Felhő lábakon rohan a hajnal
szembekacagom és ezer bajjal
karon öltve táncolok az égben
talpig fehérben,
talpig feketében.
Nevető szemekkel simulok a naphoz
a bolond szélhez a kongó haranghoz
dörzsölöm a testem. Szív a kézben.
talpig fehérben,
talpig feketében.
Csillogó párák pajkos mezejében
csurranó felleg-pázsit tocsogó levében
hajam-tekintetem lobog.
Fülledt éjszakák szomorú jegében
könnyesen nevetek, bohócorrom ében.
Ölelve világot, szeretem egészben:
talpig fehérben,
talpig feketében.
2 megjegyzés:
Mindig vissza-visszajárok és ízlelgetem magamnak ezt a verset. Nagyon jó verseket írsz mostanában és mindig azt nyújtod, amit eddig is: ezt a különös, talán naiv, kissé kidolgozatlan vagy nem elég érett, de pont ettől szép - pindurihangulatot. Mint a fotóid is, a versed sem igyekszik tökéletesnek lenni - de ez nem zavaró, sőt. Értsd: nemtökéletesség, azaz nem modoros, nem pontos, lebegő, szárnyaló, szabad valami.
Tetszik a folyton ismétlődő zárósor is, dallamos ízt ad a versnek. Már csak az ében bohócorral nem tudok mit kezdeni, mert az nekem piros, de lehet az éjszakától ében is, igaz. Ha nem "ismernélek", akkor is el tudnálak képzelni.
Ps: - Te látod, amit én látok?
- Igen, valami olyasmit, azt hiszem.
(átírás - a szamosparti bandukoláson)
:)
Maszat...
ez most nagyon.
köszönöm.
ölel:)
Megjegyzés küldése