csütörtök, március 27, 2008

mozogni: művészet


„A mozgás művészete a tánc.”- hangzik a híres-hírhedt BOEMDANCE moderntánc-együttesnek a valahonnan lekoppintott szlogenje. Érdekes módon a most video-klippekben szereplő s koncerteken is fellépő táncegyüttes valamikor réééééééégen a volt sulim alagsorában, a tornateremben oktatta az önkénteseit. Akkor még mindenki kezdő volt: az oktató is, az oktatandó is. Tudom, mert én is egy voltam közülük. De az régen volt. Nekik is, nekem is. A mozgás művészete a tánc. Na, ezzel nem értek egyet. Nem így. Hibádzik a mondatból valami. Nem fedi az igazságot. Az a mondat például, hogy: „A mozgás egyik fő művészete a tánc.”-már jobban hasonlít az igazságra. Vagy például ez: „A mozgás művészetének egyik legnyilvánvalóbb megjelenési formája a tánc.”. Nekem ez tetszik a legjobban: „A tánc is a mozgás művészete.”. A mozgás művészete mindenütt ott van. Pontosabban: minden mozgás önmagába rejti önnön művészetét. Nincs mozgás, meggyőződésem szerint, aminek ne lenne egy művészivé tökéletesített formája. Ami ne lenne művészet, már csak magában is. Amiben gyönyörködni lehet.. megcsodálni. Valami többet látni benne, mint ami: egy mozgás.. Érdekes módon ma robbant ez a dolog be az agyamba... a 2C-ben szennyes-zsákot cseréltem. Munkám legkevésbé szeretett részének egyik eleme ez, az ún. ’e Wäscherundeé. A legutálatosabbak azok a neon-színűek. Meg a rózsaszín zsákok. Valami lehetetlen anyagból vannak, összeragadnak, nem szeret az ember keze hozzájuk érni. Na, egy ilyet bogoztam épp össze, merhogy telelett szegény. S helyette meg nem ilyen neont vagy rózsaszínt találtam a polcon. Hanem a sárgát. Az libegő-vékony, zizegő-könnyű műanyagból lett fabrikálva. Játszom vele. Kibontom, mert össze van hajtogatva. A száját picit megnyitom, s naaagyot hussantok vele, hogy a finoman összetapadt testét kitöltsék a levegő-gomolyagok. A déli nap mintha megtörne a buborék-testén. Bele vagyok mélyülve...nemis tudom mibe. Ez rutin. Lehajtod a gumit a zsák szájáról, bog, új zsák, gumi rája. Most épp a szemeteszsák-csere következik. Ez sűrű, mély, komoly-kék műanyag. A fény mindig csak egy pislantásnyira világosíthatja meg a testét. Ezt le is kell tépni, s a többi ugyanaz. Oszt egyszercsak érzem: néznek. Egy tolókocsis néni, aki elég mord máskülönben: nevetett. Mert fellibbent egy sárga, aztán egy kék. Műanyag darabok. Elmosolyodtam én is. S figyeltem magam. A mozgások már annyira rutinok, hogy a legkevesebbet mozdítom a kezeimet s a legeffektívebben. A kisujjam kimarad a játékból: távolra tartva figyelik a Nyolcat. S az izmaim nem is dolgoznak: lazulnak. Mosolygok. A szennyeszsák-csere művészetét fejlesztettem volna ki talán? Ki tudja. De szerintem nem rossz... De a mozgások tömegében ott zörög a művészetük is. S ha már mindenképp a mozgás művészetét kéne megszavazni, az én voksom tuti a szeretkezésé lenne. Mert az az abszolút. Az, aki tangózni tud, keringőzni, vagy más dinamikusabb és erotikusabb töltettel rendelkező táncot ropni általában azt mondja: olyan mintha nyilvánosan szeretkeznénk... mert az az abszolút. De ez is téves. A bethleni magyartanár kollégámat látogattam meg egyszer, már nem tudom az okot. Mint minden kispapa, ő is büszkén hozta bemutatni aző Zsuzsijááát. Elképesztett, ahogy tartotta a babáját: jobb kézzel tartotta, az alkarja a babát biztonsági övként védte s a tenyere elölről benyúlva a pici lába közé stabilan magához, mellkaságoz szorította. Prrofi baba-tartás. Picit irigy voltam, bár nem szokásom. Én félek még megfogni is a csöppöket, nehogy bajuk essék, s a baszott tenyeremmel kárt tegyek bennük.. s ez meg abszoút biztonsággal-pontossággal cipeli babáját, rá se rittyentve az én pedofób gravitáció-félelmeimre! Ebben is a mozgás művészetét látom. Apám, mikor annak idején a nagy rézüstöket kikalapálta, én csak bambultam s pislogtam: hogy a kibaszott életben lehet egy 3-5 mm-es vastagságú naaagy rézlemezből egy fakalapács(!!!!) és egy fogó, meg egy kéziüllő segítségével: üstfeneket- tetőt eszkábálni?!? Pontos, röpke mozdulatok. Apró, ám erős ütések. Csak amúgy hajlott a réz a parasztkezek alatt. Mert odáig fejlesztette a mozgást, ezt a kalapáló-, vagy domborító- vagy gömbölyítő-, vagy mittudomén-mozgást, hogy ezt megtehette: játszhatott a fémmel. Piciket ütve piciket lépett. Haladt előre. S a fém is. Utóbbi: domborodott. Végülis ez már játék, szórakozás. Már nem figyelsz oda, hogy hogyan csinálod. Már tudod, hogyanis kell, mit is kell, mennyit is kell. Pihentető, ellazító rutin. Azokat, akik nem értenek hozzá csodálattal tölti el, vagy irigységet fakaszt bennük. Vagy csak idegbajt kapnak: NEKEEEMMÉÉÉÉRNEMMSIKERŰŰŰŰŰHHŰŰŰŰŰL!!! De előbb-utóbb sikerül. Tudom. Csak a türelmem néha...:). Hehe...most ilyen mozgászseni-jelenetek jutnak eszembe. Péel: nagymamám, mikor habot ver, vagy dagaszt, vagy krumplipürét fabrikáál. Mikor a főnököm tapétázik, centizés nélkül, játszva eltalálva a méreteket. Mikor apám parkol. Mikor anyám cseresznyét szed. Mikor Szabó Levi beszél. Mikor Áná zsonglőrködik a tűzzel. Mikor Dalma egy új ruhát ecsetel. Mikor Húgi vigasztalni próbál valamiért, valamivel... istenadta tehetség. S még sokan. Mindenkim, végülis:D! Te is:))! Az egész viláááág! Ebédszünetemben elhaladtam egy barackfa mellett. Néhány szirom hullott alá... ki merné azt mondani, hogy a hulló szirom a Föld mágneses központja felé való haladása nem a mozgás művészete!?! Aki igenis merné, az gondoljon csak bele: ő péel meg tudná ezt így, dde pontosaníígy csinálni?..

Nincsenek megjegyzések: