alkony:.

Igen, utaztam. Végre. Izzadt voltam. A hónaljam környékén kis, nedves folt ütött át pólómon, ingemen. Csillogott az arcbőröm az izzadságtól. Mélyeket lélegeztem, próbáltam nem elaludni. Borostás arcomat ritmikus időközönként megsimogatva próbáltam éberséget színlelni, a napszemüveg mögött azonban gyakran hosszabb ideig csukva volt a szemem. Egy két literes üvegből néha-néha vizet kortyolgatva ébreszgettem magam. Büdös voltam. Az utazás kellemetlen szaga keveredett a csomagjaim súlya által kipréselt izzadságommal. Kicsit szégyelltem is, de hát mit tehet az ember ha utazik- próbáltam távol állani az emberektől.

Dobolt az üveg testén. Az meg tűrte. Közben kint alig változott a táj: bokor, fa, alagút, mező, domb, ház, még egy ház, bokor, fa, alagút... ez is álmosító, nem? Keskeny helyen sok ember. Mind álmos, mind törődött. Mind büdös. Meleg van. Ahol meleg van, ott izzadtság is van. Kevés hely van. Sok a sóhaj. Sok a csend. És még a napból is sok van. A fokok szaporodnak a folyóson. Kint matt a felület. Hátul még látszik ez-az, egy bokor, egy fa, egy alagút: a szokásos. Igen. Egy lány. Messze utazik. Moldovába. Feltette csomagját, fogta a zacskó csipszét, a két félliternyi teáját(egyik zöld volt, a másik barackos), az olvasnivalóját, a telefonját és lehuppan a székbe, ölébe veszi a fentieket, majd háromszor keresztet vet és elkezd olvasni. Csodálkoztam. A csodálkozás felébreszti az embert. Felébredt. Akkor istenen kezdett el gondolkozni. Isten istenségéről. Meg ilyesféléről. Izzadt, még mindég. Szétnézett. A szomszéd fülke zárva volt. Leengedte az ablakot, hátha attól felébred. Kifele nézett, meg befele is. Végül is ez a gondolat, ez a gondolkodás, nem? Alagút jött. A fehér csík fel-le futkározott, mint egy játékosabb veréb, vagy mi. Egyszer csak alagutastól eltűnt. És akkor.

Először csak nézni kezdtem. Nem láttam még, csak néztem. Olyan lágyan volt fényes, hogy nem zavarta a szememet, de ébresztett mégis. És akkor csak megláttam.

És akkor csak meglátta. Az ég, a ficánkoló, pajkos kábelek tekervényesen sikló játéka mögött. Az volt az. Egy nagy felhő állott ott, barokk-cirádás teste mint egy festmény. A nap valahol mögötte, festett tarajat neki, a hasát is színes csíkokkal díszítette volt, az meg hálásan gomolygott a napnak. Körülöttük pajzán fényesség. A napot nem látta, de a felhő mögül sok száz fénynyaláb nyúlott bele e felhő fölötti sötétebb magasságokba, míg az elröpülő madarak fénylő teste meg-megvillant a felhő alatti területeken. Nézte a kerengő bolondokat, nézte és irigyelte őket, mind egy szálig, nekitámasztotta két kezét az ablaknak és úgy irigyelte őket. Tehetetlenségében teljesen felébredt. Éberen irigyelte tovább őket. Valami gyorsan hátra lökte. Egy forgószél pofátlankodott be a folyósora, letépte róla az összes izzadt, mocskos, bűzlő ruhát, meztelen testére tollakat szórt, feketévé varázsolva kihajította őt a rohanó gépezetből s feldobta a magasan álló, nappal szeretkező felhő elé. Félelme mérhetetlen volt, csak tériszonya merte félelmét túlszárnyalni. A felhő mögül elővillant egy pillanatra az extázisban égő, vörös nap, majd zuhanni kezdett. Nagyra tátotta fekete csőrét és ordítva károgott. A szellő röhögte. Ő meg csak zuhant. Félelmében kitárta a szárnyait és a farktollait, és akkor az áramlat alája kapva a magasba röpítette. A szíve hangosan dobogott. Félt, de már nyugodt volt, a rémületet elfújta a szél. Szállt, magasan, rávigyorgott a felhőre, teleszívta a hólyagját levegővel és csak repült, repült, túlrepült még a tarajos felhőn is, még a többi, nemrég még irigyelt bolond madáron is, tovább, csak mind tovább, bele a napba, és kinyújtotta a nyakát, és szélesre tárta legyező-farkát és a szárnya acéllemezként feszült az áramlatok között és csak suhant, sebesen, eszeveszett gyorsasággal, szinte láthatatlanul, bele a buja napba, bele a melegen kavargó testébe, bele a vörösségébe, bele abba a nyugalmat ígérő fényességbe... behunyta szemeit, már fájt ez a boldogság. Már fájt ez a sebesség. Már fájt minden. Ő csak repült, repült, feszülő vitorlaként, feketén sikló lopakodóként hasította az eget. A kalauz kérte a jegyet. Előhalászta a pénztárcáját, beletúrt, kiszedte belőle a jegyet. Megmutatta. A kalauz tovább ment. Megtörülte gyöngyöző homlokát. Ő is. Majd sóhajtott egyet. Meg kéne írjam. Csak zuhanjak le a végén. Manapság nem bukik a hepiendre. Senki.