szanaszét hagyott gondolatok. VII.

VII.


Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.

Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?

Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.

Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.

A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.

Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.

Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.

Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.

De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.

Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.

Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.

Csak könny,
csak könnycsepp.

Aztán az is eltűnik.

Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.


Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.

Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.

De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.

Vagy tavi.

Vagy tengeri.

Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.

Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.

Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.

Leginkább
az
mégis.



Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.

Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?

Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot

csak magam vagyok.

Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉNénÉNénÉNénÉN.

Kicsi, meg nagy ének.

S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.

Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.

S te szeretsz,
te nem teszed.

Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.

Akkor.

Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.

S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.

S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.



Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.




Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.





Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.

szanaszét hagyott gondolatok. VI.

VI.


A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.

Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.

Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.

S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.

Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?

Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?

Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?

Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.

szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.

nem szeret.

de, mégis:
szeret.

nem szeret,
nem szeret
nem szeret

Nem szeret!

szeretett.

nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.

de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.

de nem.

de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!


de igen.

Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?

én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.

Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.

Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.

Szívem tapsikolt, mikor meglátott.

Gyomrom pillangókkal lett tele.

Szemeid fényében sütkérezett lelkem.




Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.

Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.

mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.

Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.

A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.

Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.

Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.

Pedig volna.
Akkor volna.

Most csak potyautaskodom.

Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.

A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.

Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.


És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.


S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.

Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.

Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.

Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.

Mit és talán azt is, hogy mennyire.

És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.

Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.

Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.

Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.

De ember vagyok,
férfinövendék, megint.

Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.

Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.

szanaszét hagyott gondolatok. V.

V.

Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.

Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.

Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.

Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.

Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.

Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.

Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.

Érted:
az élet
igazi
íze.

Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.

S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.

Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...

Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.

Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.

Hogy milyen az, mikor.

Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.

Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.

Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.

Varázslat.

Te mikor engem?

Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.

Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...

mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.

Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.

S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...


Te.

De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.

Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.

Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.

Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.

A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.

Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.

Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.

Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:

nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.

szanaszét hagyott gondolatok. IV.

IV.


Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.

Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?

Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?

Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.

Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.

De kicsit üresnek érzem.

Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.

Belém neveltétek.

Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.

Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.

Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.

Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.

Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.

Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.

Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.

De szeretni.

Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.

Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.

Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.

Akkor

Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.

Vagy gyűlölnek.

De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?

Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.

Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.

Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.

Meg félelmetes.

szanaszét hagyott gondolatok. III.

III.


Harmat-olajjal játszik a hajnal.

Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.


Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.

Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.

Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.

Hogy már megint mindenemet megette a fene.

„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.

Én nem vagyok az.

Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.

Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.

Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.

Azt hiszi, hogy így van megírva.

Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.

Önmegtartóztatás és lemondás.

Szegény.

Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.

Szegény.

Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.

Szegény.

Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.

Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?

Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés

a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák

a csendben elsóhajtott titkos vágyak

mindaz, amit gondolsz és teszel,

mindig

minden valós.

Ha kimondod, ha nem.

Ha bevallod, ha nem.

Hogy nem véletlenül van.

Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.

Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.

Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.

És ilyenkor,

ilyen esetekben

a bemagolt Isten, akinek

a nevét nagy betűvel kell,

mert szokás

mert muszáj,

mert kötelesség írni:

kint marad.

isten van csak jelen.

Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,

nem csörtet, csak

figyel szépen és várja,

vágyja,

hogy nézzél szembe.

Önmagaddal.

De te félsz.

És nem teszed.

Tévét kapcsolsz.

Vagy internetet.

El innen.

Csendet kell gyilkolni.

Ám legyen.

Mi várunk rád.

isten, meg én.

Az igazi te.

nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.

Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.

A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.

A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.

A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.

S újra száll a por.

szanaszét hagyott gondolatok. II.

II.


Séták.
Éjszakákban.


Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.

Hideg logika.

Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.

Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.

Gép.

Vagy valami hasonló.

Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.

Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.

Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.

Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?

Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.


Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj

hogy én élhessek.

Nekem is fáj.

Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.

Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.

Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.

Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.

Filmekben
dalokban
szövegekben

a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.

Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.

Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.

Ott van.
Mindenben.

Csillag.

szanaszét hagyott gondolatok. I.

íródott hosszú időn keresztül.

I.


csend.
Hajnal.
Csend.
Csend csend.
Hajnal.

Fények, tört árnyalatok a megrepedt ablakon keresztül.
Távoli zajok emlékei.

Csend.
Csend.
Hajnal.
Zaj a fénnyel.
Illat a hanggal.

Tudod, mikor
a reggel a szememen keresztül eljut az agyamig és én megébredek,
és én megébredek,
és én megmosakszom,
és én nézek a tükörbe,
benne látom magam, borzos fejem
duzzadt ajkam
csipás szemem
benne látom a tekintetem,
ami még nem annyira éber, mint nappal lenni szokott.

És én megébredek
és én megmosakszom,
és én tükörbe nézek, majd lekapcsolom a villanyt
és én forralok vizet
kávénak, teának,
és én pirítom meg a mindennapi kenyerem,
és mikor forrón kipattan a pirítóból,
én kenem meg. Tejföllel, vajjal,
lekvárral és nagyon ritkán mézzel.
Most például megkívántam.
A mézet.

És én nyújtozódok bele a fénybe,
reggel
vagy hajnalban.
Vagy nappal.
Vagy.

Akkor: érezlek.
Azt, hogy vagy,
valahol,
de nem itt,
de nem velem.
De nem mellettem.


Akkor nincsenek más pillanatok, csak mikor csend van.
Csak akkor, mikor csend van.
Csend.
Csend.
Csend
Hajnal.
Csend.
Csend.

