk a padon. Mert olyan jó. Senki sem ül ilyenkor a padokon. Ez nem különcködés: egyszer épp kéz a kézben sétáltunk, ugyancsak itt, ugyancsak esőben, mikor láttunk egy csövest, aki a padon ült. Széttárta testét a padon ültében és meztelen és meztelen testének hasi felületén viccesen dobolt az eső. Zuhanyozott. Csodálkoztam, de, mint később kiderült: ő is csodálkozott. Mert szép volt. Az arcán az öröm. Széppé tette a meggyötört embert, az arcát, az eszelős tekintetét. Meztelen volt, szőrös és ártatlan. Egy csóré kincs a parkban. Nem értettem, de tudtam, hogy valami szentben volt most részünk és közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Finom volt a csók. Illatos és nedves. Megszédültem bele. Több csók kéne ilyen legyen.

Mondtam, hogy próbáljuk ki. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy neki miért nem jutott ez az eszébe. Kuncogtam is, kicsit, rajta, de örültem mégis, hogy belement. Most jutott eszembe. Megkérdeztem megint. Elmosolyodott és bólintott.

Kifeküdtünk hát az egyik félreeső zugába a parknak. Nedvesek voltak a ruháink, neki megkeményedett a mellbimbója az izgalomtól, nekem meg ettől olyan fél-erekcióm lett. Kitárulkoztunk. Az esőnek. Fura volt egymást meztelenül látni, kint, a parkban, fényes nappal. Pedig körülöttünk csak fák meg bokrok voltak, meg fű. Pad nem volt, így a földre feküdtünk ki. Csiklandozott a nedves szőnyeg, de hamar megszoktuk. Megcsókoltam, ő meg egy pillanatra hozzám bújt. Csend volt. Távolabbról elsettenkedett hozzánk az autók zaja, de az eső meg a pára mindent eltompított.

Igen. Pára. Ő is azt nézte. A felmelegedett mindent hűti most az eső. És a párába gabalyodott tekintettel nézett a semmibe. Az előbb megcsókolt, én meg belebódulva az illatába nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, hacsak egy pillanatra is. Eszméletlen az, hogy esik mi meztelenül fekszünk a nedves fűben és párák takarnak bennünket. Pórusnyitó párák.

Pórusnyitó párák, mondta. Szeret játszani a szavakkal. Meg mindennel. De igaza van. Tényleg olyanok. Pórus-nyitóak. Szinte érezni, ahogy kitágulnak, hogy még több levegőt, kapjanak, még több párát szűrjenek meg. Bele lehet szédülni picit. Mint egy nagy, szertefolyó, könnyed szauna. Szorítja a kezemet. Belenyomta a körmét a tenyerembe, nekem meg fáj, de jól esik. Szédülök, szédülök fekve.

Kívántam a tenyerét. Kívántam érezni. Hogy a víz összekössön minket és hogy ez a kapocs fájjon neki. Az jó dolog, ha valami fáj. Abból lehet ugyanis tudni, hogy igazi. Éreztem a körmeimet a húsában és felsikoltottam az élvezettől. Egy isten van az esőben, jól mondta és most leszállott ránk. És ahogy leszállott éreztem, ahogyan eltűnik a szemérem, feloldja az eső, köddé változtatja a pára és én belenedvesedek a szemérmetlenségbe. Neki meg még mindig erekciója van, tudom, nem is kell oda néznem, nem kell megfognom, hogy megbizonyosodjak felőle. Elég a tenyerébe vájnom, hogy tudjam.

Nem értem az embereket. Tényleg nem értem. Miért takaróznak be. Miért burkolják be satnya testük. Hisz víz az, ami csókolja őket és ők is vízből vannak. Végy magadhoz!- mondja az víz és dögölj meg!- mondja az ember. Nasaru Emoto nem tévedett. Nem hiszem, hogy tévedett volna, az ilyen élmények kizárják azt, hogy egy nagy tévedés volna az egész. Nem tévedés. Igaz. Él és beszél a víz, hozzánk szól, hozzám és hozzánk.

Elállt az eső. Csend lett, más fajta csend. Esőtlen.

Alig akartak megmoccanni. Jó volt ott. Pazar és teljes. Kiteljesítő. Csodálatosan elcsodálkoztató. Szinte félelmetes. A nedves ruhák nehezek és kényelmetlenek voltak. Ragadtak és fullasztották a testet. Lucsogtak, meg idegesítően csökönyösek voltak, terhes volt bennük a mozgás.

Hazafele megbámulták őket az ablakok rejtekéből.

szanaszét hagyott gondolatok. VII.

VII.


Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.

Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?

Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.

Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.

A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.

Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.

Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.

Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.

De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.

Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.

Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.

Csak könny,
csak könnycsepp.

Aztán az is eltűnik.

Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.


Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.

Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.

De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.

Vagy tavi.

Vagy tengeri.

Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.

Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.

Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.

Leginkább
az
mégis.



Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.

Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?

Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot

csak magam vagyok.

Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉNénÉNénÉNénÉN.

Kicsi, meg nagy ének.

S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.

Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.

S te szeretsz,
te nem teszed.

Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.

Akkor.

Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.

S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.

S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.



Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.




Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.





Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.

szanaszét hagyott gondolatok. VI.

VI.


A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.

Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.

Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.

S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.

Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?

Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?

Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?

Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.

szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.

nem szeret.

de, mégis:
szeret.

nem szeret,
nem szeret
nem szeret

Nem szeret!

szeretett.

nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.

de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.

de nem.

de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!


de igen.

Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?

én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.

Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.

Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.

Szívem tapsikolt, mikor meglátott.

Gyomrom pillangókkal lett tele.

Szemeid fényében sütkérezett lelkem.




Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.

Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.

mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.

Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.

A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.

Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.

Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.

Pedig volna.
Akkor volna.

Most csak potyautaskodom.

Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.

A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.

Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.


És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.


S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.

Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.

Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.

Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.

Mit és talán azt is, hogy mennyire.

És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.

Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.

Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.

Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.

De ember vagyok,
férfinövendék, megint.

Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.

Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.

szanaszét hagyott gondolatok. V.

V.

Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.

Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.

Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.

Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.

Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.

Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.

Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.

Érted:
az élet
igazi
íze.

Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.

S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.

Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...

Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.

Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.

Hogy milyen az, mikor.

Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.

Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.

Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.

Varázslat.

Te mikor engem?

Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.

Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...

mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.

Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.

S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...


Te.

De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.

Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.

Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.

Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.

A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.

Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.

Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.

Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:

nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.

szanaszét hagyott gondolatok. IV.

IV.


Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.

Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?

Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?

Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.

Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.

De kicsit üresnek érzem.

Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.

Belém neveltétek.

Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.

Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.

Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.

Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.

Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.

Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.

Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.

De szeretni.

Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.

Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.

Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.

Akkor

Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.

Vagy gyűlölnek.

De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?

Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.

Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.

Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.

Meg félelmetes.

szanaszét hagyott gondolatok. III.

III.


Harmat-olajjal játszik a hajnal.

Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.


Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.

Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.

Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.

Hogy már megint mindenemet megette a fene.

„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.

Én nem vagyok az.

Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.

Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.

Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.

Azt hiszi, hogy így van megírva.

Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.

Önmegtartóztatás és lemondás.

Szegény.

Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.

Szegény.

Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.

Szegény.

Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.

Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?

Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés

a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák

a csendben elsóhajtott titkos vágyak

mindaz, amit gondolsz és teszel,

mindig

minden valós.

Ha kimondod, ha nem.

Ha bevallod, ha nem.

Hogy nem véletlenül van.

Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.

Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.

Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.

És ilyenkor,

ilyen esetekben

a bemagolt Isten, akinek

a nevét nagy betűvel kell,

mert szokás

mert muszáj,

mert kötelesség írni:

kint marad.

isten van csak jelen.

Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,

nem csörtet, csak

figyel szépen és várja,

vágyja,

hogy nézzél szembe.

Önmagaddal.

De te félsz.

És nem teszed.

Tévét kapcsolsz.

Vagy internetet.

El innen.

Csendet kell gyilkolni.

Ám legyen.

Mi várunk rád.

isten, meg én.

Az igazi te.

nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.

Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.

A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.

A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.

A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.

S újra száll a por.

szanaszét hagyott gondolatok. II.

II.


Séták.
Éjszakákban.


Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.

Hideg logika.

Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.

Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.

Gép.

Vagy valami hasonló.

Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.

Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.

Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.

Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?

Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.


Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj

hogy én élhessek.

Nekem is fáj.

Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.

Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.

Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.

Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.

Filmekben
dalokban
szövegekben

a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.

Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.

Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.

Ott van.
Mindenben.

Csillag.

szanaszét hagyott gondolatok. I.

íródott hosszú időn keresztül.

I.


csend.
Hajnal.
Csend.
Csend csend.
Hajnal.

Fények, tört árnyalatok a megrepedt ablakon keresztül.
Távoli zajok emlékei.

Csend.
Csend.
Hajnal.
Zaj a fénnyel.
Illat a hanggal.

Tudod, mikor
a reggel a szememen keresztül eljut az agyamig és én megébredek,
és én megébredek,
és én megmosakszom,
és én nézek a tükörbe,
benne látom magam, borzos fejem
duzzadt ajkam
csipás szemem
benne látom a tekintetem,
ami még nem annyira éber, mint nappal lenni szokott.

És én megébredek
és én megmosakszom,
és én tükörbe nézek, majd lekapcsolom a villanyt
és én forralok vizet
kávénak, teának,
és én pirítom meg a mindennapi kenyerem,
és mikor forrón kipattan a pirítóból,
én kenem meg. Tejföllel, vajjal,
lekvárral és nagyon ritkán mézzel.
Most például megkívántam.
A mézet.

És én nyújtozódok bele a fénybe,
reggel
vagy hajnalban.
Vagy nappal.
Vagy.

Akkor: érezlek.
Azt, hogy vagy,
valahol,
de nem itt,
de nem velem.
De nem mellettem.


Akkor nincsenek más pillanatok, csak mikor csend van.
Csak akkor, mikor csend van.
Csend.
Csend.
Csend
Hajnal.
Csend.
Csend.

Félek.

Csend.
Csend.
Félek.
A csend azt jelenti, hogy
gondolatok.

Gondolatok.
Gondolatokban pillanatok,
elmúlt és eljövendő idők,
mind benne, mind egyben.
Nekik ugyanis nincs időkeret.

Ha tükörtojás, akkor karcol a
villa
meg a
kés
koccan a tányér pereméhez a
csésze.

Hiányzol.

Önmagam is hiányzik.

Benne, az egész benne van.

Hiszek az időben, hiszek a hajnal hatalmában.
Hiszek a lélek vargabetűs útjaiban.
És abban, hogy ennek értelme van.
Hiszek a csendben, hiszek önmagamban.

És hiszek, igen, hiszek benned.