Én nem tudom, hogy hogy van ez, de elképesztőek az illatok. Tegnap este, a park félhomályos sötétjében masszíroztam valakinek a fejét. Az ölemben volt a feje és a fekete tincsein elcsúszott a lámpák arany fénye. És ahogy ujjaimmal illettem fejét, haját, a fejének az illata szállt felém.
Persze, hogy nő volt! De kérlek, ne érts félre: úgy érzem, hogy csodálni tudom a szépséget, a női szépséget is akár, anélkül, hogy valamit is akarnék. Anélkül, hogy valami „célom” legyen vele. Ez az este is olyan volt. Az alkony sűrűségével mintha az illatok is termékenyebbek, bujábbak volnának, koncentráltabban folynak szét a parkon, például. Akkor a fű illata volt nagyon erős. Nemrég vághatták. Halvány bodza illatot font orrunk lyuka köré az est, és a hársfák virága is melankolikusan hullatta szirmait, jellegzetes aromáját. Csend volt. Ezt annak ellenére mondom, hogy nem messze tőlünk egy roma család társalgott, a roma kultúrára jellemző hangerősséggel. Ő behunyta a szemét, én masszíroztam, gyomátoltam a fejét. Közben beszélgettünk. Most én voltam étlapon: az én bajaim, dilemmáim, ilyenek. S úgy általában, a nőkhöz való hozzáállásom, a nőkkel való... konfliktusaim. Merthogy természetesen én meg nem vagyok nő, férfi volnék. De sajnos csak a női vélemények alátámasztó erejével jelenthetem ki, úgyhogy ezen eldöntésre váró kijelentés megoldásának terhét átruházom ismerős ellenkezőnemű kritikusaimra. Köszönöm a lehetőséget.
Szóval ott tartottam, hogy csend volt. És olyan varázs-érzet, amit az illatok ilyentén erotikusra való kikeverése valamely szexuálisan hergelni igyekvő erő által okozhatott (lehetett más is, de akkor nem tudom, hogy mi). És ebben a varázsérzetben megéreztem a feje bőrét a lánynak, akinek a fejét masszíroztam és egy másik lánynak a fejbőrére emlékeztetett, meg egy éjszakára, amikor ajkainak dússága és nedvessége az enyém lehetett, egy játszótérre, kicsike parkra, esőre, óh, az illatokat felerősítő, finom, könnyű, nyári, szeszélyes és szessziós esőre, a kis faházra, benne a kényelmetlen tekergőzésekre, a mohó csókok esővel, illattal érkező mérhetetlenül laktató gazdag halmazára, a merevedő férfiasságomra, mely mégsem elégült ki és ezáltal lettem én kielégült, egy percnyi időre, amibe egy óra is belefért, egy éjszaka, egy boldog hazafelé sétálás, mögöttem nap, előlem a menekülő éjszakával... a tekintetek szűkülő beszélgetésére. Egy távoli barátnő álmatlan éjszakájára. A bűntudatra, ami később jelent meg, talán jogtalanul. A nem létező nem-tiszteletben tartása nem kéne bűntudatot maga után vonjon. De leginkább az a kényelmes, az a folyton érzéki éhséget szító szabadság, a faházba kerített mégis a végtelenbe belebővített szabadság volt ez, letisztult, bűntelen, meztelen. Illatos, esővizes szabadság.
Ilyenkor máshol járok. Egy esemesben, talán, mikor vonatban ülve azt képzelem, hogy meztelen lábakkal szaladok egy nagy, zöld, lágyan lejtő oldalon, kézen fogva, felborulva, egymásra esve, pitypangot fújva, a pici pihékkel tovaszállva, libbenve, sussanva... igen. Vagy egy levélben, esetleg, ahogy épp csillagos ég alatt fekszem és örök szerelmet ígérek valakinek.... hát igen. Nagy a klisék hatalma. Talán mert ezek hatnak. És bármennyire is kínozza egyik tanárom: nem lehet leépíteni őket-ezzel önmagam építeném le.
Csak egy pillanat volt az egész. Csak egy picinyke időszelet, tényleg. Kicsit elmerengtem, végigfuttattam tekintetem egy előttem elmenő női fenéken, aztán a lámpába néztem, meg a szétfolyó, fényben cukrosodó levelekre- és már tovább állott a gondolat. De az illat maradt. Az illat felszabadított.
Szeretem az esőt, az az igazság. Egyik kedvenc élményem régebb történt. Tehát már nem új keletű. Sétáltunk, igen, lánnyal, s menekültünk az eső elöl(máig nem tudom, hogy miért, mert világéletemben szerettem eláztatni magam), mikor eldöntöttük, hogy beszaladunk az egyik közeli kínaiba, bekapni valami ennivalót. Gyorsangyorsan becsuktuk magunk mögött az ajtót és nevetve lehuppantunk az egyik közeli asztalhoz. A bal szélső volt, ha jól emlékszem, az ajtóhoz közel. Ő csatakosan, én kevésbé, mert akkor még rövid hajam volt. Rendeltünk. Valamelyikünk csípőset rendelt, bár nem tudom megmondani, hogy kicsoda. Nagyon csípős volt, még most is összefut a számban a nyálam, ha rá gondolok. Mikor befejeztük az evést, már készült elállni az eső. Sűrű eső volt, nyári zápor, langyos és erős és sebes. Mire elállott már készültünk is indulni. Mikor kinyílott az ajtó arcunkba csapott a friss, a finom, ízes levegő, a néhai por illatával, a dús aromaterápiásságával és én megszédültem. Néhány lépést tettünk, és én megöleltem őt, és hátradöntöttem egy hosszan elnyúló, lassan ívelő csókolózásba. Állítsuk itt le a képet. Mögöttünk a nap, épp lemenőben, épp vöröses levébe készül belefulladni, előttünk a fény által forró szent Mihály és környéke... mi meg, zsibbadt ajkakkal, bő nyállal a szánkba, az eső által előhívott illatunkba takarózva smárolunk mint állat a járda közepén. Nem tiszta holivúdi klisé, kéremszépen? De. Az- és csodálatos. Eszméletlen. Épp megfelelő hosszúságú, megfelelő (nyál)sűrűségű, megfelelő intenzitású, hídba átmenő eksztatikus állapot. Annyira erőteljes, hogy ijedten és nem kicsit csodálkozva néztünk egymásra utána. Meglepett. Csendben sétáltunk bele a városközpontba. Meg az emlékezetembe. Ennyi.
Apropó: nincs kedve valakinek csókolózni?