Félek.

Csend.
Csend.
Félek.
A csend azt jelenti, hogy
gondolatok.

Gondolatok.
Gondolatokban pillanatok,
elmúlt és eljövendő idők,
mind benne, mind egyben.
Nekik ugyanis nincs időkeret.

Ha tükörtojás, akkor karcol a
villa
meg a
kés
koccan a tányér pereméhez a
csésze.

Hiányzol.

Önmagam is hiányzik.

Benne, az egész benne van.

Hiszek az időben, hiszek a hajnal hatalmában.
Hiszek a lélek vargabetűs útjaiban.
És abban, hogy ennek értelme van.
Hiszek a csendben, hiszek önmagamban.

És hiszek, igen, hiszek benned.

szavak. ( III.rész)

Egyre gyakrabban válott fátyolossá a tekintete. De valahogy a balesete óta mindig is benne volt, a kedvében, a tekintetében, a mozgásában is talán. Már hetekkel ezelőtt elkezdődött. A hegedűjét is, ha előveszi, nem kínozza meg. Néha csak pengeti a húrokat. Valami könnyed melódiát elhúz rajta, aztán már teszi is le a kezéből. Pipázik. Gondolkozik. Pipázik. Ölbe tett kézzel képes lenne hajnalig fent maradni, ha nem szólnák rá, hogy késő van. Félelmetes tekintettel mér végig ilyenkor, majd azt mondja igazam van. Pipáját kiüríti, majd elteszi magát másnapra. Koncertjei is sántikálnak már, nem képes figyelni, koncentrálni a zenére. Nem képes már elmerülni benne. Bambul csak. Homlokán egyre több a ránc, s egyre mélyebben húzódnak be a haja alá. Félek. Féltem. Kértem, hogy hagyja ezt abba. Hogy mennyünk el valahová, csak mi ketten. Hagyjuk az egészet a francba. Pihennie kéne, pihenjen hát, valahol messze. Utazzunk el. Együtt. Ilyenkor rám néz, mosolyogva azt mondja, hogy igazam van, megfontolja, de nem lát engem. Nem vesz észre. Valahol elvan. Gondolatai mélyén. És nem egy nő az. Vagy valami ilyesmi. Tudom. Ismerem annyira. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért, hogy akkor mitől ilyen... félek. Féltem őt. És vele magamat is. Néha csak úgy figyelem. Ő már nem vesz észre, nyugodtan fixírozhatom. Lassan az az érzésem, hogy nem is él.

ha jobban meggondolom mind lehetetlen körülmények között születünk meg a világ maga amilyenné az ember tette amilyenné formálta a társadalmunk lehetetlen és kész röhej csoda hogy mégis megélünk félő hogy nem sokáig magasan képzelem a Rációt fölöttünk olyan magasan hogy az elérhetetlen számunkra részleteiben minden racionális minden részlet racionális a részletek racionalitás nélkül nem is részletek de akkor mit nevezünk részletnek és mit részlet fölötti egységnek ilyen alapon részben minden részlet részben meg minden részlet önmaga fölé kerekedett komplexitás a logikát akár füstre is lehet tenni akár mert részlet az hogyha az ember egyik napról a másikra meggyógyul holott olyan mértékű károsodást szenvedett a teste, hogy azt képtelenség fizikai lehetetlenség kigyógyulni pontosan a részletek miatt mert a részletek olyanok amelyeket nem lehet kipofozni jóvátehetetlenül tönkrement részletek ezek a testem szerkezete esett elemeire szinte és mégis hetek hónapok kellettek hogy eljussak oda hogy egyáltalán tükörbe merjek nézni hogy szembe merjek nézni a valósággal és akkor már legalábbis azt mondták akkor már egészen jól festettem engem elkapott a hányinger okádtam mindent kiadtam magamból és sírógörcsöt kaptam s mindez azért mert szembe néztem önmagammal mert szembe mertem nézni önmagammal félelmetes volt voltam

s mégis meggyógyultam miért de most igazán miért kellemes önmagam lenni újra, annyi mozdulatlanság után annyi reszketésig elmenő rettegés után de megéltem, amit megéltem és mégis egészséges vagyok mégis mintha nem is létezett volna az amit megéltem mintha minta nem is éltem volna át amit átéltem és ez félelmetesebb valamilyen szempontból mint ha még most is az ágyban feküdnék lábadozva sok idő eltelt már azóta mennyi is három év négy mégis érzem tisztára érzem hogy nem érzem a testem többi részét csak a jobb karom meg a fejem Holott mindent érzek az akkor megélt valóság nem engedi szabadulni a jelen valóságban létező önmagamat a célját nem találom az okát nem találom akkor miért vagyok ilyen üres akkor miért ez a sok tépelődés miért honnan volt az a bizsergés ami szétáradt testemben miután befejeztem a baleset leírását és a sérüléseim lajstromozását sérülések lajstromozása sérülések lajstromozása írás sérülések leírása felsorolás leírás

Azt hiszem, hogy rájött valamire. Kicsapta az ajtót, csapzott volt és vizes, sáros de nem érdekelte, lelökte a kabátját és sárosan berohant a dolgozószobájába. Utána akartam rohanni, de becsukta maga mögött az ajtót. Kopogtattam, majd dörömböltem. Nem jött semmi válasz bentről. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy válaszoljon bár, ha már nem hajlandó kinyitni az ajtót. Még mindig semmi válasz. Kétségbeesésemben kirohantam az esőbe és a dolgozószoba ablakán belestem. Ott ült, az asztalánál és írt. Az arcát nem láttam jól, de a lángok fényében rémisztőnek hatott. Visszaszaladtam a házba. Nem tudtam, hogy mit tegyek... azt sem tudtam, hogy kit lehet felhívni ilyenkor. Próbáltam megnyugodni, valami nyugtatót is vettem be, sajnos nem hatott. Sírtam. A rettegés egyre jobban a hatalmába kerített. Összeroskadtam. Minden idegszálam ordította, hogy tegyek már valamit, hogy törjem be az ajtót, vagy rángassam ki a dolgozószobájából valahogy, mert különben valami szörnyű dolog fog történni. Egyszer elájultam. Csak azt éreztem, hogy kifehéredik minden és én kapaszkodnék valamibe, de semmi sincs kezem ügyébe, majd halványan éreztem, ahogy a fejem koppan a padlón.

ha kiírom magamból eltűnnek köddé válnak ha kiírom magamból megsemmisülnek nem hiszem csak véletlen volt vagy valami más de nincsenek véletlenek mások sincsenek ki kell próbálnom muszáj lássuk valóban de mi lesz mi lehet az eredménye mi történhet velem na hova tettem itt van mindjárt meglesz egész fura egyszerű papír és egyszerű golyóstoll nem gondolná az ember hú akkor lássuk kezdjünk bele

Életem sok kis tényezők sorozata. Kié nem? Sohasem gondoltam azt, hogy könnyű az életem. Igaz, azt sem gondoltam soha, hogy nehéz volna: az élet az élet. Könnyűnehéz. Vagy nehézkönnyű. Kinek hogy smakkol. Utoljára külföldön voltam boldog, egy kis szigeten. Egy helybéli lánnyal. Nem beszéltünk sokat: ő törte az angolt, én meg nem tudtam görögül. Néha azt hiszem, hogy az életben csak azért van annyi szenvedés, hogy azután teljes zamatában értékelni lehessen a jó, a szép, a kellemes dolgokat, amik az életet, az életünket feltöltik. Kitöltik. Teljessé teszik. Mint pont a mondat végén. A mondat is úgy egész. Mint záróakkordok a síró húrokon. Befejezett. Nem sokat csináltunk mi ketten, végül is semmi említésre méltó dolgot. Sétáltunk, ettünk, szeretkeztünk, úsztunk és aludtunk. De valahogy mindegyiket pontosan akkor, amikor kedvünk tartotta, amikor éreztük: most kell ennek történnie. Az idő meghalt ott, az emlékeim is egymásra épülve élnek bennem, minden idő-jel nélkül, még arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor volt reggel és mikor este, éjjel. A tettek éltek csak. És mi a tetteinkben. És nem volt idő. És nem volt muszáj. Sok minden történt meg velem, nagyon sok. Néha reszketve aludtam el, attól való féltemben, hogy nem lesz soha senki, aki mellém fekszik; a szerelem-forma érzelmek múlása fizikai fájdalmat hagytak maguk után. Kétségbeesettség, főleg ez jellemző rám, talán szorongás is, nem tudom. Ehhez egy agykurkász kéne, aki könyökig vájkál bennem. De nem engedek meg ilyesmit. Zárkózott vagyok, kicsit. És nem vagyok könnyű eset. A boldogságnál tartottam az előbb. Félelmetes dolog az... ritka és gyorsan elillan. Végül is elégedetlen az ember, nem? A vágyak beteljesülése még nem garancia a boldogságra. Asszem arra semmilyen garancia sincs. Maximum hinni lehet. Esetleg remélni, akarni, de szinte ugyanannak a dolognak a szinonimái. Az emlékek tömkelege egy olyan dolog, ami inkább hasonlít masszára, mint szálra. Nincs linearitás, csak a kommunikációban. Azt hiszem, hogy érteni is, gondolni is térben tesszük, valamilyen sokdimenziós formában, amit csak lineárisan lehet megpróbálni leírni, kevés reménnyel arra, hogy tényleg sikerrel jár az ember. A tudatom felszíne a kiindulópont. Onnan kezdem. Ott a startvonal. Emlékszem, hogy egyszer...

Szinte két napig ki sem jött a szobából. Amikor kijött, nem is, inkább kirohant, akkor is csak átlépett rajtam, mert ott aludtam az ajtóban, reménykedve, hogy majd előbb-utóbb kijön és akkor majd tudok vele beszélni mert hátha addigra sikerül megnyugodnia; csak átlépett rajtam, majd egyenesen a vécére ment, majd onnan rögtön a konyhába, megpakolt egy tálcát hideg étellel, megfogott két palack vizet és visszazárkózott a szobájába. A nyitott ajtón állott levegő áradt ki, de a szoba rendben volt, nem volt felforgatva, csak az íróasztalról volt minden leseperve, rajta a lapok voltak csak és a toll, meg egy whiskys pohár. Rám mordult, én ijedtemben hátra húzódtam, s ő becsapta előttem az ajtót. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Leültem és vártam.

