vasárnap, július 10, 2011



Tengerparti vidék volt, kopár táj, növény a környéken alig. A színek langyosak voltak, a levegő hűvös. Minden hallgatag.

Megöregedtél. Nem is: elhasználódtál. Ráncaidba belefulladtak a megszokott hétköznapok és a tettetett felhőtlen valóságok apró átkai. Közel ültél hozzám, egészen közel. Törődött voltál és aggódó, mint aki félt, hogy valamit végérvényesen elveszített: már a létezés spirális mozgása sem hozza vissza többé, nem ad új esélyt a kezdésre. Megöleltél volna, zavarban voltál emiatt is, folyton rám tekintettél, de pillanatokra csak, majd a tenger távolát nézted, meg a lábad, ahogy a sok fészkelődés közben belesüpped majdnem bokáig a homokba. Készültél valamire. Láttam, de egy kicsit távolinak tűnt az egész: gondoltam csöndben maradok, amíg nem győződöm meg a pillanat közelségéről.

Vele vége. Most már vége. Nem tudom, nem értem, hogy miért volt vele ez az egész. Hogy miért maradtam vele,- mondtad, miközben egy héjától fosztott ágat, annak korhadt testét morzsoltad.- más voltam akkor,- mondod, mintegy magyarázatként- könnyelmű, felnőttes, céltudatosan buta. Akartam, hogy jó legyen, de nem akartam úgy csinálni, ahogy jó lett volna, igazán. Makacs voltam. Meg félénk... meg hát te sem segítettél...-mondtad, majd hirtelen feleszméltél. A vádolás elhallgattatott, féltél, hogy elillan, megszűnik ez a pillanat. Bátorságot gyűjtöttél, előre hajoltál egy újabb ágért, s a mozdulat biztonságot adott: miközben kiegyenesedtél, arcodat félig felém fordítva kérdezted- Nem lehetnénk újra együtt?

Érdekes ez a tengerparti táj. Könnyű, meg kevés. Ugyanakkor, teljesen ellentmondásosan, minimalizmusába bele van rejtve a sok titok. A sivárság itt gazdagság, csak ásni kell kicsit. Megfigyelni. Elmerülni. Tenni, nem tetetni. A sivárság a mértéktelen tettetés nyoma. A tevés, mint a tettetés megszüntetése viszont ott rejtőzik minden homokbucka, minden hullámsor mögött.

- Szeretnék veled lenni,- mondtad lágy, őszinte hangon, és mintha egyszerre roskadtál volna bele és teltél volna ki a kimondott mondatba. Megfogtam a bal kezed. Olyan rég nem érintettem már. Finom volt, kecses, ugyanakkor egy meggyötört ember keze: aszott, ráncos, eres. Hiteles, gyönyörű. Megcsókoltam volna legszívesebben, de simogattam csak, az ujjbegyek bőr-labirintusainak a recéit kitapintva. Fújt a szél. A hullámok hangosabban csapódtak a partoknak, a homok hangosabban sercegett a szélben. Egyedül voltunk és egyedül voltam. Tenni kéne már, nem tetetni.

Nem lehet. Sokáig szerettem volna. Ha jössz. Nem kellett volna mást csinálnod, csak jönnöd. Ruhát készítettem volna elő neked, törülköző kendőt, hogy zuhanyozz, kávét, hogy belül is felfrissülj s elvittelek volna a magas füvű rétre, hogy meztelen talpakkal megtisztuljunk mindketten, belemosakodva egy naplementébe, az éj harmatába, a hajnal fényeibe. Aztán egymásba is. De most

Felébresztett a reggel. Pihent vagyok és éber. Az álom meg rendhagyó, szokatlan. Tenni kéne. Nem tetetni.


2 megjegyzés:

Emese írta...

Szeretem ezt a fajta lebegtetést. Van benne egy-két szó, ami megtöri. Különben a szimbolikus álmokat is... Eszembe jutott Kundera egy mondata, amit most pontatlanul idézek: a halált csak akkor lehet megérteni, amikor az öregedés ráncain keresztül beszivárog az ember testébe. Nem is tudom, te érzed-e már az idő súlyát egyáltalán? Szép helyre vittél, mint olvasót. Hol máshol történhetnének ilyesmik, mint tengerek partján?

p. kiscsuri írta...

hol máshol?
hát az álmokban.
az álmomban.
:).