:::.:

-Mire gondolsz most?
-A világra.
-A világra?
-Arra.
-És miért?
-Mer a világ is gondol rám.
-És ezt te honnan tudod?
-Érzem.
-Érdekes lehet..
-Te nem érzed?
-Nem. Én csak téged érezlek. Bizseregsz.
-Tudom.
-De olyan jó érezni! Olyan jó téged érezni, hogy nagyon jó!
-Szerinted látnak engem?
-Nem. Nem hiszem.
-Szerintem is kizárt, másképp szóltak volna. Biztosan.
-De nem félsz?
-Nem. Kellene szerinted?
-Lehet, hogy egy kevés jó lenne... megijesztesz.
-Miért nem szóltál? Húzódjak vissza kicsit?
-Kérlek.
…így ni! Parancsolj.

-Köszönöm. Rendes vagy.
-Persze. Neked.
-Ez most jól esett. Ez nagyon jól esett. De mondd... őt mért hoztad magaddal?
-Kit?
-Hát őt... ezt a piros és gömbölyű csodabogarat.
-Jaaa... hihi: ő nem valaki. Ő valami. Ő egy lufi.
-Lufi?
-Lufi, bizony.
-És... és nem harap?
-Hát már miért harapna?
-Há' én nem tudom, de olyan izé... olyan harapósan néz ki..
-Pedig nem az. Hanem kecses és törékeny. És szabad. És levegő van benne, meg álom.
-Álom?
-Álom. Igen, sooook-soooook álom, tele Mikulással és Karácsonnyal és anya puszijával és apa ölelésével. Nagymami málnalekváros palacsintájával és eperhabbal. Vaaatacukorral és illatos ünnepi süteménnyel. Csöpögő eresz énekével, ami éjszakánként néha elringat, meseszép bársonyparipával és meleg tenyerű és finom illatú nénikkel meg bácsikkal, akiknek fogod a kezét.. meg veled. Meg veled is. Persze. Sőt.
-Mit jelent ez a Perszesőt?
-A Perszesőt az egy különösleges kifejezés. Sok mindent jelent, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Olyasmit jelent, mint a Nagyon.
-Aham... de nagyon is okos vagy te... honnan tudsz te ennyit?
-A sok felnőttől. Meg a lánytól, aki vigyáz néha rám, és aki megmutatta a didijét.
-Azt meg miért?
-Hát- mert érdekelt. De majdnem olyan, mint az anyukámé. Csak kisebb.
-Aha. És az mire való?
-Nem tudom. A kishúgom onnan eszik, mikor éhes, és azt mondta apukám, hogy én is onnan ettem, mikor kicsi voltam.
-Te voltál kicsi is?
-Igen. De most már nagy vagyok.
-Igen, azt látom. Szomorú vagy?
-Tessék?
-Szomorú vagy?
-Miért lennék szomorú?
-Nem is tudom. Talán mert elkalandoztam, el, tőled, a másik világomba...
-Na ez az!
-Na mi az ez?
-Hát... hogy neked van másik. Nekem csak te vagy. Te vagy te és a világ is te vagy.
-És ez baj, te angyalmókus?
-Nem. Nem baj. Csak így más. Mi az az angyalmókus?
-Nem tudom. De így szokott nevezni a másik nagymamám. És én szeretem őt.
-Ő hol lakik?
-Messze.
-Nagyon?
-Nagyon. Igen, nagyon.
-De miért ment el olyan messzire lakni?
-Nem tudom. Meg kell tőle kérdezni, ha majd találkozok vele. Ha találkozunk vele. Remélem hamarosan találkozunk. Várom már kicsikét.

-Te... lehet, hogy az angyaloknak vannak mókusaik?
-Az lehet. Bizony. De akkor... akkor szárnyuk is van?
-Persze hogy van! Másképp mit csinálnának az angyalok velük?
-Igaz. Tisztára igaz.
-Látod. Hehe: én is okos vagyok.
-Persze. Mind a ketten okosak vagyunk.
-Igen-igeeen! Okosaaaaaak, mindketteeeeeeen!

…



-Te, szerinted mit csinálnak ott lent, azok?
-Úgy nézem: veszekednek.
-Veszekednek? De miért veszekednek?
-Mert nem tudnak mást csinálni.
-Vagy mert nincs nekik tető!
-Vagy mert nincs nekik én!
-Vagy mert nincs nekik lufi!
-Brr.. nono- azért engem még mindig megijeszt, mikor ránézek...
-Rejtsem el?
-Nem bánnám.
-Jó. Akkor szélnek eresztem. De előtte nevet kell adni neki.
-Miért?
-Hát mert mos még csak valami. Nevet kell adni neki, hogy valaki lehessen.
-De miért kéne valaki legyen?
-Hogy tudjon szállni, odafönn, a magasban. Ott, a felhőkkel, azzal a nyuszifülűvel. Meg azzal a habcsók alakúval. Meg azzal a bajuszossal, ott, né.
-És az jó neki?
-Igeeeen! Te nem szeretsz szállni?
-Nem tudom... még sosem próbáltam. Túl nehéznek tűnt. De nekünk is jó?
-Jó hát!
-Miért?
-Néha olyan vagy, mint egy gyerek. Hát azért, mert mi nem tudunk szállni. Én legalábbis nem tudok. De amikor majd látni fogom őt, a lufit, szállni: akkor egy kicsit én is repülni fogok.
E-z szép. Mit szolnál a Mizóhoz?
-Miért Mizó?
-Há nem tudom- egy reklámban láttam.
-Ennyi erővel lehetne jakobsz is.
-Igaz... lehetne.
-Pacsula?
-Licsiploccs?
-Tekergész?
-Csicserikukk?
-Husspotty.
-Papíjcukoj.
-Malacka.
-Tigris.
-Akkor nem tudom, hogy mi.