… a világ nem az, ami. Mármint nem valami konstans dolog, folyton változik. Folyton új arcát mutatja. Vannak alap dolgok, amik eszenciájukban ugyan nem változnak, mégis- a világ arcának és arculatának a változásával ők is másként mutatnak, mint azelőtt. A kinézet más. A dizájn. A fények. A városok. A dallamok. A dallamok... A zenébe kiskoromban szerettem bele. Apám hegedült. Falusi ember, ujjai bütykösek, vastagok, a kezének a játéka is darabos, a kecsességet nélkülöző volt. De a zene, amit játszott... a zene melegített. Ha részeg volt, akkor játszott. Anyám, emlékszem, ilyenkor mindig megenyhült, hisz alapjában utálta a részeg embert. Apám játszott s játékával minden gondunk áttetszővé válott. Az abszolút boldogság impressziója látszott tiszteletét tenni nálunk ilyenkor. Jó volt. Utólag kesernyés íze van ennek a boldogságnak. Én ordítozok, ha részeg vagyok. S szorongok kissé.

Kétnaponta előbújt. Egyszer megmosakodott. De általában ugyanaz a séma: vécé, majd kipakolta a hűtőt. Készítettem neki ételt, ami hidegen is eláll, ne mind csak nyers dolgokat egyen. Azt elfogadta. Mikor meleg ételt akartam neki adni odavágta a földhöz. Nem kellett. Neki. Egyre sápadtabb. Ez olyan... olyan természetellenes sápadtság. Nagyon elváltoztatja az arcát. Kissé nem evilágivá változtatja. Mindig megijedek ettől az arctól, habár mindig örülök utána, hogy egyáltalán láthatom. Már nem is szólok hozzá. Sosem válaszol. Köszönök s megkérdem, hogy hogy van. De nem várok választ. Ő jön, végzi a dolgát s utána megy. S körmöl. Félelmetes.

Egy hét után szünetet tartott. Egy három napos szünetet. Úgy kezdte, hogy aludt. Huszonnégy órát, egy huzamban. Aztán még hetet. A kettő között evett, lezuhanyzott, evett megint. Megborotválkozott. Még sápadt sem volt a tisztálkodás után, ha a szemét lehunyta pont olyan volt, mint annakelőtte. De a szemei... a tekintete üveges volt. Tenger-kékje elvesztette a színét, már inkább savó-színűek voltak a szemei. Férkőztem tőle. De mégis, vonzódtam hozzá, nagyon erősen. Eszméletlenül -akarat nélkül szinte- és ösztönösen.

Lassan elkezdtem érezni. Valahonnan belülről kezdődött. Bizsergéssel. Mikor kijött a szobából s otthagyta az istenverte telefirkált lapokat, azt hittem, hogy végre minden normális lesz, hogy minden visszaáll, a régi rend szerint. Hogy kiírta magát. Aztán akkor kezdődött, mikor lefeküdt aludni. Amikor felkelt, mintha alább hagyott volna a kellemetlen bizsergés, meg örültem is, hogy végre abbahagyta, meg aztán magamra is alig figyeltem. Mikor visszafeküdt, akkor tűnt fel csak, hogy valami nincs rendjén. Erősebb lett. Kellemetlenebb. Néha már fáj is. Valami. Nem tudom beazonosítani, hogy hol. Tehetetlenségemben én is írni kezdtem. Mást úgysem tehetek. Nincs erőm másra. Erre sincs. De valamit tennem kell. Valamit... így bár közel vagyok hozzá. Közelebb. Bár ugyanazt csináljuk, mindketten. Ez kissé megnyugtat.

A harmadik nap hajnalán, amikor megébredt, nem tudta, hogy hol van. Felöltözött, majd lement reggelizni. Reggeli közben körülhordozta a tekintetét. Még sohasem volt ebben a szobában. Egyszer csak, két falat között eszébe jutott, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda. Meg azt, hogy mit keres itt. És még mindig nem tudta, hogy hol van az az itt. Mintha hiányzott volna valami, vagy valaki, de nem emlékezett, hogy mi vagy ki is pontosan. Miután kiadósan megreggelizett elmosogatott. Eltörülgetett, s a tányérokat, evőszeszközöket szépen visszapakolta a helyükre. Fogat mosott, majd elhatározta, hogy szét fog nézni a házban. Minden szoba rendben talált, de felfedező sétája közben egyszer csak egy dolgozószobára talált, ahol a nagy és kényelmes íróasztalról lesepertek mindent, csak egy golyóstoll meg néhány papírlap volt rajta. Gondolt egyet és mindent visszarakott az íróasztalra, szép sorjában, rendszer szerint, hogy minden pontosan kézügyben legyen. A lapokat is visszatette az asztalra. Miközben szépen egymásra rakosgatta a széthajigált és félig gyűrött lapokat véletlenül elolvasta a legfelső lapra nagy, nyújtott betűkkel ráfirkált mondatot: ÍRJÁL TOVÁBB! Egy pillanatig meredté vált, majd visszament a konyhába és készített valami ebédet magának. Gyorsleves volt, meg egy kis püré, mikróban felmelegíthető mirelit húsétellel. Miután belakott elmosogatott, eltörölgetett, mindent helyre rakott. Majd kicserélte a szemetes zsákot. A tele zsákot ki akarta vinni, de ahogy elhaladt a dolgozószoba mellett gondolt egyet és letette az ajtó mellé a szemeteszsákot, majd asztalhoz ült, és írni kezdett. Egy ideig élvezte, hogy hogyan formálódtak a betűk a keze alatt, a golyóstoll pont azt látszott leírni, amit ő, amit az agya gondolt. Később fedezte fel meglepetten, hogy ez épp fordítva van. Próbálta abbahagyni az írást. Nem sikerült. Próbálta elvenni a kezét a lapról, de ez sem sikerült. Pánikba esett, ordítani kezdett, de ez sem segített sokat rajta. Rettegő arckifejezéssel, remegő testtel figyelte, amint jobbkezében a toll akarata ellenére rója a sorokat, gyönyörű betűket rajzolva egymás után. Egyszercsak bizsergést érzett, valahol a bal karjában, mire az egy pillanat múlva teljesen lebénulva hullott a törzse mellé. Felordított, de nem fájdalmában, mert nem érzett semmit. A bizsergés megjelent a bal lábában is, majd a jobban, mire már a lábai is élettelenül terültek el a szék mellett. A lassan ismerőssé váló bizsergés tovább terjedt, szét a mellkasában, a vállaiban, a fejében, és végül, pontosan akkor, mikor a művész pontot tett az utolsó mondata végére: a bizsergés a jobb kéz fejében is felbukkant.

