Fogságom naplója.

Vasárnap, 2008/09/28.

Először is adott egy 200x50 cm-nyi álom egy orvosi ágyon- hozzá kacsák, kettő, szívverésmérő, szép, színes monitorral, perfúzió, vérnyomásmérő, nővér-beépített mosollyal és szenvedő, háza tetejéről lepottyant szomszéd beteg. Időérzék nuku és már az is gyanús, ha aludni tudsz egy fél órát- többet úgysem lehet, mert az elektromos vérnyomásmérő félóránként vesz új vérnyomás-mintát. Kicsit le-he-tet-len normális kategóriába sorolható gondolatokat élesztenie az én agyamnak. Hogy megnyugtasson: minden sinen van, stb. mégis nyugodt vagyok, igaz: más okból kifolyólag. Illatok? Színek? Hangok? Kicsit átértelmeződik idebenn. A vizeletem orvosságos szaga hat illatként meg a látogató nővér nyakáról a Kinti Világ- ó, mennyei normalitás! A szívverésem pityegő hangja meg a szűrők, a különböző élet-gépek egyen elalvásomat, időnkénti áramszünetemet duruzsolják. Amúgy csend. Más, mint Stuttgártomé, de csend ez mégis. Nem félek tőle. Nem féltem a géptől sem, ami mennydörgő csattanással borult reám. Néha megesik. Egy láb megcsúszik, egy kéz rosszul vált, egy mart túl sikamlós és máris kész a „Ejszen most végemvan!”-felismerés. Zörgéssel, robajjal, 4 ragyogó csillaggal, nagymamám és édesanyám szívet szabdaló ordításával, segítő-ráncigáló kezekkel. A gázolaj összefolyt a hűtőfolyadékkal, emberek szöktek, segítő szavak, szemek, kezek, maratoni gyaloglás sípoló tüdővel, szakadt bordával; összeszorított fogak. Majd mentő. Utána mentőkocsi. Még sosem gondoltam bele igazán: a kék fény alatt ott furikázik egy megtépászott élet... Nevetés, „Mit nevetsz?”, „Hát, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen állapotban látok belülről mentőt...”, segítő kezek. Megértő hangok, opál-kék műtőben. Felvágott, agyon betadine-ozott pólóm. Cső tüdő mögé, előtte földre leült orvos, aki az installációt, a „TUB-ot” szereli. Mikor a párnát(amit a feneke alá szántak) tartó nővérek aggodalmaskodva kérik, akkor pajkos mosollyal: „De hiszen a kolbászomon ülök, nem a földön!”

Itt is van élet. A földön mindenütt van. Mellette halál is, persze. Meg az áldott meggyógyulás! Emberek, akik gondolnak rám, akik velem akarják idejüket tölteni, mások, akik felhívnak, vagy írnak neked... Szeretet. Egyszóval. Az. 




Hétfő, 2008/09/29.

Hétfő, hajnal. Ma reggel csicsergett be madár az ablak résén keresztül. Oázis! Kész gyönyör! Nem aludtam majdnem semmit. A baloldali kolléga, egy idős bácsi, aki leribancozta az asszisztensnőt, mert az lekötözte, hogy az öreg ne tépje le a szondáját... szóval a bácsi egész éjjel krákogott, köhögött és zsörtölődött. A másik, a jobboldali, aki 16 méterről landolt a betonon, a háza tetejéről lepottyanva nyugodtan aludta át az éjszakát. Utolsó perfúzióm maradéka még fölöttem lóg, de a tűt még nem vették ki a kezemből... 

A fény antológiája. Mi a fény? Hogyan határoznád meg te, kórházon kívüli lény(aki mellesleg olvasóm is.), hogy mi itt a fény? Nekem tegnap kettő volt. Szélesen beragyogott az ajtón, belemosolygott anyukájával együtt az arcomba, az én kis, sápadt, talán be is esett, szeplős arcocskámba és kijelentette: Afrikába utazik beteg gyerekeken segíteni. Csütörtökön már. Ereje óriási, szeretete nagy. Keres valamit. Önmaga kiteljesedését, azt hiszem. Mint mindannyian. Kívánom: megtalálja. Meg is írom neki. 

