vasárnap, június 12, 2011

sivatag.

Végül is nem véletlen, mondtam magamnak. Nem véletlen hogy itt kötöttem ki. Az ember akkor kerül a legnagyobb veszélybe, mikor közel áll ahhoz, hogy megkapja azt, amit meg óhajtott kapni. Mikor már csak egy eldöntendő pillanatig tartó helyzet választ el attól, amit akartál, amit akartam.

Fura dolgok ezek. Lassan derengeni látszik, hogy miért ez az a környezet, ahol megkísértette a gonosz a prófétákat, meg a megváltót, meg a kisherceget. A nincsnél is rosszabb a van, ha igazából nincs. A sötét, azt mondják, elmét képes bontani. A csend is, meg a többi hiányok. Itt elméletileg minden van, ami a boldogsághoz kell. Van fény, van hang, van száraz, szúrós illat, amit messziről, talán kelet felől hord tova a szél. El kéne érni a másikat.

Elméletileg nem kéne nehéz legyen itt a létezés. Minimális odafigyelésre van szüksége az embernek, hogy életben maradjon. Ilyenek, hogy ne szabad fővel legyek nappal, igyak, óránként legalább egyszer, vigyázzak, hogy az arcomat nem süsse meg erősen a nap, éjjel legyek melegen öltözve, mert ki tudja. Nagyjából ennyi. Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig. Legalábbis mostanában gyakran gondolom így, aztán, mint általában lenni szokott: rá kell jönnöm, hogy tévedtem, illetve sarkítottam egy nagyot.

Érdekes a test, mert nem csak mint fogalom értelmeződik át, de át is lényegül. Naponta egyszer eszem és alig vagyok éhes. Naponta sokszor iszom és mértékkel, mert a testem tudja, hogy most takarékon van minden. Mindenemet érzem, mindenem sajog, de nem szemrehányóan, hanem elismerően: végre, végre. Meg: köszönjük. Könnyű leszek, napról napra könnyebb. Látásom kiélesedett, hallásom soha sem volt ennyire éles. Olyan szag-mintákat fedezek fel magam számára, melyekről nem is álmodhattam. Légzésem nyugodt, anyagcserém tökéletes. Működök, mint halála előtt a haldokló.

Néhány napja nem látom már a nyomokat. Nem meglepő: a hét homokvihar eltemetett mindent a környéken. Itt időtlenné válik az ember. Nincs tegnap: a nyomaidat hiába keresed. Nincs holnap: mások nyomai is elvesznek, melyek mentén te könnyebben haladtál volna. Most van, ma van és én vagyok. Egyedül. A sivatag nem segít. A sivatag megvesztegethetetlen. A sivatag a legjobb tanító.

Nincs levegő. Forr a vérem. Homályosan látok. Lehet tényleg haldoklom.

Mégsem. Kiszolgáltatottá válik nagyon az ember, de elpatkolni itt sem könnyebb: a sivatag ebben sem segít. Az előbb, amikor eszembe jutott elmosolyodtam (ami azért nagy luxus mostanában): kell a határtalanság, hogy az ember megélje a fajtája mindenféle határait.

Alkonyodik és szomorú lettem. Coelhonak az alkimistája jutott volt eszembe meg, ismét, a kisherceg. Nekem nincs rózsám, nem vár rám senki. Egy sivatag közepén létezem, egyedül. Néha fájnak az ilyen gondolatok, keserédes lesz a számban a nyál tőle. Szívesen valaki ölébe hajtanám a fejem most, én, aki mindig féltem az érintésektől.

Én, aki mindig féltem az érintésektől…. ez így nem igaz. A hazugságtól féltem. A csalódástól féltem. A kényszeres széptevéstől féltem. És közben, persze, összehazudtam magamnak hetet, meg havat. Most is hazudok. Elvesztődtem, például ezt sem akarom elismerni. Meg hogy segítség kellene, ezt sem. Meg hogy törésállóságom határát elértem, ezt sem. És lehet, hogy először életemben hasznát veszem a csökönyösségemnek, az öszvér-makacsságnak, bennem.

Még egy túlélt éjszaka. És még lesz ilyen, néhány. A nyom tovább hűl.

Hideg van. Veszettül hideg van. Nem tudom kinyitni rendesen a tenyeremet. A lábaimat folyton nyújtóztatom. Forró vagyok, lázas, gondolnám, ha a testem ne lett volna teljesen tudatánál az utóbbi időben.

Miért pont sivatag?
Hogy egyedül legyek.
És?
Mi és?
Egyedül vagy?
Nem.
Miért?
Te is itt vagy.
Miért, ki vagyok én?
Miért, ki vagy te?
Én kérdeztem előbb.
Nem tudom. De bennem vagy.
Ezt honnan veszed.
Mert mindenütt hallak.
És nem gondoltál a másik lehetőségre?
Mi az a másik lehetőség?
Hogy te vagy bennem.
Lehetetlen.
Ohó. Szóval lehetetlen.
Igen. Határozottan igen.
Ugyan miért?
Hát…. mert….
Vigyázz: ha valamiről azt állítod, hogy lehetetlen, önnön kezeddel vágod el a lehetőség utolsó (vagy első, ezt helyzete válogatja), ám legerősebb fonalát.
Igazad van.
S akkor megint: ki vagyok én?
Akkor mi egyek vagyunk.
Bizony. Egyek.
S téged hívnak léleknek?
Nem. De valami hasonló vagyok.
Mi?
Emlékszel az álmaidra?
Igen.
És emlékszel, amikor lezuhantál a ferde toronyból?
Igen.
És emlékszel, hogy miért zuhantál le?
Igen.
Miért?
Mert egy nyakláncot dobtak a mélybe.
És?
És utána ugrottam, hogy elkapjam.
És?
És elkaptam.
És meghaltál?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy zuhantam.
Nem haltál meg.
Ezt miért mondtad ilyen furcsán?
Felébredtél Kettős ébredés volt ez.
Éspedig?
Egyrészt tényleg meghaltál, ott. De új életre eszméltél, itt.
Aha. Ez így nem érthető.
Másrészt meg megszerezted a nyakláncot.
Ami miért jó?
Ami azért jó, mert most tudsz beszélni velem.
Aha.
Mi ez a sok „aha”?
Hát... örülök neked, nem az. Csak kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy esetleg tényleg elment kicsit az eszem.
Lehet. Bár, véleményem szerint, ha az emberek nagy hányadának így menne el az esze, ahogyan ezt magadról gondolod... lehet jobb világban élnél. És én meg veled.
Láthatlak?
Tipikus... miért akarsz látni?
Úgy könnyebb ez az egész.
Nem. Nem könnyebb. Kényelmesnek ugyan kényelmesebb, de nem könnyebb.
Szóval nem.
Nem.
Mit keresek itt?
Nyomokat.
Ezt tudom.
És azt is tudod, hogy milyen nyomokat keresel?
Igen. Emberi nyomokat. Az előttem járóét.
Pontosan. És ki ő?
Hogyhogy ki?
Hát kinek a nyomait követed?
Azét, akit követnem kell.
Igen, de ki az?
Egy nő?
Nem.
Egy férfi akkor.
Nagyon éles az elméd.
Ne gúnyolódj.
Pedig most lehetne.
Férfi, de ki az?
Te kell tudd.
De nem tudom. Csak követem. Mert így tudom, meg így érzem. Hogy követnem kell.
Rendben.
Ki az?
Nem is sejted?
Nem.
Nyitsd ki a szemed.
Ki van nyitva.
Valóban?
Igen.
Akkor kit követünk?
Nem tudom. Valakit.
Mozgás közben nézz körül. Mi mozog a környezetedben, rajtad kívül?
Az árnyékom. De az is az enyém.
Természetesen.
S az árnyékomat üldözöm itt, a sivatagban.
Bizony. Önmagadat.
Ez mért jó nekem?
Nem tudom. De itt vagy. S az már jelent valamit.
Mit?
Hogy folytatni kell.
Miért?
Csak.
Ez nem válasz.
Pedig most: csak ez a jó válasz.
Merre?
Merre szeretnéd?
Előre.
De itt mindenütt előre van.
Akkor arra.
Merre?
Arra.
Így érzed?
Úgy érzem, hogy arra kéne folytatnom.
Akkor arra folytasd.
És te?
Itt leszek, a nyomodban.
Árnyék?
Nem. Benned nincs árnyék. Benned csak fény van.
Sötétség sincs?
Csak ha akarod. Akarod?
Nem. Jó a fény. Szeretem. Legyen fény.
Legyen.
Köszönöm.
Mit?
Nem tudom. Csak köszöntem.
Köszönjük. Most indulj.
Mikor beszélünk még?
Még idejében.
Még idejében... mihez?
A változáshoz. A fényesebb fényhez. Az őszinteségedhez.
Neked jó, ha rébuszokban beszélsz?
Nem rébusz. Csak még nem értheted. Utólag banális lesz. Most misztikum.
Vigyázz rám, jó?
Vigyázzunk magunkra. Indulj.

6 megjegyzés:

Betond írta...


talán kövess valami magasabbat, mondjuk csillagot?

p. kiscsuri írta...

nemnem.
az nem megy.
az embernek legjobb önmagát követnie.
az áll hozzá a legközelebb.
:)

Vera Linn írta...

1. Hogy kit/mit követ az ember az saját meglátás. Van akinek a csillagok többet segítenek. Nem mindig a legközelebb a legjobb útmutató.
2. "Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig." - erről épp most olvastam egy érdekes tanulmányt. A többit majd egy kávé mellett. Most már van kávéfőzőm, meg tudlak kínálni egyébbel is mint instant.

p. kiscsuri írta...

még 13 nap az államvizsga-leadásig. utána hozzádpofátlankodok. kócost felhoztad-e már?:D

Vera Linn írta...

:) sok sikert. Kocos meg mindig nmaroson. bonyolult. majd beszelgetunk. addig is szoritok.

p. kiscsuri írta...

köszönöm. igen, majd beszélünk. remélhetőleg hamarosan.