A kifogyott golyóstoll hangosan koppant a padlón.

szavak. ( II.rész)

Hetek teltek el. Az arca már kezdett emberi lenni, már könnyebben lélegzett. Néha mosolygott is. Fejét nagyon jól mozgatta már, a jobb kezét is. A testének a többi része azonban teljesen lebénult. Szenved.

már hosszú ideje mind ugyanazt a tájat látom az ablakomból mikor naponta háromszor kinyitják az ablakot hogy szellőzzön a terem olyankor mosolygok a szabadság illata bejön kintről a szél hozza magával a messzi vidékeket megjárt szellő behunyom a szemem látom is hogy merre járt vele szaladok én is ide-oda gondolatban kissé szabad vagyok én is a nővérekkel megbarátkoztam mosolygok nekik ők meg visszamosolyognak rám néha barackot nyomnak a fejemre máskor nevetve csókot küldenek az ajtóból ők a külvilág jótét tündérei

Ma érdekes dolgot csinált. Mikor bejött az egyik nővér, hogy lemérje a lázát, meg a pulzusát, s a vérnyomását, elkérte tőle a golyóstollát. A nővér meglepődött, de oda adta a tollat. Ő papírt is kért melléje, majd megpróbált felülni, de nem sikerült. Megkérte írásban a nővért, hogy ültesse fel, majd, ha lehet hozzon neki még lapokat. A nővér, abbeli örömében, hogy őt kommunikálni akarni látja mindent megígért. Egész nap az írással volt elfoglalva. A nap hátralevő részét azzal töltötte,S hogy gyakorolta a szavakat, a mondatokat, a betűket formálta, vetette papírra. A mondatjeleket is hosszan gyakorolta. Elég későig volt ébren azon éjjel, míg, a munkájával nagyjából megelégedve, végre rászánta magát, hogy elaludjon. Figyeltem az arcát: álmában mosolygott. Reggel, mikor felébredt, alig evett valamit, s máris nekifogott az íráshoz. A betűket, az írást már elég jól begyakorolva, gyorsan tölteni kezdte az oldalakat. Mintha nem is kellene gondolkodnia írás közben.

A nevem nem fontos, bár nem mellékes. Életkorom 32. nemrég egy eléggé hatalmas tűz áldozata lettem. Ennyi maradt meg belőlem, ami ezen a kórházi ágyon fekszik. Bal karom, a lábaim, egyáltalán: a jobb karomon és a fejemen kívül mindenem lebénult. Az arcom megégett. A hajam leperzselődött. Belső vérzésem miatt hetekig vért köhögtem. Amikor még ember voltam: zenész voltam. A balesetre tisztán emlékszem, bár a részletei nem annyira tiszták számomra. Amire emlékszem, az az, hogy...

Szinte egész éjjel körmölt. Hajnali négykor vette rá magát, pontosabban vette rá őt a nővérke, hogy lefeküdjön. Elalvás előtt még furcsa bizsergést érzett az egész testében.

Reggel, mikor felébredt, már majdnem dél volt. A nővérek, tudván hogy éjjel ébren volt, gondolták hogy hagyják őt kipihenni. Kellemes napsütés fogadta, a szoba csak úgy ragyogott bele. Mosolygott, most már tényleg itt van a tavasz, gondolta, majd nyújtózkodott egyet és elment a kagylóhoz, vizet inni, mert veszettül megszomjazott. Miután bevert vagy két csésze vizet visszacammogott az ágyához, s boldogan szunyókált tovább. Csendes vasárnap lesz, gondolta. Virágillat lopózott a levegőbe. Ibolya.

Később, amikor megébredt csak akkor vette észre, hogy valami szokatlan. Hogy valami fura dolog történt. Amikor megvakarta a bal kezével az orrát, miközben a jobb valamiért maga alá lett gyűrve. Félálomban esett le neki a tantusz, ijedtében rögtön felült s kócos fején elegyengetve a tincseket egy tükör után kapott. Arca tökéletesen ép volt, a baleset előtti arc nézett rá a kórházi tükörből. Mindez olyannyira hihetetlen volt, hogy rögtön magára kapott egy ottfelejtett köpenyt és mezítláb rohant ki, értesíteni a nővéreket a történtekről. Mindenki csodálkozott, voltak akik az isten kezét látták a dologban, vagy valamelyik szentét, attól függően, hogy ki milyen felekezethez tartozott, de mivel ez egy kórház volt többen gyanakodtak inkább az orvos arany kezének újabb megnyilvánulására, vagy esetleg egy friss, orvostudományi szenzációra. A zenész örömében táncra perdült a folyosón, mamákkal, anyukákkal táncolt, nővérekkel és betegekkel, valamint látogatókkal egyaránt. Nemsokára kivonult a sajtó, riportot készítettek vele a különböző újságok, a tévé, a rádiótól egy páran és mindenki csodájára járt, hogy ugyan biza ez hogyan lehetséges. Hírnevének köszönhetően még elhívták bizonyos műsorokba, ahol bemutathatta zenei adottságait is. Komponálni kezdett, lemezei relatív nagy sikernek örvendtek, rajongóinak a száma relatív stabil volt és úgy minden szinten véve: relatív jól élt.

