szavak. ( I.rész)

amikor felébredtem már hajnalodott nem tudtam hogy mi történt velem nem emlékeztem semmire csak azt tudtam hogy ki vagyok pontosabban azt hogy ki voltam

forog velem a szoba kering a fény az agyamban és fáj fáj veszettül szaggatja az idegsejtjeimet felrobban az agyam legalábbis ezt érzem teljesen éber vagyok fel akarok ülni az ágyban de nem sikerül fönt a magasban valahol a plafon tetején van egy lámpa arra szegezem a tekintetem figyelem hogyan nem mozog pihenek keveset fáradt vagyok szundítok egyet

Amikor újra felébredt, már sejtettem, hogy észre fogja venni. Segíthettem volna még eltakarni előle saját magát, de mi haszna lett volna? Ültem hát és figyeltem lassú eszmélését. Megint a plafont bámulta. Szétégett arcát valószínűleg nem érezte, hisz annyi nyugtatót kapott a nővérkétől, hogy egy focicsapatot is kiütne. Jobbkezét néha meg-megemelte, nyúlkált a plafon felé, bele a semmibe, nyúlkált volna. Szemei nagyra nyíltak, szembogara kitágult, maga a rémület költözött arcára. Remegett, a feje és a jobb keze remegett. Úgy kellett lefogni. Hívtam segítséget, hárman szorítottuk a szerencsétlent. Ordított. Több nyugtatót nem mert adni neki a nővér, attól való féltében, hogy esetleg belehalhat. Vártuk, hogy tombolja ki magát. Aztán elaludt.

szóval így szóval már csak ennyi vagyok szóval egy roncs lettem törött széthasadozott agyonrepedezett fa-roncs szóval így ordítanék de azt sem igazán tudok csak szemem és a fülem működik még csak a kezem mozog az ujjaim mozgatása csodálatos dolog kár hogy régen ezt nem vettem észre pedig a húrok most már tudom amint ordíthatnékom támad amikor széttörnék mindent ebben a kúrva világban amikor széjjel szaggatnám a mindent még magamat is akkor csak annyit tehetek hogy szorítom a rám terített pokróc sarkát a világ széttépése egy pokrócszorításban ujjaim kifehérednek kezem remeg a körmeim belevájnak a pokróc szőrös húsába és én érzem hogy a fájdalom már részben alábbhagyott éjjelenként megébredek olyankor rettegek

Éjjelenként megébred. Többször is. Fél. Remeg a teste, hol erőteljesebben, hol alábbhagy a remegés intenzitása. Aztán ismét elalszik. Álomba remegi magát. Ha a pokróc sarkát szorongatja: megnyugszik. Meg időnként nézni szokta a perfúzióból lecseppenő cseppeket. Azok is megnyugtatják. Túl sok itt a fehér, túl sok itt a világos. Persze, megértem, csak neki most egy kis szín jót tenne, itt-ott, a falon. Meg kell kérdeznem az orvost, hogy mikor lehet őt kivinni a kertbe, egyet sétálni. Szerintem nagyon feldobná a hangulatát.

Ma próbáltam beszélgetni vele. Nem válaszolt. Elfordult, legalábbis megpróbált elfordulni. Könnyezett a szeme. Hallgattunk. Én is könnyeztem. Visszaültem a székbe, de nem bírtam sokáig: kirohantam a vécére és sírtam. Elkapott a félelem, hogy mi lesz így, hogy mit fogok most csinálni, hogy hogy lesz vele, és mi az életemmel. Visszamentem hozzá. A mellette lévő ágyra felfeküdtem. Nagyon jól aludtam. Feltöltött, hogy mellette lehetek.

sokan vannak körülöttem nem tudom hogy kik azok itt vannak körülöttem mászkálnak sürögnek-forognak ágyneműt cserélnek dolgom végeztetik velem tisztába raknak etetnek borotválnak már amit meg lehet még belőlem borotválni kórházi személyzet vagy mi valamit kezdenem kell magammal másképp megbolondulok másképp másképp nem is tudom másképp kikészülök megfojtom magam elég kellemetlen így basszák meg elég kellemetlen valahogy más volt azelőtt olyan fura mert tegnap még rohangálsz végzed a dolgod lótsz meg futsz meg miegymás ma meg fekszel és nem vagy jó semmire azt hiszem a világ nem igazságtalan csak valóságos igazi bőrünkön tapasztalható dolog a sok virtualitás közepette

Felültették, ma. Hörgött. Beszélni próbált. Nem ment neki. Kissé olyan hangokat adott ki, mint amikor a disznót leszúrják, s már alig van benne vér meg szusz, na, az a hang, keverve egy fojtogatott liba hangjával. Máshol lehet nevetséges lett volna, de itt félelmetesnek hatott. Elrettentőnek. Felülve bámulta a szembe lévő falat. Néha a plafont is. Egész hangosan szuszogott, néha felköhögött valamit. Hamar fáradt. Bóbiskolt, sokat aludt, a nap nagy részét átaludta. Néha álmában a nyála csorgott. De volt előkéje, úgyhogy nem volt gond. Békésen szuszogott, azalatt dolgozott a test. Épült. Beforrt. Újratermelte az elhalt anyagokat.

fürdetéskor merevedésem lett az egyik nővérke vidáman mosolygott de a másik kellemetlekedő arccal hordott le elmondva mindennek hogy nem szégyenlem magam ők itt a seggüket is szétdolgozzák miattam holott nem is miattam hanem a pénz miatt oszt nekem meg miken jár az eszem szégyelltem magam hisz nem akartam csak már rég voltam így ilyen állapotban próbáltam bocsánatot kérni nem figyeltek rám többet megtörültek s vissza az ágyba a vidám-mosolyú megsimogatta a homlokom ez a nap egész jól telt nem panaszkodhatok

Folyton keres. Folyton matat. Az arcát. A szemeit. Az orrát. A fülét. A másik kezét. A testének érzéketlen részeit. Az ágy hűvös csövét, a rácsokat, a kis asztalka fa felületét. Egyszer a másik kezét is rátette a vasra. Majd az asztalkára. Majd megint a vasra. Egy darabig mozdulatlanul, teljes csöndben ült, várt, figyelt, hogy érez-e valamit, vagy sem, de mikor látta, hogy semmi: felsóhajtott. Elvette a kezét, visszatette az ágyba de már reszketett is. Megint szorongatni kezdte a pokróc sarkát, majd lassan megnyugodott, majd elaludt. Nehézkes volt a levegő. Hideg. Olyan reménytelen.