a lány:.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a kapaszkodóra, bámulta a kinti rohanó világot. Félelmetes, ahogyan szaladt tova a világ, egymást kergették füzek és hársok, remegett minden levelük, a füvek még talán gyorsabban is rohantak volna, csak ne lettek volna olyan sokan. A felhők velük igyekeztek, csak ők lassabban, méltóságosabban, felhőhöz méltóan. A madarak forradalmárok voltak. Lázadtak a pimaszok: néha mindnél jobban siettek előre, aztán meg hátra fele is mentek, majd megálltak a levegőben az ebadták, és nem akartak tovább mozogni. Álltak, megmerevedve a magasságos egekben, a nagy, megfagyott semmibe kapaszkodva. De a fák rohantak. És néha a házak is. Könyököltek a fák közé, mire azok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiből majdnem csetepaté lett. De nem lett mégsem, mert nem volt idő rá: rohanni kellett. Még az este is valahogy hamarabb akart megjönni. Csak a felhők méltósága tartotta vissza, merthát nem engedheti meg magának, hogy siessen, ha egy egyszerű, vándor bárányfelhő sem siet... úgyhogy igyekezett módjával igyekezni.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a fogózkodóra, száznegyven fokban meghajlott teste a fenekében csúcsosodott és a feneke a szememben. Természetesen megbarnult, finom, csillogó bőrét csókolta minden napsugár. Kék szeme a távolba meredt, abba a messzi semmibe, ami nem rohan. Még a felhőkön is túl van, a közelnél is láthatatlanabb. A pupillája aprócska volt, mert a távol maga a nap. Jobb kezével simogatta a bal könyökét, meg a rögtön fölötte lévő területet. Látszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. A hófehér, pántos topja alig takart valamit. A mellbimbói át akarták szúrni az anyagot. Simogatta a könyökét, meg a fölötte lévő területet. Kilátszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. Lábujját mozgatta a barna saruban, mérsékelten rövid barna, kockás szoknyája illemet tudóan meg-meglibbent a szemérmes szélben. Én meg mindezt néztem.

A lány nem nézett rám. Pedig éreztem, hogy figyel engem. Hogy szól hozzám.

Figyeltem minden pórusát. Az orrcimpája meg-megremegett. Hosszú szempillái természetes bőségükben és ritmikus időközönként bele-belesepertek a levegőbe, illatos kékszem-forgószelet kavarva a kreolan ragyogó arc előtt. Az arca nem mozgott. Az ajkak mozogtak. Szépek. Teltek. Kívántam. Kívánom. Néha picit megnyíltak: olyankor sok-sok levegő szaladt be a tüdőkbe, és a mellbimbók tényleg majdnem átszúrták az anyagot. Ilyenkor sóhajtottam. A levegő kiment, a köldök és tájéka megint eltűnt kicsit. A láb másként fonódott. Igen...

Egyszer megérintette az ablakot. Az ablak belepárásodott zavartságában. Kissé meg is hajlott. A finoman kreol, szép ujjak a tenyér fele világosodtak. Rátapadtak az ablakra. Az meg hullámzani kezdett. Néztem. Az ujjak hozzáragadtak az ablak üveg-felületéhez. Kint rohant minden. Az ablak hullámzott. Még akkor is hullázott, mikor az ujjak egyenként lassan, fényesen elválva eltávolították a kezet az ablak felületéről. A mozgást valami melegen kavargó fény kísérte. És mintha kint már nem is rohant volna semmi. Sóhajtott. Akkor lettem figyelmes rá. Sóhajtott. Minden rohant kint.
A tükörképét vettem észre. A háta mögötti fülkék ablakaiban. Ebből a szögből egybefolytak az alkonyi fényben. A tükörképe a fenekét mutatta. A zsenge test ezen fejlett, telt részét. Megláttam a hátát is, azt is, ami kilátszott és azt is, ami a fehér anyag alatt várta a csodát. Láttam a könyökét is, a bal könyökét, ahogy el-eltűnik a jobbkeze ujjainak a simogatása alatt. Láttam a lábát is, meg a combjából illedelmesen kivillanó, picike részt is. A szoknya itt is meg-meglibbent, persze csak mérsékelten. Az ablak már itt sem hullámzott, de a kint itt is rohant. És akkor az egyik fülke megnyílt, egy gyerek futott ki, talán fiú volt, vagy lány, esetleg: még nem jelentkeztek a jegyek. És kiszaladt, a lány ránézett, mosolygott, aztán rám nézett, nem mosolygott már, csak visszafordult az ablak felé. Újra a messzit nézte. Az anyuka kijött és bevitte a gyereket. A visszacsusszanó ajtó tükrében újra megláttam a lányt. Megfordult a tükörben és rám nézett. Könnyes volt a szeme. A pupillája kitágult. Már nem a napot nézte, ami a messzi, hanem engem. A kék gyűrű égett, egyenesen engem égetett, bennem égett. A könny leért az arccsontjáig, onnan a hanyagul göndör fürtökön tovább. Az egyik a földre cseppent. A másik a nyakára. Én mindkettőt megcsókoltam volna most. Engem nézett. Az arc, ez a nem-mozgó arc, ez a szobor, ez a beszélő némaság valahogy fájt. De már nem féltem. Kinyújtotta a kezét. És én a szemét néztem, de mindent láttam: a szoknya, a fehér top ráncainak a mozgása, a bőre fényének csillogó intenzitás-váltása, a libbenő haj-spirálok, a köldök és környéke, a kint rohanó ordító, zakatoló mindenség, a mellbimbók, ahogy engem a szemekkel együtt célba vesznek... mind-mind egyszerre értek el agyamba. Még egy könny elcseppent. De nem esett le: lebegett a levegőben, mint a kinti pofátlan madársereg. De a madarakkal ellentétben ez szent volt. És csak nézett rám, és nyújtotta a kezét és könnyezett és nézett rám, és ajkai megnyíltak, levegő áradt rajtuk keresztül a tüdejébe és kifele jövet tágra nyíltak az ajkak, szavakat formáltak, és én megijedtem, hogy egy tükörképet bámulok, miközben ő, a lány valóban rám néz és kezét nyújtja és könnyezik és szólna hozzám és esetleg azt hiheti, hogy én nem őt figyelem, hanem valahova elkalandozott a tekintetem ezért hirtelen ránéztem, rá, az igazira, levéve a tükörképéről a szemem és a lány ott állott, a kapaszkodóra könyökölve, elfordított fejjel, lágyan lengő, csillogó fürtökkel, remegő fényű bőrrel, száznegyven fokos szögben és a könyökét simogatva nézett valamerre, messze. Sóhajtott. Hangos volt. Kint minden szaladt, gyúródott a messzeségbe. Lehajtottam a fejem. Elengedtem a kapaszkodót, zsebre dugott kézzel vissza ültem a helyemre. Sóhajtottam. Mennyire megváltoztam. És ő is... Majd behúztam a fülkeajtót. Kint, a folyóson egy lecseppenő könnygolyó törte meg a csendet s visszhangzott percekig. Senki sem vette észre.