A második fényemet soha sem láttam. Épp a kacsámba pisiltem, háttal az ajtónak, mikor betoppant volna. De megtorpant, elosont. Majd újra beragyogott, bele, bele arcomba. Szeretem a fényt. Jó a fény. Hangulatot, színt változtat, mosolyt fakaszt, szeretetet áraszt... él. És éltet. Második fényem Mesét hozott magával. Mikkamakkát és Vacskamatit. És mindnekemadta. Szeretetét. Tekintetét. Úgyszintén. Illatát itt hagyta, álom-csalogatónak. Nem rajta múlott, hogy nem jött mégsem, hanem az öreg bácsi szűnni nem akaró köhögésén, krákogásán, sértett zsörtölődésén. Egy SMS-ben azt írtam: figyelem, hogy a tüdőm mögül ívelő csőben hogyan táncol lélegzetvételemkor egy adag gennyes vér, miközben arra gondolok, hogy „szép a világ, gyönyörű a világ és nincsen hiba benne”... Nos: a vércsomó még mindég itt táncol, pedig az SMS-t tegnap este írtam és a gondolatok is ugyanazok. Penetráns szag-felmosták, lefertőtlenítették a padlót. A levegő még mindig friss. 

Mosolygok, ha valaki meglátogat. Meg viccelődök is, ha a körülmény úgy engedi- de nincs kedvem az egészhez. Ám tudom- mosolyom mosolyt fakaszt és az a mosoly meg előhívja igazi én-mosolyom. Akkor meg az egész színjáték megéri. Mert átalakul. Igazi dologgá. Valóságossá. Ősz van. Kint. Itt időtlen purgatórium.

Hiányozni fog, mert nem vagyok Kolozsváron. A csend, ami jött volna, a hozzátartozó lármával- megnyugtatott volna. Most le kell mondjak róla. Vagy 3 hétig. Legalább. Mire ezt olvasni tudod már valószínűleg a város szűk, kicsi, kedvenc utcáin lopakodok-settenkedek, halkan az éjben és el-elkattintok egy osonó képet, mintegy emléket pénztárcámba, egy emléket neked, olvasóm, a te képzelt íród, én. 

Éhes vagyok. Tegnap csak egy tányér leves, meg hideg krumplipüré. Reggelire picivaj, picisajttal. Éjfél felé kenyérsarkot rágtam, hogy legyen valami a gyomromban. Tegnap azt mondta a doki, hogy ma kiszedi a csövet. Remélem. Akkor nem az ágy oldalánál kell kacsáznom, kiszolgáltatva minden bambuló tekintetnek. Bár megszokja az ember, azt is... szívós állatok vagyunk, kérem alássan! Minden általunk okozta mocskot túlélünk. Miértis? Az emberiség=vírus elméletemen még nem sikerült módosítanom... de az ember, egy ember sosem vírus. Ő maga: a csoda. A bácsi flegmás szuszmogása hányingerkeltő. Félek tényleg elhányom magam. Szégyellném, pedig. Tilos! Inkább fejest ugrunk a Négyszögletű Kerekerdőbe. Fény illatának emléke. Várás a megváltásra. Egy marék remény. A sok csendbe ez is elfér. Belefér. 

Éjjel.  
Mircea Cărtărescu erotikus töltetű kötetét olvasva kínozom magam a kórházi ágyon. Érdekes érzés. A steril, orvosságillatú környezetbe bele-beleszivárog egy női nemiszerv pezsdítő illata, a hajlatok izzó cseppjeinek vérforraló nektárja... és én cserepes ajakkal nyelem magamba. Mindet. Mellettem az öreg bácsi beszélget. Lekötözve, még mindig, beszélget a semmivel, beszélget önmagával, beszél ördögével, vagy esetleg angyalával. Elképzelem: milyen is lehet. Most émelygek. Mint mikor a cső a főnököm oldalából állott ki, amikor az érem másik oldaláról kukkantottam az érem most innenső, csöves oldalára. Holnap kiveszik, hátha. Még sumákolok. Ha lehet. A bácsi mélyeket lélegzik, fogatlanul perel velem, veled, a világgal, a lekurvázott asszisztensnőkkel, mindenkivel. Talán önmagával épp. 

„Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok...”. Miért épp most jutott eszembe ez a szám? És honnan tudom, hogy nem vagyok, igenis VAGYOK varázsló, a tiéd, szerelmem, minden deja vú-érzéssel együtt, mert téged vágylak érinteni, érezni, még most is, mikor a szomszédnak, ezúttal a jobboldalról, épp lecsurgatja az egyik nővér a vizeletét a szondájából, hogy azt újra megtölthesse. Miért épp Cărtărescu, kérdezhetnéd, joggal talán. Mert kicsit én is ő. Kicsit engem is tartalmaz írása, írásai. Mikor a testekről ír, a szeretett felesége testéről, arról, hogy sosem tudná megunni, mert bár ismeri, tudja előre minden mozdulatát, minden rezdülését: mégis mindég meglepődik a szeretett test reakcióin, még jobban beleégetve magát a szerelmébe... Mert most vagyok új. És talán tiszta. De férfiember lehet nem is lehet az. Inkább: most kaptam esélyt egy újrakezdésre. Balesetem csak jobban aláhúzta ilyenformán ficánkoló gondolataimat. Mire is? Újra-kezdésre? Mit is kezdek újra? Semmit. „You can't rewind time...”. De másképp folytatom. Mi a szeretet? Mi a mérce? Mennyit lehet adni, hogy valaki szeretve érezze magát úgy, hogy ugyanakkor mi is érezhessük, én is érezhessem: szeretem, nem csak tettetem. És mi a szerelem, lelkem, itt, a moszat-zöld purgatóriumban, csöpögő perfúziók és krákogó öregek között; itt, a vizelettel teli kacsák és a kiszolgáltatottság érzésének közepette, áruld el nekem: mi a szerelem? Itt lehet csak igazán élesen látni- gondolhatnám én. De létezik? Vagy én teremtem, hívom életre, mikor szívet formáló kezet, erről készült képet kapok ajándékba, ismeretlenből, egy ismeretlentől? És benne van, érzem, az esély, akarom, érzem, hogy benne legyen, bármennyire is eszetlen, értelmetlen, logikátlan és minden normalitást felrúg. Mert hitem. Mert életem. És esélyem is, hiszem. 

Itthon vagyok. Zsíros hajjal, fura szaggal fekszem kórházi ágyamban, lebilincselve. De csodák isteni csodája: míg a testem vegetál, hogy újra segíthessen, lelkemnek és szellememnek otthona lehessen- én, a belső én, szállok addig, világ!Mesét hintek hamvas arcocskádra, elárulván, hogy egy Mikkamakka csakis azért lehet értékes és csakis akkor, ha van mellette egy tisztességes Vacskamati is, hogy a megkövesedett erdő fölött a Hold ma is lábujjhegyen settenkedik tova, hogy a szél nem fél és reményt hint a világba, hogy vagyok, én is létezem, igen, kevéske nyomoromban is, most, és szeretlek, édes egy világ, te bohó!

Palackozott szeretet. SMS(-nyi)áradat. És gondol rám, akire nem is gondoltam. És megfogja kezem. Istenem- mivel érdemeltem? Feltöltöttetek. Szeretet-hegyek. Lábam lógatnám, de sebem megremeg. Alszok egyet, emberek. 

Új teremben, a 7-esben.

Érdekes. Ha az emberek kommunikatívak: másképp telik az idő. Valahogy másképp omlik le az előtted álló nap óráinak, másodperceinek fala. Szilánkonként, szinte észrevétlenül. Belecsobbannak a szavak egymás életébe és gyűrűzve suhantanak mosolyt az alig idegen ajkakra. És a román népzene is emészthető. Így. És a disznóviccek sem annyira disznók. Csak halkan slattyog a folyosón egy papucs visszhangja, mikor már mindenki alszik, horkol, szöszmötöl. 

Csend. Csendek. 


???

Pacsirta-ég a felhőivel, nyárutós talpmelengetős kékségével odakint, az ablakon túl. Alatta, lent, az ablak alatt ordító női hang, „de ce le-ai luat, Doamne, de ce...”-sikoly, a madár-rezonanciák között. És én perverzül mindezt leírom. Miért? Mit tud ez a kép nyújtani, neked, te halott, de midőn olvasod máris életre-kelt Olvasó? Tudod; tudom, hogy tudni véled: unalmamban, netalán szenzációhajhász, alamuszi, paparazzi-tüneteimből kifolyólag vetem papírra(!) esetleg azért, hogy megmutassam: ÉN itt is jártam, pokolbugyor és hullaház, vagy TE itt sem jártál. S mivel én vetettem fel ezeket a gondolat-ötleteket-valószínűleg van valami mindegyikből a dologban. Vagy épp: mégsem. 

Ó, én annyira mutatnék neked életet! Igazit, olyan hús-vér-félét, tudod, olyan mozgót, de annyira mutatnék, hogy ennél jobban már csak én gyömöszölném magamba a csodáit, mint Kiss János az ételt a lakoma alatt. Csak egy hibádzik. Nem tudom, hogy pontosan mi is az. Paradox módon: csak akkor tudnám, ha meghalnék. De akkor már nagyon. Ám hiszem azt, hogy ezekben a többpólusú képekben valahogy fel lehet fedezni az igazi jelentését ennek a tüdőbajos szónak. 

Vasárnap, 2008/10/05. 

Vasárnap költözött a kertbe. De fázott, hisz kint zuhog az eső. Felcsosszant az ablakba, bedugta kócos, ősz-illatú fejét és mellém kuporodott. Szuszogását hallani. 

Kórház. Vasárnap. Érdekes élmény... olyan hely, ahol vannak emberek. Mint az óvodában. Vagy a strandon. Vagy a kolozsvári kocsmák ködös kazamatáiban, gyéren világított sarkaikkal. Már nem is vesszük észre a kacsát. Vagy a málló falakat. A kevésbé higiénikus kevésbé környezetet. És eszünkbe sem jut, hogy két méter budipapírral kell lefedni a budit, hogy ráüljél, ha nem akarsz kelésekkel a valagadon ébredni, valamely halovány fényű, orvosság szagú, lucsogó reggelen. Élet van csak. Meg frissen borotvált orcák frissen pacsuli aroma-terápiája. Gőzölgő tea, csészében. Vasárnapiba öltözött mosolygós látogatók és szóban meg legelésző tehenek, lovak, lerokkant unokabáty, csodagyógyszer, az eljövendőben levezetett lézeres vesekő-pukkasztó műtétek. Vizit itt, sárga szuri-koktél túl. Csend. Álom. Ír táncot lejtő, hórihorgas esőcseppek. Ablakon túl. Szúnyoghálón túl. 

Tegnap este röhögtünk. Miután ellibbent látogatóm a mennyei, nagy szemeivel, kislánymosolyával, nagylánydekoltázsával és a mögötte kalapáló terézanya-szívével: beszélgettünk. 55, 57, 63... a „lakótársak” évei. Aztán a nyugdíjról is szó esett(mily meglepő!), végül egészség és Isten volt a téma. Aztán zölddió-lekvár ízes receptje. Élettörténetek. Desszertként egymás nyomoróságán vidultunk(nem csak magyar karakterisztika, ezek szerint...), ugyanakkor a saját magunkén is. Majd libbent a menyországízű, a patakillatú a szemeinkre. Zenével fülemben. Kerülöm az altatót. Meg aztán zene-dependens is vagyok. És természetesen Kornis- függő is. 

Reggel erekció. És lázálmok. Olyanok. Most bevillan agyamba: ha a mennyeinagy szeműtől megkérdezném, hogy le szeretne-e feküdni velem, akkor mi lenne a nagyobb poén: egy igen, vagy egy nem. Esetleg önmagam „el-állatiasodása”? Meg fog bosszulni a testem, a férfi, ha nem találok valami kiutat. 

Most egyedül. Nagyonegyedül. Jahajjdenagyonegyedül! Készültem, advent volt és nem jött el a karácsony. Hát igen. Néha elmaradnak azért a karácsonyok. Érdekes: az adventek sohasem. Igaz, megesett már, hogy utcasarkon, fordultomban, szembetoppantam egy ünneppel, ő a pofámba vigyorgott, esetleg meg is ölelt, de ez, kérem, olyan meglepetés-ünnep, nem az a várakozásos. És az is érdekes- ugye neked is, ha egyáltalán tudatosan feltetted a kérdést(nekem csak most sikeredett, igazándiból...)-hogy két ünnep között folyton advent. Ha az arányokat összevetjük: kicsi ünnep(-ek)- nagy advent(-ek). És itt, kérem alássan, nem a sült pulykahúsra vagy az ünnepi töltött káposztára gondolok(amit a nagymamám töm belém, hogy ne fogjon úgy az alkohol, mert ugye, falun...), hanem arra a Hangulatra: fenyőillat, frisstavasz, újonnan érben csobogó, szerelem-forma érzések, gyertyák lángjai, egyszerűen: Ünnep!

Kedden kiengednek. Kettő nap múlva. 10 nap letudva. Fityfiritty, nem nagy kunszt. Megesik. Előfordul. De itt is van egy olyan hangulat. Csak betegként látod. Szuszogod be. Nem nosztalgia. Nem. Vagy kicsit csak. Csak azt akarom mondani, hogy ez is érték. Ez is tanulás, trálálá. És újabb élettapasztalat. 



Hétfő, 2008/10/06.

Hétfő. Magány. Érdekes, ahogyan az emberek megélik. Meg ahogy én is megélem. Van, aki alszik. Van, aki sóhajtozik, jajong(hátba veregette egy farönk, szegényt). Van, aki folyton beszélne, főleg lovakról, vasútról, katonaságról, gazdaságról, míg a másik politizálna inkább. Van aki utálja a csendet s ha nem alszik éppen megpróbálja azt mindenáron kitölteni-megtölteni-feltölteni azt, zajos közberikácsolásával. Olyan is akad, aki csendben megfigyel a csendben, hogy ki, mit, miért és hogyan csinál. Meg mennyit eszik, vagy mi módon mossa a fogait a másik. 

Lehet, hogy abnormális. Én szeretem a csendet. Megismertem, mert kényszerítve voltam rá. Megszoktam is, szintén az előbbi miatt. Megszerettem. Nos: ezt nem tudom, hogy miért. Oka van. És ennyi a biztos. Talán mert találunk. Valószínűleg ezentúl már létfontosságú lesz, még a legnagyobb hórukk, a nagy megpróbáltatások(?) közepette. Is.

