ahhán: csoda

csoda.

megint valami, amit nem tudunk meghatározni. azért nem írom azt, hogy nem lehet, mert meggyőződésem, hogy lehet. csak mi, parány emberkék parányi lelkekkel, még nem tudjuk. mmég nem sikerült. namármost nekem is bonyolult. ezért meg sem próbálom meghatározni, hogy mi a csuda aza csoda. példázni fogom.

nemtudom, hogy bele tudjátok-e képzelni magatokat szerepekbe... például a tanárodéba. vagy a diákodéba. vagy az anyádéba, apádéba. persze, most azt mondod, hogy naná, mégszéppp, hogy bele, s tuti nem úgy csinálnám, mint a fater, mer az olyan hülyén egyengette az életét... én meg azt mondom: állj. hallgass ember s gondolkodj. bele tudod-e helyezni magad, tényleg? s ha töprengsz, meglátod majd, a válasz sikítani fog a füledbe: nem... mert lehetetlen. persze azért meg kell próbálni. a középkori-irodalom tanárom most röhögne, mert ennek az ellenkezőjét próbáltam megerősíteni, legalábbis ő ezt értette, mert ezt akarta érteni. de meg lehet kísérelni, ha számba veszed a lehető legkisebb részletekig, hogy mi is mehet abban az emberben végbe, mit érez, hall, mi fáj neki, mire gondol, s mi a gondja.. s ezt, persze, mind tudatosan, hogy a lehető legeffektívebben tudj figyelni arra, amit el szeretnél érni: szerepcsere.. s itt jön a csoda. mert itt... de inkább bemutatom. 

vasárnap, márc. 17-nek estéjén zárnom kellett a munkahelyemen, az öregekotthonban. egészen könnyű munka, csak a szennyes zsákok rontanak a csend, az épület nyugodt hatásának esztétikai benyomásán. minden zajtalan és tompa. minden matt. és noha minden meg van világítva, semmi sincs igazából. ellenőrzöd a különböző ajtókat-ablakokat, hogy be vannak-e csukva, hogy minden úgy van-e hagyva, ahogy lennie kell, s közben persze az esti csípős szelet csodálod a negyedik emeleti erély magasságából, mosolyogva, hogy összeborzolja a már amúgy is kócos hajad. a cipőd kopogásán kívül más nemigen hallatszik, mint az ápolók halk duruzsolása, egy-egy szobából kiszűrődő elhaló sikoly vagy halk kacaj... az álom lelkiismeret szerint osztogat... s te elmélyülve zümmögsz egy számot, ami csak úgy felbukkant emlékeid tengerszemének felszínén... mikor jön a csoda. egy nő játszik zongorán. a színpadon, gyakorlásképpen a nemsokára bekövetkező koncertre. valami lírai dolog zakatol az ujjai alatt, ahogy fel-felgyorsulva elsüti a félhangokat a fehérek mellett... s a sötét térben egy szürke árny jár valami elképesztő táncot. persze, szemeim nem látják elsőre... kell nézni, hunyorítani kell egy darabig. s berobbant szívembe a csoda. Frau Kommer, a kópé és pajkos, de sajnos kissé szenilis idős hippi-hölgy járja éjszakai búcsú-táncát. lassan elszíntelenedett barnás szeme a falon túli eget nézi, miközben fűző nélküli fehér cipellőjében lengén és ütemre járja a táncot. az itt oly sokat hibáztatott biológiai folyamat következtében meggörbült hátát a lehető legjobban kihúzza, megfeszíti, s lágy mosolyával a valamikor valószínűleg irtó kívánatos száján(ami most a vonzerejéről, dússágáról és pirosságáról lemondva általában cinikus mosolyra húzódva tengeti életét), ropja a köröket, kecses kézmozdulatoktól kísérve, egyedül, titokban, az éjszakában.

bele tudtam helyezni magam az ő helyébe. mi több: benne voltam a helyzetében. szemeim és gondolataim vele táncoltak, libbentek és forogtak, s örömöm, mint a lágyan lejtő keze, körülölelt engem. betegség, fáradtság, kétség, másra való utaltság... és mégis: mint a mesében- alkonyatkor átváltozik Frau Kommer egy elfelejtett kor elfelejtett kislányává, aki járja rég elfeledett, ám emlékeiben halványan fel-felbukkanó táncát, hogy életre kelthesse azt, ami a legfontosabb az ember múltjában - az emlékeit. szégyelltem magam. illetéktelen behatoló voltam valami titkos és rejtett szertartásban, ami a múlt megidézése s amit talán majd én is művelni fogok, ha megérem, hogy felnőjek a feladathoz. talán el is pirultam. talán. gyorsan és tapintatosan, lehajtott fejjel, de mosolyogva lépkedtem tovébb, tettetve magam, hogy semmit sem vettem eszre a megtörténtekből. mesét láttam. és átélhettem. teljesen. EZ a Csoda. ez IS a Csoda.