.. mert te sem vagy más, mint én, és én sem mint az összes többi. csendnek hívják és karcol, mosolyt hoz magával. meg gondolatokat. sokat.
csütörtök, december 18, 2008
másfajta karácsony
Ünnepi térben tépem szárnyaimat.
„Valahogy az ünnep megint nem lepett meg.
Valahogy kihagyott a világ ebből is. Megint.
Valahogy messzi havakba vesző tekintettel
a színes ünnepi hidegre szívem bágyadtan legyint.
Ismét egyedül. Aléltan. Kicsit dideregve
kuporgok frissen festett ablakkeretemben.
Odalent autó mordul, motrát meg-megberregtetve,
idefent egy galamb meg éppen ellebbenne...
Nem tudom... valahogy kinyúltak a nappalok,
s az éjek, mint nyúlós-nyálkás, ragacsos latyak:
beburkolnak meleget és szépet és... és eldobom
a kukába a lapot. Már írni sem tudok. Már ott is meghalok.
December van. Huszon négy. Esik kint az eső.
Az aszfalt szürkén tükrözi a gyöngyöző eget,
asztalon sütemény, oldalt a fa, halkan csilingelő
zenedoboz-nóta és matton tündöklő halvány mennyezet.
Ilyenkor hiányzol. Most elképzellek éppen,
narancssárgán, kékben vagy patyolat-fehérben
vagy épp feketében. Villanó fényben, csillogó éjben.
Fenyő-illatú, fűszeres sütemény-békében ragyogsz.
Csendben kortyolgatom a kihűlt kávém. Az évek
ősszé varázsolták aranybarna, dús, erős hajam.
Szemem alatt ráncok. Pirosak meg kékek
s kezem is szikkad már a májfoltok alatt.
Kimaradtál. Valahogy sok minden kimaradt.
Biztonság volt. Meg nyugalom. És ennyi.
Szerelmek, gyerek-zsivaj, családi pillanat...
valahogy már nem is tudom milyen igazi embernek lenni.
...szárnyaimat tépem, hófehéren.
Nem nehéz munka. Csöppet sem nehéz.
Keskeny testét elferdítve tépem
s csorog belőle a vér, mint a méz.
Nincs heppyend. Nincs ponyva-szagú öröm
Szárnyammal kettesben, bezárkózva érzem:
tompító melegben messze menekül az öröm.
Szédülök. Émelyít a szoba. És vérzem.
Valahogy fény lett mégis. Valahogy furán
lett megérintve vállam. Meleget éreztem. Másat.
Émelyegve, reszketve, iszonyú sután
ért el hozzám is az a kicsike varázslat.
Fény lett. Csendes, tompa fény.
Én messzenyúló kezekkel, bevérezve-
leguggolt mellém egy homályos lény.
Szeme mosolygott. Nevetett a keze.
Rá néztem. Fel. Hunyorítni kellett
szomorú, mély, barna szemei miatt.
Leültetett. A poharat kezemből elvette.
Elment. Vizet hozott. Most épp inni ad.
Megköszöntem. Csókoltam a kezét.
Koszos volt kicsit, el is rejtette mindjárt.
De elmosolyodott. A ráncok meleg tekintetét
körülölelték, s mind nevető-pergő táncokat járt.
A házmester volt. Vagy nem is ő?..
ó, én már igazából nem is nagyon tudom...
de lefektetett. És betakart. És énekelt.
Így lett békés, nyugodt Karácsonyom.”
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése