csütörtök, szeptember 29, 2011

szeplő

Az ember hajlamos belefásulni dolgokba, mindegy, hogy mit értünk dolgok alatt. Bámulatos, hogy csak milyen rövid idő kell elteljen ahhoz, hogy bizonyos közönnyel vizsgálja magát, vagy a környezetét, aránylag koherens és következetes szempontok mentén. Ez a vizsgálódás, megfigyelés, ez a fásultság nem beletörődés. Nem jelenti a fásultság, mint állapot, feltétlen elfogadását. Tudomásul veszi, hogy most ez van és figyelni kell, hogy mikor lehet másképp, hogy akkor lépjen, energiát, idegeket és nem utolsó sorban: időt megtakarítva. Mindenki fukarkodna, ha a saját idejéről, a saját idegeiről vagy a saját energiájáról van szó. Esetemben sincs ez másképp.

Ez a fásultság: zsibbadtság. A relatív közöny, ami a fásultsági állapotban az emberen eluralkodik, az állapot tipikus jellemzője. A szerelem rózsaszín felhőjének, illetve szemüvegének az analógiájára: mintha szürkébe látná, bizonyos arányosan koherens és következetes szempontok mentén, a világot. Nem rossz dolog ez, és jó dolognak sem mondható. Leginkább tényekre, vagy tény-szerű jelenségekre lesz figyelmes, és ezen tények, vagy tény-szerűségek alapján ilyen vagy amolyan elemzési következtetéseket hajlamos levonni, majd az összegzett információt eltárolva tovább szemlél, relatív-közönyösen, zsibbadtan, fásultan.

A történet most kezdődik.

Az ember hajlamos belefásulni saját kémiájának a stabil semlegességébe. Ezért is lesz aztán meglepő, sőt, az új meglepetésével hatni tudó egy-egy pillanat, amikor az ember teste, szubtilisan bár, de határozottan, néhány pillanat alatt kijelenti: igenis, élek.

A hely, ahol dolgozom: egy teakereskedés. Réz mérőedényekkel, klasszikus mérlegekkel, illatos teákkal teletömött, ezüstösen csillogó fémdobozokkal, kellemes, meleg fényekkel, tea-mécsesekkel, üveg és porcelánedényekkel és egy olyan illattal vagyok nap-mint-nap körülvéve, amelyet, a tömörség kedvéért szeretek diszkréten mosolyt teremtőnek nevezni.

Egyre rutinosabb mozdulatokkal szokom a napi teendők ceremóniáit, és egyik ilyen pillanatban történt. Az ajtó, mivel kelet felé nyílik, fény-kontúrral vette körül, mikor belépett. Nem szeretem bámulni az embereket, így, miután megállapítottam, hogy vásárló, ráköszöntem és megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Ijedt angolsággal mondta, hogy nem, ő csak nézelődne. Nyugodtan, mondtam, az ilyenkor használt formulákkal megfűszerezve. Kék szeme volt és én nem szeretem a kék szemeket. Szeplői rozsdavörösek, lófarokba lazán bekötött haja ott vöröslött a mosolya körül. Gyönyörű ajkai voltak.

Kivörösödtem, mint a munkakötényem, tenyerem felettébb izzadt, elöntött a forróság, hirtelen nagyon melegem lett, pedig a bordó légkondi okádta magából a 23 fokot. Dadogtam. Nem találtam a szavakat, és olyan jelzőket használtam, mint a „glorious”, „marvellous”, „brilliant”, amitől úgy éreztem magam, mint egy gyenge genetikai állománnyal megáldott, ványadt angol nemesi sarjadék, aki ráadásul tipikus amerikai angolsággal dadog. Kényelmetlenül éreztem magam, annál is inkább, mert csodálkozva figyelte agyam egyik része, hogy mint idétlenkedik a másik része. Viszont mindez eltörpült a csodálat mellett, amit a lány kb. 22-23 éves alakja kiváltott. Néztem s miközben a szemeim teljességgel rá koncentráltak, agyam váltotta a hátteret a lány mögött: láttam hegygerinccel mögötte, tengerparttal, vetetlen, fehér ággyal a fürtjei mögött, meg láttam hóban, nevetve, virító szeplői perzselő fényében. Láttam az ölemben, a hátamon, alattam, fölöttem. Remegtek a lábaim. A kezeim is, így az 50 g-os tea-csomagot két kézzel fogtam, a biztonság kedvéért. Izgultam, imponáló bók-formulák és mosolyt csaló, angol nyelvű poénok alig követhető gyorsasággal váltakoztak az agyamban csak épp egyiket sem tudtam megragadni. Bámultam őt, bárgyún vigyorogva, vörösen, mint a rák. Sikerült összeszednem magam annyira, hogy megkérdezzem: honnan érkezett hozzánk. „From Sweden”, mondta ő, és szeplős mosolyával tovább pirította az arcom. Nekem meg csak annyi jutott hirtelen eszembe, hogy az északon van, a Skandináv-félszigeten, meg Láng Zsolt A szomszéd nő-jének köszönhetően a min fitta, amiről sejtettem, hogy mit jelent, így nem dicsekedhettem el a svéd nyelvi kompetenciáimmal.

Fizetett, mosolygott, köszönt és elment. Kapaszkodtam a pultba és közben rohantam volna utána, hogy sziahelóvárjmegmárnagyonaranyosszeplősmosolyodvanéshanemnagybajénelhívnálakegyitalraegysétáraegymozibaegybárhova, csak mégegyszerlássalak. Mozdulni nem tudtam azonban, mert alig bírtam állni a lábaimon.

A fenti történet tanulságos számomra. Egyrészt azért, mert, amint gyanítottam: van bennem, ilyen szempontból is, élet. Másrészt azért, mert bebizonyosodott: a kémia nem ismer nyelvi korlátokat: ha tarkón csap, nemcsak magyarul nem tudok normálisan beszélni, de angolul sem (és valószínű, hogy a többi, általam használt nyelven sem). Harmadrészt meg azért, mert következő ilyen alkalommal tudom, hogy mindennél fontosabb rákérdezni az illető nevére: egy név identitást takar. Egy névtelen, kék szemű, szeplős mosolyú, vörös hajkoronájú svéd lány alakja sokkal inkább ki van téve a felejtésnek, név nélkül. Meg neten is nehezebb rákeresni (ami tűnhet viccesnek, de egyáltalán nem elhanyagolandó dolog).






fotó: http://andrea-h.deviantart.com/#/d4b3tdp

2 megjegyzés:

andi írta...

:) :) :) :)
naaagyon tetszett!

p. kiscsuri írta...

köszönöm:).