Néha elkísértem a sétáira is, meg amúgy is, nagyon közel álltunk egymáshoz, szóval sokat voltunk együtt; néha elkísértem a sétáira is, és megfigyeltem, hogy mikor a balesetére terelődött a szó az írásról nem volt hajlandó beszélni. Arról, hogy mit írt, hogy mennyit és hogy hogyan, akkor, a kórházban. Ilyenkor összeráncolta a szemöldökét, ajkait laposra préselte és tekintete a távolba menekült. „De váltsunk témát”, mondta ilyenkor, majd hirtelen valami teljesen másról kezdett el beszélni, attól függően, hogy milyen nap volt, milyen híreket látott a tévében, vagy kivel találkozott azelőtt nap. Esténként, mikor a kis kandallója mellett hegedűjén gyakorolt, néha fura fények lobbantak a szemében, olyankor mindig abbahagyta a hegedülést, leült a kandalló elé és fényes füstöket eregetve pipájából önmagába mélyedt. Ilyenkor sohasem zavartam. Tekintete fátyolos lett, talán könnyes is, bár ebben a füsttel átitatott levegőben nem lehetett sohasem teljesen tisztán kivenni. Mindig a sarokban ültem, a fotelben, és onnan figyeltem, míg próbáltam észrevétlen maradni az est csendjében. Csak a faropogás hallatszott, meg a pipa sercegése. Meg a koppanó cseppek az ablakon, ha kint esett az eső.

nem hiszek a véletlenben nincs olyan de akkor csoda nem vagyok meggyőződve arról sem hogy ez csoda mármint hiszek a csodában persze hiszek benne és éltem már át csodát de annak annak más volt a zamata annak más volt az íze más a hatása ez nem lehet csoda csoda az más akkor mi ez mi volt ez álom nem lehet túl nagy hatással volt a környezetemre nem lehet álom sem akkor mi ez micsoda s hogyan s miért valami logika csak rejlik benne általam is megfogható kell megaztán orvostudomány nem lehet ilyen gyorsan nem a fokozatosság az igen bár helyzetemben nekem azt mondták hogy nem lehetetlen nulla az esélyem vagy kevesebb de a nulla is elég kevés igaz s mégis akkor hogyan táplálék kórházi volt maga a kórház uggyan más másnak kell lenni de minek vagy kinek Isten túl távoli a magyarázat túlontúl elvont meredek akkor

szavak. ( I.rész)

amikor felébredtem már hajnalodott nem tudtam hogy mi történt velem nem emlékeztem semmire csak azt tudtam hogy ki vagyok pontosabban azt hogy ki voltam

forog velem a szoba kering a fény az agyamban és fáj fáj veszettül szaggatja az idegsejtjeimet felrobban az agyam legalábbis ezt érzem teljesen éber vagyok fel akarok ülni az ágyban de nem sikerül fönt a magasban valahol a plafon tetején van egy lámpa arra szegezem a tekintetem figyelem hogyan nem mozog pihenek keveset fáradt vagyok szundítok egyet

Amikor újra felébredt, már sejtettem, hogy észre fogja venni. Segíthettem volna még eltakarni előle saját magát, de mi haszna lett volna? Ültem hát és figyeltem lassú eszmélését. Megint a plafont bámulta. Szétégett arcát valószínűleg nem érezte, hisz annyi nyugtatót kapott a nővérkétől, hogy egy focicsapatot is kiütne. Jobbkezét néha meg-megemelte, nyúlkált a plafon felé, bele a semmibe, nyúlkált volna. Szemei nagyra nyíltak, szembogara kitágult, maga a rémület költözött arcára. Remegett, a feje és a jobb keze remegett. Úgy kellett lefogni. Hívtam segítséget, hárman szorítottuk a szerencsétlent. Ordított. Több nyugtatót nem mert adni neki a nővér, attól való féltében, hogy esetleg belehalhat. Vártuk, hogy tombolja ki magát. Aztán elaludt.

szóval így szóval már csak ennyi vagyok szóval egy roncs lettem törött széthasadozott agyonrepedezett fa-roncs szóval így ordítanék de azt sem igazán tudok csak szemem és a fülem működik még csak a kezem mozog az ujjaim mozgatása csodálatos dolog kár hogy régen ezt nem vettem észre pedig a húrok most már tudom amint ordíthatnékom támad amikor széttörnék mindent ebben a kúrva világban amikor széjjel szaggatnám a mindent még magamat is akkor csak annyit tehetek hogy szorítom a rám terített pokróc sarkát a világ széttépése egy pokrócszorításban ujjaim kifehérednek kezem remeg a körmeim belevájnak a pokróc szőrös húsába és én érzem hogy a fájdalom már részben alábbhagyott éjjelenként megébredek olyankor rettegek

Éjjelenként megébred. Többször is. Fél. Remeg a teste, hol erőteljesebben, hol alábbhagy a remegés intenzitása. Aztán ismét elalszik. Álomba remegi magát. Ha a pokróc sarkát szorongatja: megnyugszik. Meg időnként nézni szokta a perfúzióból lecseppenő cseppeket. Azok is megnyugtatják. Túl sok itt a fehér, túl sok itt a világos. Persze, megértem, csak neki most egy kis szín jót tenne, itt-ott, a falon. Meg kell kérdeznem az orvost, hogy mikor lehet őt kivinni a kertbe, egyet sétálni. Szerintem nagyon feldobná a hangulatát.

Ma próbáltam beszélgetni vele. Nem válaszolt. Elfordult, legalábbis megpróbált elfordulni. Könnyezett a szeme. Hallgattunk. Én is könnyeztem. Visszaültem a székbe, de nem bírtam sokáig: kirohantam a vécére és sírtam. Elkapott a félelem, hogy mi lesz így, hogy mit fogok most csinálni, hogy hogy lesz vele, és mi az életemmel. Visszamentem hozzá. A mellette lévő ágyra felfeküdtem. Nagyon jól aludtam. Feltöltött, hogy mellette lehetek.

sokan vannak körülöttem nem tudom hogy kik azok itt vannak körülöttem mászkálnak sürögnek-forognak ágyneműt cserélnek dolgom végeztetik velem tisztába raknak etetnek borotválnak már amit meg lehet még belőlem borotválni kórházi személyzet vagy mi valamit kezdenem kell magammal másképp megbolondulok másképp másképp nem is tudom másképp kikészülök megfojtom magam elég kellemetlen így basszák meg elég kellemetlen valahogy más volt azelőtt olyan fura mert tegnap még rohangálsz végzed a dolgod lótsz meg futsz meg miegymás ma meg fekszel és nem vagy jó semmire azt hiszem a világ nem igazságtalan csak valóságos igazi bőrünkön tapasztalható dolog a sok virtualitás közepette

Felültették, ma. Hörgött. Beszélni próbált. Nem ment neki. Kissé olyan hangokat adott ki, mint amikor a disznót leszúrják, s már alig van benne vér meg szusz, na, az a hang, keverve egy fojtogatott liba hangjával. Máshol lehet nevetséges lett volna, de itt félelmetesnek hatott. Elrettentőnek. Felülve bámulta a szembe lévő falat. Néha a plafont is. Egész hangosan szuszogott, néha felköhögött valamit. Hamar fáradt. Bóbiskolt, sokat aludt, a nap nagy részét átaludta. Néha álmában a nyála csorgott. De volt előkéje, úgyhogy nem volt gond. Békésen szuszogott, azalatt dolgozott a test. Épült. Beforrt. Újratermelte az elhalt anyagokat.

fürdetéskor merevedésem lett az egyik nővérke vidáman mosolygott de a másik kellemetlekedő arccal hordott le elmondva mindennek hogy nem szégyenlem magam ők itt a seggüket is szétdolgozzák miattam holott nem is miattam hanem a pénz miatt oszt nekem meg miken jár az eszem szégyelltem magam hisz nem akartam csak már rég voltam így ilyen állapotban próbáltam bocsánatot kérni nem figyeltek rám többet megtörültek s vissza az ágyba a vidám-mosolyú megsimogatta a homlokom ez a nap egész jól telt nem panaszkodhatok

Folyton keres. Folyton matat. Az arcát. A szemeit. Az orrát. A fülét. A másik kezét. A testének érzéketlen részeit. Az ágy hűvös csövét, a rácsokat, a kis asztalka fa felületét. Egyszer a másik kezét is rátette a vasra. Majd az asztalkára. Majd megint a vasra. Egy darabig mozdulatlanul, teljes csöndben ült, várt, figyelt, hogy érez-e valamit, vagy sem, de mikor látta, hogy semmi: felsóhajtott. Elvette a kezét, visszatette az ágyba de már reszketett is. Megint szorongatni kezdte a pokróc sarkát, majd lassan megnyugodott, majd elaludt. Nehézkes volt a levegő. Hideg. Olyan reménytelen.

Spirál

Most jó így. Egyedül... egyedül.  

Figyelem az embereket. Nem az olyanokat, mint én. A normálisakat. Az egészségeket. Olyan komorak. Szomorúak. Folyton gondolkoznak. Agyalnak, valamin. Az, aki mosolyog, és látszik, sugárzik róla a vidámság: az vagy öreg, vagy gyerek, vagy felettébb naiv teremtés. Bohócorr mögé bújtam egy ideig. Az olyan minimál-álarc. Semmit sem takar, csak torzít. Átváltoztat, úgy, hogy minden a régiben marad, csak épp az orr dimenzióját megnövelve nevetségessé tesz. A nevetségesség nevetést kéne kiváltson. De nem. Nemtörődömség. Inkább.

Fenyőfa. Virága. Magja. Spirál.

Nem, nem igazán filozófia. Egyszerűen csak gondolkodás. Habár akár az is lehet(ne).

Emberek.

Nem tudom magam közéjük sorolni. Mint a szuperhősök, akiknek 2 életük van. Csak én nem vagyok szuperhős. Én csak több életet élek. De azt legalább őszintén.