Tegnap éjjel pont olyan voltam, mint egy kórházi kopogószellem, csak teljesen más. Például nem kopogtam. Álom nem fogott, altatóra nem volt gusztusom. Fülhallgatók fülbe, lista összeállítása: irány kifelé! Csend van itt is, éjjel. Meg sötét. Kivéve ahol nincs csend mégsem. Például a nővér-szobában. De egyedül voltam, sussant rám üde levegő ezernyi lyukból, ablakrésből, citerázott ingem alatt, bőrömön. Zajok sem voltak. Úgy hallgattam halkan a zenét, hogy semmimást nem hallottam. Valahogy a lépteimet sem. Gondolataimat sem. Csak tiszta létezés. Itt is emberek. Szembe levő kórtermekben. Szenvednek, persze, hisz kórház ez, végül is... de nevetnek is. Gondolkodnak. Tesznek-vesznek. Elbotolnak vagy megcsúsznak, aztán meg ordibálnak. Szitkozódnak is. Fúrnak-faragnak. És egyáltalán: élnek. Elszürkült az ég. Nincs már Pacsirta-boltozat, meg cézanne-os égalja. Láttam a sebemet. Tegnap. Kötöztek. Szép volt. Kicsi. Asszem a nagyság számít ezeknél, mint fő esztétikai jellemvonás... isteni gondviselés, mondta a pap unokatesóm. Akkor viccelődtem vele. De az. Tényleg az. Érzem én is. És nemcsak a bőrömön. Alatta is :).

Hétfő este. 

Bekaptuk a kefét! Csak hétvége felé mehetünk haza a bordáimmal. Ma egész nap kétségbeesett küzdelmek folytak, kérem szépen, önmagam sikeres lefoglalása érdekében. Olvasnivaló nuku, füzet betelőleg, rajzolgatni meg, ugye, nem lehet egész nap... a telefonom hülye Arcade-játékával levezetett meccs eredménye: 2-1 javára. Meg még egyszer „megzavartak”. Bánatomat, hogy holnap nem mehetek haza, csokis kiflibe fojtottam. Most meg nem szeret a hasam. Pedigén csak...

még mindig én a fiatal. Segítek. Ma is péel(részben) borotváltam. Meg aztán a nők. Érdekes tapasztalni, hogy azegydologhogymártúlvanazemberazonabizonyos”termékeny”koron, mégis a NŐ örök téma marad. Szegények, ha tudnák... de bizztosan nem is sejtik. Nappal aludni nem sűrűn lehet, mert fúrják a a falakat. Folyamatosan. Holnap jön a segély: könyvek, hazai, ilyesmi. Meg füzet is, ha kényszerem támadna.



Szerda, 2118/10/08.

van egy ablak. A folyosó végén. Frissen kicserélt, PVC. Még a tömítés is ott csillog, takony-sárgán. A lapkán még ott a védőragasz-réteg s még koszos a fehérnek szánt keret. Azt nézem. Azt csodálom. Abban gyönyörködök. 

Az ablak csenevész diófák színesen szikrázó lombozatára nyit rést. Pontosabban a levelek mögül a sziporka napfény csurrantja be magát az épületi félhomályba. Emberek közé. Betegek közé. Ősz van. Az ágak lombjai színeikkel kacérkodnak. Van ott minden, ami szép: élénkzöld, citromsárga, érettnarancs-szín, s ha véletlenül két levél fénytől remegő teste egymásra vetül, akkor méregzöld, koszos-sárga, vérnarancs-szín. Éjszaka narancs és sötétbarna között váltakozik a skála. Mindez három szemes keretben. Csodálatos. 

Emlékek. Régi bentlakás régi szobájának, szobáinak régi, ó-ízű emlékei. Halványan ízesek, tompán fényesek nekem. Meseszerű lég-közeg. Monoton, ringó álom-varázs. Béke. Sziget. Igen-érzéksziget. 

