Elmélkedés. Spirál után.

Vannak játékok, amik halálosak és vannak más, még halálosabb halálos játékok. Vannak gondolatok, melyek komolyak és vannak más, eltérő komoly gondolatok. Vannak igazak és vannak igazak, mások mint az előbbi igazak. Alapjában véve a játékk, ha jó:mind halálos, az igazi gondolatok meg csak komolyak lehetnek; az igaz meg csak igaz, bár a látószög sokat alakít ezen igazságok érzékelhető megalapozottságán. És, persze, van szerelem. De lehet hogy nincs. Akkor meg szerelemtelenség van. Ami kissé hasonlít a szerelemhez(asszem). Csak több az őszinteség benne. 

 

Észrevettem, hogy mikor teljesen jól érzem magam, mikor elengedem magam és azt hiszem, hogy mindenki boldog körülöttem, mert én is boldog vagyok, vagy mert ez épp egy olyan legyünkboldogok-nap, amikor mindenkinek, még nekem is boldognak kell lenni- akkor nagyképű vagyok, színpadias és arrogáns. Útálatos, a magam módján-az ú direkt maradt hosszú. Mikor azt hiszem, hogy igazán jót teszek, hogy talán mégsem kell folyton rossznak lennem, és megy ez már önfegyelem nélkül is, megy ez a szorítózabla nélkül- előjön a faszfej énem. Nem, kedves olvasó, nem önsajnálat ez, inkább olyan számadásféle, ami írásban is megjelenik, valószínűleg az én elképedésemre-is. Nem, nem akarok nagyképű, arrogáns, fellengző lenni. Amikor akarok- akkor mindig okkal vagyok az és úgy érzem, hogy olyankor irányítani is tudom ezt az egész játékot, hisz ugyan mi más volna az egész. De mikor nem ez a célom, mikor... asszem ezt, itt be kell rekesztenem. Ezt a gondolatmenetet. Kezdek undorodni magamtól.

A múltról gondolkoztam, meg azon, hogy létezik-e valahol egy másik jelen, ahol jól dönt az ember. Vagy rosszul. Ám meggyőződésem: sem rossz, sem jó döntés nem létezik, mert a jó-rossz döntések összefolynak úgy a múltban, mint a jelenben és megszülik önnön magunkat. És az ezt követő még újabb önmagunkat. Aztán meg a legújabbat, hogy még újabb kövesse azután. Folyton szülünk, ez az egész világ valahogy olyan, mint egy groteszk szülészet, ahol vége-hossza nincs a méhlepényeknek, a köldökzsinóroknak és a frissen kipottyantott frissen gőgicsélő éneknek. De mégis érdekel a fenti kérdés. Nem bánok semmit, amit tettem, még ha a társadalom konvencióit néha iszonyatosan tökön méltóztattam legyinteni. Ez a firkálmány sem azért született, mert bánok valamit, vagy mert meg szeretnék változni, olyan nagyon. Hanem mint gondolat. Szárba szökkent, így mutatta meg magát előttem és ez: írást kívánt. Spirál. Nem tudom, hogy hol van a kezdete valaminek is. A kezdet azért fontos, mert valamilyen módon magában hordja a vég jeleit is. Ahogy a vég egy új kezdetét sejteti, talán nem is olyan nagyon sejtelmes módon. Néha lassúnak érzem magam, csak pörögnek az események, és nem tudom már, hogy akkor kezdődik valami, mikor két ember érezni kezd valamit egymás iránt, vagy még azelőtt, mielőtt megismerték volna egymást. Félelmetes, ahogyan a dolgok hosszú sora összefolyik, egymásra olvad, elemeire bomlik és újjá szerveződik, csupán azért, mert egy új esemény hat az azelőtti rendszerre, ami miatt az egész azelőtti rendszer fogja magát és nagy alázatosan összeomlik. Igen. Nem tudom hol van kezdet. Hol van vég. Van e vég? És kezdet? És ha nincs- mi van akkor? Olyan szörnyen összetett az ember? Éppen ennyire? És éppen annyira? Miért? Miért ne, végül is? És ha változni akar? És ha nem akar változni? És ha változni akar mert kell? És ha esetleg változni nem akar, pedig kell, vagy talán mikor változni akar, de erre bizony semmi, de semmi szükség?..