Olyan, mintha a lelkem látható lenne. A párom. A másik énem, aki pont olyan, mint én, csak épp kiegészít. Ott jó, ahol én rossz. Ott szorgalmas, ahol én trehány. Vele végigmenni az utcán, vagy elüldögélni a parkban: pihenés. Feltöltődés. Mosolygunk egymásra, mert értjük egymást. Világos a világ. Szabályok, egyik a másikba, egyik a másikból. És mindez az őszinteség miatt. Mert merjük.  Mert mást nem is tehetünk. És nekünk jó így.

Engem senki sem tisztel. És senki sem szeret. Csak ő. Játszunk. És a játék világa kitölti ezt a másikat, amit valóságnak neveznek a normálisok. Értelme lesz mindennek. Átérezhető rendszerek sokasága, olyan, mint egy gép: nem értem a rendszerét, a fogaskerekek forgási sorrendjét- de érzem, hogy ez valami fontos dolog. Valami korszakalkotó kütyü. Ami eddig nem volt: most meg máris nélkülözhetetlen. Nos: ez eddig is volt. És tudatosan-tudattalanul is ugyanolyan: nélkülözhetetlen.

A fájdalom köt minket össze. Fáj a fejem, mikor érkezik és kábultan észlelem, ahogy élesen lüktet ugyanott, mikor elmegy. Amikor velem van: mindenre érzékenyebb vagyok. A fény, ha süt a nap, a világot ragyogó színűre festi, olyannyira, hogy utána hosszú órákig fáj a fejem. Az illatok erősek és mintha szúrnának, a hangok élesen kalapálnak a fejemben. Minden tapintás szinte fájdalom. Épp, hogy nem kezdek ordítani, mikor hozzáérek valamihez. Ő rám néz és simogatja a homlokom. Mosolyog. Ettől rendszerint megnyugszom. Átölel, alszunk, szeretkezünk, játszunk, banális dolgokat osztunk órák hosszát... aztán rám néz, néha könnyezik. És elhagy. Olyankor megint a lüktetés, a fájdalom, a hasogató zsibogás. Gyógyszereket adtak. Mikor beszedtem őket: csend lett. Nyugalom. Normális lettem. Csakhogy én ilyen világban nem akarok normális lenni. Én igenis dilis, gyogyós, hülye, gyagya akarok lenni. Nekem ez nem standard, ez a 21. századi normalitás. Meg ő is eltűnt. Többé nem jött. És már csak egy dolog fájt: a fogam, néha. Hiányzott. Olyan jól nem értett engem senki sem. Nem törődött velem senki sem. Vele nevettem, bár fájt minden agysejtem, fájt a létezésem, és egy kicsit talán a világ is fájt. Így most csend van. Na és?

Szomorú voltam. Mert mi a szerelem? Hát ez. Csak én nem hazudok. Így nem is baszhatom el. Nincs lehetőségem hazudni. Sem átverni őt. Mert az ő szomorúsága: az enyém is. A halála az enyém is. Békéje, szerelme az enyém is. Ilyen személy mellett akarok élni. Szarok a világra. Ő is szarik rám, csak épp diplomatikusan, úgy, hogy közben mosolyog. Nem érdekel a hazugság. Nem érdekeltek. Ő érdekel. ő...

Spirál. Forog. Körbe. Eszméletlenül gyönyörű. Mint az életem, ha lehet ilyen két ellentétes dolgot profánul egymásra hasonlítani. Megszületik, szél, pörget-pörget-pörget, földetérik, kihajtik, és kifenyősödik. Új élet. Egyben a mag halála. S a spirál, az tökéletes. Minden az. Az ember a legkevésbé, bár ő is, tökéletlenségében, úgy-ahogy: az. Én tökéletesebb vagyok, mint egy ember. Engem köt a világhoz- nem az emberéhez, a rendes világhoz- a fájdalom. A szeretet-szerelem. A függés. A párom iránt. Önmagam iránt. Tisztább vagyok, mint ti.

Most nincs itt. Egyedül vagyok. Tudom, hogy öltözetem hanyag, hogy nincsenek barátaim és nem adok a külsőségekre. Nem akarok adni. Felvállalom. Ezt az életemet is őszintén élem. Ám van egy másik is. Ott ketten vagyunk. Ő van. És én vagyok. És mi vagyunk egymásnak. Még ha szerintetek ez skizofrénia. Ez az életem is őszinte. Csak nem értheti rajtunk kívül senki. És ez a baj. Ezért a kiközösítés. Nem baj. Hamarosan megérkezik. Jön. Kezd lüktetni a fejem.

És megint boldog vagyok.

Érkezik.

Bizonytalan terek

Bizonytalan terek. Keserű egek
százféle elzsibbadt éjszakában
kinyilatkoztattak, felsejlenek a mában,
mának iszonyú álmában
megjelennek, mint szikár szószörnyetegek.

Terhes az álom. S félelmetes, igen,
habzsoló képekben érkezik elém
nevető fényben, sötétben, tarka homályban
nyújtja karmait, már markolna belém
s puhul látomásom, hosszában, széltiben.

Bizonytalan egek. Messze, talp alatt
csüngnek beton-magányban a fák.
Terhesen elnyúlva egy gondolat-lápban
bágyadtan tükröző érzelem-nyák.
A szerelem már réges-rég megalvadt.

Fonájára fordult fanyar valóság.

Tér-haiku

Bizonytalan terek.
Még fogom a kezed.
Omló hajaddal még fogom a szelet.