Ma elgondolkoztam. Tudok ilyet is. Fura ötletek. Merthogy mi a szeretet? Egy „dömdödöm”? Egy csend? Egy zaj? Egy kacaj? Vagy talán sírás? Vagy mindez együtt? Esetleg ezek között rejtezik az agapé-igazság? Egyáltalán: mit tudok én róla? „Szárnya van, de nem madár...”? Vagy a népdal egyik tulajdonságának a mintájára, a „szájról szájra jár”-ra alapozva szívről szívre, illetőleg szívből szívbe jár? Egy könyv indította ezt a gondolat-lavinát, de nem is merem említeni a címét, mert félek a lehurrogástól. A Coelho 11 percéért is megkaptam a magamét. Pedig az is a szeretetről szól. Megkockáztatnék egy vakmerő kijelentést: minden erről szól. Erről, vagy ennek hiányáról. Lehet, hogy a telefonszámla nem, de ha jobban meggondoljuk... akár az is szólhat! Filea, Agapé, Amor, Sexus. Húzd meg az elválasztó határokat, ha mered!

Amikor ide, a kórházba beköltöztem: nagy meglepetés várt. Sokan felhívtak, üzenetet írtak, meglátogattak, vagy csak egyszerűen: érdeklődtek utánam családomnál, barátaimnál. Nem dicsekvés. Engem is meglepett. Elképedtem. Olyan rokonom látogatott meg, akit nem is ismertem, akiről nem is tudtam, hogy rokonom. Olyan emberek hívtak fel, akikkel évente egyszer, vagy még ritkábban sikerül csak szót váltani. És mindez önmagától jött, nagyon elgondolkodtatva: mije van az embernek? Ami az övé, ami csakis az övé, mégis: senki sem veheti birtokba utána, csak engedélyével...


Csütörtök, 2008/10/09.

...ilyen dolgokon szerencsére könnyű volt agyalni, most, hogy nemrég egy traktor alól halásztak ki. Úgy-ahogy. És nem gondoltam semmire, mikor zuhant rám a szegény fémhalmaz, főleg arra nem, hogy mi lesz az örökségemmel, a számítógépemmel, a fényképezőgépemmel az oldalamon, vagy a karórámmal otthon, a kis asztal szélén. Semmire sem gondoltam. Csak miután felhangzottak a kiáltások. Az édesanyámé. A nagymamámé. Hogy Istenem, élek! És bár nem tudtam kimutatni a sok felesleges és reflexszerű fájdalom-grimasz közepette: egy idő után megnyugvás töltött el. Valami megmagyarázhatatlan mostmármindenrendbennemtörténhetsemmibaj-féle érzés. Olyan, hogy: túlvagyunk! Egy idő után nevettem is. Miért sajnálnak? Miért figyelnek? Miért ápolnak, mossák a hajamat, segítenek felülésben, tömnek finomabbnál finomabb ételekkel? Reggeli, halk fények. Ma mattabb, mint tegnap: köd szűri a fényt. A kék, omló falfesték, a füstös-fehér plafon, még a hangok is ilyenkor a legszebbek. A tükörben visszaver a csempéken szétfröccsenő fénysugár s olyan barátságossá mázol itt mindent, hogy megbékélve bóbiskol itt tovább a bentlakó. A bácsinak , akit sérvvel műtöttek tegnap, a felemelt kezevidáman jár árnytáncot a falon, mögötte látni a forró levegő folyamatos kiszökését a félig nyitott műanyag-ablakon. Olyan szépek az árnyak! A felülést segítő kampók csillogása, árnyékuk nyomai. Érdeklődő új beteg. Kár, hogy nem tudom lefotózni. Vagy nem így. Csak szemmel. 

 



Záró rész, kelt: Péntek, 2008/10/10. 

Hozták a szüleim a fényképezőgépet. Így tudtam kattintani. Párat. Út haza, oroszlán és nyuszi alakú fellegekkel. Rázott a kölcsön-autó. De végre itthon. Jól aludtam éjjel, reggel fél hétkor felébredtem, s hozzáláttam bepötyögni a naplót. Egyedül a langy szobában, táncoló, szőlőlapikról ablakon bepattanó fényszilánkokkal. Most épp egy iraki dalt hallgatva. Érdekes volt két hetemet visszaolvasni. Átélni, megint. Most már azért befejezem. Remélem marad valami benned is. Nemcsak bennem. Ágyő. Loccs!