Nézi a tükör előtt és... szóval nézi magát. Nincsen sok minden, ami megnyugtatná az arcvonásain. A szemein kívül. Azok megnyugtatják. Mert látja bennük: igen, ébren van. Néha. És olyankor: igen, bizony ez a valóság. Ez a reális állapot. Igen. A kritikust megkritizálták. És mi tagadás: ez fáj neki. Persze. Nem is az egójának- a létezésének fáj. Mert másképp kéne létezzen, ezek szerint. Másképp, érti vajon, hogy mit jelent ez? A másképp azt jelenti: nem úgy, mint azelőtt. Olyan furcsa régi leveleket bújni, és belepillantani abba, hogy milyennek is láttak régebb engem. Önmagukat az emberek. Önmagam én. Keserű. Meg édes is, kissé, tele elnéző mosollyal, vagy pajkos hunyorítással. Zömében zúzmarás hegycsúcson érzem magam, és egyedül, olyankor. Noha alátámasztják valamennyire hivatalos, mások által is megindokolt módon, hogy én, a hím nemű, x nevű egyed akkor is léteztem, mikor az a bizonyos levél íródott: mégsem rólam szól. Valakiről. Most hirtelen nem értette, hogy mit zagyvál itt össze. De hát- végül is mindegy. Nem az írás logikai korrektsége a legfontosabb(bár sokan nemígy gondolják), hanem az a tömény mondanivaló, ami lehet nagyon komplex, lehet nagyon egyszerű is, ám mindenképp kell adjon valamit annak, aki aztán értelmezi az elmondott mondanivalót. Szerintem. El kell érjen, és változtatnia kell. Ennyi. A többi, merő dekoráció.

Tanácstalanul kószálva a városban egyre inkább megtanul figyelni az ember. Aztán mintát észlel, amit több embernél is felfedez. Általában hasonlítanak egymásra ezek a hasonló viselkedés-mintával rendelkező emberek. A furfangos az a minta, ami egymástól eltérő emberek társaságában is ugyanúgy megmutatja magát, láttatja azt, hogy igen, én itt is élek. Vagy belénk sulykolt viselkedés-minta ez... vagy nem tudom, hogy mi. Az utóbbihoz tartozik a szerelem, a szeretet is. A gyűlölet, bár talán helyenként indokolt tud lenni, mindegyik. Ilyen minta kéne legyen az írásom is. Ilyen eltérő emberkékre is ható, elemi minta. De mikor ezt leírom, rögtön az jut eszembe, hogy: fuckeztnemlehetmegcsinálniteállaaaat!! Persze, le-legyintem magam, uggyan, nem láttál még engem, kisszivem, alkotás-szülés közben... kutyafasza Demiürgosz! Ezalatt rágom a körmöm. Szégyellem magam. És félek, hogy kiderül: kiderült. Mert akkor már röhöghetnek, akkor már széjjel lehet szedni, kérem szépen: nekem már mindegy lesz. Én már akkor halott leszek. Nem lesz író. Csak ember. Ami, már elnézést: nekem édeskevés.

Szóval, összegezve a fenti lecsót: író vagyok. Azaz: annak tartom magam, mert végigmentem az útvonalon(elmélkedés az egzisztenciámról, következtetés levonása- azértvagyok író mert...- és végül az ellene-ellenem, íróságom ellen-szóló érvek tüzetes-tüzes elemzése, mely után még mindig kedvem van tetszelegni ezen titulussal- értsd: más dr. Ádámfalvi Géza, vagy ing. Etelkási Kozma Magdolna, esetleg prof. dr. Péterfi Emília Andor, míg én író Kiscsuri Pinduri. Na. Így valahogy.) már csak egy aprócska kis lépés van hátra. Ez a életem nagy részét ki fogja tölteni. És, jobb esetben, ebbe fogok meghalni. Szóval abba, hogy bizonyítsam, hogy író vagyok. Emberségemből táplálkozok. Rossz tulajdonságaimból, meg persze a jókból, egyaránt. Ezért lehetek az, aki elbassza, és ugyanakkor az is, aki leírja, hogy elbaszta, hogy te, okosészseniálisOlvasó: ne baszd el.

Ha nem sikerül, az én kudarcom, az én kudarca, függöny le, slussz. Ha igen(és ebben nem egy ember dönt, de nem is egy generáció) akkor szarügy, mert nem érhetem meg, hogy babérkoszorúval körberángassanak agorákon meg egyéb ilyen muris helyeken, miközben százezrek visszhangozzák dicső nevem, valahogy így: Pindurííííííííí....íííííí.... Kiscsuríííííí...íííí... Na. És ebből maradok én ki. Jobbik esetben. De bár nem pazaroltam tintát, lapot, kB-okat hiába.

dedikálva: főleg magamnak. Emlékeztetésül.

meg névtelennek. Puffneki.

meg neked, Olvasó. Hogy keseredet plasztik- ambróziám enyhítse. Vagy keserítse. Ha túl sok  édes volna szájadban.