…


-Szerinted boldogok odalenn az a sok ember?
-Nem tudom. Lehet. De miért kérded.
-Mert valahogy olyan nagyon nyüzsögnek.
-Nyüzsögnek?
-Igen.
-Mint a hangyák?
-Mint a hangyák.
-De ők nincsenek olyan sokan, mint a hangyák...
-Nem, ők tényleg nincsenek olyan sokan, mint a hangyák. De azért nyüzsögnek, ugye?
-Ugye. Nyüzsögnek, bizony.
-És ha lentről nézzük, akkor is nyüzsögnek. Mindig nyüzsögnek.
-És miért?
-Nem tudom. Keresik a helyüket. Vagy a kenyeret. Vagy a napi homlokpuszit. Keresnek.
-Hm. érdekes.
-Mi olyan érdekes?
-Most az ég. Meg a lufid. Akinek neve nincsen. És az emberek is érdekesek.. te is érdekes vagy. Nagyon. Nekem.
-Te is nekem. Tapsolunk? Most úgy örülök..
-Tapsoljunk. Ritmusra?
-Nem. Csak úgy- a ritmusost már unom. Mindig ezek a cudar szabályok!
-Cudar?
-Cudar.
-Az mit jelent. Hát... én sem tudom igazán. Pedig megkérdeztem Apát. De ő sem tudta. Meg is mondta- ő sem tudhat mindent. Tényleg nem... de akkor ki?
-Hát én nem tudom. De cudar lehet, az biztos!
-Nem lehet cudar! Csak a szabályok lehetnek cudarosok. Meg az életek.
-Hát azok meg miért?
-Hát mart apa is azt mondta, hogy „Hej, hej, cudar élet!”. Egyszer, mikor mérges volt. És szomorú.
-Megpusziltad?
-Igen. Mosolygott is egy nagyot- örültem neki nagyon.
-Elhiszem.
…




-Lassan este lesz.
-Mennél?
-Nem. De kell mégis.
-Kell?
-Kell.
-Miért kell?
-Mert kapok a fenekemre, ha nem megyek este előtt haza.
-És miért rossz az?
-Mert fáj.
-Fáj?
-Igen.
-És akkor miért mész haza?
-Hát- mert haza kell menjek. Mert így mondták. Mert így tanultam.
-Értem.




-Szerinted ha leesnék, akkor azok ott, lent észrevennének?
-Lehet.
-Csak lehet?
-Hát előbb vagy utóbb... de nem tudni pontosan...
-Érdekes lehet mindenképp...
-Érdekes. Ki szeretnéd próbálni?
-Igen. De nem. Mégsem.
-Miért igen? Miért nem?
-Igen mert egyszer mesélt valaki a határokról. Egy bácsi volt nálunk. Ő mesélte, hogy sok helyen járt és sok fura dolgot látott a világban... és ő mondta azt is, hogy a határok azok nem is léteznek. Csak mi gondoljuk ki őket és hogy a határok el is tűnnek, ha mi elhisszük és tudjuk, hogy ott sincsenek. És... és ez kicsit olyan határos dolog. Innen leugorni. Vagy nem-leugorni.
-És miért nem?
-Mert egy néni is volt vele. Annak fogta a kezét, egész végig. És miután a bácsi ezt mondta, ezt amit az előbb mondtam, hogy mondta, akkor a néni azt mondta, hogy igen, de az embernek tudni kell önmagát és szeretteit is megőrízni ebben a nagy határtalanságban. És közben gyorsan, csak egy pillanatig egymás szemébe néztek. És mosolyogtak is, képzeld. És egymás kezét is fogták.
-Szép lehetett.
-Szép volt. És olyan jól tudtam volna aludni akkor...
-Elhiszem. Megöleljelek?
-Igen.


…


-Megyek.
-Menj.
-Találkozunk még?
-Persze. Én várok rád itt.
-Megkérdezhetem: miért?
-Mert egyszer majd le akarsz majd ugrani itt. De én nem engedem majd meg neked. Megfogom a kezed és megmutatom azt, aki mindig is leszel, aki már vagy: önmagadat. A Szépet.
-És akkor nem fogok leugrani?
-Én nem tudom. De jó lenne mégis, ha nem ugranál.
-Jó. akkor nem ugrok le. Vagy nem tudom- tudod, cudar ez az élet.
-Tudom. Viszlát.
-Viszlát...