Benned is, mint a
pásztor-lelkekben,
mélyen,
ott buzog a vér.
Fönt a nő, fönt a szemérem,
fönt a megtanított női állat,
hogy komolyan viselkedsz,
hogy hogyan tartod a kezed meg a szádat...
hogy hogyan kell hódíts,
meg ilyen minden egyéb.
Csak épp néha valami hiányzik.
Csak épp néha ennyi nem elég.
Benned voltam és
te voltál bennem
és mindketten egy majdnem-kikeletben,
éreztük minden ízét,
minden porcikáját.
És akkor véred folyni kezdett
mikor kiemelkedtél belőlem,
hasam lepte el.
S te szégyellted magad, mert szégyellni illik,
hogy van vér, mi havonta ömlik
öled árnyékából.
Szégyened önnön kiszolgáltatásod,
szégyened minden, amit gondolnak mások.
Szégyened nem az enyém, mert
szégyened nem te vagy.
Néztem a véres önmagamat,
világított egy majdnem-pirkadat
és letörültem arcodról a pírt.
És te hozzám bújva megöleltél,
éreztük: immáron nő lettél, ki
szemérmetlenségében találta meg
szemérmét, igen.
Véres önmagamon pihensz
te,
a majdnem hajnal,
s az íriszem.
Az voltál, mi nem vagy,
ízig, meg vérig, igen, mind enyém.
Mintha egyszerre mutatná
mindkét lapját az érem:
véredben, igen, véredben szemérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése